Lelketlen Béka

„A Buddha azt tanítja, van egy elkerülhetetlen, eltörhetetlen kapcsolat a dolgok tisztán látása és a jóság közt. A jóság, a szó buddhista értelmében, ténylegesen a bölcsességen alapuló testi, szóbeli, és tudati cselekvés. A bőkezűség jó, és a legjobb, amikor teljesen megértjük a viszonyt a bőkezű tettek, és azoknak az emberi elmére és közösségekre gyakorolt jótékony hatásai közt. Az öt előírást legtisztábban a világi életet élő folyamba lépettek tartják be. Számukra az előírások természetes, automatikus határokká válnak. Többé nem tartózkodnak bizonyos tettektől; belátásuk a dolgok mibenlétébe annyira mély, hogy az áthágás szándéka fel sem merül elméjükben. Az előírások betartása, különösképpen a nyolc előírásé upószatha napokon vagy elvonulásokon, úgy tekinthető, mint egy megvilágosodott viselkedésének előpróbája.
Az a fajta mély látás, ami átalakítja az emberi elmét és viselkedést egyaránt, azon múlik, hogy megnézzük a testet és elmét újra és újra. És újra, és újra. Azért nézzük, hogy meglássuk a test, érzet, észlelés, késztetések, és érzéktudatosság öt halmazának mulandó, eredendően hibás, és személytelen természetét. Nézzük, hogy meglássuk: az öt halmaz miként keletkezik, miként múlik el, milyen élvezetet adnak, mi a hozzájuk ragaszkodásban meglévő szenvedés, és mi a velük való azonosulástól szabadság. Ezek az egyedülálló, mélységes tanításai a Buddhának, aki »viddzsácsaranaszampannó«, tudásban és viselkedésben tökéletes.”

(Ácsán Dzsajaszáró, AJ 10/11/26)

„Tanulmányozzuk, elemezzük, s kérdezzük meg magunktól! Miért ragaszkodik az elme dolgokhoz énként és hozzám tartozóként? Hol ragaszkodik? Mikhez ragaszkodik? Amikor eszünk vagy iszunk, azon is szemlélődünk. Megkérdezzük: ez tényleg én vagyok? Az étel csupán egy természeti elem, ami okokat és feltételeket követve változik. Az ember, aki megeszi, szintén okokat és feltételeket követve változik. Ez az egész csak fizikai feltételek, nem én, nem enyém. Amikor a testi feltételek teljesülnek, az elme képes felfogni és érezni, s megjelennek a tudati jelenségek, mint a vinnyána, az érzéktudatosság. Így létrejöhet a csakkhu-vinnyána, a szem érzéktudatossága, ami a látásérzetet adja. De amikor látásérzet van, úgy értjük, hogy én vagyok az, aki lát; az elme megragadja a vinnyánát, és énnek veszi a látót. Viszont a Buddha azt tanította, hogy az csupán vinnyána, nem én, nem enyém.
Amikor van egy forma, van fény, és találkoznak egymással, majd a fény bejut a szembe, és a szemben az idegek működnek, jelet küldenek, akkor megjelenik a látásérzet. De ha nincs forma, vagy nincs fény, csak sötét, akkor nem jelenik meg látásérzet. Vagy ha a szem ideigei sérültek, bár van forma és van fény, akkor sem jelenik meg látásérzet. De amikor az érzet létrejön, amikor megjelenik a látás, akkor van ragaszkodás is hozzá, hogy én vagyok, aki lát. De valójában itt nincs én. Nincs itt én vagy enyém. Amikor van én, aki lát, akkor van én, akinek tetszik vagy nem tetszik a látvány. De ha a megismerésünk együtt halad ezzel a folyamattal, ha bölcsen jár vele, akkor tudja, hogy ez csak ilyen, hogy csak az, ami, és akkor minden kész, vége. Hogy ez csupán forma, csupán tudati jelenség, csupán látás. Ahhoz, hogy eljussunk idáig, attól függ, mennyi időt fektettünk a gyakorlásba. Időbe telik a bölcsességnek létrejönni. Az okokból kell jöjjön, amiket a múltban belefektettünk.”

(A Heart Free from Burdens | Ajahn Anan | 05 Aug 2021; https://www.youtube.com/watch?v=7gLesLXkD-Y 14:41-18:15)

„Az egyéni szenvedésünk óriási része csupán az, hogy az elme elveszik az érzelmeiben, gondolatmeneteiben, aggodalmaiban, és a többiben. Ha minden alkalommal, amikor valami erős érzelmi reakciót vált ki – aggodalmat, bánatot, valamilyen megszállottságot, bármilyet – ha mindig, amikor ez történik, azt mondod, most nem tudsz meditálni, túl sok dolgod van, mindenfele jár a fejed, ilyenek, akkor persze sosem jutsz túl rajtuk. Mindig lesz egy akadály, egy gátló tényező, ami feltartóztat. Bármennyit is hallgatod a dhamma beszédeket, mint ez, olvasol könyveket, végzel különleges szertartásokat, és csinálsz mindenfélét, végül az van, hogy még mindig meg kell tanulnod az elmédet, a szívedet képezni. Ki kell fejleszd a megismerés minőségét, hogy éber és tudatos legyél, majd a képességet a történéseken való elmélkedésre, hogy az igazság fényében láss. Például, hogy lásd a mulandó természetét a tudatállapotoknak, a testi érzeteknek, a tudati érzeteknek, a gondolatmeneteknek, a képzeteknek, a fogalmaknak, amik felmerülnek az elmében. Hogy mulandónak lásd őket, hogy tényleg úgy tudd és lásd őket, mint mulandók.
Nem látok semmilyen kerülőutat. Tanulhatsz sokat, ami nagy szolgálat lehet a világnak, más buddhistáknak, más gyakorlóknak, de ha nem tanulsz belsőleg is, akkor nagyon felszínes marad, és nem igazán változtat az elméden. Esetleg vannak jó hatásai – ahogy említettem, nagy szolgálatot tehet az embereknek – de belül a szívedet is meg kell változtasd a belső tudatosság ápolásával, különösképpen az arra való tudatosságot, hogy milyen a békéhez, belátáshoz vezető üdvös tudatállapot, és milyen a több stresszhez, szenvedéshez, zavarodottsághoz, ragaszkodáshoz, s a többihez vezető káros tudatállapot. El kell tudnod választani, különbséget kell tudnod tenni a kettő közt a tetteiddel és a belső tudatosságoddal.
Ehhez még csak sok háttérismeretre sincs szükséged. Azt mondanám, az egyik lényeges tényező a hit a Buddhában és a tanításaiban, mert abból egyfajta erőt nyersz. Ha még magadban nem is ismerted fel azt, amit a Buddha tanított, akkor legyen némi hited abban, hogy egy bölcs tanító volt, és legyél hajlandó elköteleződni a gyakorlás útja mellett, amit ajánlott. Ha van hited és hajlandóságod az elköteleződésre, akkor erőfeszítésre van szükséged. Ezért beszéltem a mindennapi kitartó erőfeszítésről a Dhamma gyakorlásában, legyen az meditáció, előírások, bőkezűség, s a többi, kell hozzájuk erőfeszítés. Aztán az az erőfeszítés, ami újra és újra beleáramlik az elme belső tudatosságban való képzésébe, hogy az elme jobb legyen az önmagára való tudatosságban és megismerésben. Ezáltal el tudd választani a hasznost a haszontalantól a gondolataidban, a nézeteidben, s bármiben, amihez kapaszkodsz az elmédben. Ahogy egyre jobb leszel ebben, egyre gyakorlottabbá válsz, gyorsabban engeded el a dolgokat, amik csak szenvedést okoznak neked. Megváltoztatod a gondolkodási szokásokat, viselkedési szokásokat, amikről észrevetted, hogy csak szenvedést hoznak neked. Gyorsabb, hatékonyabb, jobb leszel benne, minél többet csinálod. Így talán többet meditálsz és őszintébben követed az előírásokat idővel.”

„Végül magadnak kell gyakorolnod. Erre fut ki az egész. Vagy akarsz gyakorolni, vagy nem. Vagy akarsz tanulni a saját elmédről, vagy nem. Vagy el akarsz köteleződni az elméd mélyebb, rendszeresebb tudatosságának kifejlesztése mellett, vagy nem. És folyamatosan csinálnunk kell, és megtanulnunk, hogyan ne gátoljanak az akadályok. Nyilvánvalónak hangzik, de ez a tanulási folyamat. Ahogy meditálsz, figyeld meg, mi merül fel az elmédben! Mi az, ami ma zavar? A nagy része annak, ami zavar, csak nagyon pici, véletlenszerű gondolatok, mondjuk arról, hogy mit fogsz holnap vagy ma még csinálni, vagy hogy mi történt ma. De időnként szélsőségesebb, vagy mélyebben gyökerező érzelmek merülnek fel. Esetleg bosszant valami, és az merül fel meditáció közben. Aggódunk valami, vagy valaki, vagy önmagunk miatt, az egészségünkért, a jövőnkért, vagy egy szerettünkért. Ez egyénenként változik, de lesznek dolgok, amik meditáció közben felmerülnek, és az a kihívás, hogy át tudsz-e jutni rajtuk. Képes vagy meglátni őket, mint mulandók, mint nem én? Amikor nem sikerül, tovább kell próbálkoznunk.
Ahogy rendszeresen meditálsz, észre fogod venni, hogy vannak visszatérő akadályok. A régi szokások nehezen kopnak. Mondjuk valami, amihez ragaszkodsz, sokszor felmerül a gondolataidban, az elmédben az évek alatt mindig, amikor meditálsz. Még nem sikerült felülkerekedned rajta. Még nem jöttél rá, hogyan engedd el, vagy hogyan lásd egykedvűen és aztán engedd el. Továbbra is tekints az elmédre és fejtsd meg, hogyan értsd meg jobban azt, ami történik. Hogy miért ragaszkodsz annyira dolgokhoz, amiket kedvelsz? Hogy miért ragaszkodsz annyira dolgokhoz, amiket nem kedvelsz? Az is ragaszkodás, csak épp fordítottan. Hajlamosak vagyunk a kedvelt vagy a nem kedvelt felé kimozdulni. Ezt akarjuk, azt nem akarjuk. És ez előjön, amikor képzed az elmédet. Az ambícióid, a vágyaid azokra, amiket akarsz, amiket meg akarsz szerezni, vagy épp arra, hogy azonnal megszabadulj némi nyomástól, vagy testi fájdalomtól. Valami jobbat akarsz abban a pillanatban, ezért keresel valamit, ami eltereli a figyelmedet. Vagy arra vágysz, hogy megszabadulj attól, ami nem tetszik – fájdalmas érzésektől, csalódásoktól, vagy dolgoktól, amiket nem szeretsz, nem akarsz az életedben – hogy hogyan szabadulj meg tőlük, hogyan pusztítsd el őket. Mindig ezt csináljuk, ugye? Tetszik és nem tetszik, akarom és nem akarom közt mozgunk.
Hogyan kormányozzuk éberséggel, körültekintő tudatossággal, világos megértéssel, és bölcsességgel? Szerezzünk bölcsességet, hogy ismerjük a saját elménket! Tényleg vállaljunk felelősséget az elménkért! Ez már nem az iratokban, a tankönyvekben, a Tipitakában, a kommentárokban, a megvilágosodott nagy mesterek életrajzában van. Ez most a saját elméd. Hogyan kezeled a naponta felmerülő ragaszkodásaidat és vágyaidat? Gyarapítod azokat a tetteiddel? Ez buddhistákkal is megtörténik. Amikor elragadnak az ambícióink, azt mondjuk: ismerjük a Dhammát, tudjuk, hogy minden mulandó, de most akarjuk ezt. Akarunk egy új munkát, egy új társat, vagy akarunk némi pénzt keresni. Vagy olyat, ami a Dhamma gyakorlásunkhoz tartozik: szamádhit akarunk, tudást akarunk, meg akarunk világosodni. Hogy akarunk, ez mindenkinél felmerül. Mennyire kezeljük jól? Egyre erősödik? Egyre több vágy, ambíció van ránk hatással, ami elkerülhetetlenül frusztrációhoz vezet? Miért csalódunk és leszünk frusztráltak? Mert a vágyunk nem teljesül. Ezt pedig időnként másokon töltjük ki. Mindig másokat hibáztatunk a bajainkért, mert úgy látszik, az utunkban állnak, illetve gondot okoznak. De ebből mennyi csupán a saját elménk? Ha nem fejleszted ki a belső tudatosságot, sosem fogod tudni, ugye? Csak ötletelsz és elhiszel mindenféle elméletet és gondolatot, ami felmerül. Lehetnek igazak, vagy lehetnek teljesen tévesek. Ezt imádjuk csinálni, egészen addig, ameddig nem képezzük az elménket, hogy megfigyelje magát. Gyakran csak elhiszünk bármilyen felbukkanó régi gondolatot magunkról, az életünkről, másokról, a világról.
Ahogy fejleszted az éberséget, mit látsz? Észreveszed, hogy minden gondolatnak van kezdete és van vége. Mulandó. Bármit is gondoltál egy órával ezelőtt, már elment, és valami másra figyelsz. Érzések megjelennek, elmúlnak. A test mindenfajta érzést kelt számodra, kellemest és kellemetlent. De amit ma korábban éreztél, már megváltozott, és valami másra figyelsz. Lehet rosszabb, jobb, vagy ugyanaz, mint előtte, de valami más. Emlékek, gondolatok, tudomás, látás, hallás, ízlelés, érintés, szaglás, mind változik, ugye? Ezt fedi fel, mutatja meg nekünk az éberség és belső tudatosság kifejlesztése. A test és az elme változó természetét. És az egyetlen állandót: hogy minden változik. És hogy ezek a változások különböző okok és feltételek eredményei. Ennek is a tudomására juthatsz. Bölcsebbé válhatsz a saját tapasztalataid kapcsán. A bölcsességet arra használhatod, hogy segítsen kevesebbet szenvedni. Ha észreveszed, hogyan ragaszkodsz ellenérzésekhez, amikkel bizonyos kellemetlen tapasztalatokra reagálsz, majd elveszel bennük, amint ezt meglátod, figyelmeztetheted magadat, mielőtt az ellenérzés megjelenik. Vagy megváltoztathatod egyes viselkedéseidet, mielőtt elragadna a harag vagy az ellenérzés. Ha mindig vágyódsz, bizonyos vágyaknak válsz a megszállottjává, hogy valamit akarsz, és ez sok szenvedést okoz neked, akkor kapd el, mielőtt létrejönne. Előre dolgozd ki, mit kell tenned, vagy figyeld meg azoknak a vágyaknak a mulandó természetét, mielőtt megjelennének. Állj készen rájuk! Kérdezgesd magad! Ugyan mennyi ideig tart az az élvezet, ami visszatérő rögeszmém? Lehet másodpercek, percek. De nem sok élvezet tart egész napon át, ugye? Becsaphatjuk magunkat azzal, hogy azt mondjuk, egész nap jó kedvünk volt. De valójában jön és megy. Visszatérő érzések, de nem tartanak állandóan. Az érzés változik. Létrejön az érzés, elmúlik az érzés. Ez a változó természete a tapasztalatnak az, ami sok megszabadító belátást ad. Mert akkor nem ragaszkodsz annyira, nem veszel el benne annyira. A dolgok változnak.
Ez az, amit az olyan tanítók, mint Luangpó Pháng, aki pont ma jutott eszembe, és Luangpó Cshá, és az összes többi erdei mester, akikkel együtt éltem, és sokan mások, akiket nem ismerek, sokuk nagyjából ugyanezt tanítja. És tényleg csak visszafordíttatják az elmédet önmagára, mert helyetted nem tehetik meg. Nem tudnak bölccsé, vagy megvilágosodottá tenni. Csak buzdítanak, hogy te csináld meg, és esetleg szolgálnak némi jó példával.”

(Make Your Mind Firm In The Face Of Obstacles by Ajahn Kalyano 08 Nov 2026; https://www.youtube.com/watch?v=Plw-PnZ38ek 9:53-14:07, 26:03-34:27)

„Fontos megértenünk a célt, amiért gyakorlunk. A cél a szanti. A szanti nyugalmat, illetve békét jelent. A boldogságnak vannak más formái, amiket elég könnyű megérteni. Például lakhelyet építeni, hogy védjen a hőség és eső ellen, kényelmet nyújt a testnek; ez egy anyagi boldogság. Azonban a Buddha tanításai a szabadság boldogságára mutatnak. Szabadság a ragaszkodástól, szabadság a zavarodottság szennyétől. Amikor a szív megszabadul a terhektől és eléri a tisztaságot, akkor saját békéjében és nyugalmában pihen - ezt hívják szantinak.”

„A gyakorlást alkalmazzuk az életmódunkra, egészen az alvásunkig és ébredésünkig! Az éber figyelmet használjuk az alvásunkra és az ébredésünkre is! Tudatossággal vagyunk feléjük, nem tudattalansággal. Cserébe ez felkelti az igazságnak megfelelő látást. Bármi merüljön fel, meglátjuk az igazságot benne. Az igazság a tilakkhanára, a három jellemzőre utal. Minden dolog igazsága összeáll ebben a három jellemzőben, amik azonosak az elejétől a végéig. Minden feltételes dolog a három jellemzőn belül van. Valószínűleg ismeritek ezeket az egyetemes jellemzőket. Aniccsa: minden mulandó, nem tartós, szükségszerűen változó. Ilyenek a dolgok. Változniuk kell. Az aniccsát vesszük a vipasszaná alapjául. Ez az alapja nézetünk helyreigazításának. Ezért erre kell helyezzük figyelmünket.
Az aniccsa fordítható úgy, mint bizonytalan, instabil, és mulandó. Legyen az boldogság, boldogtalanság, nyereség, vagy veszteség, ha sóvárgással viszonyulunk, csak szenvedhetünk. Mind ismerjük a szenvedést. A szenvedés kényelmetlenséget jelent. Amikor kényelmetlenség merül fel, az a vágyból jön. A vágy a kiürülés érzetéből jön. Kiürülés, szomj, a teltség fel nem ismerése, az elégséges nem ismerete, ezeket a Buddha mind tanhának, sóvárgásnak hívta. Ha nem ismerjük az elégségest, vagy nem ismerjük fel a teltséget, akkor az a szenvedés forrása. A hangulataink és érzéseink, a tetszetős és nem tetszetős tudati tárgyak rabjaivá válunk, amik folyamatosan megjelennek okok és feltételek szerint. Ezt próbáljuk megérteni! Vizsgáljuk meg a három jellemzőt amennyire csak tudjuk! Vizsgáljuk meg az aniccsát, az instabilitást az anyagi elemek és az anyagtalan dhammák esetében is. Bármilyen tudati tárgy merül fel, a Buddha azt mondta, vegyük a tilakkhanát alapul. Ez egy kard, ami levágja a különféle ellenségeket és márákat, amik megjelennek. Ezért tartsuk készenlétben. Ha a sóvárgástól befolyásolva viszonyulunk a dukkha, a kényelmetlenség állapotaihoz, akkor szenvedünk. De ha a tudás erejével viszonyulunk, akkor nincs szenvedés. Az emberek általában a sóvárgástól befolyásolva viszonyulnak, ezért szenvednek. Az aniccsa fordítása, hogy instabil. A dukkha azokból áll, amiket nehéz elviselni. Az anattá jelentése, hogy nem én. Ezt a megértést kell alapul vennünk. Minden instabil, és legyen az kellemes vagy kellemetlen, de személy, illetve én nélküli, vagyis anattádhamma. Az érzeteinket ezzel a három jellemzővel kell összhangba hoznunk. Akkor nem lesz semmi, ami felbolydulást, káoszt, és zavarodottságot okozna.
A közvetlen tudás létrejötte szükségszerűen a három jellemzőtől függ. Hogy a nézetünk helyes nézet legyen, a három jellemzőre kell támaszkodjon. A három jellemző eszköze nélkül nehéz elérni. A Buddha ezért azt tanította, hogy tartsuk kéznél ezt az eszközt a gyakorlásunkhoz. Ez a Dhamma gyakorlók eszköze, nem a világ embereié. Azok használják, akik a béke és szabadság különféle akadályainak elpusztításáért gyakorolnak. Ez nem az, amit világi gondolkodású emberek tudnának hasznosítani, a világi gondolkodásúak nem olyanok. Nem a szanti érdekében cselekszenek, hanem csak azt próbálják elérni, amit a világ lát boldogságnak. Ezt akarják. De a szanti, amit a Buddha ért el, elpusztítja a világi boldogság forrását. A Buddha azt mondta, hogy ez az út a helyes nézet megteremtéséhez. Ezért ahogy fejlődünk a gyakorlás útján, nagy türelemmel kell lennünk.”

(Santi – Peace Beyond Delusion: Teachings on Practising for Tranquillity and Peace by Luang Por Liem Thitadhammo, p 40 & 59-61)

„A Dhammát hallgatni, a Dhammát gyakorolni, ezek nagyon fontosak, mert amikor az elme békés lesz, könnyen megjelenhet a bölcsesség. Ezért recitáljuk a meditációs szavakat, mint parikamma (előkészítő), legyenek azok a »buddhó, dhammó, szanghó«, vagy a »késza, lóma, nakha, danta, tacsó« (haj, szőr, köröm, fog, bőr), vagy csak »csontok, csontok«. Vagy szemlélődhetünk a testen, mint ami csupán egy kupac föld, víz, tűz, és szél elem. De ha mindezeknek a különböző gyakorlatoknak együtt nézzük az értelmét, az az, hogy éberek legyünk. Akár a meditációs szavakat recitáljuk, akár szemlélődünk, ez az értelme ezeknek a meditációs eszközöknek. Hogy megbékítsék az elmét, hogy el tudjuk engedni a vágyódást és a viszolygást, hogy le tudjuk tenni a kételyeinket. Mert ha a szív már nyugodt, amikor külső dolgokra nézünk - látunk egy poharat, látunk egy meditációs csarnokot, mint ez - akkor megjelenhet számunkra a Dhamma természete, és tisztán láthatjuk azt, és minden anyagi dolog természetét. Aztán ezt magunkba emeljük, és igazán tisztán láthatjuk minden konvencionális dolog természetét. Hogy mindez aniccsa, dukkha, anatta, vagyis mindez állandóan változó, bajos, és nem én. Ez egy látás, ami a szív által jelenik meg. Ez a nyána, a valódi megismerés, ami hangtalan. Nincsenek benne szavak, de ez egy igazi megismerés, ami megjelenik. Ez a bölcsesség, ami a bhávanából, ami a szív műveléséből és ebből a tiszta látásból jön. Ettől nagyon szilárd hitünk lesz és nagyon mélyen érezzük a Dhamma, a tökéletesen magától felébredt Buddha tanításainak a mélységét. Elnyerjük ezt a tudást és látást, és a szív megváltozik hibás nézetűből helyes nézetűvé. Tisztán látod, hogy minden aniccsa, dukkha, anatta (mulandó, bajos, nem én), és ez valóban mindnek az igazi természete. Hogy a világ minden dolga csak ideiglenes, és hogy minden élet egy nap a halálban kell végződjön. Ezért a világ dolgait csak annyira keressük meg, amennyire szükséges. De tudjuk, hogy igazán a Dhammát kell megkeresnünk a szívünkért.”

(The origin of Kathina - From Dhamma Practice to Kathina Offering | 31 October 2026, by Ajahn Anan; https://www.youtube.com/watch?v=kwbMmJjlxaA 9:31-13:02)

„Miért van az, hogy amikor békében vagy a légzéssel, akkor semmi más nem kell? Miért? Mert az elme csendes, ugye? Az elme egy időre megállt a keresgéléssel és kutakodással. Tudja, hogy minden más nem kielégítő, nem megragadandó. Ki gondolta volna, hogy a légzés ilyen kielégítő, ilyen mélységes lehet, hogy nem kell semmi más?! Ez nem hangzik helytállónak a modern gondolkodásban. A modern társadalomban senki nem beszél a légzésről, nem tartják a légzést különlegesnek, valamirevalónak. Minden más éri meg. A légzés amolyan unalmas. A legtöbben azt mondanák, ez unalmasnak hangzik. Például hosszú hétvége van Ausztráliában. »Mit csináltál a szünet alatt?« »Figyeltem a belégzést és a kilégzést.« Ha ezt fogod mondani a barátaidnak a jövőhéten, akkor furcsán fognak nézni rád. Ostobaságnak, jelentéktelennek tűnik. De csak ha megtapasztaltál némi belső békét, akkor tűnik minden más ostobaságnak és jelentéktelennek, hogy rohangálnak több élvezetet szerezni a világtól. A Buddha valahogy úgy mondta, hogy egy kis élvezetet kifacsarni egy csontból, mint a kutya, aki egy hústalan, íztelen, régi megszáradt csontba kapaszkodik, és csak rágja, csócsálja, remélve, hogy nyer belőle egy kis zamatot. A Buddha azt mondja, ilyen az érzékiség, és a világ, amiben élünk, az érzéki. Folyton kötődünk az érzékszervi élvezetekhez, illetve reménykedünk még egy kis élvezetben. Olyan, mint egy csont, ami minden ízét elvesztette. Bármennyit rágod, nem nyersz belőle többet. Amikor ezt látod, akkor a légzés kielégítőbb lehet. Nem ragaszkodva, ez ilyen. Nem ragaszkodva a világhoz, nem várva semmit a világtól. Nem ragaszkodva az én érzetéhez. Sajnos folyton becsapjuk magunkat az énérzettel. Még kötődünk hozzá, még szenvedünk tőle. Boldogság, szomorúság, reagálni dolgokra, ezt akarni, azt nem akarni. Az élet hullámzásai. Az elme nem stabil, nincs egykedvűség. Ezért nem vagyunk megvilágosodva. Még kötődünk dolgokhoz. Aki látja a Dhammát, az eljuttatja elméjét az állapotba, ahol csak elégedett azzal, ahogy a dolgok vannak, mert látja azt, ahogy a dolgok vannak. Nem téveszt meg a világ. Tudod, hogy nem birtokolsz semmit a világban. Amikor meghalsz, nem viszel semmit magaddal, ugye? Egy életet töltünk mindezeknek az élményeknek a keresgélésével, és gyakran nagyon frusztráltak és csalódottak vagyunk tőlük. Végül ezek csak ennyi. Megjelennek, aztán eltűnnek. Nem mintha nem tapasztalhatnál semmit, csak épp tudd, hogy nem tartósak, nem megragadni valók.”

(To See The Way Things Are We Need To Ask Ourself: “What Am I Thinking?” by Ajahn Kalyano 01 Nov 2026; https://www.youtube.com/watch?v=OACwHu9_KKM 32:27-36:18)

„A vassza végével thaiföldi szerzeteseknél és világiaknál egyaránt szokás, hogy zarándoklatra mennek Indiába a buddhista szent helyekre. Nagyon élvezetes és a gyakorlást segítő élmény tud lenni. Egyesek különösen inspirálónak találják, bár vannak, akiknek vannak nehéz tapasztalataik is. Mindazonáltal a zarándoklat bevett dolog. Ezért volt, hogy Ácsán Cshát megkérdezték: »Eljött az év azon ideje, amikor az emberek zarándoklatra mennek Indiába. Maga is megy? Meglátogatja a buddhista szent helyeket?« Erre különféleképpen tudott válaszolni, amik közül az egyik ez volt: »Gondolom azért mennek a szent helyekhez, hogy segítse a gyakorlásukat. De nem tudnának Thaiföldön megvilágosodni?« Elég nyilvánvaló megjegyzés, vagyis kérdés. Tehát sosem ment Indiába. Sosem látogatta meg a buddhista szent helyeket, de úgy hisszük, megvilágosodott volt. Tényleg az igazat mondta. Nem lehetne Thaiföldön megvilágosodni? Volt, hogy nem is Thaiföldet mondott, hanem csak »Nem tudnának itt helyben megvilágosodni?« Mert hát honnan jön a megvilágosodás? Nem máshonnan, mint saját tested és elméd megértéséből, hogy úgy ismered őket, mint mulandók, bajosak, s nem én. Ezt látni. Nem csak meditációban egy elvonuláson, hanem bármikor megvan rá a lehetőség.”

(Awaken To The Truth by Ajahn Kalyano 25 Oct 2026; https://www.youtube.com/watch?v=9DQ514x_B4E 48:23-50:02)

„A gyakorlás valódi helye, a gyakorlati megközelítés, hogy az érzés, védaná, miként feltétele a tanhá, a sóvárgás keletkezésének. A sóvárgás szolgál feltételül a ragaszkodásnak, létesülésnek, születésnek. De a védaná egész életünkben folyton megjelenik, és ha nincs tudatosság és bölcsesség, szati és pannyá, akkor a védaná feltétele lesz a sóvárgás keletkezésének - szereted, nem szereted; akarod, nem akarod - minden alakjában. Ha képes vagy megszakítani ezt a folyamatot, tudatában vagy a védaná keletkezésének, miközben látsz, hallasz, gondolsz valamit, méghozzá éberséggel és bölcsességgel vagy tudatában, akkor úgy tudod, mint ami mulandó, szenvedés, nem én. Akkor megelőzhető a sóvárgás keletkezése, s ami korábban keletkezett sóvárgás, az megszűnik. Ha így gyakorolsz tovább, kifejleszted az éles belátást, éberséget, a belátást a függő keletkezés folyamatába, és különösképpen a védaná pontján, akkor el tudod vágni a tanhát. A tanhá, a sóvárgás táplálja az upádánát, a bhavát, a dzsátit, születést, és az visszatáplálódik a tudatlanságba. Honnan jön a tudatlanság? A sóvárgásból. Ez körkörös. Ezért ha elvágod a sóvárgást, akkor a tudatlanságot is elvágod. A tudatlanságot nem táplálja tovább a sóvárgás és a ragaszkodás. Ezzel elvágod a karmikus késztetéseket is, a táplálását, így kiszáradnak, illetve kialszanak. Ezért aztán a tudat, mint feltételes dolog, abbamarad. A születés és halál körforgása megszakad, abbamarad. Ez a nibbána, így is megfogalmazható.”

„Gyakorlati megközelítésben, az éberséget különösképpen a folyton zajló érzékszervi benyomásnál fejleszted. Látsz, hallasz, gondolsz, és a keletkező élvezetnél, fájdalomnál, vagy semleges érzésnél az a dolgod, hogy mulandónak, nem énnek lásd. Így nem ragadod meg és nem szolgál feltételül még több szenvedésnek. Továbbra is képes vagy látni, de már nem kötődsz az én érzetéhez és a tudati bonyolításhoz, ami felmerülhet a kellemes érzés, a kellemetlen érzés, s a többi nyomán.”

(Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano 13 Oct 2026; https://www.youtube.com/watch?v=br-6ev6sxlc 15:08-17:20, 21:24-22:01)

„Mélységes békét tapasztalsz, amikor minden tudati csevej, zaklató gondolat, és belső párbeszéd elcsendesül. Ahogy egyre tapasztaltabb vagy a meditációban, ezt valószínűleg egész élvezetesnek és kellemesnek fogod találni. Viszont az elején azt mondod, hogy a gondolati folyamat, a gondolatok, érzések, reakciók áramlása, ami általában van, igazából nem valamiféle maradandó én, hanem csupán pillanatnyi tapasztalatok, s ezt felismered. De aztán néha felmerül a kérdés, hogy mi az én? Mi marad? Ha nem test, nem gondolatok, emlékek, érzések, akkor mi marad? Azt válaszolhatod, hogy hát csak ez a megismerő minőség, a tudat, ami megismer, de anélkül, hogy sokat gondolkodna, aggódna, emlékezne, kételkedne. Csak tudatában van a tapasztalatnak, de az én érzete nélkül. Ha rendszeresen meditálsz, ezt időnként megtapasztalhatod. Remélhetőleg minél többet gyakorolsz, annál gyakrabban tapasztalod. A tapasztalattal együtt jár, hogy egyre inkább hozzászoksz, egyre ismerősebb számodra, és ezért egyre inkább megbékélsz magával a békével. Van, amikor ahhoz se vagyunk hozzászokva, hogy békében legyünk magunkban, mert annyira erősen azonosulunk a gondolatainkkal, az érzéseinkkel, és persze a külső világgal, hogy szokatlan békésnek lenni. De ha rendszeresen meditálsz, akkor talán többször tapasztalod, hogy csak csendben vagy, az elméd csendes, nyugodt önmagában, és akkor nem gondolkodik sokat, nem kapaszkodik, nem azonosul erősen egy konkrét gondolattal, véleménnyel, vagy nézettel. Egyre inkább hozzászokhatsz, jobban megbékélhetsz az elmével, ami csak békés. Ez egy nagyon értékes tapasztalat. Az én elnyugodott.
Talán azt mondod, hogy itt még mindig van egy halvány énérzet. Lehet, ragaszkodsz ehhez a megismeréshez, a megismerő minőséghez, mint énhez. Ez lehetséges, mert azt gyakoroljuk, hogy az éberséget, a megértést, az igazság megfigyelését minél kifinomultabbra fejlesszük ki. Ezért igen esélyes, hogy az énérzeted felhagy adott gondolatokba és érzésekbe kapaszkodással, amikről megláttad, hogy ideiglenesek, és most csak a megismerő minőségbe kapaszkodik, az elkülönült tudatossághoz, ami megismeri a testet és az elmét. Még felmerülhet közben az én érzete, de ha hozzászoksz a tapasztalatod megfigyeléséhez és az abból tanuláshoz, és továbbra is figyeled és tanulsz belőle, akkor nem kell aggódj. Régi kérdés, hogy akkor kicsoda tudja, hogy az elme békés? Vagy, hogy kicsoda a megismerő, micsoda a megismerő, az vajon nem az én? Az elején hívhatod az énednek, de később észreveheted, hogy az én eszméje szintén nagyon ideiglenes. Csak egy címke, egy újabb címke, amit a megismerőre raksz.”

„Mielőtt teljesen elengednénk az ént, a békés elmét gyakoroljuk, az örömét és boldogságát az egyre békésebb elmének. Lehet, közben felmerül az én érzete, de megkérdezheted magadtól, hogy vajon ki birtokolja ezt a békét, a békés elmét. Ismételten feltéve ezt a kérdést, és megfigyelve, hogy a meditációból keletkező béke és boldogság is ideiglenes természetű, belátást hozhat számodra az éntelenségbe.
Amikor megfigyeljük az éntelenséget, nem arról van szó, hogy egyáltalán nincs semmi. Ott a meditáló személy, van teste, van érzése, gondolata. De megfigyeled, hogy nincs egy rögzített létező, amit énnek hívjunk. Egy emberi lény élete valójában inkább egy folyamat. Változó folyamata testi és tudati jelenségeknek, amik különböző okok és feltételek szerint keletkeznek és elmúlnak. Nem arról van szó, hogy egyáltalán nincs semmi, hanem csupán hogy miként értelmezzük a tapasztalatot.”

(Contemplating Not-Self Empties The Mind Of Attachment - by Tan Ajahn Kalyano 12 Feb 23; https://www.youtube.com/watch?v=Js_Y_kISVBM 27:57-31:35, 32:58-34:25)

„Mindaz, amivel fizikailag találkozol, nem mintha egyáltalán nem létezne, viszont nem a tulajdonod, nem lehet a tied, és nem teheted a sajátoddá. Minden, amit látsz, hallasz, ízlelsz, tapintasz, szagolsz - ezek valódi tapasztalatok. Hallasz dolgokat, látsz dolgokat, ízlelsz dolgokat, de a megtévedt elme azonnal kialakítja a tulajdonos érzetét. »Ez jó nekem, ezt szeretem. Ez nem jó nekem, ezt nem szeretem, nem akarom.« Hajlamosak vagyunk folyton viszolygással és vonzódással reagálni. De ha vannak olyan tapasztalataid, amikor tudatosabb vagy, és elmélkedsz a feltételességen, okságon, éntelenségen, akkor lehet az az érzés, hogy ezek a tapasztalatok megtörténnek, de nem tapasztalja senki az ízt, a látványt, a szagot, a testérzeteket. Nincs valaki, aki birtokolja őket. Csupán önmagukban levő tapasztalatok, amik keletkeznek és elmúlnak.”

(Dhamma Question & Answer Session with Tan Ajahn Kalyano 12 Feb 23; https://www.youtube.com/watch?v=kt552W3sH7A 6:21-7:28)

- Honnan tudjuk, hogy helyes nézetünk van?
- Nem gondolnám, hogy lenne ilyenünk, maradandóan, mint egy dolog. Elmélkedéshez ez egy jó kérdés. Helyes a nézetem ma, itt és most? Van, amikor csak abból tudod megmondani a helyes nézeted fokát, hogy milyen helyzetekben vagy, mikkel találkozol, mikkel foglalkozik az elméd, milyen döntéseket hozol. Ezek mutathatják meg, milyen mélységű és tisztaságú a helyes nézeted. Persze, a szutták, a kommentárok, és a tanítók megmondják a helyes nézet, a szammáditthi meghatározását. Különbséget tesznek a közönséges, világi helyes nézet, és a világfeletti helyes nézet, tehát a lókija és a lókuttara közt.
Lókija helyes nézetet a Dhamma hallgatásával, olvasással, megbeszéléssel, és emlékezéssel szerzünk. Ahogy a Buddha mondta, a világi helyes nézet lényege a kamma, az ok és okozat törvényének elfogadása. Az, hogy a jó szándékból eredő tettek jó, üdvös eredményekhez, a rossz szándékból eredők másféle eredményekhez vezetnek. A nézet, hogy ez igaz és hatással van ránk, a közönséges, világi helyes nézethez tartozik. Ahogy az is, hogy létezik a különleges viszony a szüleiddel, akik életet adtak neked, s ettől különlegesebb, mint bárki mással, mert olyat adtak, amit senki más. Van még a bőkezűség, az adakozás, az osztozás gyakorlata, mint ami hatékony, továbbá jó és gyakorlandó. Továbbá a buddhista tanítás számos aspektusa ezen az alap, világi, intellektuális szinten. Ezek elfogadása és használata az igazság vizsgálatában. Úgy mint az előírások megtartása, meditációs tárgyak és módszerek használata, szamatha és vipasszaná.
A világfeletti helyes nézet az, ahol az éberséged, a belátásod, a bölcs elmélkedésed együtt van, és lehetőséged nyílik valóban látni az ok és okozat, a függő keletkezés folyamatát. Azt, hogy a szenvedésnek vannak okai, és az okait elhagyva a szenvedés elhalványul és megszűnik. Ezt érteni minden szinten a jelen pillanatban. Tehát a világfeletti helyes nézet épp itt van. Belátod a négy nemes igazságot és hogy mik a teendők velük. Megérteni, ismerni a szenvedést, gyakorolni a szenvedés okának elhagyását, megvalósítani a megszűnését, ápolni, fejleszteni a szenvedés megszűnéséhez vezető utat. Pillanatról pillanatra. Érteni, hogy mi az út és mi nem, mi a helyes cselekvés különféle helyzetekben, mi vezet a káros dhammák elhagyásához, és az üdvös dhammák ápolása. Látni a függő keletkezést, látni a tapasztalat oksági természetét, ahelyett, hogy mindent énnek, önmagunknak, sajátunknak vennénk. És így tovább. A világfeletti nézet egészen a nibbánáig tart, így aztán lehet nagyon mély. A jelen pillanatban van, nem valahol a jövőben. Része a gyakorlatodnak, és része a gyakorlatod eredményének.
Hogyan nézzük át, hogyan ellenőrizzük? Észreveszed. Ha szenvedés merül fel, akkor valószínűleg abban a pillanatban, így vagy úgy, de nem igazán helyesen nézed azt, ami történik. Ezért szenvedsz és kínlódsz. Amikor jelen van az éberséged, a tudatosságod, a bölcsességed, és esetleg a helyes nézeted jobban kiforrott, akkor nem szenvedsz. Nem képzel, nem gyártasz szenvedést egy helyzetből, mert a helyes nézet kiforrott. Bár megjelenhet a szenvedés – testi fájdalom, vagy kellemetlen tudatállapot – de megfelelően van kezelve, amikor ott a helyes nézet. Látod, hogy szenvedés, hogy ha ragaszkodsz hozzá, akkor szenvedsz, ezért elengeded. És látod, hogy az mulandó és nem én. Ezért nem kell megragadni énként. Ezt látni a helyes nézet. De ha nem látod, lehet megragadod a gondolataidat és az érzelmeidet. Akkor mondhatod, ideiglenesen elvesztetted a helyes nézeted. Elsötétültél, mint a napfogyatkozásnál, és a helyes nézetedet eltakarta a dukkha. A sok dukkha és az út tényezőinek – szíla, szamádhi, pannyá – hiánya miatt nem vagy még képes elhagyni a szenvedésedet, illetve a szenvedés okait.
A helyes nézetet folyamatosan ellenőrzöd és fejleszted. Azt el kell fogadd, hogy lesznek időszakok, amikor elveszíted, semmi nem jut az eszedbe, eltévedsz vagy megtévesztenek különféle nézetek. Egy nyilvánvaló eset lehet, amikor egy nagyon közelálló családtagodnak vagy barátodnak valaki valamilyen gondot okoz, kritizálja, durva vele, megnehezíti az életét. A kötődésedből fakadóan felháborodsz. Mert kötődsz hozzá, nem akarod szenvedni látni, nem akarod, hogy történjenek dolgok. De mert történnek, és azt érzed bántják, meg akarod védeni, segíteni akarsz, támogatni valahogyan. Nem látod abban a helyzetben a haragodat, a károsabb érzelmeidet, olyanoknak, amilyenek, vagyis a szenvedés okaiként. Azt gondolod, igazad van. Bántják, ártanak a barátodnak, a családtagodnak, ezért felháborodsz, fel kell háborodnod, és segíteni akarsz. Talán hibásan cselekszel, vagy csak sokat szenvedsz belsőleg a helyzet miatt, de még nem látod szennyeződésként, hogy azt el kéne hagynod, mégpedig az én érzete miatt, hogy közel áll hozzád az a személy, a családtagod, a barátod. Ebben áll a téveszme, ami megakadályozza, hogy teljesen megjelenjen a helyes nézet. Vagy lehet egészen apró dolog is. Mindig van kifogásunk az apró kötődéseinkre és sóvárgásainkra. Van kifogásunk rá, hogy miért engedjünk a kedvenc ételünk csábításának. Azért kell, mert fáradt vagy, vagy mert rossz napod volt. Szükséged van rá. Ott lehet egy kis mohóság, de nem látod mohóságnak. Csak azt mondod, hogy mert megérdemled. Lehetnek rövid pillanatok, ahol a helyes nézet ingadozó vagy halvány. És vannak más pillanatok, amikor valami nagyon komoly vagy jelentős történik, és a helyes nézeted elaludt a ragaszkodásod erejétől. Vagy lehet teljes téveszme, félreértés. Valaki egy hatalmi helyzetből – egy Dhamma tanító, egy munkahelyi főnök, vagy hasonló – utasítást ad neked, vagy mond valamit, és mert ott az önérzet, a szennyeződés, és nincs elegendő helyes nézet, azonnal ellenérzéssel reagálsz. Nem akarod, nem értesz egyet vele, nincs igaza, téved. Ez az első reakciót. Feltör az érzelem. Sok negatív gondolat, amit negatív bonyolításnak is hívunk, és a helyes nézet kirepült az ablakon, eltűnt. Remélhetőleg nem mondasz vagy teszel semmi olyat, amit aztán bánhatsz. De az is megeshet, annyira erősen reagálsz, hogy nagyot hibázol vagy rosszat teszel. Viszont minimum negatív érzelmeid lehetnek, panaszkodhatsz miatta. Majd elmész és később rájössz, mennyire rossz kedved lett tőle. Gondolkozol rajta, jobban átlátod. Átgondolod az egészet és felismered, amit mondtak, az helytálló volt. És akkor alázatosnak kell lenned és felismerned, hogy elvesztetted a bölcsességedet és szenvedtél miatta, s akár arra is hatással volt, ahogyan a világhoz, a többiekhez viszonyultál. Bizonyos helyzetekben történhet így a helyes nézettel. Összedől és eltűnik, mert még nem világfeletti helyes nézet. Van valamennyi alapszintű megértésünk a Dhammáról, de még nem tiszta, a bölcsesség nem tiszta az adott helyzetben, ahol egy adott ragaszkodás felmerül, és a helyes nézet még nem kiforrott esetleg.
Ha van valamennyi szenvedés, a helyes nézet nem teljes, merthogy amikor a helyes nézeted kiforrott, akkor nem szenvedsz, a szenvedés kikopik az elmédből és abból a helyzetből. Ha még ott a szenvedés, akkor még van dolgod, hogy kidolgozd a bölcsességet. Én ekként gyakorlok sokat, és ezt Ácsán Cshától kaptam. Ahol szenvedés van, ott biztos van ragaszkodás is. Ahol ragaszkodás van, ott hiányzik a bölcsesség, hiányzik a helyes nézet. Nem látjuk a dolgokat mulandónak, nem énnek. Nem ismerjük fel adott gondolatról vagy nézetről, hogy káros, és a többi. Csak oda kell figyelned. Ez teszi ki a gyakorlatunk nagy részét. Mindig visszafordulsz, ránézel a saját elmédre. Még arra is készen kell állj, amikor a helyes nézet eltűnt, és ezt nem ismered fel. Téveszmés vagy. Erről van szó, hogy amikor téveszmés vagy, ezt nem ismered fel, először legalábbis. Nem ismered fel, mert téveszmés vagy. Ez olyan, mint amikor Ácsán Cshát megkérdezte egy szerzetes, hogy hogyan találhatja meg a téveszméket, s azt válaszolta neki, hogy olyan, mint a lovas, aki azt kérdezi, hol a ló. Pont itt van. Pont itt van veled. Mert a helyes nézet nem kiforrott és a téveszmék átvették az irányítást. Kérdezd magad, elmélkedj, erősítsd az éberséget, és számíts rá, hogy lesznek pillanatok, amikor nincs helyes nézeted, nincs bölcsességed, és nincs éberséged! Állj készen rá, és aztán dolgozz rajta, hogy visszaszerezd!

(Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano 29 Sep 2026; https://www.youtube.com/watch?v=lYV30Y-8Eto 16:02-28:24)

„Ennek a világnak tényleg nincs lényegisége. Külső dolgokat a magunkénak vélünk, mint például az otthonunkat, de aztán jön az árvíz és elmossa az egészet, semmi sem marad. Az életünk ugyanilyen, végül összeomlik. Mondhatjuk, hogy mindenkivel így lesz. A világon mindenki végül meghal. Gondolkozzunk el ezen. Emberek milliói élnek, és mind meg fognak halni. Tehát mire van szükségünk? A Dhammára. Gyakorolnunk kell a helyes utat, hogy az elme ne essen vonzódásba vagy viszolygásba. Ácsán Cshá ezt hangsúlyozta. Egyszer sétáló meditációt végeztem. A testem és az elmém könnyű lett, s felmerült a gondolat, hogy vajon melyik a leggyorsabb útja a Dhamma meglátásának. Luangpó Cshá aznap este azt mondta, hogy a helyes út nem beleesni a vonzódásba vagy a viszolygásba. Akkor eltöltött az öröm és a boldogság. Világosan megláttam. De amikor az elme szomorú, nem látja meg. Tehát mindenünk, amink van, minden megromlik, minden tönkre megy. Nem találunk sehol semmilyen ént. Nincs én, nincs más, nincs mi, nincs ők. Időnként képesek vagyunk ezt világosan meglátni, és akkor a hitünk szilárd. Nem zavaros az elme. Szilárd hitünk van és szilárdan a nibbána elérését, a megszabadulást célozzuk meg.”

(Speak Less, Practice More | 07 Oct 2026 by Ajahn Anan; https://www.youtube.com/watch?v=QJavjJjdEwE 14:18-17:02)

- Mit ért Ácsán Cshá az alatt, hogy ízelítő a szabadságból? Az milyen tudatállapot?
- Szabad. Először is szabad az alap szenvedéstől, amit az öt akadálynak hívunk. Nincs igazán vágy. Felismerted a vágyat, mint szenvedésforrást. Tehát elengedted a vágyakat. Elengedted az haragot, álmosságot, szorongást, aggodalmat, kételyt, bizonytalanságot. Mindezek ideiglenesen eltűntek. Ez ad egy kis ízelítőt a feltétlenből. Az elme csupán békés, nyugodt, egyhegyű, boldog, elégedett, nem akar semmi egyebet. Ezt nirámiszaszukhának, belső szukhának hívjuk, amikor nem egy külső tárgytól, személytől, dologtól függ, hanem önfenntartó arra az időre. Nem nibbána, de ízelítő abból.
Ahogy ezek a nyugodt, csendes állapotok az elméd meghatározó folyamataivá válnak, kifejleszted a belátást a test és az elme mulandó természetébe. Hatalmas megszabadító élmény, amikor felismered, hogy ez a test nem te vagy. Elengedheted. El kell engedned. Egy nap meg fog halni. Nem állíthatod meg. Nem állíthatod meg az öregedését. Néha megbetegszik. Meg fog halni. Amikor ezt felismered, abbahagyod az aggódást miatta. Test van. Etetheted, törődhetsz vele, de nincsenek róla téveszméid. Ez egy hatalmas megszabadító élmény mindig, amikor belátod. Ugyanez az érzésekkel. Nem kell mindig rohannod az élvezetek után, mindig menekülnöd a fájdalmak elől. Nem kell beleragadj az összes tudatállapotba, a kellemesekbe, a kellemetlenekbe. Mindent el lehet engedni úgy, hogy meglátod: mulandó, nem én. Ez egy folyamat, ami fokozatosan megszabadítja az elmét a különféle téveszméktől és ragaszkodásoktól.
Az lehet egy ízelítő a szabadságból, hogy hallasz némi dhammát. Ad egy ötletet, hogy képes vagy elengedni. Hogy szabad lehetsz az aggodalomtól, a haragtól, vagy attól, amiről sosem tudtad, hogy szabad lehetsz tőle. Hallani más beszédét, tapasztalatát, segíthet. És amikor magad csinálod, az egy másik ízelítő, hogy aznap sikerült nyugodtnak érezni magad, legalább egy időre elengedted a gondjaid az elmédből. És akkor mondhatod, hogy többet akarsz ebből.
Én így kezdtem meditálni. Amikor meditációban mindent elengedsz, minden erő összegyűlik az elmédben és egyszerűen tényleg elégedettnek, ébernek érzed magad. Nem alszol, nem álmodozol, éber vagy, elégedett, és nem hiányzik semmi. Nem kell étel, ember, valamilyen tapasztalat, vagy bármi. Azt érzed, ez igazán jó. Aztán több ilyet akarsz. Így van egy ízelítő, mint egy ízelítő az ételből, ami a kedvenced lesz. Megkóstolod, és többet akarsz belőle. Ez ugyanilyen, csak belül történik.

(Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano 27 Sep 2026; https://www.youtube.com/watch?v=I6Kis4XL9rU 21:18-25:09)

„A lényegi alap a szíla, avagy erkölcsös viselkedés, amivel itt mindannyian már rendelkezünk. A világiak és a világról lemondottak egyaránt gyakorolják az erkölcsös viselkedést. Amikor elnyugtatjuk a testet és a beszédet, és összeszedettséget teremtünk, akkor az elme lenyugszik és van hol megpihenjen. Amikor az elme eleget pihent, belsőleg vizsgálódunk és szemlélődünk. Létrejön a bölcsesség, tudjuk és látjuk az igazságot. Létrejöhet a nyána, a közvetlen tudás.
Ezért gyakorolnak szerzetesek halottégető és más ijesztő helyeken. Szeretnék, hogy összeszedettség keletkezzen. Amikor más dolgokra gondolnak, megjelenik a félelem, a halálfélelem. Ezért megállás nélkül ismétlik, hogy buddhó. Addig szavalják, hogy buddhó, ameddig az elme mozdulatlanná nem válik. Akkor látják: nem jött szellem; nincs itt más, mint tudati bonyolítás. Amint van gondolkodás és tudati bonyolítás, abban a pillanatban van egy szellem. Tehát valódiak a szellemek? A szellemek valódiak, amikor gondolat merül fel bennünk. Akkor léteznek. Ha nem gondolkozunk, és egyszerűen csak nyugton ülünk, akkor nincsenek szellemek és a szív békében van.
Ahogy növekszik a bölcsesség, és látjuk, hogy nincs én, az elme üressé lesz. Látjuk, hogy nincs semminek állandó énje. A félelem eltűnik, beleértve a halálfélelmet is. Tisztelendő Ácsán Cshá egyszer megkérdezte saját szívétől: »Mitől félsz annyira? Annyira félsz, hogy a koldulótáladat veszed társadnak. Mitől félsz?« Az összeszedettsége el tudta nyomni a szennyeződéseket, de még mindig félt. A félelem még mindig ott volt. Megkapta a választ: »A haláltól félek.« Elkezdett dolgozni a bölcsesség. Megkérdezte: »Hol az a hely, ahol nem halunk meg?« A bölcsesség megjelent. Ez volt a válasz: »Nincs olyan. Mert bárhol vagyunk, ott van halál.« Amint látta, hogy nincs olyan hely, az elméje kivilágosodott. Attól a naptól fogva nem félt többet.”

(Concentration With Wisdom, Like the Back & Blade of a Knife that Cuts Off Defilements | 2 Oct 2026 by Ajahn Anan; https://www.youtube.com/watch?v=AsYAFYpEBOE 12:04-14:37)

Az öt képzési irányelv (pañca sikkhāpadāni) az igaz emberek (AN 4.201) erényessége (AN 8.25), amit a társadalomban megbecsülnek (AN 5.178), a lényeknek a félelemtől és gyűlölettől való szabadságot adományozza (AN 8.39), míg a követője számára önbizalmat (AN 5.171), biztonságérzetet (SN 12.41), boldogságot (MN 129:28.8-10), és belső békét (AN 5.179:6.1-2) ad, továbbá mennyei születéshez vezet (AN 5.145). Ahogy a Buddha megfogalmazta (AN 3.79), míg a virágok illata csak a szél irányában száll, a jó ember erényességének illata mindenfele.

Pāṇātipātā veramaṇisikkhāpadaṁ samādiyāmi.
Az öléstől tartózkodás képzési irányelvét megfogadom.

Adinnādānā veramaṇisikkhāpadaṁ samādiyāmi.
A lopástól tartózkodás képzési irányelvét megfogadom.

Kāmesumicchācārā veramaṇisikkhāpadaṁ samādiyāmi.
A helytelen érzékiségtől tartózkodás képzési irányelvét megfogadom.

Musāvādā veramaṇisikkhāpadaṁ samādiyāmi.
A hazugságtól tartózkodás képzési irányelvét megfogadom.

Surāmerayamajjapamādaṭṭhānā veramaṇisikkhāpadaṁ samādiyāmi.
A bódító sörtől, bortól, szeszes italoktól tartózkodás képzési irányelvét megfogadom.

„Megérkezve a kolostorba, gyakoroljuk, amennyire csak tudjuk, az éberséget, majd a bölcs elmélkedést azon, ami történik, mialatt figyelmünket visszafordítjuk a testünkre és az elménkre, az öt halmazra. Ilyenkor van esélyed elmélkedni, ránézni arra, ami történik. Úgy látni, ahogy van: egy sor tényező, okok és okozatok állandóan zajló folyamata. Elkezded feltárni az élet rejtelmeit csupán azzal, hogy a korábbinál tisztábban megnézed, megismered önmagadat. Ahogy belefogsz, megannyi ellenszenv és belső küzdelem eloszlik, elkopik, mert felismered, hogy az csak magad teremtette szenvedés. És honnan? Az énből. Énként azonosulunk mindennel. Minden vágy az én vágyam, az én szükségem. Minél erősebben azonosulunk, annál inkább szenvedünk. Szenvedünk, hogy azonosulunk a testtel, mint énnel, az én testemmel, és hogy mit szeretnénk a testnek, hogy tökéletes legyen, ne okozzon fájdalmat, ne okozzon semmi gondot, és maradjon fiatal és erős. Azonosulunk az érzésekkel. Imádjuk az élvezetet és utáljuk a fájdalmat. Azonosulunk minden tudatállapotunkkal. Szeretjük a jókat. Nem szeretjük a kellemetleneket, a stresszeseket.

Lényegében folyamatosan azonosulunk mindennel, mint énnel, mert ezt csináljuk, mióta megszülettünk. De most, hogy elkezdesz kilencven százalékban magadra, és csak tíz százalékban a világra figyelni, van esélyed. Ekkor van esélyed látni a folyamatot, ahogyan kialakul a kötődés, miközben megragadunk, belekapaszkodunk mindenbe, mint énbe. Luangpó Cshá egy csavarhoz szokta hasonlítani. Amikor becsavarod egy darab fába, akkor megszorítod. Forgatod és szorosabb lesz. Ez a megtévesztett elme, ami mindennel énként azonosul. Az én érzete fokozatosan rászorul a testre, az érzésekre, a gondolatokra. Minél kevésbé vagyunk tudatosak, minél kevésbé szemlélődünk ezen, annál szorosabb a csavar, és annál több szenvedés keletkezik. De amint visszairányítod az éberséget az öt halmazodra, és némi bölcs megfontolással tekintesz rájuk, az olyan, mint visszafele, a másik irányba tekerni, meglazítani a csavart. Így a mindennel énként azonosulás érzete meglazul, meggyengül. Jobban, ténylegesen jobban érzed magad. Ahogy kevésbé azonosulsz a vágyakkal, lesz egy szabadságérzeted és jobban érzed magad. Ekkor képes vagy olyanokkal együtt élni, akik nem a családod, nem a barátaid. Képes vagy különféle körülmények közt élni, egy helyen, ami nem az otthonod, és olyat enni, amit nem te választottál. Mindazok a feltételek, amikkel az elején nem elégedett az elméd, kevésbé lesznek gondok, amikor megtanulod, hogyan lazíts az azonosulás, az énség nézetének csavarján. Persze, ez hosszan kitartó erőfeszítésbe és gyakorlásba kerül. A Buddha megmondta, hogy a tanítása nem való annak, aki passzív, lusta, félvállról veszi. Ez a vírijaváda, a virija, vagyis a kitartó erőfeszítés tana. A mindennapi gyakorlás erőfeszítést kíván. Testi erőfeszítést néha, szellemi erőfeszítést mindig. Máskülönben hajlamosak vagyunk belefulladni a szenvedésbe, elveszni benne, és állandóan megpróbáljuk elhagyni, amitől csak rosszabb lesz.

Az emberek mindig kérdezik, hogy milyen egy arijapuggala elméje. Olyan, mint aki ezt megérti, és nem szorítja tovább a csavart, mert érti, hogy csak ront a szenvedésen. Ezért megfelelően kezeli a dukkhát, a szenvedést. Gyakorolja az éberséget. Vizsgálódik. Meglátja és megnézi a szenvedést, hogy azért szenved, azért stresszel, mert sajátjaként és önmagaként azonosul minden érzéssel, emlékkel, gondolattal. Ahogy alkalmazzuk a dhammát a gyakorlattal, ez a folyamat enyhül. Olyan érzés, mintha a dukkha feloszlana, szétoszlana. A testi dukkha szétoszlik, mert amikor az elme éber és bölcs, a test az csak test. Csak ennyi. És az énérzet feloszlik, szétoszlik, elvékonyodik. És megláthatod, ha így folytatod, talán egy nap teljesen eltűnik. Bár van tested, a vele való énként azonosulás elmúlt.

Először csak gyengíti a szokást. Jórészt csak szokás. A téveszme csak szokás. Mindig úgy kezelted a testedet, mint önmagad, mint egy szilárd dolgot, amit birtokolsz. Úgy érzed, te vagy a tulajdonos. De ez megváltozik azzal, hogy gyakorlod az éberséget, vizsgálódsz, előhozod az elmélkedést a mulandóságon, szenvedésen, nem énen. A test továbbra is a test, de az elme, ami énként ragaszkodik hozzá, megváltozik. Már nem csinálja annyiszor. Ezáltal kevesebb a stressz. Még akkor is, ha a test beteg és fájdalmas, már nem azonosítod a fájdalmat énként, önmagadként, sajátodként. Nem veszed a birtokodba, amikor alkalmazod a dhamma gyakorlatát. Ahogy Ácsán Cshá szokta mondani, a fájdalom csak fájdalom. Csak ennyi. Csak egy érzés. A kellemes csak kellemes. Ha kimarad valami élvezet, amit szerettél volna, nem számít. Az csak egy érzés. Keletkezik és elmúlik. Csak ennyi. Nincs miért izgulni. Csak egy érzés.”

„Miként a testre, úgy magára az elmére is alkalmazhatod az éberséget és a vizsgálódást. Azonosulsz egy gondolattal, mint önmagad, a sajátod, az éned. Ezt meg kell vizsgáljad. A gondolataink olyan gyorsan változhatnak. Ami egyik nap a véleményed, az, mivel másnap valami változik, szintén változik. Amikor az énérzet erős, a véleményünk nagyon fontos. Ezért a puszta nézet, a vélemény valamiről, nagy vitákhoz és harcokhoz vezethet az emberek közt. Hogy kinek van igaza, ki téved. Ahova odavilágítjuk az éberség és bölcsesség fényét, ott a cél a dolgokat tárgyakként látni. Van az elme, ami megismer, és van a tárgy. Az lehet egy gondolat, egy érzés, egy emlék, a test, az érzékelő tudat. Ezek mind ott vannak, egymást meghatározó részei a folyamatnak. És van az elme, ami megismer. Amikor ott a megismerés, akkor ezek a dolgok mind tárgyak, és az én érzete elkopik. Ezért tudod elengedni a tudati szennyeződéseket. Ezért találhatsz békét és fejlesztheted a gyakorlattal az elmédet, mert el lehet őket engedni. De alkalmaznod kell a tanítást és a gyakorlatot. Ha rendszeresen alkalmazod a haragra az éberséget és a bölcsességet, idővel belefáradsz abba, hogy haragudj, mert felismered, hogy az csak szenvedés. Így a korábban köré képződő énérzet elkopik. Nincs többé, aki akarja. Nincs kötődés, nincs én, nincs enyém. Akkor képes leszel barátságosabban, boldogabban, és realisztikusabban ránézni másokra. Megláthatod az erősségeiket, a gyengeségeiket, de semlegesen tudod látni, nem csak a preferenciáidat követve, és nem az én érzetével.

Amikor sokat meditálsz, mondjuk több órát egy nap, észreveszed, hogy vannak időszakok, amikor csak annyit kell csinálnod, hogy tudsz róla és elengeded. Tudod és elengeded. Aztán észreveszed, hogy a megismerés, az éberség, a világos felfogás, a bölcs átgondolás elkopik és visszatér az énérzet. Bár emlékszel, hogy el kéne engedned, nem tudod megtenni, mert az újra megjelenő énérzet erős, az elméd elfárad, a gyakorlásod elfárad, nem folytatod egy ideig, és visszakerülsz a régi szokáshoz: megint szenvedsz, és amikor szenvedsz, megpróbálod elhagyni, semmint megismerni. Így az elme elindul valami szórakoztatót keresni, vagy megint a hangulatait követi. Ácsán Cshá azt mondta, amikor ilyen történik, amikor elillan az éberséged, fáradt vagy, és nehéz a dolgokat mulandónak, nem énnek látni, akkor térj vissza a testhez, annak bármely aspektusához. A harminckét testrészhez, a légzéshez, a négy elemhez. Csak válassz egy aspektust és szemléld addig, amíg nem látod, hogy az nem én. Az anyagi testet sokszor könnyebb nem énnek látni, mint a gondolatainkat és nézeteinket. Kezdj egyszerű dolgokkal, mint a haj. Fogsz egy hajszálat. Ránézel. Ez én? Lehet, lassan érti már az elméd. Ránézel egy másik testrészre, egy körömre. Körmöt vágsz, orrot fújsz, száraz bőrt kaparsz le, ilyenek. Ezeket csinálod újra és újra. Felismered, hogy a test nem én. Mintha az elme kicsit kijózanodna, kevésbé részegítik a hangulatok. Ekkor rátekintesz a jövő-menő érzésekre. Az érzés csak érzés. A test csak test. S akkor lehet, készen állsz ránézni a gondolatokra, a tudatállapotokra, a kellemesre, a kellemetlenre, a gyönyör kifinomult állapotaira, a kapzsiság és utálat nagyon durva állapotaira. Mind csak keletkeznek és megszűnnek. Csak ennyik. A gondolatok csak gondolatok. Amikor újra képes vagy látni, hogy a dolgok csak ennyik, akkor tudsz szemlélődni. Felismered, hogy az énérzet egy téveszme. Csinálod tovább, és az egész elkezd összedőlni. Az elme több nyugalmat, több egykedvűséget, és több világosságot tapasztal. Kevésbé hajlik újabb énérzetet alkotni, mert tudod, csak szenvedéshez vezet.

Ácsán Cshá úgy mondta, olyan, mint azok a léggömb emberek. Mint amiket hirdetésekhez használnak, egy felfújt léggömb, de jó nagy és emberalakú. Viszont ha kihúzod a dugót vagy kiszúrod, minden levegő kimegy és az énérzet elpárolog. A látszólagos szilárdság eltűnt. Nem maradt semmi. De nem semmi a szenvedés vagy elkeseredettség értelemben. Semmi úgy, mint nincs semmihez ragaszkodás. Még egy köröm vagy hajszál is képes erre. Vagy egy érzés, kellemes vagy kellemetlen. Vagy egy gondolat. Minden lehet a belátás alapja. És előbb vagy utóbb lesz az a belátás, ami kilyukasztja az én teljes téveszméjét. Ezért legyél türelmes a kolostori életre adott kezdeti reakciókkal. Eltart egy darabig hozzáigazodni.”

(Loosening The Grip On Self View by Ajahn Kalyano 26 Sep 2026; https://www.youtube.com/watch?v=iyoKzj8GbaM 8:25-16:52, 25:03-32:53)

„Mondani, hogy hallom a hangot, és beszélni róla, hogy milyen hang, hasznos, és megtehetjük, de megvan a veszély, hogy kötődni kezdünk ehhez az énérzethez, mint valami valódibb dologhoz. Úgymond lepecsételjük a tapasztalatunkat az énérzettel, még az olyan egyszerű dolgot is, mint egy csengő hangja. Átalakul azzá, hogy hallom a csengőt, szeretem a hangját, nem szeretem a hangját, akarom a hangját, meg akarom tartani, mindig hallgatni akarom, vagy utálom a hangját, nem akarom. Az énérzet mindig lefedi a halmazokat a birtoklás felszínes érzetével. Megvizsgálva a tapasztalatot meditációval, az éberség kifejlesztésével, közelebbi megfigyeléssel, elkezded kivenni ezt az énérzetet. Keletkezik tudat, és aztán megszűnik. Van érzés, van észlelés, de az úton képzett elme egyre inkább látja, hogy ezek nem egy én, csak keletkezés és elmúlás változó folyamata. Okok és feltételek folyamata, amik megjelennek, keletkeznek, elmúlnak, és ténylegesen nem én, nem személy, nem egy lény. Nem arról van szó, hogy nincs semmi, hanem a függő keletkezés folyamatának meglátásáról. Amikor van éberség, a sóvárgás megszakítható és megállítható. Nem a halmazokhoz való több kötődéshez vezet, hanem igazából több elengedéshez. De amikor az éberség eltűnt, a tapasztalatunk állandóan okot képez, okot teremt a sóvárgásra, és aztán a kötődés keletkezésére, és tovább szenvedünk. Még a csengő hangjától is szenvedhetsz: szeretem a csengőt, meg akarom szerezni, meg akarom tartani. De nem hagyják, mert nem a tied, valaki más csengője. Vagy a csengő eltörik és senki nem használja, s a többi. Ilyen az élet, nem? Állandóan követjük a sóvárgást a ragaszkodásba és végül újabb születésbe.

Ez tehát a buddhista gyakorlás szíve. Közelről meglátni a tapasztalatunkban ennek az öt halmaznak a természetét, mint mulandó, elégtelen. Mert állandóan változnak, nem adhatnak állandó élvezetet, ahogy azt szeretnénk, állandó ingert úgy, ahogyan szeretnénk. A test nem marad fiatal és egészséges, ahogyan szeretnénk. Az érzés mindig változik, kellemesből semlegesbe, abból fájdalmasba, vissza kellemesbe, vissza fájdalmasba. Változnak az észlelések, és becsapnak, megtévesztenek, ahogy a Buddha mondta, mint a délibáb, és elfelejtünk dolgokat. Elfelejtünk adatokat, elfelejtjük emberek neveit, és aztán szenvedünk, mert elfelejtjük emberek neveit vagy más dolgokat, az emlékezetünk állandóan változik és becsap minket, és elvesztünk, elfelejtünk dolgokat. A késztetések nem mindig kellemesként, hasznosként, vagy üdvösként jelennek meg. Ha nem figyelünk, elragad a sóvárgáson, haragon, zavarodottságon alapuló bonyolítás. Tehát ez az öt halmaz állandóan szenvedést okoz nekünk, természetük szerint nem kielégítőek, nem valódi lakhelyei a boldogságunknak, és mi mégis megtévesztetten mindannyiukhoz mindig kötődünk. Ezzel nem azt mondom, hogy próbáljuk elpusztítani vagy elhagyni ezt az öt halmazt. Amit próbálunk csinálni, hogy megértjük őket több éberség és bölcsesség kifejlesztésével, és a javunkra fordítjuk őket. Mert mitől lesz valaki arahant, mi juttat el a nibbánához? Az öt halmaz megértése, a belátás, a bölcsesség kifejlesztésének alapjaként használatuk. Meg tudod csinálni, ha az éberséggel képzed magad, hogy elmélkedj az öt halmazodon. Kifejleszted az éberséget és aztán a képességet, hogy ránézz, megfigyeld a tapasztalatodat.”

(The Five Khandas Are Not-Self - Dhamma talk by Tan Ajahn Kalyano 11 Jul 21; https://www.youtube.com/watch?v=NP7jyn0D3qQ 32:17-36:33)

„Bölcsesség hiányában van, hogy a hit elhalványul. Ennek egyik legfőbb oka az, amikor túlzottan egy személyben hiszünk. Minden erőnk és indíttatásunk csak abból az egy emberből jön. Így persze ha megbotlik, eltévelyedik, rosszul viselkedik, vagy hasonló, akkor a hitünk nagyon gyorsan összetörik. Még nem ellensúlyozza a bölcsesség. Még nem hit a gyakorlatban, a módszerben, vagy a Buddhába, a Dhammába, és a Szanghába való mélyebb belátásban, hanem felszínesebb: csupán egy emberben. Ezért ha az a személy megbicsaklik, akkor elveszítjük a hitünket. Ez manapság elég általános a megannyi médiával, hírekkel, pletykával. Mindig van pletyka, mondjuk egy szerzetesről, aki rosszul viselkedik, hibás nézete vagy gyakorlata van, nem tartja a szílát. De nem csak szerzetesekről, lehetnek apácák, vagy világi tanítók is. Igazából ez nem újdonság. Megtörtént a Buddha idejében, és attól az időtől egészen mostanáig megtörténik.”

„Valaki mesélt nekem egy thaiföldi világiról, akinek teljesen elege lett, mert annyi hírek van, és ha egy szerzetes rosszul viselkedik, azonnal a címlapra kerül. Amikor gyerek voltam, akkor az a kereszténységgel volt, és a szalagcím mindig az volt, hogy szex, drogok, és a lelkész. Most Thaiföldön ez a buddhista szerzetesek. Tehát ez a fiatalember elment a kolostorba, ahol egy öreg apát volt, egy nagy nyugalomban és békében élő bölcs öreg szerzetes. Szóval a férfi nagyon dühös volt, elment a kolostorba, és azt mondta:
- Ennyi. A buddhizmusba vetett minden hitemet feladtam. Itt ez a sok hír a rossz szerzetesekről. Nem tartják be a szabályokat. Nem követik az előírásokat. Pénzt halmoznak, rosszat csinálnak. A buddhizmusnak befellegzett.
De az öreg szerzetest nem zaklatta fel. Csak türelmesen ült, hallgatta a férfi tirádáját és figyelte a dühödt arcát. Hagyta, hogy befejezze a mondanivalóját, kieressze a gőzt, és mikor befejezte, nagyon kedvesen és halkan így szólt:
- Úgy hangzik, még nem értetted meg, mi a hit. Minden hited az emberekben van, ebben az emberben, abban az emberben. De a buddhizmus ennél sokkal mélyebb.
Felvett maga mellől egy poharat és azt mondta:
- Ha valaki fogna egy nagy marék sarat és beletenné ebbe a pohár vízbe, amitől az sötét, büdös, rémes víz lenne, meginnád?
- Nem, persze hogy nem.
- Mit csinálnál?
- Kiönteném.
- Így van. Kiöntenéd és elmosnád a poharat, ugye?
- Igen, elmosnám a poharat és szereznék rendes vizet.
- Nem dobod el a poharat, csak kiöntöd a vizet, ugye? Nem hagysz fel a vízivással. Ha felhagynál a vízivással, meghalnál. Csak mész és szerzel ivóvizet. Nem szabadulsz meg egy teljesen jó pohártól, csak mert koszos víz volt benne. Amikor megszabadultál a koszos víztől, elmosogatod, és aztán tovább használhatod. Ilyenek a buddhista tanítások. Mindig lesznek emberek, férfiak, nők, szangha, világiak, akik hibáznak, megbotlanak, akik hibás nézettel, hibás megértéssel vannak. De ez nem jelenti, hogy az egész rossz.”

„A lényeg, hogy kifejlesszük azt a fajta hitet, ami képesség (indrija), ami nem hanyatlik és nem tűnik el attól, ami körülöttünk történik. Csak mert valaki más rosszul viselkedik, nem jelenti, hogy neked is azt kell, vagy hogy el kell veszítsd a hited. Meg kell tanulnod belsőleg erőssé és megbízhatóvá tenni. Rendszeresen hozd elő a belső szerzetest vagy apácát, akár az vagy, akár nem. Így fenntartod a gyakorlást, a saját tapasztalataidra figyelést és a belőlük tanulást, hogy miként fejleszd az elméd, hogyan értsd azt meg, továbbá hogy hogyan vedd észre a szennyeződést, hogyan hozd elő az éberséget, hogyan vizsgáld a dhammát, hogyan elmélkedj a dolgokon. Észre fogod venni, hogy amikor erőfeszítést teszel a dhamma gyakorlásban, akkor elkezded megérteni a dhammát, az igazságot. Elkezded megérteni, ha erőfeszítést teszel az előírásaid követésébe, tested és beszéded fegyelmezésébe. Erőfeszítést téve az éberség kifejlesztésébe a mindennapokban, a meditációban, az ügyeid intézésében, és aztán a dhamma vizsgálatába és az azon elmélkedésbe. Akkor elkezded jobban megérteni a dolgokat.
Időbe telhet, de előbb-utóbb meglátod, hogy tanulsz dolgokat, leckéket. Az egyik nyilvánvaló, hogy ha még mindig szenvedsz, az azt jelenti, még van mit tanulnod, ugye? De ezt magadnak kell tudatosítani, a saját elmédben, mert gyakran a kultúránk, a társadalmunk, a kulturális kondicionálásunk szerint folyton egy jó képet próbálunk mutatni. Van az a kifejezés: hírnévgondozás. Igyekszel kívülről jónak látszani, bármi is történjék odabent. Ez nem feltétlenül rossz, de gyakran csak azon a szinten mozgunk. Megragadunk a hírnév gondozásánál, a jó kinézetnél, mások lenyűgözésénél. Közben pedig odabent mindenféle zavarodottság, szenvedés és egyebek történhetnek. Túl kell juss ezen, a puszta külső benyomásnál, befele haladva. Tényleg menj le a szenvedés alapvető okaihoz.
Ezért olyan jó a meditáció gyakorlása, mert olyan, mint egy belső takarítás. Megismered, mi történik. Mindenki mondja: meditáció közben olyan sok gondolat jelenik meg. Elkezded észrevenni a felhalmozott dolgaidat, meglátásokat és ragaszkodásokat, dolgokat, amik bosszantanak. Előjönnek a csalódások, frusztrációk, és persze mindenféle vágyak, amiket nem teljesítettél még be. Előjönnek és zavarnak a meditációban. Akkor megláthatod, mit kell tenned, ahogy elkezdesz befelé figyelni. Ha tovább gyakorlod az éberséget, akkor természetesen az elméd tisztább lesz. A tudatosság, az éberség, világos megértés egyre többször jelenik meg. És akkor a jelen pillanatban ott vagy az elmédnél. Nem mindig csak ábrándozol, elveszel az érzelmeidben, reagálsz a dolgokra. Hanem csak látjuk, tudjuk, hogy mi micsoda. Láthatod a dolgok mulandó természetét, a tested változó természetét, a hangulataid és gondolataid változó természetét. Akkor a hitedet kiegyensúlyozza a bölcsesség, mert tudod: amit a Buddha tanított, az igaz. Amennyire eddig a gyakorlatomban láthatom, minden, amit tanított, az helytálló. Az egésznek nagyon is van értelme. Az egész helytálló. Amikor elfelejted, amit a Buddha tanított, vagy nem látod, nem tudod, akkor szenvedni kezdesz. Amikor azt várod, hogy a dolgok állandók legyenek, miközben nem tudnak azok lenni. Frusztráló egy mulandó világban élni, mert folyton megváltozik. Vásárolsz dolgokat, építesz dolgokat, készítesz dolgokat, de nem maradnak meg. Jó dolgokat szerzel, de nem maradnak meg. Vannak jó élményeid, élvezetek, de nem maradnak meg. Ismersz embereket, de még azok a kapcsolatok sem feltétlen maradnak meg. Mindannyian megöregszünk, megbetegszünk, és meghalunk.”

„Így tanít minden minket, mert minden mulandó. Csak nem szeretjük kapni ezeket a leckéket, mert az esetek felében nem igazán kellemesek. Nem szeretjük beismerni az igazságot, mert nehéz szembenézni vele. Viszont ha megérted a gyakorlatot, az igazság megszabadít a ragaszkodásodtól. Egy sokkal mélyebb békét ad. Van egy másik leírása a szerzetes, illetve az apáca elméjének: aki mindig látja a mulandóságot. Tehát világiként lehet az elméd egy szerzetesé vagy apácáé, de azért van ilyen tudatállapotod, mert látod a mulandóságot. Csak tudod: semmi sem maradandó. De hajlandónak kell lenned vizsgálódnod, figyelned és tanulnod. Ha abbahagyjuk a tanulást, akkor annyi. Az elméd megkeményedik, berögzül.”

„De van, hogy ez sokáig tart. Egy egész életen át. Ez nem azt jelenti, hogy fiatalon vagy kezdőként semmit sem tanulsz, csak épp nem áll össze az elmédben egy későbbi időpontig, amikor szaddhá és pannyá, hit és bölcsesség összeáll. A bölcsesség nagy része tapasztalatból jön. Hittel gyakorolsz, és aztán fokozatosan a hit tudássá alakul, de olyan fajta tudássá, amire a Buddha mutatott rá. Tudás, ami eltávolítja a szenvedést azzal, hogy a sóvárgást és ragaszkodást a szenvedés okának látja. Látja, hogy amihez ragaszkodunk, az mulandó, nem én, és elengedi.
Talán egy élet nem elég. Van, hogy sok élet kell hozzá. De nem igazán kell így nézned, időtartamban. Csak gyakorolj! Elég jó, hogy gyakorold. És minden egy jutalom, egy ráadás. Minden darabka éberség ad neked némi világosságot, esetleg megnyugtat. Minden elmélkedés ad neked némi megértést, némi belátást. Minden darabka kedvesség vagy együttérzés, amit gyakorolsz, megszabadítja az elmédet a haragtól, az önzőségtől. Csak csinálod. Még ha kis mértékben, kis pillanatokban is, csinálod tovább és akkor halmozódik. Az elején kis dolgokat, kis szennyeződéseket, kis ragaszkodásokat tudsz elhagyni, később nagyobbakat.”

(What Keeps The Practice Going Is Faith by Ajahn Kalyano 19 Sep 2026; https://www.youtube.com/watch?v=djpU8me1vHs 6:42-8:15, 9:49-13:05, 21:31-27:11, 30:01-31:06, 33:57-35:55)

Nyolc minőséget nevezett meg a Buddha (AN 8.53), mint amik egyértelműen a tanítás (dhamma), a képzés (vinaya), a tanító útmutatása (satthusāsana):

- szenvtelenséghez (virāga), nem szenvedélyhez vezet (AN 7.83, AN 10.127, DN 9:29-30, SN 46.20, SN 47.32, SN 55.12)
- eloldáshoz (visaṁyoga), nem kötöttséghez vezet (SN 7.11, AN 7.51, SN 35.63, AN 4.10, SN 35.104, AN 3.143)
- csökkentéshez (apacaya), nem halmozáshoz vezet (AN 10.142, AN 10.186)
- kevesebb kívánsághoz (appicchatā), nem többhöz vezet (AN 6.114, AN 4.157, AN 8.30)
- elégedettséghez (santuṭṭhi), nem elégedetlenséghez vezet (DN 2:66, AN 4.27-28, AN 6.114)
- elvonuláshoz (paviveka), nem összegyűléshez vezet (AN 3.93, AN 6.68, AN 5.176, SN 9.1, SN 28.1)
- törekvéshez (viriyārambha), nem lustasághoz vezet (AN 8.80, AN 6.55, AN 3.96-98)
- tehermentességhez (subharatā), nem megterhelőséghez vezet (AN 5.96-98, SN 22.22)

„Világiként hogyan lehet feladni az érzékiséget? Az előírások, az öt előírás követésével. A meditáció, az éberség, a mulandóságon elmélkedés gyakorlásával. Mindez segít meglátnod az érzéki tárgyak iránti vég nélküli ragaszkodás és vágyódás hátrányait. Ez még világiként is méltányolható. Mennyi pénzed lehet? Mennyi pénzre van szükséged? Mennyi élvezetre van szükséged? Ez egy csapda, ugye? Beleragadsz az élvezet vég nélküli hajhászásába, a fájdalomra szenvedéssel reagálásba. Ez mozgatja a világot. De bárki, aki elkezdi a Dhammát hallgatni és aztán meditálni, annak elkezd megváltozni a nézete. És esetleg belefárad mindabba a keresésbe és hajhászásba. Az elméje inkább a nyugalom és belátás felé hajlik. Még egy világi is gyakorolhat így, talán csak épp több nehézséggel találkozik.”

(Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano 15 Sep 2026; https://www.youtube.com/watch?v=DjPbruCmOew 16:27-17:34)

„Ácsán Cshá szokta mondani: »Ha nem jó, hagyd meghalni! Ha nem hal meg, alakítsd jóvá!« Ezzel arra biztat, hogy tekints a saját tudati tevékenységeidre. Ha észlelsz valamilyen rossz szokást, amibe folyton visszaesel – úgy mint bizonyos képzelődés, vágyálom, valamit ismétlődően kívánsz, tehát megszállott vágyakozás, vagy megszállott negativitás: mindig bosszankodsz, mindig mérgelődsz, megszállottan aggódsz – idézd fel ezeket a gondolatokat: »Hagyd meghalni! Csak hagyd meghalni!« Mert egyszer úgyis mind meghalunk. Minden nap egyre öregebbek vagyunk. Mind a halálunk felé tartunk. Miért ne hagyjuk meghalni most azonnal, ahelyett, hogy megkockáztassuk, ha van olyan, hogy következő élet. Tudom, sokan nem értenek egyet ezzel, vagy azt mondják, ha meghalsz, akkor az a vége. De mindenesetre, hagyd meghalni most, inkább mint hogy zaklasson természetes életed végéig, akármennyi időd is legyen hátra. Hagyd meghalni most! Azt a kényszeres gondolatot, amit látsz megjelenni mindig, amikor meditálsz, és amihez visszatérsz, amikor unatkozol vagy szétszórt vagy. Csak idézd fel a gondolatot: »Hadd haljon meg! Legyen vége most! Nem fogom táplálni, tovább kapaszkodni bele.« Abba a vágyba, vagy haragba, bosszankodásba. Esetleg teljesen jogosnak érzed, mint például aki ma azt mondta, hogy haragszik a gyerekre, aki zaklatja az ő gyerekét. Ha szülő vagy, persze hogy erősen ragaszkodsz a gyerekeidhez. Szóval nem tetszik, amikor a gyerekeid szenvednek. Ha valaki más okoz nekik szenvedést, az gyűlölettel tölti meg az elmédet, mert el akarod kapni, vissza akarsz neki vágni, meg akarod állítani. De a gyűlölet nem segít. Rávehet, hogy valami ostobaságot csinálj, vagy tovább ronts a helyzeten. A Buddha rámutatott, hogy a gyűlölet szenvedés. Ez nem azt jelenti, hogy a zaklatónak igaza lenne, vagy hogy maradjon büntetlenül, vagy bármi ilyesmi. Csak arról van szó, hogy ha beragadsz a gyűlöletbe és a haragba, akkor újra és újra szenvedsz. Ezért hagyd meghalni. Hagyd meghalni a gyűlöletet! Netán azt gondolod: »Haljon meg a zaklató!« De ez talán nem lehetséges. Viszont hagyod a gyűlöletet meghalni, és akkor az elméd megbékél és kitisztul. Akkor jobban meggondolhatod, mit kell tenned, vagy milyen tanácsot adj a gyerekednek.

Az egész képzés lényege, hogy szanditthika dhamma, itt és most nyilvánvaló. Hagyhatod a dolgokat meghalni, mert az anyagi és s tudati dolgok természete, hogy mulandók. Keletkezésnek és megszűnésnek alávetettek. Ami keletkezik, az szükségszerűen megszűnik. Ne csak higgy a Buddhának! Be is kell bizonyítanod megfigyeléssel és a saját tapasztalatodból tanulással. Például a harag esetében, az életed során mostanáig hányszor keletkezett és múlt el az elmédben harag vagy düh, vagy akár utálat és bosszúvágy? Egy tucatszor? Nem. Több százszor? Igen. Több ezerszer? Talán több milliószor? Kit tudja? Lehet. De ilyen a természete. Keletkezik és elmúlik. Ami keletkezik, az elmúlik. Ez a halál, abban az értelemben, hogy hagyod meghalni. Csak hagyod meghalni ott helyben, ahelyett, hogy megtartanád, azt mondva: »Muszáj haragudnom emiatt a dolog miatt, amiatt az ember miatt, és emiatt az ügy miatt.« Csak hagyod az egészet meghalni az elmédben. Ez annyit tesz: hagyod abbamaradni, mert abba tud, abba fog maradni. Ha haragszol, sóvárogsz, félsz, vagy aggódsz, bármi legyen is az, csak hagyd meghalni. Hagyd abbamaradni, és figyeld abbamaradni! Úgy értem, legalább látod, hogy az a gondolatmenet, az az érzelem egyszer elmúlik. Nincs egész nap az elmédben. Ha tudod követni, ameddig ezt észreveszed, akkor elmondhatod, hogy legalább most abbamaradt. De nem csak most, hanem a jövőben is. Mert ha éberen, tiszta, megértő elmével egyszer megcsinálod, azzal aláásod a hajlamot, a szokást, a fel nem ébredt, alvó szokást, amit magunkra veszünk és hordozunk. Aláásod ezt a szokást, így a következő alkalommal nem olyan gyorsan, nem olyan könnyen jelenik meg, vagy ha megjelenik, akkor nem olyan erősen, mint előtte.

Egy másik probléma, amiről a meditálók mindig beszámolnak: »Mindenféle véletlenszerű gondolat ugrik fel az elmémben a semmiből, megzavarnak és elterelik a figyelmemet.« Egyesek elég kellemesek, különösképpen azok, amiket kedvelünk, amikről szeretünk álmodozni, képzelődni, tervezgetni. Egyesek pedig kellemetlenek és fájdalmasak. Mindezek, úgy tűnik, a semmiből jönnek. De nem a semmiből ugranak elő. Ez a kamma, pontosabban a vipáka kamma, régi kamma eredménye. Viszont ha már korábban végezted a gyakorlatot, amit hívhatsz vipasszanának, például a haraggal vagy valamilyen vággyal, kívánással, félelemmel, aggodalommal, bármivel, ha már csináltad korábban, az csökkenti a valószínűségét az ismétlődésüknek. Az emberek azt kérdik: »Hogyan jutsz felébredésre? Hogyan képes valaki felébredni az igazságra, meglátni a dhammát dhammaként, megvalósítani a dhammát?« Nos, ezt kell csinálniuk. Végig kell menniük ezen a folyamaton. Figyelni az elméjüket. Megfigyelni a tudatállapotok, a késztetések, az észleletek, az érzések, és a test igazi természetét. Ezek mind folyamatosan, mindig változnak és befolyásolják egymást. A dolgok, úgy mondjuk, függőn keletkeznek, de ha kiveszel bizonyos okokat és feltételeket, többé nem kell keletkezniük. Ha kiveszed az elme néhány fel nem ébredt minőségét, az elme aluszékonyságát, az éberség hiányát, a belátás hiányát – ezt teszed egy pillanatban, például úgy, hogy meglátod: a harag szenvedés, és nem táplálod tovább, elengeded, hagyod egyszer meghalni, csak abbamaradni – akkor teljesen új okokat és feltételeket indítasz útjukra. Ezzel növeled a valószínűségét az éberség megjelenésének, a belátás megjelenésének. Még nem lesz tökéletes, mert csak egyszer csináltad. Az nem elég. De láthatod, hogy megváltoztathatod a különféle tudatállapotok függő keletkezését az elmédben. A rosszból jobbá, onnan jóvá, és végül mindnek az elengedéséig. Lépésről lépésre, egyszerre csak egy dolgot csinálva. Ha ránézel, akár csak egyetlen meditációban, láthatod: »Volt az a mérges gondolat, amit elengedtem, nem kapaszkodtam bele, hagytam ott helyben meghalni.« Akkor tudod, hogy képes vagy megint megcsinálni, meg tudod ismételni a folyamatot, és apránként növekszik a bölcsességed, a belátásod, egy kicsit jobban felébred az elméd az igazságra, addig hogy kevesebb a kétely, több a világosság, és csak tudod, hogy mit kell tenned. Ez az igazi bölcsesség, az a fajta bölcsesség, amiről a Buddha beszél. Már nem csak a könyv olvasása, elméletek felállítása, próbálkozás fogalmakon keresztüli megfejtéssel. Kezdetben azt csinálod, de később csak tudod, hogy valami szenvedés, ezért nem veszed fel többé, nem hagyod többé megmaradni az elmédben, csak tudod. A dhamma az szanditthika. Csinálhatod bárhol, bármikor. Időtlen, akálika. Vizsgálódásra hív, éhipasszikó. Csinálhatod újra és újra, és aztán végül az elméd nem alszik el, nem lesz megint fel nem ébredt. Olyan, mint az arahant.

Az arahantnak nem kell ezt többet csinálnia, mert már megcsinálta. Bármi történik, az elméje már elvégezte ezt a feladatot, és megértette ennek a jelentését és ezt a gyakorlatot, addig a szintig, hogy nincs több teendő. Azt mondják, amikor egy arahant beszél, csak azt mondja, ami a körülöttük levőknek hasznos. Biztat másokat a gyakorlásra. Mint Ácsán Cshá és más arahantok, biztatnak másokat, hogy csinálják, mert tudják, hogy működik, már igazolták maguknak, és továbbadják ezt a tudást, mondván: »Figyelj, ez működik, csináld!« Ezt nem csak tudják, hanem élik, a gyakorlat egészét, azzá váltak, úgy vannak. Ettől az emberek magabiztosak lesznek: »Igen, ő meg tudja csinálni. Én is meg akarom csinálni.« – és  elkezded követni. Azt mondják, az arahant megválaszthatja, mit gondol. Az remek lenne, ugye? Nem kellene többé gondolnod mindazokat a szörnyűséges gondolatokat, ostoba gondolatokat, nevetséges gondolatokat, furcsa véletlenszerű gondolatokat. Az arahant elvégezte addig, hogy semmi nem kondicionálja az elmét. Nincs több függőn keletkező szenvedés. Csak választ. Ha gondol valamire, az arról szól, hogyan segítsen vagy tanítson egy embernek, vagy tegyen valami hasznosat, vagy ne. Lehet, csak elnyugtatja, elcsendesíti az elmét. Vagy ha mondani akar valamit, olyat mond, ami hasznos. De ha nincs rá szükség, nincs rá ok, akkor nem kell beszéljen. Ilyen jól tudja irányítani, és az elméje egyszerűen mentes a kapzsiságtól, a haragtól, és a zavarodottságtól. Tehát minden, amit csinál, az mások javáért van. Nincs semmire szüksége magának.

Ez a csúcsa, a teteje a gyakorlásnak. De odáig eljutni, a folyamat az ugyanaz az első lépéstől az arahant utolsó lépéséig. Megtanulni visszavinni a tudatosságot, a megismerést a saját elmédhez, képezni azt, elkapni mindent, ami megjelenik, és észrevenni: »Ez mulandó, és ami mulandó, ha ragaszkodok hozzá, akkor szenvedek. De ez nem egy én, nem a részem.« Úgy mondjuk: anattá; nem valami, ami csak örökké létezik, önmagában. Függőn keletkezett. Kezdjük a saját elménk megfigyelésével, a kétely legyőzésével, az éberség gyakorlat kipróbálásával, a meditációval, mindazon különböző dolog végzésével, amikre a Buddha biztatott, egészen addig, ameddig személyesen meg nem ismerjük. És akkor már nem kell senkinek mondania neked, hogy csináld. Csak csinálod. Nem unatkozol és nem vagy szétszórt. Azt mondod: »Ez működik. Ez jó. Ezt helyénvaló csinálni.« De az elején úgymond kényszeríteni kell magunkat, és mások is biztatnak minket. Ezt egyszerűen el kell fogadd.”

 (Everything Is Teaching Us by Ajahn Kalyano 13 Sep 2026; https://www.youtube.com/watch?v=nUm9hDYcJzE 30:24-43:30)

„Az eltévelyedés egyik jele, amikor olyanokat mondanak, mint »Odafent nincsenek buddhák. Odalent nincsenek poklok. Minden valótlan és üres.« Az ilyen eltévelyedés egyik rossz következménye, hogy a minden üres eszméje miatt félreteszel minden olyan dharma tevékenységet, mint az odaadás gyakorlása és a tiszta észlelés, a menedékvétel, a bódhicsitta létrehozása, meg a szeretet és az együttérzés gyakorlása, és helyette az élet ügyeivel foglalkozol. Továbbá, ez az eszme elvezethet a rossz tettekben való meggondolatlan tobzódáshoz. Az ilyen viselkedés, ami összeegyeztethetetlen a valósággal, csakis a vadzsra pokolban születéshez vezethet.”

„Ha nincs bizalmad a közvetlen nézetben, és egy elméleti, szó szerinti nézetet veszel a végsőnek, olyanokat mondhatsz, mint »minden túl van a vonatkoztatáson, teendő nélküli, és szélsőségektől mentes«. Az erényest és a rosszat összekeverve cselekszel és olyanokat mondasz, mint »Nincs jó és rossz a cselekvésben. Az erényes tettnek nincs haszna. A rossz tett nem okoz bajt.« Így közönséges ember maradsz. Ezt hívjuk az utálatos locsogással járó ördögi nézetnek, ami a mindenféle nézettől eltévelyedés gyökere.”

„Mindazok, akik a nézet ideiglenes megértésével rendelkeznek, a saját eszmerendszerüket és szöveghagyományukat tekintik kizárólagosan érvényesnek. Saját irataikat védelmezik, különbséget tesznek én és más, magas és alacsony, ellentétes oldalak, jó és rossz között. A folyamat, ami lezsugorítja a buddhák tágas, határtalan nézetét egy személy megértésének vagy felfogásának körére, az eltévelyedés forrása.”

„Ameddig nem állsz szilárdan a nézetben és a meditációban, életbevágó, hogy magányosan elvonulj, mint egy sebzett vad, és megszabadítsd magad a klésáktól, mintha egy mérgeskígyót láttál volna az öledbe hullani.”

„Ameddig nem fordultál el a ragaszkodástól, a klésákat útként venni olyan lenne, mintha egy méh beleragadna a mézbe.”

„Ha nem idézed fel minden egyes nap négy alkalommal a halandóságot, a mulandóságot, az okságot, és a szamszára kihívásait, az élet magától elsuhan. Ha nem gyakorlod állandóan minden érző lény iránt a szeretetet és az együttérzést, akkor bár mahájána gyakorlónak mondod magad, már le is tértél a srávakák és pratjékabuddhák megközelítésére. Ha nem tudod minden egyes pillanatban, hogy az ok és okozat mélységes működése alapján mit alkalmazz és mit kerülj el, akkor bár magasröptű megértésed lehet, attól még mindenféle boldogtalanságot fogsz tapasztalni.”

(The Golden Garland of Nectar: Questions and Answers from the Khandro Nyingtik, translated by Adam Pearcey; https://www.lotsawahouse.org/tibetan-masters/pema-ledrel-tsal/golden-garland-questions-answers)

„Működő dolog ok nélkül nincs,
Sem állandó, aminek oka van.
Ezért az olyanságot tudó mondta:
Oktalanul keletkező nem létezik.”
(Aryadeva's Four Hundred Stanzas, IX.203)

„Valaki azt mondhatná: »De a függőn keletkező dolgok, mint a boldogság, stb., léteznek, és az én azoknak, vagy összeállásuknak oka. Ennélfogva az én létezik, továbbá állandó, mert ok nélkül létezik. Miután létezik, más hasonló természetű dolgok is léteznek.« Ez sem ésszerű, mivel lényegiség, eredendő természet, én, és állandóság szinonímák, és azok - lényegiség, stb. - ok hiányában nem keletkeznek, ahogy azt a nyúl szarva példázza. Még a tér, stb. esetében sem bizonytalan, mert azok létezését is cáfolni fogjuk. A hibát kiküszöbölendő valaki egy okkal bíró ént javasolhat, de aminek oka van, nem létezik állandóan, mint azt az öröm, stb. példázza.”
(Rendawa Shonnu Lodro's Commentary on Aryadeva's "Four Hundred Verses", 2.1.1.1.2.1., p 119)

„Nincs személyes én, mivel aminek nincs kiváltó oka, az nem egy működő dolog, és nincs semmi állandó, aminek van oka. Az olyanság ismerője mondta, hogy ok nélkül létrejövő jelenségek nem léteznek: »Jelenségek okokkal és feltételekkel ismertek. Jelenségek okok és feltételek nélkül nem léteznek.«”
(Aryadeva's Four Hundred Stanzas on the Middle Way with Commentary by Gyel-tsap, IX.203)

„Tehát megvan a szamádhi, az összeszedettség minősége, és az önmegtartóztatás. A szem, fül, orr, nyelv, test és elme megtartóztatása. Erősen megtartóztatjuk magunk. Látjuk, hogy a hat érzékkapun keresztül különféle érzéki benyomások jönnek az elmébe, ahol tetszik és nem tetszik keletkezik. Mint a Dhamma gyakorlása, arra képezzük az elmét, hogy ne kedveljen és ne ellenkezzen. Hogy elengedje a vonzódást és a viszolygást. Ez a Dhamma meglátásának útja. Így az egykedvűség, az upekkhá egyre erősebb lesz az elmében, s akkor megértésre juthatunk. Látjuk a testi és a tudati jelenségek keletkezését és megszűnését. Nem valahol máshol, hanem pontosan az elmében. Ekként gyakorlunk, és látjuk, hogy nincs itt senki. Nincs én, vagy enyém, vagy önmagam. Nincs én vagy enyém, aki ül. Nincs én vagy enyém, aki alszik, vagy aki sétál. Éberek vagyunk, világosan éberek, ez fontos. Éberen hallgatjuk a Dhammát, éberen végezzük a tevékenységeinket - nem azért, hogy kiküldjük, hanem hogy folyamatosan jól tartsuk fent az elmét.”

(Virtue and Mental Cultivation | Online Retreat July 2024 | Day-1, by Ajahn Anan; https://www.youtube.com/watch?v=Y0GFrqr4Nj4 2:33-3:59)

„Ha az elméd mondjuk a technológiában keres boldogságot – mindig tekerget, gombokat nyomogat, üzenget, képeket néz, játszik, információt keres, stb. – akkor az egy nagyon törékeny boldogság. Mindig függsz a következő képtől, a következő szótól, vagy a következő dologtól, hangtól, ami kijön a számítógépből vagy a telefonból. Ha valami elromlik, nem kapod meg azonnal, amit akarsz, akkor békétlenséget, elégedetlenséget kell tapasztalj. Még az aggodalom is, hogy nem fogod megkapni vagy megtartani, amit akarsz, elégedetlenséget okoz. Ez egy nagyon törékeny boldogság. A Buddha arra biztatott minket, hogy gyakoroljuk a belső boldogságot a képzésünk részeként, mint a képzésünk egyik lényegi része. Gyakoroljuk az örömöt, az elragadtatottságot, a boldogságot gyakran és rendszeresen!

A negyedik minőség a szamádhi, a képesség, hogy az elméd egy tárgyra helyezd, hogy összpontosítsd az elméd, hogy megmaradj egy tárgynál. Ez nem csak meditációban van, de azzal fejlesztjük a legjobban. Ez a képesség, hogy elvégezzünk egy munkát anélkül, hogy hagynánk az elmét eltérni, elkalandozni, vagy hogy más dolgok eltereljék. A képesség, hogy fenntartsunk egy párbeszédet anélkül, hogy elvesztenénk az érdeklődésünket vagy elvonódna a figyelmünk. A képesség anélkül vezetni a kocsid, hogy elkalandoznál. Az életünk minden területén van szerepe. De hogy gyakoroljuk a szamádhi minőségét, annak része az elme szilárdsága, rendületlensége; a képesség, hogy oda helyezzük az elmét, ahol dolga van, ott tartsuk, ott maradjon. Nem elterelődés, ez még egy tényezője, még egy minősége.

Különösképpen ha ismerni akarod az igazságot, aminek a kifejlesztésére biztatott a Buddha, ahhoz képesnek kell lenned odafigyelve nézni, odafigyelve vizsgálni, anélkül, hogy a figyelmed elterelnék vagy megtévesztődnél. Sok szenvedésünk eredete, hogy nem egészen úgy látjuk a dolgokat, ahogy vannak, ezért ragaszkodunk azokhoz, amik valójában szenvedést okoznak. Ragaszkodva az élvezetekhez, ragaszkodva a gondolatokhoz, az emlékekhez, nem látjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak. Nem látjuk a mulandó, nem kielégítő természetét a dolgoknak. Nem látjuk, hogy a dolgok nem én, mert nem vagyunk képesek igazán jól nézni. Ameddig minden alkalommal a figyelmünket elterelők után futunk, nem látjuk ezeket a minőségeket a tapasztalatban. Intellektuálisan tudhatod, hogy a dolgok mulandók, de ha állandóan a következő képet nézed, a következő ingert keresed, akkor nem látod meg a mulandóságát annak, amivel épp foglalkozol. Az elméd állandóan ugrál és ide-oda mozog. A Buddha arra biztat minket, hogy kifejlesszük a szamádhit, az elme szilárdságát, rendületlenségét, hogy aztán úgy láthassuk a dolgokat, ahogyan vannak.

Észreveszed, amikor erőfeszítést teszel bele és az elméd befele fordul, fejlődik az éberség, az elme stabilabb, világosabb lesz, akkor megláthatjuk a vágyat az élvezet keresésére, és hogy maga az a vágy mulandó, jön és megy, és nem szükséges követnünk; csak figyeled. A szamádhi megadja a képességet, hogy csak figyeld és tudj a dolgokról, anélkül, hogy szükségszerűen utánuk futnál. Még a fájdalmas, kellemetlen tapasztalatoknál is, amikor az elme több szamádhit fejleszt ki, csak tudatában lehetsz egy fájdalmas érzésnek, mint egy fájdalmas érzés, anélkül, hogy ellenszenvvel kellene reagálnod, vagy elfutni tőle, vagy valamivel el kéne terelned a figyelmed róla.

Amikor ezt a négy minőséget: az örömöt, az elragadtatottságot, a boldogságot, és a szamádhit gyakorlod, lehetőséged van megtapasztalni a boldogságot, ami túl van a feltételes dolgokon, a transzcendenst, a bölcsesség boldogságát. Csak tudatában lenni a dolgoknak, ahogy vannak, téveszmék nélkül. Tudni, hogy minden mulandó. Minden látvány mulandó. Ami mulandó, az nem én. Hang, íz, szag, érintés, minden érzéki inger, ami után állandóan futunk és beleragadunk, mulandóként ismerszik meg. Ami mulandó, az igazából nem tartozik hozzád. Nem egy én, ha mulandó. Ez a bölcsesség, a belátás boldogsága, ami elvezet ahhoz, amit úgy hívunk: egykedvűség, upekkhá, a legmagasabb boldogság.”

(Joy, Rapture, Happiness & Samadhi - by Tan Ajahn Kalyano 12 Aug 23; https://www.youtube.com/watch?v=RMgl8hv1jj8 25:44-32:43)

„A nemes nyolcas út megmondja, mit tegyél. Először kezded a helyes cselekvéssel, ami azt jelenti: tartózkodni az öléstól, a lopástól, és a házasságtöréstől. A helyes beszéd azt jelenti: nem hazudni. Aztán a következő a helyes megélhetés, hogy azzal ne árts más embereknek vagy az állatoknak. Ezután jön a helyes erőfeszítés, ami az éberség és a meditáció kifejlesztése. A helyes éberség folyamatosan ébernek lenni, onnantól hogy felkelsz, addig hogy lefekszel. Folyamatos éberség minden időben. Folyamatosan éberen a testedre, ahogy a szuttában van. Mindig figyeld a tested, onnantól hogy felkelsz, addig hogy lefekszel. Ne küldd el az elmédet a testtől! Mindig tartsd fenn a test figyelését! Ha megvan ez a helyes éberség, akkor meditálhatsz. Használd az ánápánaszatit, a légzés éberségét, hogy eljuttasd az elmédet a negyedik dzshánához. Ez a helyes összeszedettség, a helyes szamádhi. Ha megvan, akkor mehetsz a következő szintre, a bölcsesség szintjére.
Ha megvan a dzshána, akkor amikor kijössz belőle, tanulmányozd a négy nemes igazságot. Lásd, hogy amikor az elméd nem boldog, nincs jól, akkor az a sóvárgásod terméke. Ezt úgy állítsd meg, hogy megmondod az elmédnek: amire sóvárog, az nem jó neki. Az elmének minden ártalmas, minden a világon, mert zaklatják és rossz állapotba viszik az elmét, mivel nem állandók. Ideiglenesek. Rövid boldogságot adhatnak, de amikor megváltoznak, elmennek, elhagynak, akkor magányossá és szomorúvá tesznek. Ezért ne sóvárogj semmi után.
Alapvetően ez az, amit gyakorolj. Kezdd a helyes cselekvéssel, helyes beszéddel, helyes megélhetéssel. Aztán a helyes erőfeszítés, hogy folyamatosan fenntartsd az éberséget az egész napod során. Majd meditálj, amennyit lehet, hogy eljuss a negyedik dzshánához a légzés éberségét használva.
Amikor megvan a dzshána, megláthatod a sóvárgást munkálkodni az elmédben, és a kényelmetlenséget, illetve stresszt, amit a sóvárgás termel. Mert amikor tiszta a tudatod, nyugodt az elme, amint a szennyeződések, a sóvárgások munkálkodnak, zaklatottságot és nyugtalanságot gyártanak az elmének. Ezt világosan láthatod odabent. Akkor tudod, hogy meg kell őket állítani. Nem akarsz tovább sóvárogni a dolgok után. Úgy lehet őket megállítani, hogy látod, amik után sóvárogsz, azok nem maradandók. Ideiglenesek, és később még több szomorúságot okoznak neked. Akkor megállítod minden sóvárgásod.”

(Dhamma chat via Zoom, September 1, 2026, by Ajahn Suchart Abhijato; https://www.youtube.com/watch?v=Lds4eCkP9zg 18:10-22:00)