Lelketlen Béka

„Ha őszinték vagyunk, a világi életben elég sok az elégedetlenség, stressz, szenvedés - tudati és időnként testi is. Amikor a kolostorba jössz, nem tűnik el mind. Jön veled. Részben ez táplálja az elvárásokat: békés akarsz lenni, meg akarsz világosodni, el akarsz érni dolgokat, szamádhit, belátást. Mindenféle remények, elvárások. A korai szakaszban a gyakorlás része hozzászokni a tényhez, hogy magaddal kell élj, hogy megtanulj élni és békében lenni magaddal úgy, ahogy vagy. Persze, vannak eszményeink. Olvassuk a Buddha tanításait, törekszünk a megvilágosodásra, a tiszta, szenvedéstől mentes tudatra. De gyakorlatiasnak is kell lennünk. Ez az egyik oka, amiért Ácsán Cshá annyira népszerű tanító volt, mert nagyon jó volt abban, hogy emlékeztesse és rávezesse az embereket a dolgokat elfogadni úgy, ahogy vannak. Ez magában foglalja belsőleg a saját elmédet, a hozzáállásodat, a szokásodat, és körületted a világot is.

A kolostorban, a szerzetesi életben a gyakorlás korai szakaszának része hozzászokni magadhoz, békében lenni magaddal, békében együtt élni másokkal, békében lenni a világgal, ahelyett, hogy mindig reagálnál, követnéd a kívánságaid. A világi életben inkább azt szoktad, s még szélsőségesebben. Mindig élvezetet keresel, tapasztalatokat, amiket akarsz, amiket szeretsz, hogy úgy legyenek a dolgok, ahogy szereted, és eldobni azokat, amiket nem szeretsz, elhagyni embereket vagy élményeket, amik stresszt, szenvedést okoznak neked. De a kolostori életben több önfegyelmet, több éberséget fejlesztesz, mondhatnánk jobb vagy folyamatosabb éberséget, és a képességet, hogy átgondold a dolgokat, többet szemlélődj rajtuk, egyaránt használva a meditációt és a békés környezetet. Ahogy fejleszted a jobb, illetve folyamatosabb éberséget és az átgondolás képességét, ezt a nem ragaszkodó tudatosságot is kifejleszted, amivel együtt tudsz lenni dolgokkal, amikkel általában nem szeretnél, illetve amiket szeretsz, azok nem ragadnak meg. Tehát nem ragadnak el annyira a jó dolgok és azok keresése, illetve nem reagálsz a rosszakra és nem próbálsz elmenekülni azoktól, hanem inkább van a nem ragaszkodó tudatossága annak, ahogy egyszerűen vannak a dolgok. Továbbra is élvezel dolgokat, mint például egy ízletes ételről szerzetesként is tudod, hogy az egy ízletes étel. Ha fáradt vagy, leülsz, vagy lefekszel pihenni, érzed milyen jól esik, de megtanulsz nem ragaszkodni. Megtanulod, hogy ne ragadjon el a kötődés és a végtelen élvezet, szórakozás keresése, hogy használd az éberséget, hogy úgy ismerd a dolgokat, ahogy vannak. Hogy ilyen, amikor jól vagy. Hogy ilyen, amikor fáradt vagy, vagy fáj valamid, vagy beteg vagy. Csak ilyen. Finom ételt eszel, az ilyen érzés, jó érzés. Esetleg jóllaksz tőle, amikor éhes vagy, aztán mikor megemésztetted az ételt, tudatában vagy, az milyen érzés, de nem mindig rohansz a sóvárgásba és a vágyakozásba, inkább csak tudatában vagy annak, ahogy a dolgok vannak. Amikor meleged van, az ilyen. Amikor fázol, az olyan. Amikor megszerzed, amit akarsz, az ilyen. Amikor nem szerzed meg, amit akarsz, az olyan.

Ez az éberség gyakorlásának és a Dhamma, az átgondolás, a tanítások életedbe hozatalának haszna, hogy többé nem csak a könyvek oldalain vannak, hanem ténylegesen ismered a mulandóságot, ismered a feltételes dolgok nem kielégítő voltát, és ismered a feltételes dolgok én nélküliségét, avagy éntelen voltát. Ezek a gyakorlás úgymond magasabb szintű eredményei, amik idővel jönnek, ahogy többet gyakorolsz, egyre inkább összhangba kerülsz, tudatába jutsz a test és a tudat, az élet, a körülvevő világ változó, múló mivoltának. Jobban tudatába kerülsz a világ nem kielégítő mibenlétének, hogy a világ nem adhat maradandó, örök boldogságot, így hát változtatsz a hozzáállásodon, ahogyan a dolgokra tekintesz, nem várod el azt, nem keresed. A legmagasabb szinten kifejleszted a mélyebb belátást az én ürességébe. Az emberi testet természetes fizikai elemek alkotják. Ahogy öregszel elkopnak, és végül mikor meghalsz, visszatérnek a természethez. A test nem én, amit irányíthatnál, nem tudod megállítani az öregedését, nem tudod megakadályozni a halálát. Az elméd is egy elem, egy feltételes dolog. Amikor látsz, hallasz, vagy ízlelsz valamit, ami megfelel neked, akkor az kellemes. Amikor látsz, hallasz, vagy ízlelsz valamit, ami nem felel meg, akkor némi kellemetlenséget, elégedetlenséget okoz. Ezek feltételes dolgok, de nem én. Az érzések nem én. Az emlékek és a gondolaok nem én. Csak azok, amik. A gondolatok csak gondolatok. Az emlékek csak emlékek. Az érzések csak érzések. A kolostori formában gyakorlás, és különösképp az éberség és belátás gyakorlatainak finomítása vezet el ehhez a megvalósításhoz. A megvalósítással együtt megszabadulást nyersz, megszabadul az elme. Többé nem kötődsz annyira a dolgokhoz, nem ragadnak el a jó és rossz események, a világ változó feltételei, hanem csak tudatában vagy annak, ahogy vannak, ahelyett, hogy vonzódással, viszolygással, boldogsággal, vagy szomorúsággal reagálnál.

Mondhatnánk, a legnagyobb boldogság, ami a buddhista gyakorlásból fakad, az a sóvárgástól és kötődéstől mentes elme. A tudat, amit arra képeztek, hogy csak ismerje a dolgokat, ahogy vannak. Ez egy nagyon jó életmód ennek eléréséhez. Hogy mennyi ideig tart, nem tudjuk. Egyesek lehet elég gyorsan elérik a megszabadulást, egyeseknek lehet egy élet gyakorlása, egyeseknek lehet sok élet. Nem igazán kell sokat gondolkodnod az időről. Arra bátorítanak inkább, hogy gyere vissza és nézz az elmédre, hogy vajon helyesen gyakorolsz-e, ahogyan a Buddha tanította, ahogyan tanítónk, Ácsán Cshá tanította. Idővel igazolod, bizonyítod magadnak, hogy ha helyesen gyakorolsz, fejleszted a tudatosságot, az éberséget, átgondolod a dolgok igazságát, akkor láthatod, tudhatod magadtól, hogy megszabadítja az elmédet a stressztől, a szenvedéstől. A Dhamma felismerése nem csak ésszel megértés, hanem egy érzés, egy tapasztalat, egy megvalósítás, amit a szívedben tudsz.”

(Monastery: A Buddhist Meditation Community in Australia; https://www.youtube.com/watch?v=2n5Sv29Dxm4 1:15:33-1:25:08)

„Felidézni az előírásokat, amiket követsz, sok békét és boldogságot adhat. Értsük jól! Még ha azt is mondod, hogy dühös vagy, de elég éber vagy ahhoz, hogy ne töltsd ki a haragod, ne mondj, ne tegyél semmit haraggal, bár belül mérges vagy, akkor ez azt jelenti, hogy abban a pillanatban van szílád. Azt jelenti, tudod, hogyan őrizd meg a szílád, hogyan fogd vissza a haragod. Ez nagyon jó, ez jó kamma. Az emberek gyakran félreértik. Meditálnak, gondolnak valamire, s elkezdenek bosszankodni, haragudni, aztán szomorúak lesznek tőle, hogy »Jaj, mérges vagyok. Meditálnom kéne! Nem kéne ilyen a szívemben legyen! Miért haragszom? Miért érzem magam ilyen rosszul, ilyen negatívan?« Persze, ez egyfajta utálatban, haragban gyökerező szennyeződés. De ha nem éled ki abban a pillanatban, meditálsz, nem mondasz vagy teszel semmit haraggal, hanem nézed a haragodat, figyeled, de nem csinálsz semmit, akkor van szílád és az egy nagyon jó dolog. Tudod, hogyan fogd vissza magad a haraggal cselekvéstől. Tudod, hogyan fogd vissza magad, amikor elveszted a türelmed. Fegyelmezed magad, hogy ne tedd azt, aminek a cselekvésére gondolsz, de nem teszed. Az nagyon jó kamma abban a pillanatban. Ezt az emberek sokszor eltévesztik. Azt mondják: »Nem vagyok jó. Rossz buddhista vagyok, mert haragszom.« Ha haragszol és nem cselekszel az alapján, akkor jó buddhista vagy. A helyes dolgot teszed. Tehát valószínűleg helyes nézeted van, helyesen érted a helyzetet és visszafogod az indulatot, hogy kinyilvánítsd a haragot.

Lehet kapzsiság. Mondjuk kimész az ételes asztalokhoz, megfeledkezel mindenkiről, és csak sietsz felkapkodni magadnak az összes finomságot. Lehet ilyen, ha elural a mohóság, elveszted az éberséged, nem vagy igazán tudatában annak, amit csinálsz. Mindenkit figyelmen kívül hagysz. A kapzsiság lehet ilyen, hogy engem helyez előre és mindenki mást elfelejt. De ahogy az éberséget gyakorlod, észreveszed, ahogy kapzsiság merül fel különböző helyzetekben. Esetleg csalódott leszel, hogy még mindig van benned mohóság. Észreveszed a kapzsiságot, valamifajta önző gondolkodásod. De az jó, hogy észreveszed. És aztán azt mondod: »Nem, nem kapaszkodom bele.« Ez jó. Ez jó kamma.

Ugyanígy az összes különféle tudatállapottal, amiket tapasztalunk. Ha gyakorolsz, erőfeszítést teszel, hogy éber legyél, hogy megtartsd az előírásokat, akkor még ha mindenféle rossz is merül fel, álmos vagy, aggódsz, félsz valamitől, ahelyett, hogy csak hibáztatnád magad az álmosság, a félelem, a szétszórtság, az aggódalom miatt, megfigyeled a teljes képet. Átgondolod, ránézel a teljes képre és azt mondod: »Tartom az előírásokat, még úgy is, hogy esetleg belül nem nagyon vagyok békés.« Ez jó. Ez jó dolog.

Tehát már a dána és a szíla is tanít a tudatról, s hogy miként működnek a dolgok. Láthatod a negatív tudatállapotokat, amik sóvárgásban, ragaszkodásban gyökereznek, és amik megakadályozhatnak a dána gyakorlásában, a szíla gyakorlásában, hogy kedves legyél az emberekkel, hogy segítőkész, bőkezű dolgokat tegyél. Ezek a tudatállapotok ideiglenesek. Felmerülhetnek az elmédben, de ha nem reagálsz rájuk, akkor el is múlnak. És akkor gondolkozhatsz rajta, hogy mulandók. Ami mulandó, az valójában nem te vagy. Nem egy én, egy személy, egy lény, hanem egy ideiglenes tudatállapot, egy gondolat, hangulat, ami feljött, és aztán elmegy. És ha ezt látod, akkor már a vipasszaná meditáció egy fajtáját gyakorlod.”

(The Buddhist Path Helps Us To Improve As Human Beings by Ajahn Kalyano 26 Mar 2026; https://www.youtube.com/watch?v=a0jW1J5reSM 17:23-22:15)

„Vannak olyan bolondok,
Énnek hiszik testet, tudatot,
Egyre inkább megragadják,
Mulandóság elvét nem tudják.

Testben nincsen cselekvő,
És nincsen érzékelő,
Nincsen ura a testnek,
De tesz sokféle tettet.

Hat érzékszerv és tárgy okán
Hatféle tudatosság lesz,
Három együttese nyomán
Érintkezés az, ami lesz.

Az érintkezés okán
Késztetés, észlelés, érzet,
Ahogy Nap, lencse, gyújtós
Együttese csinál tüzet.

Szerv, tárgy, tudatosság együtt,
A teendő megtétetik,
És így tovább folytatódik,
Mint magból a szár és a rügy.”

(Mahāprajñāpāramitāśāstra XXXVII.III; 大智度論 T25n1509p230c8-17)

„Erre képezzük a szívünket, hogy úgy lássa a világ természetét, ahogy van. Nem hozzátéve semmit, nem felvéve valamely hiedelmet vagy tant, hanem csak tisztán megfigyelni, hígítatlanul azt, ahogy a világ van és megérteni, hogy mulandó, szenvedés, nem én. Nem ad maradandó boldogságot, és nem tudod birtokolni, mert nincs itt semmi, amit birtokolhatsz. Ezt először beszédekből, szövegekből, könyvekből szerzett tudással értjük meg. De végül a szívedbe kell vinned a gyakorlással: az éberség kifejlesztésével, majd pedig az igazság vizsgálatával, hogy aztán minden szinten, vagyis a szív, az érzelmek, az értelem szintjén, tehát minden szinten összhang legyen a mulandóság, az elégtelenség, és a nem én igazságának megértésében.

A legtöbben értelmileg felfogják, hogy minden mulandó. Amikor eltávozol a világból, nem vihetsz magaddal semmit. Minden megváltozik, és mindent elvesztesz: embereket, gazdagságot, tulajdont. De ez csak az értés. Viszont érzelmileg nem állnak készen. Ezért van gyász. Amikor elveszted egy szerettedet, gyászolsz, szenvedsz. Egyesek sokat szenvednek, még egy anyagi dolog elvesztése miatt is. Ennél fogva mélyebbre kell mennünk. Ezért gyakorlunk így, hogy valóban megszabadítsuk az elmét a kapzsiságtól, a haragtól, és a zavarodottságtól, hogy minden szinten, a szív, az elme, az értelem szintjén elfogadja az igazságot: nincs semmi, amit valóban birtokolhatnál, ami a tiéd lehetne, amit a magadévá tehetnél, és ha azzá tennéd, ha megpróbálod azzá tenni, akkor szenvedsz.

Egy másik kérdése a királynak Ratthapálához az volt, hogy honnan jön a félelem? Miért félünk dolgoktól? Mert ragaszkodunk. Ragaszkodsz a testedhez, ezért félsz, amikor megbetegszik, vagy megsérül, vagy valamilyen veszéllyel találkozol. Félsz, mert ahhoz ragaszkodsz, ami mulandó. Nem tudod megállítani a test öregedését, gyengülését, halálát. De még sokkal azelőtt, hogy ez történne, már félsz tőle. Félünk az öregségtől, a betegségtől, és a haláltól. Félünk azok elvesztésétől, akiket szeretünk. De nem tudod megállítani az öregedésüket, a megbetegedésüket, sem a halálukat. Félünk a tulajdonunk elvesztésétől, de nem tudod megállítani a mulandóságát, a változását, az elkopását, az eltörését, az ellopását, az elvesztését. Nem tudod megállítani ezeket.

Az egyetlen, ami megszabadít a szenvedéstől, az a belátás a dolgok mulandó, elégtelen, és éntelen természetébe. Amikor ezt látod minden szinten a szíveddel, akkor nincs szenvedés, mert tudod, hogy a dolgok ilyenek. Ezért gondolkodjunk, szemlélődjünk rajta egyre mélyebben és mélyebben!”

(Seeing The True Nature Of The World by Ajahn Kalyano 25 Apr 2026; https://www.youtube.com/watch?v=3GQcBr3cq1M 25:20-28:49)

„Egy másik, mondhatni szabványos tanítás, amit Szomdet Tó gyakran hangsúlyozott, az az öt halmaz megértése. Miként azt minden reggel kántáljuk, az öt halmaz alap a ragaszkodásra, alap a szenvedésre, amikor ragaszkodunk hozzájuk: a testhez, érzésekhez, észlelésekhez, képzetekhez, érzéktudatosságokhoz. Amikor ragaszkodunk, a szenvedés okaivá válnak, mert természetesen állandóan változásnak kitettek, és végső soron nem állíthatjuk meg a változásukat, nem birtokolhatjuk őket. Nem alakíthatjuk olyanná az öt halmazt, amilyenre szeretnénk, bár valahol az elménkben folyton azt próbáljuk. Mindig élvezetet igyekszünk nyerni a testtel és tudattal, mindig boldogságot, élvezetet keresünk. És mindnyájan utáljuk, nem szeretjük a fájdalmat és a szenvedést. De az öt halmaz végül mindig élvezettel és fájdalommal, boldogsággal és szenvedéssel szolgál. Ilyen a természetük, mert változásnak kitettek. Állandóan változnak, romlanak, öregszenek, miként a test öregszik, a tudat változik. Semmi sem maradandó. És végső soron kívül vannak az irányításunkon, nem irányíthatjuk a halmazokat. Csak annyit tehetünk, hogy olyannak ismerjük őket, amilyenek. Ez a gyakorlás célja, ismerni a halmazokat, és az ismeretüktől elengedjük őket. Elengedjük a téveszmét, hogy ezek én vagyok, hogy énként ragaszkodjunk hozzájuk. Ezt hívjuk belátás meditációnak.

Szomdet Tó úgy tanította, ahogy este kántáltuk, hogy az öt halmaz nehéz, nehéz teher, minél inkább megragadod, annál inkább szenvedsz. Pont úgy, mint amikor egy nehéz terhet cipelsz: minél tovább cipeled, annál fáradtabb leszel. Tehát mit mondott a Buddha? Mit mondott Szomdet Tó? Tedd le a terhet! Hogyan teszed le a terhet? Először is fel kell ismerd, hogy az teher. A megvilágosulatlan tudat nem igazán látja teherként a testet és a tudatot. Mindig boldogságot keresünk, ragaszkodunk dolgokhoz, a legjobbat reméljük. Nem fejlesztünk ki egy igazán világos belátást a halmazok természetéről. Ez tehát a gyakorlás feladata, létrehozni az éberséget, a belátást, hogy ezt meglássa, megismerje. Amikor tudod a halmazok természetéről, hogy mulandó, nem én, akkor belefáradsz ahhoz ragaszkodni, ami nem nyújt maradandó boldogságot. Amikor belefáradsz, elengeded. Leteszed a terhet. És csak akkor fáradsz bele, amikor tényleg úgy látod a halmazok valódi természetét, mint nem én; mint szenvedés, ha ragaszkodsz hozzájuk. De attól még a halmazokkal élsz, csak többé nem tévesztenek meg. Tehát egy arahantnak még vannak halmazai, de kétségtelenül tudja, hogy azok mulandók és nem én, ezért nincs többé ragaszkodás a tudatban, nem gyártódik több ragaszkodás.

Az egyedüli út ennek eléréséhez az éberség kifejlesztése, újra és újra megismerni a halmazok természetét éberen, körültekintőn, bölcsen. Amikor bölcsen látja, a gyakorló leteszi a terhet. Miért cipelnéd azt, ami bánt? Ezért lerakod a halmazokat. Nem megölve magad, nem úgy. Ez egy tudati tevékenység. Annak tudati tevékenysége, hogy a halmazok természetét mulandónak, nem énnek, szenvedésnek látod, és aztán leteszed. Minden alkalommal, amikor valóban meditálsz, azt tanulod, hogyan tedd le a halmazokat, vagy legalább egyes aspektusaikat. Talán nem vagy képes teljesen elhagyni a halmazokat, de amikor megállapodsz az éberségben, akkor túljutsz az akadályokon, kezded elengedni őket. Ha például a légzésre való éberséget gyakorlod, akkor félreteszed a kapzsiságot, a haragot, és a zavarodottságot, legalább ideiglenesen. Tehát gyakorlod a halmazokhoz ragaszkodás egy részének elengedését. Ahogy meditálsz a légzésen, elengedsz némi ragaszkodást a testhez, a fizikai testhez, a testtel kapcsolatos érzésekhez. Észreveszed, hogy amikor éberebb vagy, akkor képes vagy szemlélni a testet, megérteni mulandó természetét, elfogadni mulandó természetét. A test öregszik, időnként megbetegszik: ezt el tudod fogadni szenvedés nélkül, mert lerakod a ragaszkodást; ez a halmazokhoz ragaszkodás lerakása.

A nemesek továbbra is megbetegszenek, megöregszenek, vannak halmazaik, vannak fájdalmas érzeteik, élvezetet is tapasztalnak, de nem ragadják meg. A megvilágosulatlan elme mindig ragaszkodik, azonosul, ezért mindig csalódik, amikor az élvezet vagy a boldogság elkopik, és amikor leváltja a kényelmetlenség és a fájdalom, akkor nagyon zaklatott lesz. A halmazok nagyon frusztrálóak a megvilágosulatlan elmének. Sosem kapjuk meg igazán a boldogságot, amit akarunk. Az egyetlen kivezető út a páramík, a jó kamma ápolása, hogy eljuttassuk az elmét oda, ahol képes látni a halmazok igazi természetét és aztán elengedni valamennyire a ragaszkodást.

Mindig kérdezték Ácsán Cshát, hogy mi történik, vagy milyen az, amikor elengedik a halmazokat? Még a világban élsz, tehát hogy van ez? Még érzel fájdalmat? Amire azt mondta, hogy igen, érzel fájdalmat. Még leszel mérges? Igen. Még vagy olyan helyzetekben, amik kiváltanak, vagy csábítanak arra, hogy haragudj. De nem veszed énnek a halmazokat. Nem ragaszkodsz hozzájuk. Így a harag nem merül fel. Olyan, mintha előjönne, de nem veszed fel. Nem veszed énként fel a halmazokat. Nem veszed fel, nem veszed birtokba őket. Tehát az elme olyan, mintha mindig elválna a halmazoktól, de attól még velük van. Ugyanígy a kapzsisággal. Amikor sóvárgunk, az elme kimegy keresni valamit, amit szeretne. A legkisebb dolgot is. Sóvárogsz egy kis élvezetért, egy kis boldogságért. Vagy valami nagyon nagyért. Teljesen mindegy. Az eredmény, hogy az elme kimegy olyat keresni, amije nincs. De ezt szenvedésnek látva, ha az elme kísértéssel találkozik, ha látsz olyat, vagy hallasz olyanról, vagy emlékszel olyanra, amit szeretsz, akkor az elme nem ragadja azt meg kapzsi módon többé. Tudja, hogy az szenvedés, ezért az elme nem megy ki a világba. Ez nem jelenti, hogy nincs esély élvezetet tapasztalni. Egy arahant is ehet finom ételt és tudja, hogy jó íze van. Tudja pihentetni fáradt testét, amikor elfáradt vagy beteg. De nem ragaszkodik hozzá. Nem szenved tőle.

Ez tehát Szomdet Tó egyik tanítása, ha tudni akartad, mit tanított valójában. Azt tanította, hogy hagyjuk el az öt halmazhoz ragaszkodást. Azt tanította, hogy tanuljunk meg önmagunk menedéke lenni, mert senki más nem tudja helyettünk megtenni. Senki más nem hagyhatja el a ragaszkodásod a halmazaidhoz. Csak megmutathatják az utat, bátoríthatnak, de neked kell megtenni, a gyakorlásodon keresztül.”

(Somdet Dtoh and Cultivating Parami To Let Go Of Attachment by Ajahn Kalyano 18 Apr 2026; https://www.youtube.com/watch?v=ISdjVGAbpeA 21:18-30:57)

Szomdet Tó: https://en.wikipedia.org/wiki/Somdet_To_Brahmaramsi

„A szerzetesek gyakran így mérik az emberek sikerét a gyakorlásban, hogy mennyit panaszkodnak. Ha öregebb leszel és többet panaszkodsz az életre, a dolgokra, másokra, a világra, akkor valami rosszul megy. Ha öregebb leszel és kevesebbet panaszkodsz, az jó jel.
A bölcs törődik az elméjével. Türelmet gyakorol a nehézségekkel, örömet talál a dhammában, belső örömet. Megtanulja elhagyni a rossz gondolatokat, a rossz állapotokat, és dhammaként látni a dolgokat. A dhamma igazságot jelent, dolgokat, közönséges dolgokat, mint megöregedni. Csak tudod, hogy megöregszel. Ez normális. Van, hogy nem kapod meg, amit akarsz. Ez normális. El tudod viselni, el tudod fogadni. Van, hogy nem kapod meg, amit akarsz. Van hogy azt kapod, amit nem akarsz. És ez rendben van. Van, hogy mások segítenek neked, együttműködnek veled, s van, hogy nem. Van, hogy egészséges vagy; van, hogy nem. Van, hogy a gazdaság erős; van, hogy a gazdaság gyenge. De ha mindet dhammaként látod, kezelni tudod a dolgokat és nem csinálsz belőlük szenvedést.”

„Minden pont jó, amikor az elméd a dhammával van. Amikor elfelejted a dhammát, akkor újra elragadnak a hangulataid és minden rossz. Akkor sosem vagy boldog, sosem vagy békés, sosem vagy elégedett. Amikor nem a dhammával vagy, mindig többet akarsz. Többre van szükséged. Azt érzed, több kell ahhoz, hogy boldog legyél.
Azt tanulod meg, mint az, aki korábban kérdezte, hogyan készüljünk a halálra? Csupán úgy, hogy éber vagy egy belégzésre, egy kilégzésre. Ennyi elég. Csak légy éber a légzésedre! Egy belégzés, egy kilégzés, ennyire van szükséged, mert amikor meghalsz, ennyi történik. Belélegzel, aztán meghalsz. Kilélegzel, aztán meghalsz. Minden mást az elménk gyárt és azt mondja, hogy ez nem elég jó. Nekem több kell, több pénz, több tulajdon, több ember, több kedves szó, több dolog, amiket szeretek, több finomság. Mindig van valami több, amit akarsz, hogy boldog legyél. Talán gyere vissza a légzéshez és csak legyél éber egy belégzésre, egy kilégzésre. Ez elég jó.”

(The Dhamma Leads To Inner Peace by Ajahn Kalyano 04 Apr 2026; https://www.youtube.com/watch?v=CjymHuJrh2U 12:13-13:56, 16:05-17:30)

„A függő keletkezés (paṭiccasamuppāda) és a három jelleg (tilakkhaṇa) tanításainak szemszögéből levonható a következtetés, hogy kezdetben a legtöbb ember nem tud a tényről, hogy az úgynevezett én, amihez ragaszkodnak, végső soron nem létezik. Az emberek csupán rengeteg összekapcsolódó és összefüggő testi és tudati jelenségek folyamataként léteznek, melyek keletkeznek, átalakulnak, és eloszlanak.

Amikor nincsenek tudatában ennek az igazságnak, akkor ismétlődően ragaszkodnak az érzelmekhez, gondolatokhoz, vágyakhoz, szokásokhoz, véleményekhez, hiedelmekhez, észlelésekhez, stb., és azonosulnak velük. Bár az ebből eredő énérzet folyamatos átalakuláson megy keresztül, azt gondolják: »akkor az voltam, most ez vagyok«, »akkor úgy éreztem, most így érzek«.

Az ilyen önazonosulás megtévesztettség, például a gondolatoktól és az érzésektől, amik csupán az adott pillanatban tevékeny másodlagos tudati tényezők (nāma-dhamma). Ez a megtévesztettség a hibás gondolkodás forrása. A következményeként a gondolatokat, érzéseket, és tetteket annak igénye hajtja és készteti, amit abban a pillanatban énként ragadnak meg.

Amikor az éberség alapjai szerint gyakorolnak, egy adott folyamatban látják valamennyi testi és tudati összetevőt, ahogy természetük szerint keletkeznek és megszűnnek. A pillanatról pillanatra zajló folyamat mindegyik tényezőjének elemzésével és megkülönböztetésével nincs megtévesztettség, amitől megragadnának dolgokat és énként azonosulnának velük. Így ezek elvesztik kényszerítő erejüket.

Ha ez a belátás megfelelő mélységet és tisztaságot ér el, megvalósul a megszabadulás. Az elme új létmódba kerül, ami tiszta, tágas, részrehajlástól és ragaszkodástól mentes. Még a személyiség is megváltozik tőle.

Ez a tökéletes tudati egészség állapota. Hasonló egy teljesen egészséges testhez, aminek minden szerve simán és normálisan működik a betegség hiányában. Az éberség négy alapjának gyakorlata tényleg egy módszer az elme tudati betegségektől való megtisztításához, azok teljes megszüntetéséhez, amik korlátozzák, akadályozzák, és gátolják az elmét. Ekkor az ember készen áll a világon mindennel határozottan és örömmel szembenézni és azokat kezelni.”

(Buddhadhamma: The Laws of Nature and Their Benefits to Life by Bhikkhu P. A. Payutto, chapter 18; https://buddhadhamma.github.io/path-factors-of-concentration.html#fruits-of-mindfulness-practice)

„Szenvedsz, mert a világ nem olyan, amilyennek akarod. De amikor gyakorlod az éberséget, arra figyelsz, hogy meglásd a dolgok természetét olyannak, amilyen. Hogy meglásd a Dhammát, az igazságát annak, ahogy a dolgok vannak. Elkezded elfogadni, hogy a test mulandó, megöregszik, megbetegszik, és egy nap meghal. Akiket szeretek, egy nap megöregszenek, megbetegszenek, meghalnak. A mobiltelefon, amit szeretek és sokat használok, egy nap meghal. A kocsim egyszer meghal, a házam egyszer összeomlik. Bármi, amihez ragaszkodsz ezen a világon, mulandó.

Ahogy a Dhammát gyakorlod, felismered ezeket, felébredsz. A Buddha a felébredés folyamatának mondta. Olyan, mint kijönni egy álomból, alvásból. Amikor alszol és álmodsz, bármiről ábrándozhatsz. Amikor felébredsz, tudod, hogy az a valóság, hogy az van, ami van. Ez a belátás, ami abból jön, amit csinálunk, amit gyakorlunk. Visszairányítjuk magunkra a figyelmet. Megismerjük az igazságot.

Az igazságot felismerheted csak annyival, hogy figyelsz egy belégzést, egy kilégzést. Ilyen egyszerű. Ezt gyakran elfelejtik az emberek. Azt gondolják, hogy a Dhamma megismeréséhez el kell olvasni az egész Tipitakát, kielemezni, megjegyezni, megbeszélni, és megvitatni azt. De igazából úgy is megismerheted a Dhammát, hogy megismersz egy belégzést és egy kilégzést, mert az azt tanítja, hogy minden mulandó. Ha belélegzel, de nem lélegzel ki, meghalsz. Ha kilélegzel, de nem lélegzel be megint, meghalsz. A légzés mulandó. Csak belélegezni, majd kilélegezni tudsz. Az nem megy, hogy csak belélegzel, s az elég is arra a napra. Elég kényelmes lenne, órákra lemehetnél a víz alá. De ilyet nem tudsz. Belélegzel, aztán kilélegzel, majd megint muszáj belélegezned. És igazából ez az élet. Ha valaha olyan helyzetbe kerülnél, ahol nincs nagyon levegő, mint egy szennyezett hely, vagy egy tűz mellett, ahol sok a füst, vagy víz alatt, akkor látod, milyen közel jársz az életed végéhez. Mert ha nem kapsz levegőt, pánikba esel, s levegőt akarsz, oxigént.

Tehát igazából a Dhamma nagyon közel van hozzánk, és nagyon nyilvánvaló. De a gondolkodó elménk zavarodottságában történeteket gyárt egy félreértés, vagy mondhatjuk egy hibás nézet alapján. Egy másik módja a folyamba lépett leírásának, hogy aki a helyes nézetben megalapozott, aki megértette, mi a szenvedés, a szenvedés oka, amit el kell hagyni, a szenvedés, amit meg kell ismerni, a szenvedés vége, amit meg kell valósítani, a gyakorlás útja, amit ki kell fejleszteni. Ezt csináljátok itt, a négy nemes igazságot gyakoroljátok. De hogy a többi hármat felismerjétek, gyakorolnotok kell az utat!”

(With Mindfulness We See The Changing Nature of The Body And Mind by Ajahn Kalyano 25 Mar 2026; https://www.youtube.com/watch?v=AqnWS0zqU0Y 37:47-41:17)

„Tudnunk kell, hogy milyen a bölcs ember, hogy legyen bölcsességünk, s hogy ne a belső bolonddal barátkozzunk, ami a kapzsiság, utálat, és zavarodottság. A kapzsiság, utálat, és zavarodottság már nagyon régóta itt van az elménkben. Így amikor eljövünk a Dhammát gyakorolni, találkoznunk kell velük, megjelenik a kapzsiság, utálat, és zavarodottság. Ezért gondolkodjunk és szemlélődjünk azon, hogy az életünk halálban végződik. Megszülettünk és meg is kell halnunk. Ez a test pedig tele van betegséggel, tele van nem szép dolgokkal. Szemlélődünk, hogy elengedjük, elengedjük, elengedjük.
 Látod, hogy lélegzet nélkül a test itt azonnal meghal? A test olyan, aminek szét kell esnie, el kell romlania, meg kell halnia. Mindazok, amiket tapasztalunk, mint a látvány, hang, íz, szag, érintés, tudati tárgyak – mint a különféle hangok, amiket hallunk – a fizikai forma alapján keletkeznek, és szépnek vagy nem szépnek látjuk őket. Megfigyeljük ezeket a jelenségeket, és látjuk, hogy a test szükségszerűen találkozik az öregséggel, betegséggel, és halállal. És amikor igazán megbetegszik, akkor az rengeteg szenvedés, gyötrelem. Látjuk, hogy a nappalok és éjjelek könyörtelenül elmúlnak, elmúlnak, és az öregség, betegség, és halál folyamatosan egyre közelebb, egyre közelebb jön. A betegség egyre közelebb jön, mindig megjelenik. Egy nap ilyen vagy olyan betegségünk lesz.
Ezért most tényleg megállapodunk az elme képzésének gyakorlatában, a bhávanában. Sokat meditálunk, sokat képezzük az elmét, nagyon tudatosak vagyunk. Azért gyakorlunk, hogy megbékítsük az elmét a szemlélődéssel. Azon szemlélődünk, hogy az öregség, betegség, és halál normális. Amikor már meghalt, látjuk a test nem szép természetét, hogy ez a test egyszerűen tele van betegséggel. Így belátás és nyugalom jöhet létre. Látjuk, hogy közel a halál, nem messze. Nem arról van szó, hogy biztos meghalunk ötven vagy száz év múlva. Egyszerűen csak nem biztos. Lehet, hogy ma meghalunk. És amikor így szemlélődünk, akkor a kapzsiság, az utálat, és a zavarodottság, amik az elmében nagyon erősek, csökkenhetnek, könnyebbek és halványabbak lehetnek.
Eljuttatjuk az elmét a békéhez és szamádhihoz. Azt gondoljuk, hogy ez az élet halálban kell végződjön, hogy nem tudjuk, mennyi van hátra, egy másodperc, egy perc, egy óra. Ezért a jelenben jót és üdvöset teszünk, előre vivőn cselekszünk, végezzük a Dhamma gyakorlatunkat. Látjuk a feltételes képződmények hátrányait, látjuk a test hátrányait, látjuk, hogy nem biztos. A test változik és az elme szenved. Ezért gyakorlunk, csináljuk a képzést, az elmét éberré és bölccsé tesszük. Látjuk az erényesség, összeszedettség és bölcsesség minőségeit. Ez a bölcs ember.
Ez tehát a Buddha Dhammájával találkozás, a bölcs személlyel találkozás. Mint láthatjuk, volt szerencsénk találkozni ezekkel a tanításokkal. Az olyan tisztelendők, mint Ácsán Mán és Ácsán Cshá átadták nekünk ezeket a gyakorlatokat, ezeket a tanításokat, ezért találkozhattunk a Dhammával, és most rajtunk múlik, hogy gyakoroljunk, hogy a gyakorlásunkon keresztül hódoljunk. Amikor képesek vagyunk gyakorolni, és a gyakorlásunkon keresztül hódolni, akkor sikerünk lesz a gyakorlásunkban és találkozhatunk a Buddhával, miként előttünk a nagy mesterek, tisztelendő Ácsán Mán és tisztelendő Ácsán Cshá, akik az arahantságig gyakoroltak, majd jöttek és a Dhammát tanították. Ezért a tanításaikat tekintjük elsődleges gyakorlatunknak, az alapzatunknak, hogy felkeltsék a bölcsességet, felkeltsék a tudást, mert azt tanították, hogy ez a test és ez az elme olyan, amit el kell engednünk. Nem tudunk ragaszkodni hozzájuk. Valójában nem én. Igazából nem én vagyok, nem az enyém, nem te, nem a tiéd.
Amikor bölcsesség híján vagyunk, felmerülnek gondolatok, s legyenek azok a gondolatok üdvösek vagy károsak, ragaszkodunk hozzájuk, mint a sajátunk. Ezért legyenek azok üdvösek vagy károsak, ugyanúgy el kell engednünk, mert ha az üdvöshöz, mint énhez ragaszkodunk, ragaszkodunk az előre vivőhöz és azt gondoljuk, tényleg jó vagyok, tényleg jót teszek, akkor az emberek jönnek és kritizálnak, s akkor felbosszantjuk és felzaklatjuk magunkat. Azt érezzük, hogy igazam van, jó vagyok, jót teszek. Ez a ragaszkodás szennyeződésének keletkezése. Ezért ebben óvatosnak kell lennünk.”

(The Sage & The Fool (29 July 2025) by Ajahn Anan; https://www.youtube.com/watch?v=MGrcETlcP4Q 20:17-26:35)

„Az emberek folyton azt kérdik, hogy mi a jó meditáció titka. Egyszer Ácsán Cshá ezt válaszolta: megtanulni középen tartani az elméd. Azt jelenti, hogy éber vagy, tudod, mi történik benned és körülötted a világban, de nem ragadsz bele a kellemes utáni vonzódásba és a kellemetlentől való viszolygásba. Csak tudod a dolgokat, ahogy vannak. Egyes dolgok kellemes jellegűek. Más dolgok kellemetlen jellegűek. Ezek lehetnek a saját emlékeid, vagy amit épp gondolsz abban a pillanatban. Lehetnek külső tapasztalatok, amiket látsz, hallasz, ízlelsz, szagolsz, megérintesz. Egyesek kellemesek, mások kellemetlenek. A célod fenntartani az éberséget, ezt a részrehajlás nélküli, kötetlen figyelmet, és csak tudatában lenni, hogy ez ilyen. A kellemes dolgok ilyenek. A kellemetlen dolgok olyanok. Középen tartod az elméd.”

(Dealing With Self-Aversion And Low Self-Esteem by Ajahn Kalyano 08 Mar 2026; https://www.youtube.com/watch?v=aHoY9Gwrdyk 20:57-21:57)

„Ha túl tudunk jutni a betegségen, akkor azt tesszük, ugye? És mindig megpróbálunk, ami nem baj. Még a Buddha is arra bátorított, hogy törődjünk a testünkkel azért, hogy jó cselekedetekre és a Dhamma gyakorlására használhassuk. De végül nem menekülhetünk a betegségtől, utolér minket, ha nem idősen, akkor talán előtte elkapunk valamit, mert ilyen az emberi test. Törékeny, tökéletlen, dukkha.
Ezzel kerüljünk tisztába, lássuk meg, hogy bárkik is legyünk a világban, az öregség, betegség, és halál eljön! Lehetünk a leggazdagabbak, a legszegényebbek, férfiak, nők, lehetnek bármilyen politikai nézeteink, bármilyen kedvenc filmünk, kedvenc ételünk, nem számít. Az öregség, a betegség, és a halál eljön, nem menekülhetünk.
Ezért jobb megtanulni, hogyan legyünk békében ezzel és hogyan értsük meg ezt úgy, ahogy van, semmint hogy csalódjunk miattuk és felzaklassanak, ahogy az általában történni szokott. Bosszant, amikor megbetegszünk, nem csak a testi kellemetlenség miatt. Tudatilag nem szeretjük. Nem akarunk betegek lenni, mert lekorlátoz. Esetleg nem tudunk dolgozni menni, tehát ez baj. Esetleg nem találkozhatunk másokkal, ha mondjuk fertőző betegségünk van, és be kell zárkóznunk egyedül. Nem sok mindent tudunk csinálni. Amikor betegek vagyunk, nincs semmihez se kedvünk. Tehát sok a betegség okozta korlát. De a legrosszabb valójában a tudatunk, ami énként és enyémként ragaszkodik a betegséghez. Nem csupán egy állapotnak, az emberi test normális állapotának látjuk, olyannak, ami csak keletkezik és megszűnik. Pedig minden betegség keletkezik és megszűnik. De szokásunk szerint ellenszenvvel reagálunk, hogy nem akarunk betegek lenni, nem szeretjük a betegséget.
Tehát nem csak a test beteg, hanem a tudat is. Ezek az egyszerű igazságok azok, amiket a Buddha próbált segíteni jobban megértenünk.”

…

„Mit várhatunk a gyakorlástól, amiről beszéltem, hogy tudatába kerülünk a dolgok hétköznapi, normális módjának? Az miért jó? Az értékesítési érve, ha marketingelnénk vagy ilyesmi, hogy ez a termék elég hétköznapi. Nem hangzik jól, ugye? Pedig az. Ez a Dhamma. Ez egy normális termék és megmutatja a normálist, mert ez az igazi bölcsesség. De hogyan láthatjuk meg? Hogyan jó az? Mi hasznunk van belőle? Esetleg megfordíthatjuk, és azt kérdezzük: mi a szenvedés az életben? Amikor a tudatunk nem normális. Amikor a tudatunkat elragadja a részrehajlás, a szélsőségek, avagy egyszerűen nem békés. Csak vegyük észre, amikor stresszesek vagyunk, nem vagyunk boldogok. Mi történik? Az egyik, hogy beleragadtunk egy sor negatív gondolatba, valószínűleg reakcióként valamire, kapaszkodva valamibe, a tudat nincs egyensúlyban. Lehet az abból jövő szenvedés, hogy olyat akarunk, amink nincs, vagy nem akarunk olyat, amink van. Ezek mind olyan tapasztalatok, amikre mondhatjuk, hogy nem normálisak. Viszont amikor az éberségünk jobb, gyakoroljuk az éberséget, reflektálunk a Dhammára, behozzuk a Dhammát abba, ahogyan a dolgokra tekintünk, akkor tényleg felismerhetjük, hogy rávezetni a tudatunkat a dolgok normális módjának meglátására és megismerésére megszabadító. Megszabadítja a tudatunkat a nem normálistól. Az azonosulástól, a énérzethez ragaszkodástól.
Bármikor, amikor megjelenik az énérzet valamely tapasztalatunkban, elkezdünk szenvedni. Elkezdünk ragaszkodni ezzel a hibás gondolkodással és aztán szenvedünk. Míg amikor normálisnak látjuk a dolgokat, a tudat elengedi és úgy ismeri azokat, ahogy vannak. Például egy belégzés, egy kilégzés. Ez egy nagyon egyszerű tárgy, amire összpontosíthat a tudatunk. Amikor valóban tudatában vagyunk a belégzésnek, a kilégzésnek, anélkül, hogy bármit hozzátennénk, csak tudunk a belégzésről, a kilégzésről, hogy az milyen érzés; vagy egy gondolat keletkezéséről, elmúlásáról, csak ennyinek vagyunk tudatában. Akkor a tudatban nincs erős énérzet. Csak a tudomás. Az ilyen tudomásra mondjuk, hogy én nélküli. Esetleg teljesen én nélküli azoknak, akik nagyon előrehaladottak. Vagy lehet általában én nélküli, még mindig van egy kis halvány én, de általában én nélküli a tudomása annak, ahogy a dolgok abban a pillanatban vannak. Ez megszabadító, sok békét, boldogságot ad a tudatnak. Viszont amint elkezdünk ént alkotni, akár csak olyan egyszerű dologból, mint egy belégzés, egy kilégzés, átváltunk az én légzésemre, hogy a légzés az enyém. Elkezdünk szenvedni miatta, mert azonosulunk vele és ragaszkodunk hozzá. Észrevesszük, hogy minél több a ragaszkodás a tudatban, akár a testhez, akár egy eszméhez, gondolathoz, érzéshez, érzelemhez, annál inkább szenvedünk, annál kevésbé szabad, kevésbé békés a tudatunk. Ez olyan, amit magunknak kell kikísérleteznünk.”

(Bringing Your Mind To Know The Ordinary - by Ajahn Kalyano 14 Feb 26; https://www.youtube.com/watch?v=2A7TRNFMz40 29:02-31:28, 32:01-35:43)

„Jó vagy fájó érint falun és kívül:
Ne magadtól vagy mástól valónak vedd!
A ragaszkodástól függőn érint meg.
Hogy érinthetne ragaszkodás nélkül?”

(Sakkārasutta, Ud 2.4)

„A sóvárgás mindig szenvedéshez vezet, ez egyszerűen egy természeti tény. Hajlamosak vagyunk személyesre venni: az én sóvárgásom, én érzésem, én vágyam. De ez csak egy tény, egy pszichológiai tény. A sóvárgás zaklatott elméhez vezet. Nem vezet békéhez, nyugalomhoz, világossághoz, hanem szenvedéshez, stresszhez vezet. A sóvárgás sok alkalom után megszilárdul és kemény lesz az elmében, így azt kötődésnek, illetve ragaszkodásnak hívjuk. A kötődés és ragaszkodás táplálja azt, amit létesülésnek hívunk, ami a magunknak épített világ, ahogy a dolgokra tekintünk, úgymond az oka a kammánknak, a döntéseinknek, annak, ahogyan cselekszünk. Ez a létesülés, és valójában további születéshez, a következő élethez vezet. Volt korábbi létesülésünk és itt születtünk. Van létesülésünk és újra meg fogunk születni. És még egy napon belül is folyton létesülünk. Ha közelről megnézzük, a sóvárgás, ragaszkodás, létesülés állandóan körbe megy, forog. Ez a szenvedés okának megértése, amihez szükség van figyelni, tanulni, tudatosnak lenni. Ezért van szükség az éberségre, a meditációra.

A jó hír, hogy van megszűnése, és lehetséges akár, hogy némi ideiglenes megszűnést tapasztaljunk itt és most. Ahogy hangsúlyoztam, a jelen pillanat tudatosságával, az elmét a jelen pillanatban tartva látható, ahogy a stressz gondolata, a szenvedés, a szenvedés érzése megszűnik a szemünk előtt, amikor tudatosak vagyunk. Ha az éberség folyamatosabb, az elme nyugodtabb, csendesebb, esetleg képesek vagyunk látni a szenvedés gyakori keletkezését és megszűnését, akkor tudjuk, hogy nem kell annyira ragaszkodnunk hozzá. Nem kell bevonódnunk. Ahogy mondják, az csak az öt halmaz szenvedése. Ez az öt halmaz, a test és az elme ilyen. Van hogy fáj, van hogy csalódunk, a dolgok változnak, nem úgy történnek, ahogy akarjuk. Vannak kellemetlen élményeink, vannak kellemes élményeink. De az öt halmaz csak úgy megy a maga útján. Ha képesek vagyunk a tudatosságra és a belátás fényében látjuk őket, úgy, ahogyan vannak, akkor nem kell ragaszkodni hozzájuk. Csak tudjuk, hogy ilyenek, ezért nem ragaszkodunk hozzájuk. Ha folyamatosan meglátjuk a mulandóságot a testünkben, idővel belefáradunk a hozzá való ragaszkodásba, mert tudjuk, hogy változásnak alávetett. Megöregszik, megbetegszik, és meghal.

Ha folyton ragaszkodással reagálunk dolgokra, akkor folyton szenvedünk. De ha tudatossá válunk, és amikor esetleg kellemeset tapasztalunk, mint egy finom ételt, akkor tudjuk, az kellemes, és hogy az a kellemes érzés el fog múlni. Mulandó. Ha rendszeresen meglátjuk a dolgok mulandóságát, belefáradunk a folytonos kötődésbe és ragaszkodásba, mert tudjuk, hogy semmilyen kellemes nem igazán tart sokáig. Attól még van kellemes élmény, de nem ragadjuk meg. Így van azzal, aki így gyakorol. Ha teljes tudatossággal, erőfeszítéssel, és mindazon minőségekkel együtt gyakorlunk, amikről beszéltünk, akkor fokozatosan az elménk kötetlenné, szenvtelenné válik azok iránt, amiket korábban mindig megragadtunk, amik után sóvárogtunk. Abbahagyjuk a sóvárgást, s semlegesebbek, békésebbek leszünk irányukba. Ezt tapasztalhattuk már a gyakorlásunk során. Míg esetleg korábban feldühített valami vagy valaki, egy személy vagy egy helyzet. Ezt rendszeresen átgondoltuk és megláttuk, hogy ez szenvedés. Idővel belefáradtunk a dühöngésbe. Elcsendesedtünk, s többé nem dühöngtünk. Ha például egy személy az, aki zavar vagy idegesít egy ideje, akkor egy ponton átgondoljuk, hogy nem kell többet dühösnek lennünk rá, vagy arra a helyzetre. Csak megfigyeljük, tanulunk belőle, de nem mérgelődünk. Akkor a szenvedés megszűnését látjuk. Ami lehetővé teszi, hogy lássuk a szenvedés megszűnését, az az út, mindaz, amit gyakorlunk: dána, szíla, bhávaná.

Ez tehát a négy nemes igazság, ami segít bölcsebbé válnunk. Ez a Buddha ajándéka a világnak. Senki más nem tanította a négy nemes igazságot, csak a Buddha. Ez egy csodálatos ajándék, amit mindannyiunknak adott. És hát, ajándék lónak ne nézd a fogát! Van ez a csodás ajándék, fogjuk és használjuk! Gyakoroljunk vele, és békét és boldogságot hoz.”

(Faith, Goodwill, Effort, Patience, and Wisdom Supports One's Meditation - by Ajahn Kalyano 15 Feb 26; https://www.youtube.com/watch?v=Je79FcfQsXI 51:50-57:03)

„A buddhizmusban van ez az ötös csoportja a dhammáknak, az öt erő: szaddhá, virija, szati, szamádhi, és pannyá. Együtt dolgoznak, hogy segítsenek megszabadítani az elménk a sóvárgástól, a ragaszkodástól.
Szükségünk van a hitre. A hit gyakorlatilag azt jelenti, szeretünk gyakorolni. Akarnunk kell gyakorolni, hajlandók vagyunk gyakorolni. Ez nem olyan, amire más rákényszeríthet. Még ha valaki úgymond meg is büntetne, ha nem meditálnánk, nem működne. Ha képezni akarjuk az elménk a buddhista úton egészen a nibbánáig, akkor akarnunk kell csinálni. Szeretnünk kell a gyakorlást, akarnunk kell. Tehát szükség van a hitre.
A virija az erőfeszítés. Tehát szükséges a kitartó erőfeszítés, az erő, amit folytonosan előhozunk, a gyakorlásunkba, az elménk képzésébe teszünk, a károsak elhagyásába, az üdvösek művelésébe, a bőkezűség gyakorlásába, a másokkal való türelembe, amikor ingerelnek, csábítanak, hogy elveszítsük azt. Erőfeszítés a meditációban, hogy ne aludjunk el, hogy elhagyhassuk azokat, amik elvonják a figyelmünk. Erőfeszítés a dhammán szemlélődésben. Néha lusták vagyunk szemlélődni. Békéssé válunk a meditációban, de aztán csak ott ülünk, úgymond beleragadva a békénkbe. Szemlélődni is kell.
A szati az éberség, a minőség, amiről a Buddha azt mondta, mindig hasznos. Mindig szükségünk van rá, szó szerint pillanatról pillanatra egész életünkben. Sosem lehet túl sok belőle.
A szamádhi a nyugalom, ami akkor jön, amikor sok szatink van, folyamatos éberségünk. Az elménk nyugodt, szilárd, csendes lesz. Szükségünk van a nyugalomra, hogy szemlélődjünk. Amikor szenvedünk, az elme nem nyugodt, mindig mozog, beleragad hangulatokba és gondolatokba, fájdalmat teremt, és szenvedést a szenvedésből. Halmozzuk a szenvedésünk minden alkalommal. Amikor kifejlesztjük a szamádhit, elkezdünk kevesebbet szenvedni, mert az elme nyugodtabb, csendesebb, szilárdabb lesz.
Akkor kifejleszthetjük a bölcsességet, a belátást, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogy vannak. Hogy átlássunk az én téveszméjén, ami minden szenvedésünk mögött van. Ha nincs én, nincs kinek szenvedni. Így ha nem ragaszkodunk a rossz hangulatunkhoz, mint ami én, önmagam, és enyém, akkor nem szenvedünk. Honnan jön az én érzete? A sóvárgásból, a ragaszkodásból, a létesülésből. Aggódókká leszünk, dühössé leszünk, bizonyos dolgok után sóvárgóvá leszünk, amiktől elégedetlenek leszünk, és így tovább.
Ez tehát az öt erő, amit minden alkalommal fejlesztünk, nem csak meditációban, hanem a hétköznapi életben is.”

(The Greatest Blessings Are All Related To The Dhamma by Ajahn Kalyano 07 Feb 2026; https://www.youtube.com/watch?v=F3paTWKSsaY 25:23-29:00)

„A Buddha, lungpó Cshá, és minden tanító azt mondja, tegyünk erőfeszítést a szíla gyakorlásába és értsük meg a szerepét, hogy elnyerjük a hasznát, s megtapasztaljuk szamádhi tudatát. A szamádhi tudata a tudat, ami nyugodt, szilárd, boldog, elégedett. Ez nagyon fontos. Ha igazán érteni akarjuk a Dhammát, a gyakorlásunkban belső boldogságot kell találnunk. Miért tudunk egy nap több órát itt ülve Dhamma beszédeket hallgatni, meditálni? Az egyik oka, hogy örömmel tesszük. Boldogságot nyerünk belőle. Ezt hívjuk a szív táplálékának. A szív boldogsága egyaránt fakad a dánából, az osztozkodásból, adakozásból, mások segítéséből, ahogy a szíla gyakorlásából is, hogy érzékenyebbek vagyunk, törődünk a körülöttünk lévőkkel, a környezettel. De fakad a szilárd, békés, üdvös tudatállapotok kifejlesztéséből is, amit szamádhinak hívunk. Ha ezirányba teszel erőfeszítést, akkor a tudatod elégedettnek kezd érződni. Nincs szüksége sok más dologra, hogy boldog legyen. Megvagy a világ megannyi kényelme és szórakozása nélkül. Mert a tudatod egyre inkább megmarad magában, egyre függetlenebbé válik a világtól a szamádhi miatt, képessé válsz szemlélődni és belátást nyerni.
A Buddha mindig mondta, hogy amikor tökéletesíted, kifejleszted a szílát, a gyümölcse a szamádhi. Amikor tökéletesíted és kifejleszted a szamádhit, a gyümölcse a pannyá, a belátás. A bölcsesség és belátás, ami ténylegesen megszabadítja a szenvedéstől a tudatunk, egy olyan tudatból kell eredjen, ami nyugodt, boldog, képes a világra tekinteni, és képes részrehajlás nélkül tekinteni arra, ahogy a dolgok vannak. Hogy meglássuk: a kapzsiság gondolata szenvedés, s elengedjük. A harag gondolata szenvedés, s elengedjük. A téveszme, a zavarodottság gondolata szenvedés, s elengedjük. Ha valami szenvedés, miért tartanánk meg? Miért őriznénk a tudatunkban? Hogy megtegyük, hogy tényleg úgy lássuk a dolgokat, ahogy vannak, meg kell szilárdítani, le kell nyugtatni, mozdulatlanná kell tenni a tudatunk. Akkor meglátjuk, akkor tudni fogjuk.”

…

„Minél több erőfeszítést teszünk a tudatosság kifejlesztésébe, a tudat elnyugtatásába, megbékítésébe, annál inkább látjuk a különbséget az üdvös és a káros közt. És onnantól teljesen nyilvánvaló, hogy elhagyjuk a károst. A gyakorlásunk elején haragszunk és azt gondoljuk, haragudnunk kell, mert a másik nem azt csinálta, amit én akartam, beszólt nekem, vagy valami gondot okozott, tehát haragudnom kell. Vagy nem kaptam meg, amit akartam, ezért haragudnom kell. Vagyis még csak nem is látjuk, hogy érdemes lenne, hogy el kéne engednünk a haragot. Védelmezzük, kifogásokat találunk a haragunknak. Óvjuk a haragunkat. Óvjuk a kapzsiságunkat, például ha irigyek vagyunk valakire, és azt mondjuk, hogy ő mindig jobbat kap, mint én. Óvjuk és kifogásokat találunk a szennyeződéseinknek. Még nem ismerjük fel a szenvedés okaként a gyakorlásunk elején. De folytatjuk a gyakorlást, és apránként a tudat megnyílik. Ezt hívjuk felébredésnek, ugye? Azt mondjuk: »Hát ez a szenvedés. Semmi köze őhozzá. Ez én vagyok, én kapaszkodok a hibás gondolkodásba.« S akkor elkezdesz gyakorolni. Talán nagyon gyorsan halad a gyakorlásod. Akkor rájössz, mit csinálsz rosszul, hogy ahhoz ragaszkodsz, amihez nem kéne. Teljesen rendjén van ragaszkodni a Buddhához, a Dhammához, és a Szanghához, de ne ragaszkodj a kapzsisághoz, a haraghoz, és a zavarodottsághoz. Engedd el! Minél gyorsabban elengeded, annál hamarabb végzel a gyakorlással, hamarabb hazamehetsz, nem kell tovább itt ülnöd, küszködve az időjárással és a szúnyogokkal. Ha megvilágosodsz, mehetsz bárhova. És valószínűleg ez az, amit mindnyájan szeretnénk. De hogy eljussunk oda, gyakorolnunk kell. Ki kell bírnunk a nehézségeket, ameddig tényleg meg nem értjük a tudatot.”

(Ajahn Chah Gave Everything To Realise The Dhamma by Ajahn Kalyano 15 Jan 2026; https://www.youtube.com/watch?v=4oAdG5_kv48 14:42-16:54, 19:08-20:56)

„Hibás gyakorlás miatt nem sikeresek sem világiak, sem világról lemondottak az üdvös tanítás rendszerében. A helyes gyakorlást dicsérem világiaknak és világról lemondottaknak. Helyes gyakorlás miatt sikeresek világiak és világról lemondottak az üdvös tanítás rendszerében. És mi a helyes gyakorlás? Helyes nézet, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes cselekvés, helyes életvitel, helyes törekvés, helyes éberség, helyes összeszedettség. Ezt hívják helyes gyakorlásnak.”

(Dutiyapaṭipadāsutta, SN 45.24)

„Otthon lakó és hontalan
Rosszul végzett gyakorlatban
Végül nem lehet boldogan
E legfőbb és helyes tanban.

Otthon lakó és hontalan
A jól végzett gyakorlatban
Szíve mindig boldogan van
E legfőbb és helyes tanban.”

(Saṁyuktāgama 751, T2n99p198c22-25)

„Azért gyakoroljuk a meditációt, fejlesztjük a tudatosságot és a szamádhi állapotokat, mert egy jó helyre rakja az elmét ahhoz, hogy meglássa a négy nemes igazságot, ahogyan az történik napról napra, pillanatról pillanatra a saját tapasztalatunkban. Akkor úgy találjuk, hogy lehetséges elválasztani a sóvárgásunkat az élvezettől és fájdalomtól, és megállítani az elme állandó sóvárgásba és annak eredményébe zuhanását, vagyis ezt a végtelen tudati sokasítást, ami először élvezet keresése, izgalom, ingerlés, öröm és boldogság, majd utána csalódás, amikor azok elmúlnak, átváltás az érzésbe, tapasztalatba, mint a fájdalom, csalódás, elkeseredettség. Mindez újra és újra. Ez a napi tapasztalatunk: egyszer fent, egyszer lent, élvezet majd fájdalom, elégedettség majd elégtelenség, boldogság majd szomorúság. Amikor kifejlesztünk némi tudatosságot és nyugodt állapotot, akkor az megtöri ezt a szokást, megszakítja azt kicsit, hátrébb lépteti az elménk, mintha egy belső nyaralás lenne, egy pihenő mindazon sóvárgás és az abból eredő szenvedés elől. Nyerünk egy kis nyaralást, hogy tárgyilagosabban visszanézhessünk a tapasztalatunkra és megmondhassuk, hogy a gond valójában a sóvárgás; hogy nem kell elfutni a tapasztalattól, nem kell kitakarni vagy eltüntetni. Inkább mélyebben megérthetjük, mi történik. Tehát amikor rácsapunk az ujjunkra kalapáccsal, az fáj, és nem sokat tehetünk a testi fájdalommal, azzal az érzettel, de hogy mire gondolunk, azt nagyon gyorsan megváltoztathatjuk, ha tudatosak és tárgyilagosak vagyunk a tapasztalattal. Akkor ott lehetséges elengedni a sóvárgást. Ha elég tudatosak vagyunk, s rácsapunk egy kalapáccsal az ujjunkra, az fáj, nem jó, de el tudjuk engedni a sóvárgást. Az élet megannyi dolga sokkal tűrhetőbb és elviselhetőbb, és a szenvedés, amibe annyira beleragadunk, gyakran igen könnyen orvosolható, amikor alkalmazzuk ezt a rendszert, amikor gyakoroljuk a tudatosságot, kifejlesztjük az utat, és az elmét visszafordítjuk a sóvárgás élményére, abban a pillanatban gyakorta képesek vagyunk elengedni a sóvárgást, amiről a Buddha is mondta, hogy csinálnunk kell. És természetesen ha megtanuljuk egy kicsit csinálni, akkor tudjuk többet is, és jobban, és jobbak leszünk benne.”

(The Buddha Gave Us The Way Out Of Suffering - Dhamma talk by Tan Ajahn Kalyano 5 July 2020; https://www.youtube.com/watch?v=TG7cmirSNoo 33:58-36:34)

„Látvány, hangok, ízek, szagok,
Érintés, gondolat - mindük
Kedvelt, vágyott, és kellemes,
Míg létezőknek mondhatod.

Világnak, s isteneinek
A boldogságot jelentik,
De ahol létük megszűnik,
Azt tartják ők szenvedésnek.

Boldognak látják nemesek
A lényegiség megszűntét.
Látók e felismerése
Egész világgal szembe megy.

Mások boldogságnak mondják,
Nemesek azt szenvedésnek.
Mások szenvedésnek mondják,
Nemesek boldognak tudják.

Lám, e tan nehezen érthető,
Tudatlant összezavarja.
Befedetteknek sötétség,
Nem látóknak feketeség.

Ám a jók számára nyitott,
Ahogy a fény a látóknak.
Közeli, mégsem értik meg
Tanban járatlan keresők.

A létvágyba süppedteknek,
Létfolyammal sodródóknak,
Mára földjébe süllyedteknek
Nem könnyen érthető e tan.

Nemeseken kívül ezt az
Állapotot ki érthetné?
Ez állapotot jól értve
A szennyezetlen kialudt.”

(Paṭhamarūpārāmasutta, SN 35.136)

Ha követnéd Buddha tanát:
Hat érzékben múló világ,
Buta vágy okozza baját,
Így legjobb azt kioltani.
Harag nélkül lemondani,
Szóban, tettben, gondolatban
Jóban maradni, nem rosszban.
Alapos figyelemből lesz
Béke: örök, s időleges.
Ez a négy és a nyolc nemes.

„Tényleg, minden meditáció jó meditáció. De attól lesz igazán jó, hogy megtanulunk elengedni. Látni, majd elengedni. Ha nagyon békétlen vagy egy meditációban, az rengeteg átgondolni-, szemlélni-, elengednivaló. Időnként attól elengedjük, hogy egyszerűen türelmesek vagyunk a szétszórt tudatállapotokkal, vagy az álmossággal, unalommal, nyugtalansággal, vagy bármivel. Ha mind le tudnánk ülni meditálni és belépni az egyhegyű szamádhi boldog állapotaiba, akkor nem kéne itt lennünk, hanem egy brahma világban lebegnénk. Az egész értelme, hogy tanulni, gyakorolni, aztán elengedni vagyunk itt. A legjobb tanító pedig, aki segít nekünk ebben, az a szenvedés.
Tehát amikor meditációban ülsz: nincs béke, lábak fájnak, nyugtalan tudatállapotok, kétely, hogy egyáltalán miért csinálom – mindezekből tanulhatunk. Ez lehet a hely, ahol megvilágosodunk, attól, hogy csináljunk, szembe nézünk vele, tanulunk belőle, mert ez az első nemes igazság.
A Buddha nem azt tanította, hogy meditálj és csak legyél boldog. A Buddha a dukkha első nemes igazságát tanította, mint amit meg kell ismerni. Ami időnként azt jelenti, hogy figyelnünk kell a dukkhát, tanulnunk kell róla, együtt kell lennünk vele, elfogadnunk azt. De ez még nem a vége. A célja, hogy lássuk, honnan jön. Lássuk a sóvárgást, a ragaszkodást, és lássuk, hogyan kell elengedni. Ez a negyedik nemes igazság, a gyakorlás útja, kifejleszteni a minőségeket, amik lehetővé teszik, hogy elengedjük a dolgokat, semmint hogy kapaszkodjunk beléjük. Néha lemondással, néha csupán éles éberséggel, néha bölcs megfontolással, a mulandóság megértésével.
A mulandóság az, ahogy a dolgok vannak. A dolgok okok és feltételek szerint keletkeznek és elmúlnak. Ha képesek vagyunk ezt látni, segít elengedni minden iránt a vágyat, hogy állandó és irányításunk alatt legyen, hogy birtokoljuk. Ami mulandó, azt nem birtokoljuk. Ha ezt képesek vagyunk látni, akkor békések tudunk lenni; ha a fájós lábunkról látjuk, hogy nem a miénk: ott van, fájdalmas, de csak egy érzet, csak egy érzés, nem egy én, nem egy személy. Az nem egy személyes hiba, ha fáj a lábunk. Csak ilyenek a dolgok. Csak egy érzés, ami emberi lényekben keletkezik, akik esetleg a földön ülnek. A nyugtalan elme nem egy személyes hiba, amitől rosszul kell érezzük magunk. Csak egy helyzet, egy tudatállapot. Megvannak a különféle okai, amiktől különféle gondolatok és elméletek bukkannak fel. A mi dolgunk beazonosítani, mint dukkha. De a dukkha nem én. Csak egy érzés, tudati érzés, halvány tudati érzés, néha nagyon erős testi érzés, de csak egy érzés. Fájdalmas, kellemetlen, nem békés. De amit az érzések csinálnak, az az, hogy keletkeznek és eltűnnek, mert mulandók. Nem személyek, lények, ének. Csak tudatállapotok, vagy csak testi érzetek, vagy csak tudati érzetek, érzelmek. Csak keletkeznek és elmúlnak. Így kezeli őket egy szamana, tisztán, éberen, belátással. A világi mód: »Jaj, rosszul érzem magam, rossz kedvem van.« Ez aztán továbbiakhoz vezet, ugye? Szomorúak vagyunk, vagy valamit csinálnunk kell, mert szomorúak vagyunk. Orvoshoz megyünk, vagy lerészegedünk, vagy csinálunk valamit, hogy megpróbáljunk elmenekülni az érzésünktől. De nem igazán tanulunk belőle. Nem úgy kezeljük, mint egy nemes igazságot.”

(Give Up To The Practice Not To Your Preferences by Ajahn Kalyano 13 Dec 2025; https://www.youtube.com/watch?v=JBUUdBaI1oE 34:47-39:24)

„Ha traumatikus élményed volt, azt nyilván meg kell tanulni kezelni. Kérdezd meg magadtól: folyton újraélni, belemenni hibáztatásba, bűntudatba, gyötrődésbe miatta, az vajon segít? Néha le kell ülni és átgondolni, megbeszélni magaddal. Bár még nem tudod elengedni, nem békéltél meg az emlékeiddel és különféle traumákkal, a felmerülő dolgokkal, de legalább átbeszéled magaddal és eljutsz a helyes megértésre, hogy a múltat nem változtathatod meg. Nem tudsz visszamenni megváltoztatni, de változtathatsz azon, ahogyan az emlékekhez és az emlékek kiváltotta érzésekhez viszonyulsz. A viszonyod megváltoztathatod.
A célod eljutni oda, hogy lásd az öt khandhát - a testet, az érzést, emlékeket, gondolatokat, és az érzéktudatosságot - mint csupán az öt khandha, amik keletkeznek és elmúlnak; hogy legyen elég éberséged úgy látni őket, mint mulandó, mint nem én, nem úgy azonosítani őket, mint te magad, mint én, enyém, önmagam. Tudom, hogy mondani könnyű, de ez a célod, s először jól kell érteni a célodat, aztán gyakorolni. Az elképzelés, hogy addig állítod helyre az éberséged újra és újra, ameddig szükséges. Ameddig felmerülnek ezek az emlékek, érzések, képek - bármennyire traumatikusak, bármennyire lesújtóak - ameddig felmerülnek, addig kell gyakorolni az éberséget. Gyakorolnod kell, de a cél eljutni oda, ahol képes vagy az érzést érzésként felismerni. Bármennyire erős, kellemetlen, fájdalmas, bármilyen, az egy érzés, ami keletkezik és megszűnik. Az éberség ehhez az eszköz. Akkor képes vagy rálátni, hogy ez olyan, ami keletkezik és megszűnik. Végsősoron nem én vagyok az. Az egy jelenség, egy tapasztalat, egy tudatállapot, aminek van kezdete és van vége.
Ahogy gyakorlod az éberséget, lesznek időszakok, amikor azok az érzések, és az a trauma nem merül fel. Akkor mondhatod: látod, eltűnt. Aztán lehet, később visszatérnek, de akkor újra csinálhatod ugyanazt, s láthatod továbbra is az emlékeket és érzéseket mulandónak, és hogy ami mulandó, az nem én. Minél inkább világossá válik ez az éberség, bölcsesség, megértés, annál kevésbé lesújtó jellegűek az érzelmek, a trauma. Minél kevesebb jelentőséget tulajdonítasz neki, kevésbé kötődsz hozzá, annál inkább csupán emlékeknek látod, egy kiváltott dolognak, ami keletkezik és megszűnik. Ha jól megy - bár tudom, hogy mindenki különböző, tehát egyeseknek többel kell dolgozniuk, mint másoknak - tehát ha jól megy, fokozatosan meglátod, hogy az csak egy emlék, csak egy érzés, keletkezik, megszűnik. Apránként kisebb lesz, egyre kevésbé érint meg.
Vannak emberek, akiknek sikerült túljutniuk mindenféle traumán az éberség gyakorlatával, a belátás kifejlesztésével, és más ügyes hozzáállások és tevékenységek kifejlesztésével az életükben. Szóval ez egy egész készlet, de lehetséges dűlőre jutni a traumával, jó hozzáállást elérni és megtanulni elengedni. Csak nagyon türelmesnek kell lenned és a megfelelő dhamma orvosságot kell használnod, hogy kezelni tudd. És persze szerezz segítséget, jó tanácsadást, útmutatást, s egyebeket, de a dhamma, amikor alkalmazzák, tud segíteni.”

(Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano 30 Nov 2025; https://www.youtube.com/watch?v=0chckXnNpOk 29:10-33:02)

„Az elménk sosem elégedett. Túl sok étel, túl kevés étel; túl közel a falu, túl távol a falu; túl meleg van, túl hideg van. Mindig van valami. De mind a tanítónk. Ezek a feltételek, így hívjuk őket, csupán feltételek. Ez a szó segít nem énnek látni őket, nem személyesnek venni. Ha hideg az idő, az nem egy személyes támadás ellenünk. Ez csak a természet. Ha túl sok az eső, nem azt jelenti, hogy valaki rajtunk áll bosszút. Ez csak eső. A megannyi feltétel, amivel találkozunk az életben, nem szükségszerűen valami nagy összeesküvés, hogy elkapjon és nyomorultul érezzünk magunk miatta. Csak ilyenek a dolgok, ezek a feltételek. Egyesek kellemesek, és történnek velünk kellemes dolgok, de ezek feltételek: keletkeznek és elmúlnak. Egyik sem én, egyik sem egy személy. Egyes feltételek kellemetlenek vagy fájdalmasak. Keletkeznek és elmúlnak.
Amikor nem gondoljuk át, nem igazán vagyunk figyelmesek, megfontoltak, akkor az elme nagyon személyesre veszi. Egy történetet csinálunk belőle. Az én bajom. Túl éhes vagyok, vagy nagyon fázom, vagy nem úgy vannak a dolgok, ahogy szeretem. Nem azt kapom, amit akarok. Túl sokat kapok abból, amit akarok. De ezt egy személyes történetté alakítjuk, aztán szenvedünk. Ez a sóvárgás és a ragaszkodás, mindent személyesre venni, bajt csinálni belőlük, mikor igazából csupán változó feltételek. Lehet valamennyi befolyásunk a feltételekre, s ez az, ahol becsaphatjuk magunkat. Azt mondjuk, befolyásoljuk a dolgokat; megszerezzük, amit akarunk. Tehát van az énérzetünk, azt gondoljuk, megkapjuk, amit akarunk, de aztán nem mindig kapjuk meg, így csalódunk és kezdjük előről. De ezek mind csak feltételek. Nem arról van szó, hogy ellenünk van a világ. Nyolcmilliárd ember van a világon. Nincs senki, aki irányítani próbál mindent és mindenkinek egy kis dukkhát osztogat erre-arra. Csak történik. Ezek a feltételek. De mi mindet személyesnek vesszük.”

(Suffering Is Our Teacher by Ajahn Kalyano 29 Nov 2025; https://www.youtube.com/watch?v=vlD0Cb1Bz3U 31:09-33:54)

A Buddha tanításának tekintendő az, ami megszabaduláshoz vezet (AN 7.83, AN 8.53), pl.: a hét felébredési tényező (SN 46.20) és az éberség négy alapja (SN 47.32). A Buddha tantásának tekintendő, ami egyezik a többi tanítással (AN 4.180), vagyis illik a négy nemes igazsághoz és felszámolja a káros indulatokat (Netti 6). Avagy minden, amit jól mondanak, az a Buddha beszéde (AN 8.8), a jól mondott a tanítás (AN 4.48), ami lehet sokféle (MN 59, MN 32).