HTML

Lelketlen Béka

Egy Dharma mind fölött!

Friss topikok

Vázlat a hat páramitáról

2009.06.26. 23:22 Astus

          A hat páramitá jelenti a mahájána központi leírását, avagy gyakorlati rendszerét arról, hogy mi egy bódhiszattva gyakorlata. Azt is lehetne mondani, hogy ami a théravádában a nemes nyolcrétű ösvény, az a mahájánában a hat páramitá.
          A páramitá jelentése szó szerint túlment, túlpartra ment, túlpartra vivő illetve felülemelkedett, túljutott, túlvivő; továbbá még fordítják tökéletességnek is. A jelentése ily módon kettős: egyrészt kifejez egy tökéletességet, kiválóságot, másrészt hogy eljuttat a tökéletességhez. A bódhiszattva (bódhi - felébredés; szattva - lény) a buddhaságra törekszik, illetve minden lény megszabadítására, de egyben egy bódhiszattva már valamilyen szinten megvilágosodott is. Ezért azok, amiket páramitáknak neveznek, attól páramiták, s nem csak hétköznapi tettek, mert aki végrehajtja őket, az rendelkezik már a megvilágosodással, legalábbis azon a szintjén, hogy felismerte az ürességet, de még nem vitte eme bölcsességét tökélyre. Ezzel együtt, vagy akár ennek ellenére, a páramitákat bárki művelheti, mert mindenképp előrevivőek az úton.

Adakozás (dána-páramitá)
          Az adás, adományozás minden formája dicséretes és építő. Lehet, nem gondoltuk még ezt át, de akár egy mosoly is lehet az adakozás egy formája, vagy épp a segítség a házimunkában. Ha egyszerűen csak figyelünk a másikra, arra amit mond, az is adakozás. Természetesen amikor vizet, élelmet, pénzt, vagy hasonló anyagi dolgokat adunk, az is mind adományozás. Amitől valami adakozássá válik, az az, hogy nem várunk viszonzást. Nem valamiért cserébe adjuk oda, s nem is csak kölcsönbe, hanem úgy, hogy nem kérünk érte semmit, még egy köszönömöt sem, vagy bármiféle hálát. Úgy adunk, hogy azt később nem hánytorgatjuk fel, hogy "én bezzeg", meg "de én annyi mindent megtettem". Nem azért adunk, mert félünk valamitől, vagy valami rosszat akarunk elkerülni, s nem is azért, hogy valami jót nyerjünk vele. Azért adunk, hogy legyen a másiknak, a másiknak jobb legyen. Ha abból kifolyólag adunk, mert a másik "megérdemli", az is adakozás, de egy szűkebb formája, ahol megválogatjuk azt, hogy ki érdemes, s ki nem. Ha válogatás nélkül adunk olyat, ami vagy hasznára van a másiknak, vagy nem, az is adakozás, de nincs benne bölcsesség.
          Az adakozás érdeme a szándékban rejlik, hogy lemondunk valamiről a másik érdekében. Nem a saját hasznunkat nézzük, hanem a másikét. Az adakozással pedig mi magunk érdemeket (punja) gyűjtünk. Az érdem az üdvös (kusala) tetteket (karma) jelenti, vagy "jó karmát". Miért nyerünk érdemeket az adakozással? Mert amikor lemondunk valamiről, azzal szabadságot is nyerünk, s amikor a másik helyzetét vesszük figyelembe, azzal az éberségünket és bölcsességünket erősítjük. Így az adakozás jó gyümölcsöket hoz ebben az életben és az elkövetkezőekben is, továbbá elősegíti a megszabadulás elérését. Az érdemek felajánlása pedig az adakozás egy olyan formája, amivel a különböző jó tetteinkből nyert érdemeket felajánljuk mások üdvére. Ezért a mahájána gyakorlatok, szertartások, illetve tanítások végével fel szokás ajánlani mindazokat az érdemeket, amiket az adott cselekedetekkel gyűjtöttünk, hogy ezzel is mások javát szolgáljuk.
          Végül érdemes említeni azt, hogy mit jelent az adakozás egy bódhiszattva számára. Egy bódhiszattva úgy ad, hogy eközben nincs meg benne sem az adakozó, sem az adomány, sem az elfogadó képzete. Vagyis a bódhiszattva látja mindezek ürességét. Ezáltal mérhetetlen mennyiségű érdemekre tesz szert, amik alkalmasak a buddhaság elérésére, szemben a hétköznapi lényekkel, akik korlátozott mértékű érdemeket nyernek, s így azokkal csak a létforgatagban képesek learatni a felhalmozott üdvöss tettek gyümölcseit.

Erényesség (síla-páramitá)
          Az erényesség a tíz káros tettől való tartózkodásból áll. Ez a tíz három részre bontható. Testi, szóbeli, tudati. Három káros testi cselekedet van: ölés, lopás, helytelen nemi viszony. Négy káros szóbeli cselekedet van: hamis beszéd, széthúzást okozó beszéd, durva beszéd, felesleges beszéd. Három káros tudati cselekedet van: sóvárgás, gyűlölet, téves nézetek.
          Az erényességhez, vagy fegyelemhez tartoznak a fogadalmak és előírások is. Léteznek világi fogadalmak, sramanéra (novícius szerzetes) fogadalmak, szerzetesi fogadalmak, bódhiszattva fogadalmak, tantrikus fogadalmak, illetve további olyan előírások, melyeket esetleg csak egy-egy közösségben használnak. Azt lehet mondani, hogy nagyon sokfajta fogadalom és előírás létezik. Mi több, bárki tehet le személyre szabott fogadalmakat is, ha úgy látja, azok előnyére válnak. Ezeknek a célja és feladata kettős. Egyrészt hasznára válnak annak, aki alkalmazza őket, másrészt szabályozzák a társadalmi és közösségen belüli kapcsolatokat is. Mindezen előírások közül a világiakra vonatkozó előírásokat érdemes itt említeni.
          A világi buddhisták általában öt fogadalmat tesznek le. Ezek a következőek: tartózkodás az öléstől; tartózkodás a lopástól; tartózkodás a helytelen nemi viszonytól; tartózkodás a hamis beszédtől; tartózkodás a bódító szerektől. Az öléstől tartózkodás jelenti azt, hogy nem ölünk semmilyen élőlényt, kezdve az embertől, ide értve a magzatot is, egészen a legkisebb rovarokig. A tartózkodás a lopástól azt jelenti, hogy nem vesszük el azt, amit nem adnak nekünk, bármily csekély értékű legyen is az. A tartózkodás a helytelen nemi viszonytól azt jelenti, hogy nem lépünk nemi viszonyra kiskorúval, magatehetetlen személlyel, ítélőképességében korlátozott személlyel, vagyis tartózkodunk a nemi erőszak minden formájától, továbbá nem folytatunk nemi viszonyt házas, vagy más módon elkötelezett személlyel, illetve nem csaljuk meg azt, akivel valami módon elköteleztük magunkat. A tartózkodás a hamis beszédtől jelentése az, hogy nem állítunk, vagy szándékosan sugallunk olyat, amiről tudjuk, hogy nem igaz. A tartózkodás a bódító szerektől azt jelenti, hogy nem fogyasztunk olyat, ami ítélőképességünket csökkenti, különösképpen azért, hogy ne szegjük meg az előző négy előírást.
          Az öt fogadalom követésével megóvjuk magunkat az alsóbb létformákba születéstől, és elősegítjük azt, hogy a tudatunkat ne ragadják el különösen erős indulatok. Bár ez az erényesség legalapvetőbb szintje, mégis, ha legalább ennyit megtartunk, számtalan érdemet tudunk felhalmozni.
          Az erényesség jelentése azonban tovább is mutat annál, minthogy hogyan viselkedünk. Mint láthattuk, nem csak testi és szóbeli üdvös tettek léteznek, hanem tudatiak is. Ilyen formában az erényesség jelentése a káros gondolatoktól és érzelmektől tartózkodás. Egy bódhiszattva számára az erényesség tökéletessége (síla-páramitá) az, hogy a tudata kimozdíthatatlanná válik, amit nem ingatnak meg a különböző késztetések, s ezért mindig szilárdan tartózkodik az ürességben.

Béketűrés (ksánti-páramitá)
          A béketűrés, a kitartás valami nehézség elviselését jelenti, amikor a körülmények ellenére is nyugodtak tudunk maradni. Naponta futhatunk bele olyan helyzetekbe, ahol könnyen elveszítjük a fejünket, kihoznak minket a sodrunkból és magával ragad minket az indulat. De akkor is türelmesek vagyunk, tűrünk, amikor várunk a buszra, vagy elmondunk valamit huszadszorra is, csak hogy a másik megértse. A türelmet gyakoroljuk, ha lassan halad a sor, nem jön a pincér, vagy épp tülekednek a folyósón. A béketűrés fontos eleme a mindennapoknak, ennek ellenére mégis sokan nem tudnak békések maradni, hanem csak próbálják elviselni a különböző helyzeteket, miközben belül egyre feszültebbé válnak. A béketűrés nem azt jelenti, hogy kibírunk valamit, akármennyire is fáj, vagy nehéz. A béketűrés lényege az, hogy békések és türelmesek vagyunk. Úgy tűnhet, a türelmesség hihetetlen nagy erőfeszítést igényel, pedig nem. A békesség lényege pontosan az, hogy nem húzzuk fel magunkat, nem szívjuk mellre, nem akadunk fenn az adott helyzeten. Lehet, hogy van amikor magunkra kell erőltetnünk a nyugalmat. Ez rendben is van, mert ezzel is türelmet gyakorlunk, még ha nem is tudatilag, de testileg, illetve szóban. Ahogyan az erényességnek, úgy a béketűrésnek is beszélhetünk testi, szóbeli és tudati változatairól is. Ha indulatosak vagyunk, ezt kifejezésre is juttatjuk, de nem fajul tettlegességig, akkor megvalósítottuk a béketűrést testi szinten. Ha indulatosak vagyunk, de ezt sem szóban, sem tettekben nem mutatjuk ki, akkor már szóbeli és testi szinten is megvalósítottuk a béketűrést. Ha pedig indulatossá sem válunk, akkor a béketűrés mindhárom formáját sikerült a gyakorlatban végrehajtanunk.
          Egy következő szinten a béketűrés már nem csak a nehéz körülmények viszonyában jelenik meg, hanem a belső állapotokkal kapcsolatban is. Amikor mondjuk először ülünk le azért, hogy pusztán ülő meditációt gyakoroljunk, akkor igen hamar megjelennek a különböző zavaró tudatállapotok. Ilyen lehet az unalom, a tehetetlenség érzete, az idegesség és még számos más hasonlóan kellemetlen érzet. Csak ülni fél órán át, ez az, amikor a békét próbáljuk eltűrni. Kiderül, hogy bár külsőleg nagyon békések vagyunk, rengeteg dolog zajlik a tudatunkban. És ha el akarunk csendesedni, annál nagyobb lesz a zaj, mint mikor elkezdenek ordibálni, hogy legyen már csend. Csakhogy itt saját magunkkal kiabálunk, nincs más, aki elhallgasson. A béketűréshez nem valamit kell tenni, hanem valamit nem kell tenni. Mégpedig azt nem kell tenni, hogy felidegesítjük magunkat. Ha magunkat nem idegesítjük, akkor senki más nem fog tudni megzavarni a békénkben.
          A bódhiszattva esetében a béketűrés abban áll, hogy úgymond elviseli a jelenségek ürességét. Úgy lehet ezt megfogalmazni, hogy a körülményekkel szembeni béketűrés egy külső békességet visel el, a tudati állapotokkal szembeni béketűrés egy belső békét visel el, a bódhiszattva béketűrése pedig minden békességét viseli el. Ez az a látásmód, amikor a békesség nem egyszerűen a körülményekből, vagy érzelmekből adódó állapot, hanem a dolgok természete. Bármi is történik, az mindig a békesség természetével bír. Azért békés, mert egyszerűen olyan, amilyen. Nem kell hozzátenni, vagy elvenni belőle semmit - vagyis nem kell megszerezni, nem kell örökkévalónak gondolni, nem kell szépnek látni, illetve nem kell megsemmisíteni, nem kell nemlétezőnek gondolni, nem kell visszataszítónak látni. Ilyen egy bódhiszattva béketűrése.

Erőfeszítés (vírja-páramitá)
          Az erőfeszítés a kitartó munkálkodás valami jobb, üdvösebb elérésében. Törekvés arra, hogy fejlesszük magunkat és segítsünk másokat. Van a buddhizmusról egy olyan közkeletű tévedés, hogy az egy nyugis, semmittevő, köldöknéző, életunt, passzív életfilozófia, ahol az emberek egyszerűen csak magukba fordulnak és úgy is maradnak. Ez persze távolról sem igaz, nem hogy közelről! Ahhoz, hogy eredményeket érjünk el, természetszerűen cselekedni kell. Sokszor hallani, látni reklámokat olyan módszerekről, tanításokról, ami könnyű és gyors eredményeket ígérnek, hirtelen megvilágosodásról és különleges beavatásokról beszélnek, amit bárki megszerezhet magának. Vannak, akik abban a tévedésben élnek, hogy elegendő elmenni egy hétvégi tanfolyamra, vagy elvonulásra, s akkor mindent megértenek, mindent megvalósítanak. De nincs varázslat, nincs csoda, nincs azonnal ható elixir, sem beavatás, sem meditáció, sem tanítás. Miként az ember tudja, hogy a hétköznapi életben sem adják ingyen a dolgokat még akkor sem, ha azt mondják ingyen van, ez igaz a buddhizmusra is. Ha mi magunk nem teszünk a saját fejlődésünkért, más nem tud. Hiába tökéletesen felébredett egy buddha, ezt nem lehet egyszerűen csak átadni anélkül, hogy valaki ne tenne érte. A Buddha a tanítást, az útmutatást adta, de mindenkinek magának kell megértenie és megvalósítania. És ehhez kell az erőfeszítés, a kitartó, szorgalmas munkálkodás. Az akadályokat, amik esetleg hátráltatnak a buddhizmus elsajátításában és gyakorlásában, legtöbbször mi magunk hozzuk létre. Ezek az akadályok azok, amiket kifogásoknak nevezünk. És a kifogások azért működnek, mert nem vagyunk elszántak. Az elszántság azonban nem az akaraterőn múlik. Akkor tudunk kitartóan törekedni, ha fontosnak érezzük azt, amiért törekszünk. Ilyenkor nem számít az, hogy mennyit kell megtenni a cél érdekében, mert azt mondjuk magunknak, hogy megéri. A megszabadulással is így van ez. Ha azt látjuk, hogy megéri, akkor lelkesek is vagyunk, örömmel csináljuk, sőt, keressük a lehetőséget, hogy még jobban haladjunk. A kérdés, amire meg kell találnunk a választ, az az, hogy mi motivál minket. Mi az, amit el szeretnénk érni? Ez a bódhiszattva esetében a bódhicsitta, megszabadítani minden érző lényt és élérni a tökéletes felébredést. Ezért a mahájána gyakorlásának legfontosabb eleme a bódhicsitta. Mert amint megvan a szándék, az eltökéltség, a törekvés is megjelenik. Lehet, hogy még nem rendelkezünk ilyen elhatározással, egyszerűen csak boldogok akarunk lenni. Lássuk meg, hogy minden lény a boldogságra törekszik, s nem ismernek semmilyen akadályt ahhoz, hogy a boldogságukra törekedjenek. A Dharma sem szól másról, mint hogy miként lehet elérni a boldogságot. Amikor menedéket veszünk a Három Kincsben, az azt jelenti, hogy a boldogságunk elérését a Buddhában, a Dharmában és a Szanghában látjuk. Mert minden gyönyör, amit a szamszára kínál, múlandó és szenvedésteli.
          Amit hínajánának neveznek, az valójában nem valamilyen irányzatot, vagy tanítást jelöl, hanem a gyakorló elhatározását. A hínajána követője belátta, hogy a szamszára szenvedéssel van tele és egyedül a nirvána jelenti a maradandó boldogságot. Ezért teljes erejével azon van, hogy megszabaduljon a vágytól, a haragtól és a tudatlanságtól. Egyedüli célja a nirvána elérése, mert tudja, hogy semmi másnak nincs igazán értelme. Minden más cél csak ideiglenes és káprázatszerű. Felismeri, hogy a világi és mennyei örömök, bármily nagy élvezettel is kecsegtessenek, olyanok, mint a délibáb. Úgy tűnik messziről, hogy ha elérjük, akkor sikerül szomjunkat oltani, megnyugvást találunk. De mikor ott vagyunk, a víz sehol, s mi még mindig szomjúhozunk. Talán azt gondoltuk, ha lesz jó állásunk, szép családunk, akkor minden rendben lesz, minden jól fog működni és azontúl nincs miért dolgozni. Vagy azt hittük, ha felvesznek az egyetemre, akkor minden jó lesz, majd azon dolgoztunk, hogy teljesítsük a féléveket, aztán azon, hogy sikerüljön a diploma. Aztán mikor meglett a diploma, rájöttünk, hogy kell még egy diploma, s aztán kell kutatói ösztöndíj, kell doktori, kell publikálni és még oly sok van hátra, amit meg kell tanulni és le kell írni. Nincs vége a folyamatnak sehol. Olvastam azt is nem egy mai buddhista tanítótól, hogy a megvilágosodás is ilyen, amire minduntalan törekedni kell, s azt tovább és tovább fejleszteni. De erről szó sincs! A nirvána lényege pontosan az, hogy véglegesen megszabadulunk minden szenvedéstől. S ez az, amire egy hínajána követő törekszik.
          A mahájána, a nagy jármű, szintúgy nem irányzat, hanem egy hozzáállás, egy törekvés, egy elhatározás. Elhatározása annak, hogy megszabadítunk minden lényt és elérjük a tökéletes felébredést. Egy bódhiszattva eltökéltsége kimeríthetetlen. Ezt fejezi ki a bódhiszattvák négy nagy fogadalma: "Az érző lények száma határtalan, fogadom, mindet megszabadítom! A szennyeződések kimeríthetetlenek, fogadom, mindet elvágom! A tanítások számtalanok, fogadom, mindet elsajátítom! A buddhák útja felülmúlhatatlan, fogadom, végig beteljesítem!" Ezeket azért tudja végre is hajtani, mert látja a jelenségek ürességét, így tevékenysége határtalan és akadálytalan.

Elmélyedés (dhjána-páramitá)
          Az elmélyedés a tudat elcsendesedését és összeszedettségét jelenti. Az elcsendesedés az, hogy nem cikáznak a gondolatok és képzetek, a tudat nyugodt és mozdulatlan. Az összeszedettség az éberséget jelenti, mely szilárdan tartózkodik valamely tárgyon, vagy akár tárgy nélkül. Ilyen élménye az embernek a hétköznapokban is van, mikor valami épp leköti a figyelmét, s akkor csak arra összpontosít, nem kalandozik el másfele. Az elmélyedés gyakorlása az, amit meditációnak (bhávana) neveznek. Ez a tudat fegyelmezése (jóga), aminek számos módszere létezik, de a célja mindegyiknek az, hogy elősegítse a nyugodt, összeszedett tudat létrejövését. Az elmélyedés gyakorlatának léteznek igen szélsőséges módozatai is, ahol emberek kínozzák a testüket, s a fájdalom segítségével érnek el nyugodt tudatot. Van hétköznapi formája is, mint például a sport, ahol valamilyen monoton tevékenységgel, mint például a futás, a testet lefárasztva érnek el egy viszonylag nyugodt tudatot. Egy másik, szélsőséges módszer a különböző kábítószerek használata. Mindezeknek a buddhista szempontból kevés értéke van, különösen azért, mert még ha nyugodt tudatot is hoznak létre, hiányzik belőle az összeszedettség. Amit a buddhizmusban elmélyedésnek hívnak, annak egyenlően része a nyugalom és az éberség is. Ha bármelyik is hiányzik, az nem elmélyedés. A hétköznapok folyamán az ember legtöbbször vagy nyugodt, vagy éber. Amikor nyugodt, akkor a figyelme tompává válik, s alváshoz közeli állapotba kerül, vagy akár el is alszik. Amikor pedig éber, akkor a tudata folyon cikázik, valamin gondolkozik, valamin járatja az eszét. Az elmélyedés ezt a két oldalt hozza össze, ahol a figyelem éles és tiszta, de nem mozog, az elme nyugodt és csendes, de nem kábult és nem álmodozik.
          Az elmélyedésnek léteznek különböző fokozatai, attól függően, hogy mennyire sikerült a tudatot lecsendesíteni, s mennyire tágítottuk ki az éberségünket. Az első négy fokozat az elcsendesedést hangsúlyozza, aminek következtében megszűnünk elveszni a tapasztalatok és benyomások áramlatában. Az első szinten a következő tudati minőségek vannak jelen: tudati megragadás (vitarka), ami valamely jelenségnek, gondolatnak a felfogását, megragadását jelenti; tudati megtartás (vicsára), ami a figyelem fenntartását jelenti valamely tudati tárgyon; öröm (príti), mely egy erőteljesebb örömöt jelent, ami megjelenik az elnyugvás hatására; boldogság (szukha), ami egy kellemes, nyugodt érzetet jelent, a tudat derűs állapotot; egyhegyűség (ékágratá), ami a tudat összeszedett, egy pontra irányuló figyelme. Ezek a minőségek az összpontosított figyelem nyomán jelennek meg, amikor kitartóan egyetlen tárgyra figyelünk. Fenntartva az összeszedett figyelmet azt érezzük, hogy még a tudati megragadás és megtartás is túl durva, túl zavaros, ezért felhagyunk velük. Ekkor az elcsendesedés következő szintjét tapasztaljuk, ahol már csak az öröm, boldogság és egyhegyűség van jelen. Fenntartva a meditációt, észleljük, hogy az öröm nem elég békés, így felhagyva azzal is belépünk az elmélyülés harmadik fokozatába, ahol marad a boldogság és az egyhegyűség, s megjelenik az emelkedett egykedvűség (upéksá) is. Végül a boldogságról is azt tapasztaljuk, hogy túl nehézkes, így feladva azt belépünk a negyedik elmélyülésbe, ahol marad az egyhegyűség és az emelkedett egykedvűség. Az elmélyülés ezen szintjeit fokozatosan lehet elérni, melyhez akár hosszú évek gyakorlata szükségeltetik, még kolostori környezetben is. Ez nem azt jelenti, hogy világiként elérhetetlenek, csak hogy még egy szerzetesnek is időbe telik az, amíg a tudatát annyira le tudja csendesíteni és figyelmessé tenni, hogy a meditáció során fenn tudja tartani az elmélyedésnek akár csak az első szintjét is. Ettől még lehetnek pillanatnyi élményeink az elmélyedésről, de akkor számít valóban elmélyedésnek, ha az állapot stabil. Van további négy foka is az elmélyedésnek, melyek a figyelem kiterjedését is jelentik. Ezek már kevésbé lényegesek, minthogy az első négy szint jelenti az elmélyedés lényegi fázisait. Egy figyelemre méltó tulajdonsága a buddhista elmélyedéseknek, hogy a negyedik fokot leszámítva végig jelen van benne a boldogság, illetve az első kettőben az öröm is. Ez azt jelenti, hogy az elmélyedés az nem egyszerűen valami szikár, kiüresedett tapasztalat, hanem nagyon is élvezetes. De ez az élvezet különbözik minden világi élvezettől, mert nem valamilyen külső tárgytól függ, nem a tudati felizgatásával jelennek meg, hanem belsőleg, a tudat elcsendesedésével.
          Egy bódhiszattva esetében az elmélyedés a tudat csendes éberségét jelenti. Nincs szükség beszélni az elmélyülés fokozatairól, mert a tudat eleve csendes és éber. Ezzel a csendes és éber tudattal elvágja a kötődést a ragaszkodás mindenféle tárgyához, s így mindenkor szabadon időzik.

Bölcsesség (pradzsnyá-páramitá)
          A bölcsesség a dolgok helyes megismerése, amivel azok valódi mibenlétére derítünk fényt. Minden ember rendelkezik az értelem képességével, hogy felfogja és megértse saját magát, viszonyát másokkal és a különböző élethelyzetek rendszerét. Amikor értelemről beszélünk, akkor gyakorta a logikus gondolkodásra utalunk ezzel. És minthogy a logikusság önmagában kevés, ezért a dolgok tényszerű ismeretére is szükség van, hogy helytálló következtetéseket vonjunk le. Az értelmünk segítségével foghatjuk fel a Buddha tanításait, s így vagyunk képesek beültetni azt saját gondolkodási rendszerünkbe. A bölcsesség azonban többet is jelent a gondolkodás és érvelés használatánál. A bölcsesség alapja a buddhizmusban a közvetlen belátás, a tapasztalat. Mi több, nem is akármilyen tapasztalatról van szó, hanem a dolgok múlandóságának, változásának, ürességének és függő mivoltának tapasztalatáról, arról, hogy minden jelenség éntelen. A bölcsesség az, ami tartós változást eredményez, szemben az összes többi páramitával. Abban az értelemben tartós, hogy míg az adakozással érdemeket gyűjtünk, az elmélyüléssel lenyugtatjuk a tudatot, ezek mind függő eredmények, amik a megfelelő feltételek híján elmúlnak, de a bölcsesség, a belátás az megváltoztatja az egész látásmódunkat, s kihatással van az élet minden területére is. Mi több, ha felismerjük a jelenségek éntelenségét, azzal nem csak ideiglenesen, hanem tartósan gyengítjük, vagy akár meg is szüntetjük a ragaszkodásunkat az énképzethez.
          A mahájánában nagy mennyiségű szútrát sorolnak a pradnyápáramitá csoportba. Ide tartoznak az olyan népszerű szútrák, mint a Szív és a Gyémánt szútra - ezek magyarul több fordításban is olvashatóak - továbbá az olyanok is, mint a 8000-es, a 25000-es, vagy a 100000-es pradnyápáramitá szútrák (a számok a "slóka"-t jelölik, egy slóka, avagy "versszak", két sorból áll, soronként tizenhat szótaggal; de vehetjük egyszerűen 32 szótagos egységnek is, függetlenül attól, hogy verses, vagy prózai szóvegről van szó). Ezek a szútrák szolgáltatják a mahájána tanításának alapját. Ebből is látszik, hogy a pradnyápáramitá kiemelkedik az összes többi páramitá közül, s úgy is nevezik, mint minden buddha anyja (lásd megjelenítve [355KB], jobb kezében vadzsrával, bal kezében a 8000-es pradnyápáramitá szútrával, s másik két keze meditációs mudrában: www.tibetwindow.com/tp/bbs/200712/26/200712261549306436.jpg).
          A bódhiszattvaság, és általában a buddhizmus kulcsa a bölcsesség, mert ez vezet közvetlenül a megszabaduláshoz. A pradnyápáramitá felöleli és magában foglalja a többi ötöt is. Egy bódhiszattva gyakorlata a kétféle halmozásból (szambhara) áll, aminek az egyik része az érdemek halmozása, ez az első öt páramitá, a másik része pedig a bölcsesség halmozása, az a pradnyápáramitá. Ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az első öt páramitá egyrészt az előkészítő gyakorlat a bölcsességhez, a bölcsesség (bizonyos szintű) megszerzésével pedig a többi öt kíséri a hatodikat, illetve a bölcsesség megnyilvánulásává válnak. Az üresség belátásával, ami maga a bölcsesség, válik a hat páramitá valóban páramitává, mert onnantól nem korlátolt, hanem mérhetetlen érdemeket eredményeznek, amik onnantól a buddhaság elérését szolgálják.

6 komment

Címkék: bódhiszattva mahájána páramitá

A bejegyzés trackback címe:

http://dharma.blog.hu/api/trackback/id/tr611211070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

plumbeus 2009.06.27. 22:05:28

Az erőfeszítést illető részt nem biztos hogy értem. A hínajana elhatározza hogy erőfeszítést tesz és végül számos tanító téved szerinted aki szerint tegyünk erőfeszítést?

Az elmélyedést néhány doktori legalább annyira fejleszti mint a sport és a meditáció de az is fejleszti mikor az óvodában megtanuljuk használni az ollót, nem? Szóval az ez kell az kell az nemcsak valami hajsza lehet hanem az elmélyedés öröme.

Astus 2009.06.30. 18:53:17

@plumbeus: Éppen hogy arról van szó, hogy tegyünk erőfeszítést. Miért ne tennénk?

Az elmélyedés a nyugalom és összeszedettség együttese. A doktorihoz sok gondolkodás kell, ebben nincs nyugalom, s még összeszedettség sem feltétlenül túl sok. Hasonlóan a sportban és az ollóhasználatban. Az elmélyedés eléréséhez nem alkalmas akármi.

plumbeus 2009.07.01. 19:09:07

@Astus: Olvastam azt is nem egy mai buddhista tanítótól, hogy a megvilágosodás is ilyen, amire minduntalan törekedni kell, .....

Nos én ezeket nem olvastam úgy hogy már csak ezért sem vitatnám.:)

Jó de valami figyelem csak van az ollótól az akármiig?
Szerintem élvezetből is lehet sportolni is és doktorálni is míg ne legyünk destruktívak. Hogy van egy cél az még csak nem baj? Mikor világosodjunk meg 15 éves korban?:)

plumbeus 2009.07.01. 19:52:54

@Astus: Törekedjünk arra hogy ne törekedjünk, törekedjünk az elégedettségre? Arra pedig ne úgy törekedjünk mint a doktorira? :)

Astus 2009.07.01. 21:32:04

@plumbeus: Amikor azt mondtam, hogy minduntalan törekedni a megvilágosodásra, az arról szólt, hogy sosincs vége, tehát nincs végső megvilágosodás, legfeljebb újabb és újabb megvilágosodások. A törekvés amúgy teljesen helyénvaló, ezért is egyike a páramitáknak.

A törekvésnek több formája létezik. Az alapállás az, hogy törekszünk a megvilágosodásra és a lények megszabadítására. Továbbá van a "helyes törekvés" (szamjag vjájáma) a nemes nyolcrétű ösvényben, ami a káros megszüntetésére és fel nem keltérésre, illetve az üdvös fenntartására és felkeltésére törekvést jelenti. A törekvésben lehetnek hosszú és rövidtávú céljaink is.

Az, hogy mindebbe belekeverjünk hétköznapi, világi dolgokat, szerintem egészen felesleges. Akkor lehet visszatérni a hétköznapokba, ha már azoktól sikerült teljesen megszabadulni. Az az elgondolás, hogy egyszerűen csak maradunk ahol vagyunk, s majd valami lesz, ez nem működik.

A törekvés, a gyakorlás akkor lesz erőfeszítéstől mentes, mikor már az ösvény ürességét is felismertük. De minthogy az emberek általában csak fokozatosan látnak rá a jelenségek ürességére, így az ösvény ürességének tudása az utolsók közt szerepel, s nem az elsők közt. Így hát nyugodt szívvel lehet törekednie mindenkinek.

Amikor már nem törekvésről beszélünk, az nem a törekvés ellentéte, hanem úgy törekedni, hogy közben nincs képzete a törekvésnek. Ha csupán nem törekszünk, s ezt összekeverjük egy bódhiszattva erőfeszítéstől mentes gyakorlásával, akkor becsapjuk magunkat.

plumbeus 2009.07.02. 20:54:45

@Astus: Ahhoz előbb teljesen el kellene fordulni a hétköznapitól nem? Buddha elfordult a kényelmes hétköznapi életétől az élettörténete szerint és szerintem:) És szerintem ezt a kivonulást nem lehet sem tanítani sem tanulni sem gyakorolni. És még magát a kényelmességet is lehet pont nem úgy érteni. Ha 10 emberből kilenc azt mondja a kötélre hogy kígyó nem kényelmes azt gondolni/mondani stb. hogy kötél, szóval ilyesmi :))

Vagy van elfordulás stb. aztán vissza vagy nincs. Hogy miért azt nem tudom. Na és ha nincs akkor is jó persze foglalkozni a tanításokkal meg a meditáció is biztos nagyon hasznos. És még akkor aki azt hiszi hogy ő mennyire nem hétköznapi az a legostobább. Nem?
De az is lehet persze hogy nem ilyesmiről van szó, tulajdonképp nem tudom.