„Szenvedés vár ránk. Szenvedés öregségtől, betegségtől, illetve az egyszer mindenképp széteső testtől, avagy a haláltól, amivel elkerülhetetlenül találkozunk. De felkészültünk rá? Néha könnyű azt mondani, hogy ez természetes dolog, nemde? Az öregség természetes. A betegség természetes. A halál természetes. De tényleg látjuk, hogy természetes? Már tisztán értjük? Itt kezd nehezedni. Amikor velünk történik, nem tudjuk elfogadni. Miért velem kell történjen ez? Miért? Mert bizonytalan. Minden bizonytalan. Most ver a szívünk. Minden nap ver. De nem tudjuk, mikor áll meg.”
…
„Így hát idézzük fel a belégzést, a kilégzést! Ha egyszerűen figyeljük a légzést, az a szamatha, a nyugalom meditáció. Viszont tudni, hogy kilégzés után lehet, nincs újabb belégzés, vagy egy belégzés után lehet, nincs újabb kilégzés, hogy a halál bármely belégzés vagy kilégzés pillanatában megtörténhet, ez a vipasszaná, a belátás meditáció.
Mielőtt még szerzetes lettem, egyszer elmentem megkérdezni luangpó Kruba Inthacsak Rakszát (ครูบาอินทจักรรักษา) a Csiangmaj tartományi Vat Nam Bo Luangba. A Dhammát keresni mentem. Megkérdeztem a vipasszanáról. Azt mondta: »A belégzés keletkezik, marad egy pillanatig, és a kilégzés megszűnik. Ez már vipasszaná.« Ő egy arahant volt, aki az északi területen lakott, s ilyen egyszerűen tanított. Ezért amikor ismerjük a légzést, és azt, amikor a légzés elnyugszik, és figyeljük a keletkezését és elmúlását, a keletkezését és elmúlását, az a vipasszaná. Ha egy nap tisztán látjuk a keletkezést, fennmaradást, és megszűnést, tisztán, hogy milyen, akkor a Dhammát látjuk. Az életünk folyton keletkezik és megszűnik. Ezért aki látja a Dhammát, olyan, mint tisztelendő Szívali maháthéra, aki fejének borotválása közben látta földre hullani a haját és szótápanna, folyamba lépett lett. Ott azonnal látta a Dhammát. Látta az elemeket, látta a mulandóságot, látta a nem ént.”
…
„Ezért kell felkészíteni és képezni magunk, mert elkerülhetetlenül találkozunk olyan tudatállapotokkal és hangulatokkal, helyzetekkel és tapasztalatokkal, amiket nem szeretünk vagy nem akarunk. A nagyon gyorsan változó világ folyását követve jönnek. Állandóan keletkeznek a boldogság és szenvedés érzései. A külső dolgok mindig váltakoznak. Semmire sem lehet támaszkodni. A Buddha azt mondta, hogy ez a világ mulandó, és ne ragaszkodjunk semmihez. Csupán látogatók vagyunk a világban és nem maradhatunk itt. Az öreg szerzetesek azt is tanították nekünk, hogy ez a világ sosem elégedett. A sóvárgás rabja. Soha semmi sem elég. Ebben a világban senki sem igazán nagy. Az öregség, betegség, és halál az, ami nagy. Azután, hogy megszülettünk, végül mindent hátra kell hagyjunk.”
(Practicing Dhamma in a Materialistic World by Ajahn Anan; https://www.youtube.com/watch?v=INFQTqE1RkY 10:36-11:34, 12:53-15:05, 16:33-17:40)
