„A Buddha, lungpó Cshá, és minden tanító azt mondja, tegyünk erőfeszítést a szíla gyakorlásába és értsük meg a szerepét, hogy elnyerjük a hasznát, s megtapasztaljuk szamádhi tudatát. A szamádhi tudata a tudat, ami nyugodt, szilárd, boldog, elégedett. Ez nagyon fontos. Ha igazán érteni akarjuk a Dhammát, a gyakorlásunkban belső boldogságot kell találnunk. Miért tudunk egy nap több órát itt ülve Dhamma beszédeket hallgatni, meditálni? Az egyik oka, hogy örömmel tesszük. Boldogságot nyerünk belőle. Ezt hívjuk a szív táplálékának. A szív boldogsága egyaránt fakad a dánából, az osztozkodásból, adakozásból, mások segítéséből, ahogy a szíla gyakorlásából is, hogy érzékenyebbek vagyunk, törődünk a körülöttünk lévőkkel, a környezettel. De fakad a szilárd, békés, üdvös tudatállapotok kifejlesztéséből is, amit szamádhinak hívunk. Ha ezirányba teszel erőfeszítést, akkor a tudatod elégedettnek kezd érződni. Nincs szüksége sok más dologra, hogy boldog legyen. Megvagy a világ megannyi kényelme és szórakozása nélkül. Mert a tudatod egyre inkább megmarad magában, egyre függetlenebbé válik a világtól a szamádhi miatt, képessé válsz szemlélődni és belátást nyerni.
A Buddha mindig mondta, hogy amikor tökéletesíted, kifejleszted a szílát, a gyümölcse a szamádhi. Amikor tökéletesíted és kifejleszted a szamádhit, a gyümölcse a pannyá, a belátás. A bölcsesség és belátás, ami ténylegesen megszabadítja a szenvedéstől a tudatunk, egy olyan tudatból kell eredjen, ami nyugodt, boldog, képes a világra tekinteni, és képes részrehajlás nélkül tekinteni arra, ahogy a dolgok vannak. Hogy meglássuk: a kapzsiság gondolata szenvedés, s elengedjük. A harag gondolata szenvedés, s elengedjük. A téveszme, a zavarodottság gondolata szenvedés, s elengedjük. Ha valami szenvedés, miért tartanánk meg? Miért őriznénk a tudatunkban? Hogy megtegyük, hogy tényleg úgy lássuk a dolgokat, ahogy vannak, meg kell szilárdítani, le kell nyugtatni, mozdulatlanná kell tenni a tudatunk. Akkor meglátjuk, akkor tudni fogjuk.”
…
„Minél több erőfeszítést teszünk a tudatosság kifejlesztésébe, a tudat elnyugtatásába, megbékítésébe, annál inkább látjuk a különbséget az üdvös és a káros közt. És onnantól teljesen nyilvánvaló, hogy elhagyjuk a károst. A gyakorlásunk elején haragszunk és azt gondoljuk, haragudnunk kell, mert a másik nem azt csinálta, amit én akartam, beszólt nekem, vagy valami gondot okozott, tehát haragudnom kell. Vagy nem kaptam meg, amit akartam, ezért haragudnom kell. Vagyis még csak nem is látjuk, hogy érdemes lenne, hogy el kéne engednünk a haragot. Védelmezzük, kifogásokat találunk a haragunknak. Óvjuk a haragunkat. Óvjuk a kapzsiságunkat, például ha irigyek vagyunk valakire, és azt mondjuk, hogy ő mindig jobbat kap, mint én. Óvjuk és kifogásokat találunk a szennyeződéseinknek. Még nem ismerjük fel a szenvedés okaként a gyakorlásunk elején. De folytatjuk a gyakorlást, és apránként a tudat megnyílik. Ezt hívjuk felébredésnek, ugye? Azt mondjuk: »Hát ez a szenvedés. Semmi köze őhozzá. Ez én vagyok, én kapaszkodok a hibás gondolkodásba.« S akkor elkezdesz gyakorolni. Talán nagyon gyorsan halad a gyakorlásod. Akkor rájössz, mit csinálsz rosszul, hogy ahhoz ragaszkodsz, amihez nem kéne. Teljesen rendjén van ragaszkodni a Buddhához, a Dhammához, és a Szanghához, de ne ragaszkodj a kapzsisághoz, a haraghoz, és a zavarodottsághoz. Engedd el! Minél gyorsabban elengeded, annál hamarabb végzel a gyakorlással, hamarabb hazamehetsz, nem kell tovább itt ülnöd, küszködve az időjárással és a szúnyogokkal. Ha megvilágosodsz, mehetsz bárhova. És valószínűleg ez az, amit mindnyájan szeretnénk. De hogy eljussunk oda, gyakorolnunk kell. Ki kell bírnunk a nehézségeket, ameddig tényleg meg nem értjük a tudatot.”
(Ajahn Chah Gave Everything To Realise The Dhamma by Ajahn Kalyano 15 Jan 2026; https://www.youtube.com/watch?v=4oAdG5_kv48 14:42-16:54, 19:08-20:56)
