„Ha túl tudunk jutni a betegségen, akkor azt tesszük, ugye? És mindig megpróbálunk, ami nem baj. Még a Buddha is arra bátorított, hogy törődjünk a testünkkel azért, hogy jó cselekedetekre és a Dhamma gyakorlására használhassuk. De végül nem menekülhetünk a betegségtől, utolér minket, ha nem idősen, akkor talán előtte elkapunk valamit, mert ilyen az emberi test. Törékeny, tökéletlen, dukkha.
Ezzel kerüljünk tisztába, lássuk meg, hogy bárkik is legyünk a világban, az öregség, betegség, és halál eljön! Lehetünk a leggazdagabbak, a legszegényebbek, férfiak, nők, lehetnek bármilyen politikai nézeteink, bármilyen kedvenc filmünk, kedvenc ételünk, nem számít. Az öregség, a betegség, és a halál eljön, nem menekülhetünk.
Ezért jobb megtanulni, hogyan legyünk békében ezzel és hogyan értsük meg ezt úgy, ahogy van, semmint hogy csalódjunk miattuk és felzaklassanak, ahogy az általában történni szokott. Bosszant, amikor megbetegszünk, nem csak a testi kellemetlenség miatt. Tudatilag nem szeretjük. Nem akarunk betegek lenni, mert lekorlátoz. Esetleg nem tudunk dolgozni menni, tehát ez baj. Esetleg nem találkozhatunk másokkal, ha mondjuk fertőző betegségünk van, és be kell zárkóznunk egyedül. Nem sok mindent tudunk csinálni. Amikor betegek vagyunk, nincs semmihez se kedvünk. Tehát sok a betegség okozta korlát. De a legrosszabb valójában a tudatunk, ami énként és enyémként ragaszkodik a betegséghez. Nem csupán egy állapotnak, az emberi test normális állapotának látjuk, olyannak, ami csak keletkezik és megszűnik. Pedig minden betegség keletkezik és megszűnik. De szokásunk szerint ellenszenvvel reagálunk, hogy nem akarunk betegek lenni, nem szeretjük a betegséget.
Tehát nem csak a test beteg, hanem a tudat is. Ezek az egyszerű igazságok azok, amiket a Buddha próbált segíteni jobban megértenünk.”
…
„Mit várhatunk a gyakorlástól, amiről beszéltem, hogy tudatába kerülünk a dolgok hétköznapi, normális módjának? Az miért jó? Az értékesítési érve, ha marketingelnénk vagy ilyesmi, hogy ez a termék elég hétköznapi. Nem hangzik jól, ugye? Pedig az. Ez a Dhamma. Ez egy normális termék és megmutatja a normálist, mert ez az igazi bölcsesség. De hogyan láthatjuk meg? Hogyan jó az? Mi hasznunk van belőle? Esetleg megfordíthatjuk, és azt kérdezzük: mi a szenvedés az életben? Amikor a tudatunk nem normális. Amikor a tudatunkat elragadja a részrehajlás, a szélsőségek, avagy egyszerűen nem békés. Csak vegyük észre, amikor stresszesek vagyunk, nem vagyunk boldogok. Mi történik? Az egyik, hogy beleragadtunk egy sor negatív gondolatba, valószínűleg reakcióként valamire, kapaszkodva valamibe, a tudat nincs egyensúlyban. Lehet az abból jövő szenvedés, hogy olyat akarunk, amink nincs, vagy nem akarunk olyat, amink van. Ezek mind olyan tapasztalatok, amikre mondhatjuk, hogy nem normálisak. Viszont amikor az éberségünk jobb, gyakoroljuk az éberséget, reflektálunk a Dhammára, behozzuk a Dhammát abba, ahogyan a dolgokra tekintünk, akkor tényleg felismerhetjük, hogy rávezetni a tudatunkat a dolgok normális módjának meglátására és megismerésére megszabadító. Megszabadítja a tudatunkat a nem normálistól. Az azonosulástól, a énérzethez ragaszkodástól.
Bármikor, amikor megjelenik az énérzet valamely tapasztalatunkban, elkezdünk szenvedni. Elkezdünk ragaszkodni ezzel a hibás gondolkodással és aztán szenvedünk. Míg amikor normálisnak látjuk a dolgokat, a tudat elengedi és úgy ismeri azokat, ahogy vannak. Például egy belégzés, egy kilégzés. Ez egy nagyon egyszerű tárgy, amire összpontosíthat a tudatunk. Amikor valóban tudatában vagyunk a belégzésnek, a kilégzésnek, anélkül, hogy bármit hozzátennénk, csak tudunk a belégzésről, a kilégzésről, hogy az milyen érzés; vagy egy gondolat keletkezéséről, elmúlásáról, csak ennyinek vagyunk tudatában. Akkor a tudatban nincs erős énérzet. Csak a tudomás. Az ilyen tudomásra mondjuk, hogy én nélküli. Esetleg teljesen én nélküli azoknak, akik nagyon előrehaladottak. Vagy lehet általában én nélküli, még mindig van egy kis halvány én, de általában én nélküli a tudomása annak, ahogy a dolgok abban a pillanatban vannak. Ez megszabadító, sok békét, boldogságot ad a tudatnak. Viszont amint elkezdünk ént alkotni, akár csak olyan egyszerű dologból, mint egy belégzés, egy kilégzés, átváltunk az én légzésemre, hogy a légzés az enyém. Elkezdünk szenvedni miatta, mert azonosulunk vele és ragaszkodunk hozzá. Észrevesszük, hogy minél több a ragaszkodás a tudatban, akár a testhez, akár egy eszméhez, gondolathoz, érzéshez, érzelemhez, annál inkább szenvedünk, annál kevésbé szabad, kevésbé békés a tudatunk. Ez olyan, amit magunknak kell kikísérleteznünk.”
(Bringing Your Mind To Know The Ordinary - by Ajahn Kalyano 14 Feb 26; https://www.youtube.com/watch?v=2A7TRNFMz40 29:02-31:28, 32:01-35:43)
