„Tényleg, minden meditáció jó meditáció. De attól lesz igazán jó, hogy megtanulunk elengedni. Látni, majd elengedni. Ha nagyon békétlen vagy egy meditációban, az rengeteg átgondolni-, szemlélni-, elengednivaló. Időnként attól elengedjük, hogy egyszerűen türelmesek vagyunk a szétszórt tudatállapotokkal, vagy az álmossággal, unalommal, nyugtalansággal, vagy bármivel. Ha mind le tudnánk ülni meditálni és belépni az egyhegyű szamádhi boldog állapotaiba, akkor nem kéne itt lennünk, hanem egy brahma világban lebegnénk. Az egész értelme, hogy tanulni, gyakorolni, aztán elengedni vagyunk itt. A legjobb tanító pedig, aki segít nekünk ebben, az a szenvedés.
Tehát amikor meditációban ülsz: nincs béke, lábak fájnak, nyugtalan tudatállapotok, kétely, hogy egyáltalán miért csinálom – mindezekből tanulhatunk. Ez lehet a hely, ahol megvilágosodunk, attól, hogy csináljunk, szembe nézünk vele, tanulunk belőle, mert ez az első nemes igazság.
A Buddha nem azt tanította, hogy meditálj és csak legyél boldog. A Buddha a dukkha első nemes igazságát tanította, mint amit meg kell ismerni. Ami időnként azt jelenti, hogy figyelnünk kell a dukkhát, tanulnunk kell róla, együtt kell lennünk vele, elfogadnunk azt. De ez még nem a vége. A célja, hogy lássuk, honnan jön. Lássuk a sóvárgást, a ragaszkodást, és lássuk, hogyan kell elengedni. Ez a negyedik nemes igazság, a gyakorlás útja, kifejleszteni a minőségeket, amik lehetővé teszik, hogy elengedjük a dolgokat, semmint hogy kapaszkodjunk beléjük. Néha lemondással, néha csupán éles éberséggel, néha bölcs megfontolással, a mulandóság megértésével.
A mulandóság az, ahogy a dolgok vannak. A dolgok okok és feltételek szerint keletkeznek és elmúlnak. Ha képesek vagyunk ezt látni, segít elengedni minden iránt a vágyat, hogy állandó és irányításunk alatt legyen, hogy birtokoljuk. Ami mulandó, azt nem birtokoljuk. Ha ezt képesek vagyunk látni, akkor békések tudunk lenni; ha a fájós lábunkról látjuk, hogy nem a miénk: ott van, fájdalmas, de csak egy érzet, csak egy érzés, nem egy én, nem egy személy. Az nem egy személyes hiba, ha fáj a lábunk. Csak ilyenek a dolgok. Csak egy érzés, ami emberi lényekben keletkezik, akik esetleg a földön ülnek. A nyugtalan elme nem egy személyes hiba, amitől rosszul kell érezzük magunk. Csak egy helyzet, egy tudatállapot. Megvannak a különféle okai, amiktől különféle gondolatok és elméletek bukkannak fel. A mi dolgunk beazonosítani, mint dukkha. De a dukkha nem én. Csak egy érzés, tudati érzés, halvány tudati érzés, néha nagyon erős testi érzés, de csak egy érzés. Fájdalmas, kellemetlen, nem békés. De amit az érzések csinálnak, az az, hogy keletkeznek és eltűnnek, mert mulandók. Nem személyek, lények, ének. Csak tudatállapotok, vagy csak testi érzetek, vagy csak tudati érzetek, érzelmek. Csak keletkeznek és elmúlnak. Így kezeli őket egy szamana, tisztán, éberen, belátással. A világi mód: »Jaj, rosszul érzem magam, rossz kedvem van.« Ez aztán továbbiakhoz vezet, ugye? Szomorúak vagyunk, vagy valamit csinálnunk kell, mert szomorúak vagyunk. Orvoshoz megyünk, vagy lerészegedünk, vagy csinálunk valamit, hogy megpróbáljunk elmenekülni az érzésünktől. De nem igazán tanulunk belőle. Nem úgy kezeljük, mint egy nemes igazságot.”
(Give Up To The Practice Not To Your Preferences by Ajahn Kalyano 13 Dec 2025; https://www.youtube.com/watch?v=JBUUdBaI1oE 34:47-39:24)
