„A buddhizmusban van ez az ötös csoportja a dhammáknak, az öt erő: szaddhá, virija, szati, szamádhi, és pannyá. Együtt dolgoznak, hogy segítsenek megszabadítani az elménk a sóvárgástól, a ragaszkodástól.
Szükségünk van a hitre. A hit gyakorlatilag azt jelenti, szeretünk gyakorolni. Akarnunk kell gyakorolni, hajlandók vagyunk gyakorolni. Ez nem olyan, amire más rákényszeríthet. Még ha valaki úgymond meg is büntetne, ha nem meditálnánk, nem működne. Ha képezni akarjuk az elménk a buddhista úton egészen a nibbánáig, akkor akarnunk kell csinálni. Szeretnünk kell a gyakorlást, akarnunk kell. Tehát szükség van a hitre.
A virija az erőfeszítés. Tehát szükséges a kitartó erőfeszítés, az erő, amit folytonosan előhozunk, a gyakorlásunkba, az elménk képzésébe teszünk, a károsak elhagyásába, az üdvösek művelésébe, a bőkezűség gyakorlásába, a másokkal való türelembe, amikor ingerelnek, csábítanak, hogy elveszítsük azt. Erőfeszítés a meditációban, hogy ne aludjunk el, hogy elhagyhassuk azokat, amik elvonják a figyelmünk. Erőfeszítés a dhammán szemlélődésben. Néha lusták vagyunk szemlélődni. Békéssé válunk a meditációban, de aztán csak ott ülünk, úgymond beleragadva a békénkbe. Szemlélődni is kell.
A szati az éberség, a minőség, amiről a Buddha azt mondta, mindig hasznos. Mindig szükségünk van rá, szó szerint pillanatról pillanatra egész életünkben. Sosem lehet túl sok belőle.
A szamádhi a nyugalom, ami akkor jön, amikor sok szatink van, folyamatos éberségünk. Az elménk nyugodt, szilárd, csendes lesz. Szükségünk van a nyugalomra, hogy szemlélődjünk. Amikor szenvedünk, az elme nem nyugodt, mindig mozog, beleragad hangulatokba és gondolatokba, fájdalmat teremt, és szenvedést a szenvedésből. Halmozzuk a szenvedésünk minden alkalommal. Amikor kifejlesztjük a szamádhit, elkezdünk kevesebbet szenvedni, mert az elme nyugodtabb, csendesebb, szilárdabb lesz.
Akkor kifejleszthetjük a bölcsességet, a belátást, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogy vannak. Hogy átlássunk az én téveszméjén, ami minden szenvedésünk mögött van. Ha nincs én, nincs kinek szenvedni. Így ha nem ragaszkodunk a rossz hangulatunkhoz, mint ami én, önmagam, és enyém, akkor nem szenvedünk. Honnan jön az én érzete? A sóvárgásból, a ragaszkodásból, a létesülésből. Aggódókká leszünk, dühössé leszünk, bizonyos dolgok után sóvárgóvá leszünk, amiktől elégedetlenek leszünk, és így tovább.
Ez tehát az öt erő, amit minden alkalommal fejlesztünk, nem csak meditációban, hanem a hétköznapi életben is.”
(The Greatest Blessings Are All Related To The Dhamma by Ajahn Kalyano 07 Feb 2026; https://www.youtube.com/watch?v=F3paTWKSsaY 25:23-29:00)
