Lelketlen Béka

„Szeretnénk valakik lenni, és szeretnénk, hogy a világ körülöttünk olyan legyen, amilyennek akarjuk. Megpróbálunk olyanná válni, vagy olyan világot teremteni. Buddhista gyakorlóként úgy mondanánk, hogy egyfajta mennyei világot, ahol nincs szenvedés, mindenki jól viselkedik, minden jó, senki sem beteg, nincs semmilyen bajunk, és csak ide-oda siklunk a lótusz kocsijainkban. Százféle ember százféleképp írja le. De bárki legyél is a világban, megvan a saját belső képed arról, hogy mit keresel, mit szeretnél, mi a célod. Csakhogy sosem érjük el. Már a gondolat, az elképzelés maga is mulandó. Megváltozik. Van, hogy az elképzeléseink nagyon gyorsan romba dőlnek, és nagyot csalódunk, időnként teljesen letaglóz, amikor nem a kívánságunk szerint alakulnak a dolgok. Az egész elképzelésünk a társadalomról, az életcélunkról, vagy egy másik emberről, akiben bíztunk és akire számítottunk, megváltozik. Időnként a dolgok nagyon gyorsan változnak.

De ahogy meditálsz, megláthatod egyes mintázatok működését. Egyre jobban felismered, hogy ez ok és eredmény, ok és okozat. Ez az, amit igazán tanulmányoznod kell. Ha szenvedsz, vannak okai. Lehet, ragaszkodsz valamilyen elképzeléshez, hogy a dolgoknak hogyan kéne lenniük, és nem úgy vannak. Szeretnél valamit, de nem sikerül megszerezned. Van valamid, és nem szeretnéd elveszteni. De elveszted, és vissza akarod szerezni. Viszont felismered: a sóvárgás és ragaszkodás okozzák a szenvedésed, és a sóvárgás és ragaszkodás az, amit meg kell oldanod. Ezért megfordítjuk a figyelmünket befele, hogy megnézzük és meglássuk, hol vannak a szenvedés tényleges okai. Minél inkább érted ezt, annál kevésbé vesztegeted az időd mások hibáztatásával, ami megint olyasmi, amit sokat csinálunk. »Miattuk szenvedek«, vagy »én tehetek a szenvedésemről«, »a hibáim, a kevés érdemem, a jó karmám hiánya tehet róla«. »Valaki más csinálja nekem a bajt«, vagy »egy másik ország, a kormány, egy csoport csinálja nekem a bajt«. Imádunk hibáztatni mindent és mindenkit. Miközben hasznosabb lehet megfordítani a figyelmünket és csak az épp zajló ok-okozatra tekinteni. Rájössz, ha elengedsz sok negatív, megtévedt, káros gondolkodást, és elengeded a különféle ragaszkodásokat bizonyos negatív érzelmekhez, és a különféle nézetekhez és véleményekhez, akkor amint elengeded, az elméd sokkal jobban érzi magát. Nem attól, hogy valamilyen mennyei világot teremtesz, ahol nincs megoldandó szenvedés, nincsenek gondok, hanem attól, hogy egyszerűen megérted: ha nem hozol létre sóvárgást és ragaszkodást, illetve nem mész utánuk, akkor nem szenvedsz annyit, vagy akár egyáltalán nem szenvedsz. Megérted az okot és az okozatot. Az elme igazi békéje akkor jön el, amikor elhagyod a szenvedés okait, a sóvárgást és ragaszkodást, a tudatosság hiányát, ami a sóvágás és ragaszkodás mögött van.

Mindig ezt kérdezzük: honnan jön a sóvárgás? Honnan jön a ragaszkodás? A figyelmetlenségből. Ha elkapod a figyelmetlenséget, nem alkotsz, nem teremtesz sóvárgást a helyzetekben. De figyelmesnek kell lenned! Vissza kell térned az otthonodba! Ahogy az elején mondtam, az otthonunkban kényelmesen érezzük magunk. Legyen az egy kunyhócska az erdőben, vagy egy villa a városban, egy lakosztály, bármi, nem számít. Amit az otthonodnak hívsz, ott érzed magad kényelmesen. Amikor másnak az otthonában vagy, kényelmetlenül érzed magad, nem nyugalomban, mert nem a tied. Ilyen az éberség. Amikor éber vagy, az elméd visszatér a saját testedhez, a saját öt halmazodhoz. Kényelemben lehetsz. Szemlélheted és elengedheted a zavarodottságot, a figyelmetlenséget, és a szenvedést. Amikor hagyod az elméd folyton elkalandozni, ahogy szoktuk, akkor szenvedsz, gyakran anélkül, hogy felismernéd, mert egyszerűen nem figyelsz.

Ez a fő mondanivaló: a figyelmetlenség. Nem figyelsz, ezért nem érted az okot és az okozatot. Amikor nem figyelsz, rossz dolgot hibáztatsz. Nem látod a pontos okokat, vagy hogy mik a szenvedésed valódi, tényleges okai. Félreérted. Néha találgatunk és hibázunk, mert nem vagyunk egészen tudatosak. Elmentünk otthonról és az elme mindenfele kalandozik, nagyon összezavarodik és könnyen elveszik. Amikor visszahozod az elméd a testbe, a jelen pillanatba, a légzésre, vagy bármely más meditációs tárgyra, és éber vagy, akkor a megfelelő helyen vagy. Hazatértél, és nem kell szenvedj, még ha a tested gyötrelmes helyen is van, fájdalmas érzeteid vannak, vagy mindenféle kellemetlenség jelenik meg. Ha az elméd a saját testedben és tudatodban, az öt halmazban van, visszafoghatod magad attól, hogy szenvedést okozz. Kényelmesen érezheted magad, mert otthon vagy. De ezt ismételten is csinálnod kell, ezért van szükség a gyakorlás folytatására.

Gyakorold továbbra is az éberség felidézését. Lényegében: maradj otthon! Mert ha mindig igazán éber lennél, valószínűleg hagyhatnád az elméd kicsit elmenni, mert nem vesznél el. De a legtöbb gyakorló nem annyira éber, ezért gyakran kell otthon tartani az elméd, visszatérned a légzéshez, vissza a meditációs tárgyadhoz, vissza a Dhammán szemlélődéshez. A mulandóságon szemlélődéshez, mindazon dolgok mulandóságán, amiket hajkurászol, és ennek a felismeréséhez. Nem kell semmit se kezdened a mulandósággal. Csak tudod, hogy mulandó. Ami keletkezik, az megszűnik. Csak tudd!

Ugyanez a szenvedés. Nem kell sok mindent csinálnod a szenvedéssel, csak tudd, hogy az szenvedés. Hogy a szenvedés olyan. Ha van tested, akkor az mindennap okoz némi fájdalmat, kényelmetlenséget. Az olyan. Ha megbetegszel, a kellemetlenség az olyan. Amikor közeledik az életed vége, akármikor legyen is az, az olyan. Sok szenvedés van, amit nem kerülhetsz el, de megismerheted és túljuthatsz rajta úgy, hogy éberséggel és vizsgálattal megismered. De ha csak úgy reagálsz, hogy »Ezt nem akarom!« és mindig megpróbálsz megszökni, kimenni a házadból, elmenekülni, az nem tartós, és nem igazán sikeres. Meddig tudod hagyni az elméd elkalandozni, hogy megszökjön a szenvedés elől, mielőtt a szenvedés visszarántana és nem lesz képességed azt megoldani? Olyan, mint a meditációban, ha unatkozol vagy fáj valami, akkor esetleg elkezdesz ábrándozni, képzelődni dolgokról, hogy megszökj a fájdalmas érzéstől. Csinálhatod egy darabig, de nem tudod örökre fenntartani. Végül visszakerülsz mondjuk a kellemetlen érzéseidhez, vagy egy tudatállapotba, ami nem különösebben békés, vagy akár nem túl üdvös. És akkor előbb-utóbb ott vagy, ahonnan indultál, és folyton kezdheted előről az éberség felidézését, a szemlélődést, a tanulást.

Így ahelyett, hogy mindig megpróbálnál megalkotni egy világot, ahol nem kell egy kicsit sem találkoznod a szenvedéssel, jobb és hasznosabb lehet csak megérteni a szenvedést, és megérteni, hogyan kezeld ügyesen. Mert a világ természete szenvedéssel egybekötött. Nem arról van szó, hogy mindig szenvedés. Természetes, hogy szerzünk érdemeket. Egy másik ok, amiért érdemeket szerzünk, hogy legyen legalább valamennyi boldogságunk, élvezetünk, ami segít haladni az úton. Ez nem szükségszerűen rossz. Néha rendben van lazítani, finomat enni, hogy van ruhánk, amikor hideg van, s a többi. Ha vannak érdemeid, könnyebben jutsz át a szamszárán. De nem változtatod meg a szamszára természetét csak azzal, hogy jó kammát hozol létre, hogy érdemeket szerzel. Az érdemszerzés arra van, hogy miközben áthaladsz a szamszárán segítsen gyakorolni, hogy megértsd és túljuss a szamszárán, de a természetét nem változtathatod meg. A szamszára mulandóságnak, változásnak, szenvedésnek alávetett, nem kielégítő, sosem nyújt maradandó boldogságot, és nem én. Nem birtokolhatod és nem lehet a tied. Ezért azt mondják, hogy a legtöbb érdeme annak van, aki ezt felismeri, vagyis az arahantnak. Ő megszabadult a szamszárától, mert tudja, hogy a szamszára ilyen.”

(Making Merit Is For Crossing The Ocean Of Suffering by Ajahn Kalyano 05 Jul 2026; https://www.youtube.com/watch?v=Yu5DEjEbQ64 27:11-37:24)

„Tudod, hol lesz a vége? Vagy csak így tanulsz tovább? Vagy van vége? Rendben van, de az külső tanulás, nem belső. A belső tanuláshoz a szemet, fület, orrot, nyelvet, testet, és elmét kell tanulmányoznod. Ez a valódi tanulás. A könyvek tanulmányozása csak külső tanulás, igazán nehéz befejezni.
Amikor a szem alakot lát, mi az, ami történik? Amikor a fül, orr, és nyelv hangot, szagot, és ízt tapasztal, mi történik? Amikor a test és az elme találkozik az érintéssel és a tudatállapottal, milyen reakciók zajlanak? Még ott van a kapzsiság, ellenszenv, és zavarodottság? Elveszünk az alakokban, hangokban, szagokban, ízekben, állagokban, és hangulatokban? Ez a belső tanulás. Ennek van befejezése.
Ha tanulunk, de nem gyakorlunk, nem jutunk semmilyen eredményre. Olyan, mint aki teheneket nevel. Reggel kiviszi a teheneket a legelőre, este visszaviszi őket a karámba, de sosem iszik a tejükből. A tanulás teljesen rendben van, de ne hagyd, hogy ilyen legyen. Neveld a tehenet és a tejét is idd! Tanulnod és gyakorolnod is kell, hogy a legjobb eredményt kapd.
Hadd magyarázzam tovább! Olyan, mint aki csirkéket nevel, de nem gyűjti be a tojásokat. Csak a csirketrágya jut neki. Ezt mondom azoknak, akik a hazámban csirkéket nevelnek. Vigyázz, hogy ne ilyen legyél! Arról van szó, hogy tanulmányozzuk az iratokat, de nem tudjuk, hogyan engedjük el a szennyeződéseket; nem tudjuk, hogyan űzzük ki a kapzsiságot, ellenszenvet, és zavarodottságot az elménkből. A tanulás gyakorlás, az efféle feladás nélkül eredménytelen. Ezért hasonlítom ahhoz, aki csirkéket nevel, de nem gyűjti be a tojásokat, csak a trágyát. Az ugyanolyan.
Ezért a Buddha azt akarta, hogy tanulmányozzuk az iratokat, és aztán adjuk fel a testi, szóbeli, és tudati gonosz tetteket; hogy fejlesszük a jóságot cselekvésünkben, beszédünkben, és gondolkodásunkban. Az emberiség igazi értéke a cselekvésen, beszéden, és gondolkodáson keresztül teljesül be. Ha csak beszélünk, de nem annak megfelelően cselekszünk, akkor még nem teljes. Vagy ha jót teszünk, de az elme még nem jó, az még nem teljes. A Buddha azt tanította, hogy a jóságot testben, szóban, és elmében fejlesszük; hogy fejlesszünk ki üdvös cselekvést, üdvös beszédet, és üdvös gondolkodást. Ez az emberiség kincse. A tanulás és a gyakorlás egyaránt jó kell legyen.
A Buddha nyolcrétű útjának, a gyakorlás útjának nyolc tényezője van. Ez a nyolc tényező nem más, mint ez a test: két szem, két fül, két orrlyuk, egy nyelv, és egy test. Ez az út. És az elme az, ami követi az utat. Ezért a tanulás és a gyakorlás egyaránt a testünkben, beszédünkben, és elménkben van.
Láttál valaha iratokat, amik bármi másról tanítanak, mint a test, a beszéd, és az elme? Az iratok csak erről tanítanak, semmi másról. A szennyeződések pont itt születnek. Ha ismered őket, pont itt meghalnak. Ezért értsd meg, hogy gyakorlás és tanulás pont itt létezik. Ha csak ennyit tanulunk, mindent megismerhetünk. Olyan, mint a beszédünk: egy igaz szót mondani jobb, mint az egy életen át tartó rossz beszéd. Érted? Aki tanul, de nem gyakorol, olyan, mint a merőkanál a leveses fazékban. Minden nap a fazékban van, de nem ismeri a leves ízét. Ha nem gyakorolsz, még ha halálod napjáig is tanulsz, sosem ismered meg a szabadság ízét.”

(Just This Much, in The Collected Teachings of Ajahn Chah, p 473-474)

„Legyen egy bázisa az elmének, egy meditációs tárgya, amiben az elme boldog. Válasszunk egy meditációs tárgyat, amit az elme szeret és aminek örül, mert akkor nem futkos más dolgok után. Az elme így nem nyugtalankodik, minthogy a boldogság a szamádhi közeli oka. Tehát amikor belélegzek és kilélegzek, nagyon boldognak érzem magam. Belégzéskor BUD, kilégzéskor DHÓ, és az elme boldog vele. Ezért nem kell sehova máshova mennie, ugyanazon a tárgyon képes tovább maradni, és megjelenik a szamádhi. Amikor a formális meditációnk végezzük, vegyük észre, hogy miféle tárgy élvezetes az elmének, majd használjuk azt. De az egy üdvös tárgy legyen! Ha szeretsz másokat szidni, az nem lehet a meditációs tárgyad. Nem választhatunk olyan meditációs tárgyat, ami szennyeződéseket csalogat elő. Amikor az elme boldog egyetlen tárggyal, akkor nem rohan egy másikhoz, nem érdeklik az érzéki élvezetek, az érzékiség, ameddig boldog azzal, amivel van. Ha megvan a jó megközelítés, nem tart sokáig, mire megjelenik a nyugalom. És amikor egy ideig nyugodtak vagyunk, az elme felfrissül.

Amint felfrissült, ne álljunk meg itt! Ahelyett, hogy megmaradnánk a tárgynál, engedjük el, vagy legalábbis időnként engedjük el. Így, miközben megvan a meditációs tárgy, van egy bázisa az elmének, nem hagyjuk az elmét hozzáragadni. Helyette megismerjük a saját elménk. Megközelítést váltunk, és helyette onnan tanulmányozzuk az elmét, ahonnan felmérhetjük azt. Tehát ha azért gyakorlunk, hogy lenyugtassuk az elmét, az alváshoz hasonlóan megpihenjen, akkor boldogan maradunk a tárgynál, és felfrissülünk. De nem hagyjuk, hogy csak úgy ott maradjon pihenni! Elengedjük a tárgyat, de megmarad, mint a bázis, ahonnan felmérjük az elmét. Amikor az elme elhagyta a tárgyat, a bázist, akkor nagyon tiszta, és képesek vagyunk meglátni, mit művel az elme. Az elme a meditációs tárgy irányába mozdul, vagy attól el. Fel tudjuk ismerni, amikor ezek történnek. Például az elme gyakran látja az elmozdulást a meditációs tárgytól, jól kiismeri ezt az állapotot, és akkor képes magától éber lenni, az elme magától eléri a szamádhit, úgy látva a jelenségeket, ahogy vannak, különállva megfigyelőként, s úgy láthatja a dolgokat, ahogy valójában vannak.

Eléri a helyes szamádhit. Visszavonul a megfigyelt tárgytól, és csupán a jelenségek ismerője. Látja, hogy a test a megismert, a megfigyelt, és hogy az elme nem a test. Látja, hogy a test nem mi vagyunk. És amikor megkülönbözteti az érzeteket a testben, és a kellemes, kellemetlen, és semleges érzeteket az elmében, akkor látja, hogy ezek nem az elme, hanem dolgok, amiket az elme megfigyel. Hogy ezek nem mi vagyunk. Ugyanez igaz a szennyeződésekre, az üdvös és káros állapotokra, a késztetésekre. Felmerülnek, mint például a harag, és látjuk, hogy az nem az elme, hanem az, amit az elme lát, vagyis nem  mi vagyunk az. Tehát semmi sem tűnik úgy, hogy mi lennénk, kivéve még az elmét magát.

Erős szamádhira van szükségünk, és akkor látjuk, hogy az elme szamádhiban van, az elme a különálló megfigyelő egy pillanatra, majd elveszik a gondolatban. Aztán amikor ezt felismerjük és felébredünk, akkor megint a szilárd megfigyelő. Aztán az elme hall valamit, megjelenik az elménél vagy a hallásnál, aztán ezt észreveszi, és akkor az elme újra egy a szamádhival vagy a megismerővel. Tehát amit elkezdünk meglátni, hogy egyik pillanatban az elme a megismerő, a másik pillanatban a hallgató, a következő pillanatban a gondolkodó. Nem csak egy elme van. Ha az Abhidhammával értelmezzük, akkor a nagyszerű üdvös nem kiváltott elmét használjuk. A helyes szamádhiban az elme nem elveszett, könnyű, ragyogó, rugalmas, munkára kész, és lágy, súlytalan. Nem kiváltott, nem valami alkotott vagy épített, magától jelenik meg. Ha alkotott, akkor gondolattal csináljuk és építjük fel. Az nem az igazi. Ez automatikus éberség, amivel megjelenik az igazi szamádhi, a nagyszerű üdvös elme. És aztán létrejöhet a bölcsesség, a jelenségek három jellemzőjének meglátása.

Tehát nem csak egy elme van. A megismerő elme keletkezik, és aztán elmúlik. Majd megjelenik egy formát látó elme, ami aztán eltűnik. Aztán megint a megismerő elme keletkezik és múlik el. A gondolatokba veszett elme keletkezik és eltűnik. A megismerő elme keletkezik és eltűnik. Meglátjuk, hogy az elme mulandó, mert a különböző érzékszervekhez megy, és mindegyiknél csak egy pillanatig van. Nem állandó. Az pedig, hogy a megjelenő elme mérges, boldog, boldogtalan, üdvös,  vagy káros, az nem olyasmi, aminek a létét megparancsolták vagy felépítették. Csak dolgok, amik maguktól történnek, a saját okaik szerint. Nem irányítja senki. Meglátjuk, hogy minden éntelen. Ez az, amit a folyamba lépett lát. Az anágámi azt látja, hogy a test teljességgel szenvedés, és nincs több mozdulat az érzékszervekhez, hogy élvezetet nyerjen. Az arahant az elméhez való összes ragaszkodást is elengedte, és soha többé nem vesz fel semmit.”

(The Mind Will Not Truly Let Go Until It Sees Suffering: Luangpu Pramote Pamojjo｜28 June 2026; https://www.youtube.com/watch?v=tDikBunyEto 37:19-46:49)

„Mert, definíció szerint, semmilyen relatív dolog nem abszolút, minden itt látott viszonylagos dolog szétszedhető. Egy karóra nem egy abszolút óra, szétzúzhatom az atomjait. A tapasztalataimat szétszedhetem és felismerhetem, hogy nincs abszolút esszenciájuk. Megint ránézek az órára, és egy igazi órának tűnik, mint egy abszolút óra. Más szavakkal, amikor intellektuálisan használod az ürességet vagy az éntelenséget, amit megértesz magadról, az ellentétes az önmagadról való érzéssel, ellenkezik az ösztönös hozzáállással.

Tudod, hogy szétszedheted magad. Lehet, volt ilyen tapasztalatod, hogy eloszlottál meditációban. Vagy akár meditáció nélkül is tapasztalhattad gyerekként, vagy valamilyen bódult tudatállapotban, hogy úgymond beleolvadtál a környezetedbe, és akkor nem léteztél, lementél a kozmikus lefolyón. Természetesen vagy mesterségesen, minden kultúrában tapasztalták ezt emberek. Néha ijesztő, de intellektuálisan megértheted belőle, hogy semmi abszolút nincs benned, mert teljesen elbomolhatsz, teljesen szétszedheted magad.

Ez a következtetésen alapuló megértés. Intuitíven továbbra is abszolútnak érzed magad, miközben tudod, hogy nem vagy az. Megkérdőjelezheted azzal, hogy nem érzed magad ösztönösen abszolútnak. Érezhetünk így. De menj és taposs valakinek a lábujjára, menj át a kocsiddal a lábán, árts neki valami módon, és teljesen begőzöl. Kész lesz gyilkolni. Jön valaki és elpusztítja a kedvesemet, akkor kész vagyok megölni a védelmében. Képes vagyok ölni az egy-ségem érzete miatt (én vagyok az az egy), amit olyannyira megsértettek, hogy elég erős abszolútnak lenni.

Ez túl van az észszerűségen. Ezért az ölés az első negatív tett, és életet menteni az első pozitív út a karmikus fejlődésben. Megkérdőjelezheted, mennyire érzed magad abszolútnak, és egyszerűen tesztelheted magad azzal, hogy valamilyen extrém helyzetbe kerülsz, akár képzeletben, akár emlékben. Gondolj arra, amikor életveszély van, amikor azt fenyegetik, akit nagyon szeretsz, amikor a szent tárgyat káromolják, amikor elkövetik a főbűnt. Akkor kész vagy ölni.

Amikor gyilkolunk, megjelenik önmagunk abszolút mivoltának érzete. Azt érezzük, egy bizonyos abszolút megéri elvenni a másik életét. Mondjuk ez az abszolút jelleg tapasztalati mértéke. Mondhatjuk azt is persze, hogy nincs abszolút gyilkosság, gyilkos, vagy meggyilkolt, de érzelmileg, illetve ösztönösen, miközben ölni akarsz, akkor tudod, hogy van benned egy felhatalmazottság, egy abszolútsága az életesszenciádnak. Amikor a halál abszolútként jelenik meg számunkra, akkor az megmutatja, hogy abszolútnak érezzük magunkat.

De lehet helyes megértésünk az éntelenségről, az ürességről. Következtetés alapján élünk, ezért ne gondold, hogy nincs ereje a következtetésnek. Sok olyan dologról, ami közvetlenül vagy ösztönösen homályban van, úgy szerzünk tudást, hogy következtetéseket vonunk le velük és más tapasztalatokkal kapcsolatban.

Így hát jelenleg, mint megvilágosodást keresők, a valóság természetének tudását keresők, bölcsességet keresők, abban a helyzetben vagyunk, ahol rendelkezünk a következtetéssel, hogy minden eredendő valóságtól, abszolút különállóságtól mentes, és ezért minden relatív és összekapcsolt, de mindeközben intuitíven és ösztönösen továbbra is azt érezzük, hogy különállók, abszolútak vagyunk, és hogy az esszenciánk a valóságtól elválasztott.

Hogyan hozzuk szinkronba a következtetésünket az ösztönünkkel? Vagy hogyan hozzuk össze az ösztönünket a javított kritikus tudásunkkal? Ez a vipasjaná meditáció szerepe. Kétfajta meditáció van minden buddhista hagyományban: samatha és vipasjaná. A samatha az egyhegyű, koncentráció típusú meditáció. Az a fajta meditáció, amit annak az értékes tapasztalatának megszerzéséért végzel, hogy elkülönítsd magadat a gondolatok folyamától, hogy ne azonosítsd magad az egyedi gondolkodási mintáddal. Nem azonosulsz az énnel, ami gondol egy gondolatot, hanem csak hagyod azt elmenni. Kiszélesíted az önazonosság érzetedet, a létérzetedet, átváltozol a rádióvá a konkrét rádióadás helyett. És aztán végül lenyugszol, eljutsz a csendhez, amit korábban említettem, s amit az emberek annyira erősnek és hasznosnak találnak, amikor először felfedezik. A samatha békés, pihentető, megnyugtató. Képessé tesz kifejlesztened azt, hogy úgy gondolj valamire, hogy beleadsz mindent, de a csevegő gondolati folyamok nélkül.

Mert ezzel képessé válsz koncentráltan fenntartani egy nem gondolkodó állapotot, a samatha meditáció különösen értékes. De önmagában a samatha meditáció nem mozdítja el az önközpontúság ösztönös érzetét, az abszolút énség ösztönös érzését. Sajnos igazából megerősítheti azt, mert samathában elkülönülsz minden gondolattól és minden gondolkodástól, és eljutsz egy csendes, mentálisan stabil állapotba, de ekkor az elméd egyszerűen megáll, és azt érzed, én vagyok az, akinek az elméje megállt.

Még szilárdabbnak érezheted magad. Meglepő módon felfedeztük nyugaton azt, amit sok buddhista társadalom már tudott, hogy sokan, akik hosszú éveken át meditálnak, még önzőbbekké válhatnak utána, mint amennyire voltak, mielőtt elkezdték. Még azt is követelhetik, hogy guruként imádják őket, irracionálisan viselkedhetnek, és különleges erőik lehetnek az elméjük magasabb fokú erejének köszönhetően, amit a koncentráció gyakorlatával fejlesztettek ki. Elképesztő méretű bajt okozhatnak, ahelyett, hogy megvilágosodott, szerető, segítő, jószándékú emberként viselkednének.

Önmagában a magasabb szintű mentális erő, amit meditációk elsajátításával szerzünk, nem mozdítja el az önzőséget, és ezért nem eredményez megvilágosodást. A meditáció azon típusa, ami megvilágosodást eredményez, a vipasjaná. A vipasjaná belátás meditáció ugyanaz, amit a zen nagy kételynek hív, a kóan-feladvány meditációja. Az a kritikus vizsgálata valaminek, amivel áttörsz a megszokott látáson és átlátsz vele a felszínes, megszokott szemléleten. Először a testre, az érzetekre, az elmére, és a tudati jelenségekre való éberséggel kezded, hogy eljuss egy mélyebb, nyitottabb érzetű tiszta jelenléthez. A vipasjaná belátás elmozdítja az önközpontúság érzetét, s így eljutunk oda, ahol kevésbé én-szilárdak vagyunk, és igazoljuk az érvényes következtetésünket, hogy nem vagyunk én-szilárdak, és hogy a szokásos érzetünk hibás.

Ezután fogjuk koncentrációnk egyhegyű erejét, s ráhelyezzük az én javított megértésére, mint egy forró gőzvasalót, rá a torz én-vagyok-az érzetre. Egyben tartjuk az erős koncentrációnkkal. Amikor kitartóan így teszünk, eljuthatunk az én átlátására. Az önközpontúság látszólagos sziklája, a szikla, ami az önmagunkkal elfoglaltság fókusza, összetörik. Eloszlik. És végül az ösztönös érzetünk ugyanaz lesz, mint a kritikus érzetünk. Ez a folyamata a transzcendens bölcsesség megvalósításának.”

(The Jewel Tree of Tibet: The Enlightenment Engine of Tibetan Buddhism by Robert Thurman, p 184-187)

Amikor a Buddha kedve szerint Benáreszben volt, vándorolni indult Uruvélá felé. Egy ponton elhagyta az utat, bement egy erdős ligetbe, és leült egy fa tövében. Ezzel egyidőben harminc barát jó csoportja a feleségeikkel szórakoztatták magukat abban az erdős ligetben. Mert az egyiküknek nem volt felesége, hoztak neki egy kéjnőt. Miközben önfeledten szórakoztak, a kéjnő fogta a férfi holmiját és elfutott. Hogy segítsenek a barátjuknak, mind elindultak megkeresni azt a nőt. Ahogy sétáltak az erdős ligetben, meglátták a Buddhát ülni a fa tövében. Odamentek hozzá és így szóltak:

- Uram, látott esetleg erre egy nőt?

- Fiatalemberek, minek keresni egy nőt?

Elmondták, mi történt.

- Melyiket gondoljátok jobbnak számotokra: hogy egy nőt keressetek, vagy hogy magatokat keressétek meg?

- Magunkat jobb keresni.

- Nos, akkor üljetek le, és tanítalak benneteket.

- Igen uram - mondták meghajolva a Buddha előtt és leültek.

A Buddha ezután fokozatosan beszélt a bőkezűségről, az erkölcsről, a mennyről, a világi élvezetek hátrányáról, romlásáról, és szennyezettségéről, és felfedte a lemondás előnyeit. Amikor a Buddha tudta, hogy az elméjük készen áll, rugalmas, akadálytalan, derűs, és elfogadó lett, felfedte a buddhák sajátos tanítását: a szenvedést, annak eredetét, annak végét, és az utat. Ahogy egy tiszta és folttalan ruhanemű rendesen beszívja a festéket, ugyanúgy, miközben ott ültek, megtapasztalták az igazság folttalan látomását: minden, ami keletkezik, az meg is szűnik.

Meglátták az igazságot, elérték, megértették, átlátták. Túljutottak a kétségen és bizonytalanságon, bizonyosságra tettek szert, és függetlenné váltak másoktól a tanító útmutatásában. Majd ezt mondták a Buddhának:

- Uram, szeretnénk jelenlétében megkapni az eltávozást! Szeretnénk megkapni a teljes felavatást!

- Gyertek, szerzetesek! Ez a tanítás jól kifejtett. Gyakoroljátok a szellemi életet, hogy teljesen véget vessetek a szenvedésnek!

Ez volt a tisztelendők teljes felavatása.

(Bhaddavaggiyavatthu, Kd 1:14)

Ennek a dalnak az egyik fő különlegessége, hogy a szövegét Shi Taixu (釋太虚), míg a zenéjét Shi Hongyi (釋弘一) szerezte, akik a köztársasági Kína négy nagy mesteréből (民初四大師) kettő. Shi Taixu (1890-1947) a humanista buddhizmus (人間佛教) kiemelkedő gondolkodója, Shi Hongyi (1880-1942) pedig a kínai vinaja iskola (南山律宗) felélesztője.

Dal a három ékkőhöz

A föld, s az ég, mind sötétség. Kicsoda gyújt fényt?
Világ lángban, forr a kínban. Ki hoz el békét?
Részvétteli, bölcs, erős. Namó Buddhája!
Ragyog, nyugtat lényeket végtelen érdemek.
Most tudjuk, hogy csak ez valós menedék.
Életünk rászánva követjük hitét.

Három képzés, két igazság, Tan tág világa.
Tiszta erény, semmi szenny, kialvás országa.
Üres okok csak álmok. Namó Dharmája!
Elv világos, nincs homályos, fénye sugároz.
Most tudjuk, hogy csak ez valós menedék.
Életünk rászánva követjük hitét.

Rendet tartva összhangba', Gridhra hagyatéka:
Út és gyümölcs, oktat javukra, fényt fenntartja.
Oly sok bölcs három járműn. Namó Szanghája!
Vezessetek akadálytalan, jó Dharmában!
Most tudjuk, hogy csak ez valós menedék.
Életünk rászánva követjük hitét.

Források:
https://zh.wikipedia.org/wiki/%E4%B8%89%E5%AF%B6%E6%AD%8C
https://gankyil.org/wp-content/uploads/2017/05/Song-of-Three-Jewels.pdf
https://www.youtube.com/watch?v=p7pfcSvTEsg
https://www.youtube.com/watch?v=AO1-Zycn9eQ

„Annyit gyakorlod az éberséget, amennyit csak tudod, és annyira erőssé és folyamatossá teszed, amennyire csak tudod. A legtöbben az éberséget különféle tárgyakkal fejlesztik először, mint a légzés, vagy a Buddhó, vagy a metta, vagy a test, és az elméjüket igazán szilárddá teszik. Folyamatos éberség irányul a tárgyra, hogy erős legyen. Aztán amikor érzéktárgyakkal találkoznak, nem rázkódik meg az elméjük egykönnyen, nem ingatják meg az érzéktárgyak tapasztalata. Lehet egy kellemes érzéktárgy, ami vonzalmat ébreszt és hogy még több élvezetet keress. Nézel, és olyat látsz, ami tetszik, ezért tovább nézed és elmerülsz az élvezet utáni vágyban. Vagy lehet, olyat látsz, ami nem tetszik, és akkor olyan vagy, hogy »Fujj, nem tetszik.« és viszolyogsz. De amikor éber vagy, láthatod az elme mozdulatát jönni, tudod, hogy »Hát itt vágy van, itt vonzalom van.« »No, itt viszolygás van.« De nem hagyod, hogy elmenjen vele, elvesszen benne az elméd. Csak tudod: »Ez vonzódás.«, »Ez viszolygás.« és akkor átgondolhatod.

Minél éberebb vagy, az elme annál stabilabb, nyugodtabb, tudatosabb. Ahogy mondtad, van egyfajta tágasság érzet. Nem csak azon szemlélődhetsz, hogy vonzódás, viszolygás, hanem átgondoljuk, miért van vonzódás, hogy az elme a kellemeshez megy, és a kellemetlentől távolodik. Bizonyos dolgok nagyon nyilvánvalóak. Ha például férfi vagy, hajlamos vagy nőket nézni. Ha nő vagy, hajlamos vagy férfiakat nézni. Milyen jóképű! Milyen szép! Azt észreveszed. És észreveszed, ha valami vonzóra nézel, akkor a vonzó tulajdonságára összpontosítasz annak a képnek, vagy hangnak, vagy íznek, vagy bárminek. Nem veszel tudomást az összes többi dologról, amiket ugyanabban a pillanatban tapasztalsz, de nem tulajdonítasz nekik különösebb jelentőséget, mert arra a darabra összpontosítasz, ami tetszik. Ezt csinálja az elme, amikor beleragad az érzéki vonzalomba. De szemlélődhetsz rajta, és ha mondjuk azt a darabot nézed, vagy hallgatod, vagy ízleled, ami átlagosabb, más lesz a reakció. Szemlélheted, hogy ez kellemes, az inkább semleges érzést okoz, és valami más esetleg kellemetlen érzést. Megfigyeled és látod az elme kondicionáló természetét. Így tudod okítani magadat.

Lépésről lépésre fenntartod az éberséged, hogy megszilárduljon az elme, s aztán működésbe léphessen a bölcsesség, illetve a belátás. De ez egy gyakorlat, egy képzés. Először is kapaszkodsz az éberségedbe, mintha az életed múlna rajta, mert nehéz fenntartani a tudatosságot. De ha tovább gyakorolsz, egy idő múltán az éberség jobban megállapodik, s akkor többet szemlélődhetsz, átgondolhatod: »Mi történik? Miért gondolkozok így? Miért esek vonzódásba, viszolygásba, tetszésbe, nem tetszésbe?« Szemlélődhetsz rajta, és azon is, hogyan vezet szenvedéshez. Elkezdesz ragaszkodni. Ettől mindig azt akarod, hogy boldoggá tegyen. Attól mindig azt akarod, hogy eltűnjön, mert nem tetszik. Látod a dolgok bajosságát, és ettől késztetésed lesz rá, hogy többet reflektálj. Az lesz a célod, hogy az elméd egykedvűbb állapotba vidd vissza, mert akkor nem szenvedsz, nem bajlódsz mindig a dolgokkal, olyat akarva, amid nincs, és olyat próbálva eltűntetni, ami nem tetszik. Az élet nagyon fárasztó. Amikor éberré válsz, felismered, minden mennyire fárasztó. Ezért az elméd elkezd a béke, a nyugalom, a nem ragaszkodás felé hajlani.”

(Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano 07 Jun 2026; https://www.youtube.com/watch?v=ZREZ9sotOcs 23:51-27:42)

„Gyakran elmondom a szerzetes történetét, aki nagyon félt a vaddisznóktól, mert elég agresszívek lehetnek, néha meg is támadnak. Egy nagy erdőben voltunk, ahol volt sok. A tanító oda küldte, ahol legtöbbször találkozhattunk malacokkal. Nagyjából harmincan voltak, és megvoltak a kedvenc helyeik. Felhelyezte az ernyőjét és a szúnyoghálóját, ahol letáborozott. Én egy kicsit arrébb voltam. Nem mintha életveszélyes lett volna, habár megtámadhatott egy vaddisznó, volt agyaruk, de ő igazából csak nem akart ott lenni. Viszont tudta, hogy jót tesz neki, hogy ott marad, hogy ott marad a vággyal, és látja a vágyról, hogy az csak az elme terméke. Keletkezik, elmúlik. Lesznek időszakok, amikor megjelenik a vágy, hogy el akarok menni, nem szeretem, nem akarom ezt, félek tőle. És vannak időszakok, amikor a vágy eltűnik és újra normálisan érzed magad. Akkor láthatod, hogy a vágy mulandó, nem része az elmének, nem olyan, ami mindig itt van. Amikor van egy hang, vagy szag, vagy valami kiváltja a félelmed, akkor megjelenik. De amikor nincs kiváltó ok, akkor lehet, nem jelenik meg. És akkor tisztán láthatod, hogy a félelmet, a viszolygást okok és feltételek váltják ki. Ez olyan, mint a Dhamma magasabb szintű ismerete, ami megtanít rá, hogy nem kell annyira félni, csak megfigyeled. A kiváltó okok megvannak, de nem kell felvenni őket és félni.

Tehát, nagyjából egy hetet maradtunk az erdőben, és persze az utolsó napon vihar volt. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy az tényleg az utolsó nap volt, de volt egy vihar olyan éjféltájt. A forró évszak volt, amikor egy csepp sem szokott esni, de akkor a semmiből vihar tört elő, nagyából tizenöt perc alatt. Hirtelen erős szél, dörgés, villámlás, és eső fél-egy órán át. Annyira erős vihar volt, az egész erdőt villámlás borította, hangos mennydörgés, ömlő eső, fák, ágak reccsenése. Káosz volt nagyjából egy óráig. Az erdő minden állata, nem csak a disznók, de a majmok, a többi, mind zaklatottan rohangált össze-vissza. Csak annyit tehettél, hogy ültél az ernyőd alatt, bőrig ázva, de az ernyő felfogta egy kicsit az esőt. Szóval csak végig ültem. De a másik szerzetes, ott ült, rohangáltak körbe a vaddisznók, és az egyik malac odament és leült mellé. Egy kis szőnyegen ült az ernyője alatt, s gondolom a malac azt egy száraz, biztonságos helynek nézte. A malac félt. Lehet azt gondolta, egy szerzetes minden másnál jobb védelem. Szóval leült a szerzetes mellé, szó szerint hozzá érve, s várta, hogy elmenjen a vihar. A szerzetes mondta: »Annyira büdös volt! Hangosan lélegzett, szimatolt.« Amit a leginkább utált és félt, az tényleg odament hozzá és egy-két órát töltött együtt egy vaddisznóval, ameddig el nem vonult a vihar, mikor is a malac felkelt, lerázta magát és elkocogott.

Jó történet lett belőle. De jó lecke volt a számára. Azt mondta: »Meddig tudsz valamit félni és utálni, ami összeköltözött veled? Csak türelmes kell legyél.« De megláthatta, hogy a vágy jön és megy, mulandó, semmi valós, semmi nagyon szilárd. Megtanult egy kellemetlen, de hasznos leckét.

Ácsán Cshá azt szorgalmazta, hogy gyakoroljuk az éberséget és vizsgáljuk meg a Dhammát. A Dhammát meg kell vizsgálni. Mindig itt és most van, szanditthikó. Akálikó, időtlen. Vizsgálatot szorgalmaz, éhipasszikó. Itt és most nyilvánvaló, szanditthikó. A Dhamma minőségei arra vannak, hogy tanuljunk belőlük, megvizsgáljuk, megértsük. Tehát Ácsán Cshá mindig arra bátorított, hogy legyünk éberek és gondoljuk át a dolgokat, igazán mélyítsük el a megértésünket, ne mindig csak kövessük a vágyat, hanem időnként álljunk ellent neki; időnként csak figyeljük meg, ahogy jön és megy, mindenféle helyzetben, még a kellemetlenekben is.”

(Fear Arises According To Causes And Conditions by Ajahn Kalyano 06 Jun 2026; https://www.youtube.com/watch?v=71Ma58IB64M 19:44-25:11)

„A Buddha nagy szerető kedvességgel és együttérzéssel elhozta a Dhammáját, hogy negyvenöt éven át tanítson minden embert: szerzeteseket, novíciusokat, apácákat, világi férfiakat és nőket. Tette ezt egyetlen pihenőnap vagy szünnap nélkül. Bárki, akinek elég érett érdemei és felhalmozott erényei voltak, amikor a Buddha tanításait hallotta, átalakította elméjét, átalakította a szívét, és átalakította a szokásait durvából és makacsból egy erkölcsös emberévé, menedéket véve egész életére a Buddhában, a Dhammában, és a Szanghában. Akinek a jelleme és felhalmozott erényei pedig még nagyobbak voltak, és aki képes volt felismerni és meglátni a Dhammát, az fel tudta ismerni az igazságot, úgy mint tisztelendő Annyá Kondannya és a többi négy az öt remete közül.

Felismerték és meglátták a Dhammát, mert meglátták, hogy ami keletkezik, természetszerűleg meg kell szűnjön, az anyagi és a tudati jelenségek egyaránt. Ez az elv teljesen magában foglalja a Dhammát, amit a Buddha tanított. A Dhamma mind a nyolcvannégyezer része összefoglalható így: test, érzés, észlelés, késztetések, és tudatosság mulandók, szenvedés, és nem én; avagy egyszerűen üresség. Az üresség maga pontosan test, érzés, észlelés, késztetések, és tudatosság; az öt halmaz. Ez egyedül az önmagától tökéletesen felébredt Buddha tanításának szíve. Azon szemlélődünk, hogy mindent, amit szereztünk, egyszer el kell veszítsünk. Semmi sem marad örökre. Ezért a három jelleg törvénye tanítja és fejleszti szívünket és elménket.

Hogyan tanítsuk magunkat? Amikor élvezetes, kielégítő, vagy elégtelen érzés keletkezik, azt tanítjuk az elménknek, hogy ezek a hangulatok és érzéki benyomások mulandók. Mulandók, szenvedés, és nem én, nem hozzánk tartozók. Folyamatosan kijavítjuk és emlékeztetjük magunkat. Ha azt gondolnánk valamiről, hogy nagyon szeretjük, akkor ácsán Cshá azt tanítaná: az mulandó és bizonytalan. Ha azt gondolnánk valamiről, hogy nagyon nem szeretjük, akkor az is mulandó és bizonytalan. Így előzzük meg, hogy az elménk túlzottan megtévesztett legyen. A világtól megtévesztettnek lenni egyszerűen annyi, mint hogy az érzéki benyomások, az érzéki tapasztalatok megtévesztenek. Elveszünk az érzéki benyomásokban, mert nincs bölcsességünk. Ezért kell tanítani magunkat. A régi szokásainkat képezni, nevelni, átalakítani, fegyelmezni kell, hogy fejlődjenek. Csak akkor újulhat meg az elménk, újulhatnak meg a szokásaink, és jöhet létre a buddha természet a szívünkben. Még a Buddha nemes tanítványaiként is: a felhalmozott érdemeink, felhalmozott erényeink, és a magunk gyakorolta és fejlesztette tökéletességek ereje szerint szabadíthatjuk meg magunkat a szenvedéstől.”

(Break Bad Habits, Cultivate Buddhist Qualities by Ajahn Anan; https://www.youtube.com/watch?v=XZ-jvNk57hc 11:58-15:55)

„Amikor tanított, az elég érthető volt, mert nem volt nagy szókincse, hogy választékossá tegye. Általában az öt halmazról beszélt. Az öt khandha a belátás fejlesztésének alapja, ezt használjuk nyersanyagnak. Úgy mondta: mindenkinek öt khandhája van, férfinak, nőnek, akárhol is született a világon, nem számít. Mindenkinek öt khandhája van, ezért ez a tanulás helye. Van a könyvek, a Tipitaka tanulmányozása az elején, de aztán a khandhákat kell tanulmányozni. Tanulj a saját öt khandhádból, ami a test, érzés, észlelés, késztetések, érzék tudatosság. A khandhákról az elme tanulmányozásával kell tanulni. A saját elmédre, a csittádra kell összpontosítani a figyelmedet. Ha ismered a csittád, akkor ismered az öt khandhát, mert ami a khandhákhoz ragaszkodik és azonosul velük, az a csitta. Ezért ha a csittát tanulmányozod, megismerheted az öt khandhát, és megtudod, hogy az öt halmaz a szenvedés alapja, mert ha bármihez ragaszkodsz, szenvedni fogsz, aggódsz, az elméd nem szabad. Minden, amihez csak ragaszkodunk a világban, az öt khandhából indul, mert az öt khandhával látsz, hallasz, ízlelsz, tapintasz, szagolsz, emlékszel és gondolkozol az elmével. Az elménk folyton kimegy a világba a khandhákon, az érzékeken, érzékelési alapokon keresztül, amiket ájatanáknak hívunk, továbbá reagálunk a világra, megragadjuk a világot, megragadjuk a világ dolgait: ez tetszik, az nem tetszik, ezt akarjuk, azt nem akarjuk.

Időnként ácsán Cshától idézett, mert szerette ácsán Cshát, aki nagyon mélyen, de nagyon egyszerű szavakkal tanított. Gyakran azt idézte tőle, hogy az elmét úgy kell képezni, ahogy az öreg falusiak elkapják a gyíkokat. A gyíkok gyakran termeszvárakban fészkelnek. Ebben a kolostorban is van egy termeszvárunk, a műhely mögött. Gyakorta lyukai vannak egy termeszvárnak, ami egy termeszek építette földkupac. A lyukain keresztül bemegy a gyík, amikor pedig élelmet gyűjt, akkor kijön, majd visszamegy. Ha el akarod kapni a gyíkot, el kell zárnod az összes lyukat, kivéve egyet, és vársz. Amikor megjelenik a gyík, elkapod. Figyeld az elméd! Ha látni akarod, hogyan képezel ragaszkodást az öt khandhához vagy a hat érzékhez, minden figyelmed az elmére összpontosítsd, mert minden oda tér vissza. Látvány, hang, íz, szag, tapintás mind az elméhez megy. Az érzések és észleletek, amik keletkeznek a látás, hallás közben, a felhalmozott kamma, illetve felhalmozott kötődések, mind az elmében jelennek meg. Azt mondta, hogy a kamma nem hazudik, a kamma sosem hazudik, a kamma mindig igaz. Ami hazudik, az a zavarodott elme. Mindnyájunknak vannak nézetei, véleményei, kötődései, továbbá megtévesztődünk, kihagyunk, félreértünk dolgokat. De a kamma maga sosem hazudik.

Minden pillanatban, amikor sóvárgással, tetszéssel, nem tetszéssel, akarással, nem akarással reagálsz egy érzéki benyomásra, kammát hozol létre. Énérzet keletkezik, kötődéssé, énérzetté válik, létesülsz bizonyos módon, avagy ez a bhava, s ez születéshez vezet. Rövid távon a születés csak születés abba a tetszésbe vagy nem tetszésbe. Tehát látsz egy formát, ami tetszik, sóvárgás keletkezik, egyfajta kellemes érzés, észlelés, amit a tetszéssel azonosítasz, valami ismerős, amit akarsz, szeretnél. A késztetésekkel kezdődik a kamma, a kamma alkotásának folyamata, esetleg próbálod megszerezni azt, ami tetszik neked, többet látni, többet szerezni, s ez egy benyomást hagy. Még ha nagyon rövid ideig is tart, benyomást hagy az elmén. A legáltalánosabb, hogy amikor látsz valamit, ami tetszik, akkor újra látni akarod. Így amikor legközelebb látod, már azonnal tetszik neked. Ismerős számodra az a látvány, hang, vagy íz. Mit kezdesz vele? Figyeld az elméd, mint az öregember a lyukat, ahol a gyík fog kijönni. Folyamatosan figyelned kell az elméd, hogy elkapd. Ha figyeled, akkor láthatod ezt a folyamatot zajlani, hogyan hagy a kamma benyomásokat: kellemeset, fájdalmasat, vágyat az elmében. E benyomások ott maradnak, mint magok, amik várják a következő alkalmat a kisarjadáshoz. Folyamatosan figyelj oda, s ahogy mondjuk, folyamatosan engedd el.

Az öt khandhához ragaszkodás, a panycsa-upádána-khandha a szenvedés oka. Ha abbahagyjuk a ragaszkodást, nem szenvedünk. De hogy abbahagyd a szenvedést, figyelned kell és elkapnod az elmét, ami ragaszkodni indul. Mit csinálsz vele? Egyszerűen nem törődsz vele, és nem törődsz a ragaszkodással. Nem engedsz neki, nem követed. De ez nehéz, mert az elme ragaszkodni akar, már annyira hozzászokott. Ellenáll a ragaszkodás nem követésének, nem ragaszkodni nem akar, ragaszkodni akar. Ragaszkodunk az élvezethez, még a fájdalomhoz is, mert szokásból elégedetlenséggel és fájdalommal reagálunk különféle dolgokra. Mindig ragaszkodunk a khandhákhoz, ezért szenvedünk. Ezért meg kell tanulnunk nem törődni a ragaszkodással, nem követni, nem engedni neki, nem jelentőséget adni neki. Ez nem könnyű, de ha gyakorlod az odafigyelést, ahogy az öregember figyeli a gyíkot, akkor meg tudod csinálni. Megjelenik a vágy, és csak hagyod megint elmenni. Nem nagyon kell mást tenned, mint tudatában lenni, hogy mulandó, mert ami mulandó, az nem egy én, hanem csak egy vágy. Nem kell semmi nagy dolgot csinálnod. Nem kell elpusztítanod a vágyat, vagy egy nagy történetet kerekítened belőle. Csak légy tudatában, mint ami mulandó, szenvedés, nem én! Ezt hívjuk vipasszaná-dhurának. Tudni a keletkezését és tudni az elmúlását. Apránként belefáradsz azokba, amik mulandók, ezért felhagysz a megragadással, s felhagysz a kötődéssel. A belefáradás, megunás, megelégelése a ragaszkodásnak egy nagyon természetes folyamat, nem erőltetheted, hanem világos látásból kell eredjen. Innen a szó: vipasszaná, világosan látni, ahogy a dolgok vannak. A kellemes dolgokhoz ragaszkodsz, a kellemetleneknek ellenállsz, ennek nincs vége és csak még több szenvedés. Ezért az elméd elkezdi csökkenteni a kötődést, elcsendesedik, lényegében egyre inkább figyelmen kívül hagyja a vágyakat, mert tudod, hogy a vágy szenvedéshez vezet, nem pedig valódi elégedettséghez és boldogsághoz.

Luangpó Szangván tehát ilyeneket tanított, gyakran idézve más tanítókat, mint ácsán Cshá, ácsán Mahá Búa, de ő maga nagyon egyszerű volt. Élete nagyrészében nem tudott írni-olvasni, de nagyon jól értette a szívét, a csittáját, jól törődött vele.

Időnként tanulunk, s ezzel jutunk a Dhammához. Időnként csak meditálunk, fejlesztjük az éberséget. Időnként egy kicsit mindkettő. De a cél eljutni oda, ahol tényleg tudsz figyelni, őrizni, törődni az elméddel, és el tudod kapni a sóvárgást és ragaszkodást, ahogy megjelenik, s egyszerűen nemet tudsz mondani neki, figyelmen kívül tudod hagyni, nem engedsz neki, nem követed, nem gyarapítod, nem ismétled, újra és újra, ameddig többé nem jelenik meg.”

(The Study Of Dhamma Is To Support The Practice by Ajahn Kalyano 23 May 2026; https://www.youtube.com/watch?v=7iuiajbW3MI 29:45-40:12)

Luangpó Szangván Khémakó (หลวงปู่สังวาลย์ เขมโก), 1916-2004

„Azért nem vagyunk igazán békések, mert nagy jelentőséget tulajdonítunk minden új gondolatnak, minden ötletnek, minden érzésnek, mintha nagyon fontosak lennének. Most szándékosan a dolgok végére összpontosítunk. A vége ugyanolyan igaz, mint az eleje, de most jobban figyelsz rá, és ez segít meglátni a dolgok igazi természetét. Lehet kis eseményeket akár, mint amikor eszel. Általában az evés elején vagyunk izgatottak. Étel, íz, telítődés. De amire most igyekszünk figyelni, az az evés vége. Befejeztük. Mosogatás. Mindennek, amit csinálunk, van vége. Ezt a meditációs szakaszt is be fogjuk fejezni, felállunk és elmegyünk. Állandóan észlelve a dolgok végét segít látni a jelenségek egész mibenlétét, amit minden nap tapasztalunk. Csalódásunk és szenvedésünk egyik fő oka az állandó reménykedésünk, hogy amit akarunk, az boldogságot ad. »Amikor megvan, boldog leszek.« Vagy ha beteg vagy: »Amikor meggyógyulok, boldog leszek.« »Amikor megkapom a fizetésemelést, boldog leszek.« »Amikor elutazom és találkozok azzal, akivel kell, boldog leszek.« Vannak mindezek a tervek és dolgok, amiket csinálni szeretnénk. Folyton azt mondjuk: »Amikor ez megtörténik, akkor boldog leszek.« De ha sosem vizsgálod meg, sosem nézed meg közelebbről, akkor az élet folyamatosan a következő dologra várás. Ez elég fárasztó és nagyon nem kielégítő lenne. Mindig mondják: »Ettől boldog leszek. Ezt szeretném.« Majd megszerzeted, és aztán vége. Mi a következő? A gyerekek mindig ezt csinálják, csak nem veszik észre. Mindig olyanok, hogy »Vigyél a moziba! Vigyél a vásárba! Vigyél fagyizni!« Vagy bármi más. Megkapják, és aztán vége. Mi a következő? Mi a következő? Ugye? A felnőttek ugyanilyenek, csak talán kicsit kifinomultabban. Mindig megyünk tovább a következőhöz.”

…

„Most, hogy meditálsz, észreveszed, hogy az elme egy része mindig visszamegy a múltba, egy része mindig tervezi a következő dolgot, akarva valamit a jövőben. Az utolsó, amire figyelsz, az a jelen pillanat. Ezért nem vagyunk igazán jók. Az elménk csak egy pár lélegzetre van a jelen pillanatban, aztán megint elkezdesz gondolkozni, elveszel a következő gondolatban valamiről. Ez a kihívás, de használhatunk némi belátást és bölcsességet, hogy segítsen kicsit gyorsabban, kicsit könnyebben elengedni a dolgokat. A jövő még nem történt meg, és nem nagyon tudod megjósolni a jövőt, mert nincs túl sok minden az irányításod alatt. Csak egy homályos elképzelésed lehet, de nem igazán tudhatod. A múltat pedig nem változtathatod meg, mert már vége van. A jó a múltban jó volt, a rossz a múltban rossz volt, de véget ért. A gyakorlás helye a jelen pillanat, ami pont itt, pont most van. A tested, az elméd pont itt, pont most van. De ez az utolsó hely, ahol az elméd lenni akar. Gyakorlunk, hogy egyre inkább tudatában legyünk a jelen pillanatnak. Ez nem jelenti, hogy sosem gondolkodhatsz a jövőről vagy a múltról, csak épp teljes tudatossággal teszed, úgy mint »Rendben, de ez csak egy terv. Lehet, sosem valósul meg, vagy nem úgy, ahogy várom.« Állandótlan. Nem biztos. És sok szorongás is. A jövő az, ami történhet. Hajlamosak vagyunk a legrosszabbra gondolni. Mindig azt gondoljuk, a legrosszabb fog történni másokkal, különösen azokkal, akiket szeretünk. Ez történhet, az történhet, nem tudom, a világgal, harmadik világháború, gazdasági összeomlás, bajok. Ezek csak történetek az elménkben. Általában a legrosszabbat látjuk, amikor ilyenekről gondolkodunk. De mindez még nem történt meg. Lehet, azelőtt meghalunk, hogy megtörténne. Csak gondolkozunk rajta, mi történhet a jövőben. Ha visszahozod az elmédet a jelen pillanatba, akkor meglátod. Térj vissza ahhoz a tudatossághoz és mondd, hogy »Mindez csak találgatás, valószínűség, de még nem történt meg.« Van, hogy reflektálhatsz arra, ami a múltban történt, úgy mint »Korábban tényleg aggódtam emiatt«. Most, hogy életednek ezen pillanatában vagy, vissza tudsz gondolni rá. És talán tavaly beteg voltál, vizsgálatokra mentél, és mielőtt megkaptad azok eredményét, aggódtál: »Mi lesz? Ez lesz? Az lesz?« Nem tudtad néhány napig, amíg vártál. Így visszanézheted, hogy pont akkor mitől aggódtál annyira, hogy vajon mi fog történni veled, vagy valaki mással, egy szeretteddel. De most látod, hogy nem igazán történt semmi. Hogy mondjuk rendben volt. És rájössz, hogy a sok aggodalom csak szenvedés volt a semmiért. Semmi sem történt. Magadnak okoztad a szenvedést. Időnként tanulhatsz a múltból. Tehát még egyszer, nem hiba a múlton gondolkozni, csak őrizd meg az éberségedet és a tudatosságodat: »Most felidézem a múltat, hogy tanuljak belőle, megértsem, és aztán elengedjem.«”

(Well-Developed Mindfulness Is Like A Clear Sky by Ajahn Kalyano 26 Mar 2026; https://www.youtube.com/watch?v=F6XT8maVyjU 25:15-27:57, 31:41-35:38)

Halkan romló pillanat
Átmossa a napokat
Hallod most a hangomat?
Eloszlik egy gondolat
Helyére újak jönnek
És csendben mind elmennek
Akárhogyan is kéred
Romlanak az emlékek
Egyik löki másikat
Amíg hajt az akarat
Bár nincs ami megmarad
Szenvedjük hatásukat
Vagyon, hírnév, dicséret,
És a többi élvezet
Ha megmondja mit érek
Újra bánatba vezet
Így jobb ha fel se veszed
Szívvel nem őrizgeted
Magadévá nem teszed
Idővel csak elveszted
Ezért élesítsd eszed
Hegyezd a figyelmedet
Az alapos vizsgálat
Ami igaz tudást ad
Az éber megismerés
Helyes erőfeszítés
Testben derűs állapot
Az elme megnyugodott
És nem ugrál, csatangol
Figyelem fénye lángol
Szilárd és rezdületlen
Időzik egykedvűen
Tiszta és határozott
Jóban megalapozott
A halál nem ijeszti
Csábítás nem gerjeszti
Két biztos lábbal itt áll
A valóság talaján
Bármit érzéke talál
Nem nyer fogást tudatán
Kialudt indulata
Nem halad innen oda
Nincs kinek és nincs hova
Elmúlt zarándoklata

„Ha őszinték vagyunk, a világi életben elég sok az elégedetlenség, stressz, szenvedés - tudati és időnként testi is. Amikor a kolostorba jössz, nem tűnik el mind. Jön veled. Részben ez táplálja az elvárásokat: békés akarsz lenni, meg akarsz világosodni, el akarsz érni dolgokat, szamádhit, belátást. Mindenféle remények, elvárások. A korai szakaszban a gyakorlás része hozzászokni a tényhez, hogy magaddal kell élj, hogy megtanulj élni és békében lenni magaddal úgy, ahogy vagy. Persze, vannak eszményeink. Olvassuk a Buddha tanításait, törekszünk a megvilágosodásra, a tiszta, szenvedéstől mentes tudatra. De gyakorlatiasnak is kell lennünk. Ez az egyik oka, amiért Ácsán Cshá annyira népszerű tanító volt, mert nagyon jó volt abban, hogy emlékeztesse és rávezesse az embereket a dolgokat elfogadni úgy, ahogy vannak. Ez magában foglalja belsőleg a saját elmédet, a hozzáállásodat, a szokásodat, és körületted a világot is.

A kolostorban, a szerzetesi életben a gyakorlás korai szakaszának része hozzászokni magadhoz, békében lenni magaddal, békében együtt élni másokkal, békében lenni a világgal, ahelyett, hogy mindig reagálnál, követnéd a kívánságaid. A világi életben inkább azt szoktad, s még szélsőségesebben. Mindig élvezetet keresel, tapasztalatokat, amiket akarsz, amiket szeretsz, hogy úgy legyenek a dolgok, ahogy szereted, és eldobni azokat, amiket nem szeretsz, elhagyni embereket vagy élményeket, amik stresszt, szenvedést okoznak neked. De a kolostori életben több önfegyelmet, több éberséget fejlesztesz, mondhatnánk jobb vagy folyamatosabb éberséget, és a képességet, hogy átgondold a dolgokat, többet szemlélődj rajtuk, egyaránt használva a meditációt és a békés környezetet. Ahogy fejleszted a jobb, illetve folyamatosabb éberséget és az átgondolás képességét, ezt a nem ragaszkodó tudatosságot is kifejleszted, amivel együtt tudsz lenni dolgokkal, amikkel általában nem szeretnél, illetve amiket szeretsz, azok nem ragadnak meg. Tehát nem ragadnak el annyira a jó dolgok és azok keresése, illetve nem reagálsz a rosszakra és nem próbálsz elmenekülni azoktól, hanem inkább van a nem ragaszkodó tudatossága annak, ahogy egyszerűen vannak a dolgok. Továbbra is élvezel dolgokat, mint például egy ízletes ételről szerzetesként is tudod, hogy az egy ízletes étel. Ha fáradt vagy, leülsz, vagy lefekszel pihenni, érzed milyen jól esik, de megtanulsz nem ragaszkodni. Megtanulod, hogy ne ragadjon el a kötődés és a végtelen élvezet, szórakozás keresése, hogy használd az éberséget, hogy úgy ismerd a dolgokat, ahogy vannak. Hogy ilyen, amikor jól vagy. Hogy ilyen, amikor fáradt vagy, vagy fáj valamid, vagy beteg vagy. Csak ilyen. Finom ételt eszel, az ilyen érzés, jó érzés. Esetleg jóllaksz tőle, amikor éhes vagy, aztán mikor megemésztetted az ételt, tudatában vagy, az milyen érzés, de nem mindig rohansz a sóvárgásba és a vágyakozásba, inkább csak tudatában vagy annak, ahogy a dolgok vannak. Amikor meleged van, az ilyen. Amikor fázol, az olyan. Amikor megszerzed, amit akarsz, az ilyen. Amikor nem szerzed meg, amit akarsz, az olyan.

Ez az éberség gyakorlásának és a Dhamma, az átgondolás, a tanítások életedbe hozatalának haszna, hogy többé nem csak a könyvek oldalain vannak, hanem ténylegesen ismered a mulandóságot, ismered a feltételes dolgok nem kielégítő voltát, és ismered a feltételes dolgok én nélküliségét, avagy éntelen voltát. Ezek a gyakorlás úgymond magasabb szintű eredményei, amik idővel jönnek, ahogy többet gyakorolsz, egyre inkább összhangba kerülsz, tudatába jutsz a test és a tudat, az élet, a körülvevő világ változó, múló mivoltának. Jobban tudatába kerülsz a világ nem kielégítő mibenlétének, hogy a világ nem adhat maradandó, örök boldogságot, így hát változtatsz a hozzáállásodon, ahogyan a dolgokra tekintesz, nem várod el azt, nem keresed. A legmagasabb szinten kifejleszted a mélyebb belátást az én ürességébe. Az emberi testet természetes fizikai elemek alkotják. Ahogy öregszel elkopnak, és végül mikor meghalsz, visszatérnek a természethez. A test nem én, amit irányíthatnál, nem tudod megállítani az öregedését, nem tudod megakadályozni a halálát. Az elméd is egy elem, egy feltételes dolog. Amikor látsz, hallasz, vagy ízlelsz valamit, ami megfelel neked, akkor az kellemes. Amikor látsz, hallasz, vagy ízlelsz valamit, ami nem felel meg, akkor némi kellemetlenséget, elégedetlenséget okoz. Ezek feltételes dolgok, de nem én. Az érzések nem én. Az emlékek és a gondolaok nem én. Csak azok, amik. A gondolatok csak gondolatok. Az emlékek csak emlékek. Az érzések csak érzések. A kolostori formában gyakorlás, és különösképp az éberség és belátás gyakorlatainak finomítása vezet el ehhez a megvalósításhoz. A megvalósítással együtt megszabadulást nyersz, megszabadul az elme. Többé nem kötődsz annyira a dolgokhoz, nem ragadnak el a jó és rossz események, a világ változó feltételei, hanem csak tudatában vagy annak, ahogy vannak, ahelyett, hogy vonzódással, viszolygással, boldogsággal, vagy szomorúsággal reagálnál.

Mondhatnánk, a legnagyobb boldogság, ami a buddhista gyakorlásból fakad, az a sóvárgástól és kötődéstől mentes elme. A tudat, amit arra képeztek, hogy csak ismerje a dolgokat, ahogy vannak. Ez egy nagyon jó életmód ennek eléréséhez. Hogy mennyi ideig tart, nem tudjuk. Egyesek lehet elég gyorsan elérik a megszabadulást, egyeseknek lehet egy élet gyakorlása, egyeseknek lehet sok élet. Nem igazán kell sokat gondolkodnod az időről. Arra bátorítanak inkább, hogy gyere vissza és nézz az elmédre, hogy vajon helyesen gyakorolsz-e, ahogyan a Buddha tanította, ahogyan tanítónk, Ácsán Cshá tanította. Idővel igazolod, bizonyítod magadnak, hogy ha helyesen gyakorolsz, fejleszted a tudatosságot, az éberséget, átgondolod a dolgok igazságát, akkor láthatod, tudhatod magadtól, hogy megszabadítja az elmédet a stressztől, a szenvedéstől. A Dhamma felismerése nem csak ésszel megértés, hanem egy érzés, egy tapasztalat, egy megvalósítás, amit a szívedben tudsz.”

(Monastery: A Buddhist Meditation Community in Australia; https://www.youtube.com/watch?v=2n5Sv29Dxm4 1:15:33-1:25:08)

„Felidézni az előírásokat, amiket követsz, sok békét és boldogságot adhat. Értsük jól! Még ha azt is mondod, hogy dühös vagy, de elég éber vagy ahhoz, hogy ne töltsd ki a haragod, ne mondj, ne tegyél semmit haraggal, bár belül mérges vagy, akkor ez azt jelenti, hogy abban a pillanatban van szílád. Azt jelenti, tudod, hogyan őrizd meg a szílád, hogyan fogd vissza a haragod. Ez nagyon jó, ez jó kamma. Az emberek gyakran félreértik. Meditálnak, gondolnak valamire, s elkezdenek bosszankodni, haragudni, aztán szomorúak lesznek tőle, hogy »Jaj, mérges vagyok. Meditálnom kéne! Nem kéne ilyen a szívemben legyen! Miért haragszom? Miért érzem magam ilyen rosszul, ilyen negatívan?« Persze, ez egyfajta utálatban, haragban gyökerező szennyeződés. De ha nem éled ki abban a pillanatban, meditálsz, nem mondasz vagy teszel semmit haraggal, hanem nézed a haragodat, figyeled, de nem csinálsz semmit, akkor van szílád és az egy nagyon jó dolog. Tudod, hogyan fogd vissza magad a haraggal cselekvéstől. Tudod, hogyan fogd vissza magad, amikor elveszted a türelmed. Fegyelmezed magad, hogy ne tedd azt, aminek a cselekvésére gondolsz, de nem teszed. Az nagyon jó kamma abban a pillanatban. Ezt az emberek sokszor eltévesztik. Azt mondják: »Nem vagyok jó. Rossz buddhista vagyok, mert haragszom.« Ha haragszol és nem cselekszel az alapján, akkor jó buddhista vagy. A helyes dolgot teszed. Tehát valószínűleg helyes nézeted van, helyesen érted a helyzetet és visszafogod az indulatot, hogy kinyilvánítsd a haragot.

Lehet kapzsiság. Mondjuk kimész az ételes asztalokhoz, megfeledkezel mindenkiről, és csak sietsz felkapkodni magadnak az összes finomságot. Lehet ilyen, ha elural a mohóság, elveszted az éberséged, nem vagy igazán tudatában annak, amit csinálsz. Mindenkit figyelmen kívül hagysz. A kapzsiság lehet ilyen, hogy engem helyez előre és mindenki mást elfelejt. De ahogy az éberséget gyakorlod, észreveszed, ahogy kapzsiság merül fel különböző helyzetekben. Esetleg csalódott leszel, hogy még mindig van benned mohóság. Észreveszed a kapzsiságot, valamifajta önző gondolkodásod. De az jó, hogy észreveszed. És aztán azt mondod: »Nem, nem kapaszkodom bele.« Ez jó. Ez jó kamma.

Ugyanígy az összes különféle tudatállapottal, amiket tapasztalunk. Ha gyakorolsz, erőfeszítést teszel, hogy éber legyél, hogy megtartsd az előírásokat, akkor még ha mindenféle rossz is merül fel, álmos vagy, aggódsz, félsz valamitől, ahelyett, hogy csak hibáztatnád magad az álmosság, a félelem, a szétszórtság, az aggódalom miatt, megfigyeled a teljes képet. Átgondolod, ránézel a teljes képre és azt mondod: »Tartom az előírásokat, még úgy is, hogy esetleg belül nem nagyon vagyok békés.« Ez jó. Ez jó dolog.

Tehát már a dána és a szíla is tanít a tudatról, s hogy miként működnek a dolgok. Láthatod a negatív tudatállapotokat, amik sóvárgásban, ragaszkodásban gyökereznek, és amik megakadályozhatnak a dána gyakorlásában, a szíla gyakorlásában, hogy kedves legyél az emberekkel, hogy segítőkész, bőkezű dolgokat tegyél. Ezek a tudatállapotok ideiglenesek. Felmerülhetnek az elmédben, de ha nem reagálsz rájuk, akkor el is múlnak. És akkor gondolkozhatsz rajta, hogy mulandók. Ami mulandó, az valójában nem te vagy. Nem egy én, egy személy, egy lény, hanem egy ideiglenes tudatállapot, egy gondolat, hangulat, ami feljött, és aztán elmegy. És ha ezt látod, akkor már a vipasszaná meditáció egy fajtáját gyakorlod.”

(The Buddhist Path Helps Us To Improve As Human Beings by Ajahn Kalyano 26 Mar 2026; https://www.youtube.com/watch?v=a0jW1J5reSM 17:23-22:15)

„Vannak olyan bolondok,
Énnek hiszik testet, tudatot,
Egyre inkább megragadják,
Mulandóság elvét nem tudják.

Testben nincsen cselekvő,
És nincsen érzékelő,
Nincsen ura a testnek,
De tesz sokféle tettet.

Hat érzékszerv és tárgy okán
Hatféle tudatosság lesz,
Három együttese nyomán
Érintkezés az, ami lesz.

Az érintkezés okán
Késztetés, észlelés, érzet,
Ahogy Nap, lencse, gyújtós
Együttese csinál tüzet.

Szerv, tárgy, tudatosság együtt,
A teendő megtétetik,
És így tovább folytatódik,
Mint magból a szár és a rügy.”

(Mahāprajñāpāramitāśāstra XXXVII.III; 大智度論 T25n1509p230c8-17)

„Erre képezzük a szívünket, hogy úgy lássa a világ természetét, ahogy van. Nem hozzátéve semmit, nem felvéve valamely hiedelmet vagy tant, hanem csak tisztán megfigyelni, hígítatlanul azt, ahogy a világ van és megérteni, hogy mulandó, szenvedés, nem én. Nem ad maradandó boldogságot, és nem tudod birtokolni, mert nincs itt semmi, amit birtokolhatsz. Ezt először beszédekből, szövegekből, könyvekből szerzett tudással értjük meg. De végül a szívedbe kell vinned a gyakorlással: az éberség kifejlesztésével, majd pedig az igazság vizsgálatával, hogy aztán minden szinten, vagyis a szív, az érzelmek, az értelem szintjén, tehát minden szinten összhang legyen a mulandóság, az elégtelenség, és a nem én igazságának megértésében.

A legtöbben értelmileg felfogják, hogy minden mulandó. Amikor eltávozol a világból, nem vihetsz magaddal semmit. Minden megváltozik, és mindent elvesztesz: embereket, gazdagságot, tulajdont. De ez csak az értés. Viszont érzelmileg nem állnak készen. Ezért van gyász. Amikor elveszted egy szerettedet, gyászolsz, szenvedsz. Egyesek sokat szenvednek, még egy anyagi dolog elvesztése miatt is. Ennél fogva mélyebbre kell mennünk. Ezért gyakorlunk így, hogy valóban megszabadítsuk az elmét a kapzsiságtól, a haragtól, és a zavarodottságtól, hogy minden szinten, a szív, az elme, az értelem szintjén elfogadja az igazságot: nincs semmi, amit valóban birtokolhatnál, ami a tiéd lehetne, amit a magadévá tehetnél, és ha azzá tennéd, ha megpróbálod azzá tenni, akkor szenvedsz.

Egy másik kérdése a királynak Ratthapálához az volt, hogy honnan jön a félelem? Miért félünk dolgoktól? Mert ragaszkodunk. Ragaszkodsz a testedhez, ezért félsz, amikor megbetegszik, vagy megsérül, vagy valamilyen veszéllyel találkozol. Félsz, mert ahhoz ragaszkodsz, ami mulandó. Nem tudod megállítani a test öregedését, gyengülését, halálát. De még sokkal azelőtt, hogy ez történne, már félsz tőle. Félünk az öregségtől, a betegségtől, és a haláltól. Félünk azok elvesztésétől, akiket szeretünk. De nem tudod megállítani az öregedésüket, a megbetegedésüket, sem a halálukat. Félünk a tulajdonunk elvesztésétől, de nem tudod megállítani a mulandóságát, a változását, az elkopását, az eltörését, az ellopását, az elvesztését. Nem tudod megállítani ezeket.

Az egyetlen, ami megszabadít a szenvedéstől, az a belátás a dolgok mulandó, elégtelen, és éntelen természetébe. Amikor ezt látod minden szinten a szíveddel, akkor nincs szenvedés, mert tudod, hogy a dolgok ilyenek. Ezért gondolkodjunk, szemlélődjünk rajta egyre mélyebben és mélyebben!”

(Seeing The True Nature Of The World by Ajahn Kalyano 25 Apr 2026; https://www.youtube.com/watch?v=3GQcBr3cq1M 25:20-28:49)

„Egy másik, mondhatni szabványos tanítás, amit Szomdet Tó gyakran hangsúlyozott, az az öt halmaz megértése. Miként azt minden reggel kántáljuk, az öt halmaz alap a ragaszkodásra, alap a szenvedésre, amikor ragaszkodunk hozzájuk: a testhez, érzésekhez, észlelésekhez, képzetekhez, érzéktudatosságokhoz. Amikor ragaszkodunk, a szenvedés okaivá válnak, mert természetesen állandóan változásnak kitettek, és végső soron nem állíthatjuk meg a változásukat, nem birtokolhatjuk őket. Nem alakíthatjuk olyanná az öt halmazt, amilyenre szeretnénk, bár valahol az elménkben folyton azt próbáljuk. Mindig élvezetet igyekszünk nyerni a testtel és tudattal, mindig boldogságot, élvezetet keresünk. És mindnyájan utáljuk, nem szeretjük a fájdalmat és a szenvedést. De az öt halmaz végül mindig élvezettel és fájdalommal, boldogsággal és szenvedéssel szolgál. Ilyen a természetük, mert változásnak kitettek. Állandóan változnak, romlanak, öregszenek, miként a test öregszik, a tudat változik. Semmi sem maradandó. És végső soron kívül vannak az irányításunkon, nem irányíthatjuk a halmazokat. Csak annyit tehetünk, hogy olyannak ismerjük őket, amilyenek. Ez a gyakorlás célja, ismerni a halmazokat, és az ismeretüktől elengedjük őket. Elengedjük a téveszmét, hogy ezek én vagyok, hogy énként ragaszkodjunk hozzájuk. Ezt hívjuk belátás meditációnak.

Szomdet Tó úgy tanította, ahogy este kántáltuk, hogy az öt halmaz nehéz, nehéz teher, minél inkább megragadod, annál inkább szenvedsz. Pont úgy, mint amikor egy nehéz terhet cipelsz: minél tovább cipeled, annál fáradtabb leszel. Tehát mit mondott a Buddha? Mit mondott Szomdet Tó? Tedd le a terhet! Hogyan teszed le a terhet? Először is fel kell ismerd, hogy az teher. A megvilágosulatlan tudat nem igazán látja teherként a testet és a tudatot. Mindig boldogságot keresünk, ragaszkodunk dolgokhoz, a legjobbat reméljük. Nem fejlesztünk ki egy igazán világos belátást a halmazok természetéről. Ez tehát a gyakorlás feladata, létrehozni az éberséget, a belátást, hogy ezt meglássa, megismerje. Amikor tudod a halmazok természetéről, hogy mulandó, nem én, akkor belefáradsz ahhoz ragaszkodni, ami nem nyújt maradandó boldogságot. Amikor belefáradsz, elengeded. Leteszed a terhet. És csak akkor fáradsz bele, amikor tényleg úgy látod a halmazok valódi természetét, mint nem én; mint szenvedés, ha ragaszkodsz hozzájuk. De attól még a halmazokkal élsz, csak többé nem tévesztenek meg. Tehát egy arahantnak még vannak halmazai, de kétségtelenül tudja, hogy azok mulandók és nem én, ezért nincs többé ragaszkodás a tudatban, nem gyártódik több ragaszkodás.

Az egyedüli út ennek eléréséhez az éberség kifejlesztése, újra és újra megismerni a halmazok természetét éberen, körültekintőn, bölcsen. Amikor bölcsen látja, a gyakorló leteszi a terhet. Miért cipelnéd azt, ami bánt? Ezért lerakod a halmazokat. Nem megölve magad, nem úgy. Ez egy tudati tevékenység. Annak tudati tevékenysége, hogy a halmazok természetét mulandónak, nem énnek, szenvedésnek látod, és aztán leteszed. Minden alkalommal, amikor valóban meditálsz, azt tanulod, hogyan tedd le a halmazokat, vagy legalább egyes aspektusaikat. Talán nem vagy képes teljesen elhagyni a halmazokat, de amikor megállapodsz az éberségben, akkor túljutsz az akadályokon, kezded elengedni őket. Ha például a légzésre való éberséget gyakorlod, akkor félreteszed a kapzsiságot, a haragot, és a zavarodottságot, legalább ideiglenesen. Tehát gyakorlod a halmazokhoz ragaszkodás egy részének elengedését. Ahogy meditálsz a légzésen, elengedsz némi ragaszkodást a testhez, a fizikai testhez, a testtel kapcsolatos érzésekhez. Észreveszed, hogy amikor éberebb vagy, akkor képes vagy szemlélni a testet, megérteni mulandó természetét, elfogadni mulandó természetét. A test öregszik, időnként megbetegszik: ezt el tudod fogadni szenvedés nélkül, mert lerakod a ragaszkodást; ez a halmazokhoz ragaszkodás lerakása.

A nemesek továbbra is megbetegszenek, megöregszenek, vannak halmazaik, vannak fájdalmas érzeteik, élvezetet is tapasztalnak, de nem ragadják meg. A megvilágosulatlan elme mindig ragaszkodik, azonosul, ezért mindig csalódik, amikor az élvezet vagy a boldogság elkopik, és amikor leváltja a kényelmetlenség és a fájdalom, akkor nagyon zaklatott lesz. A halmazok nagyon frusztrálóak a megvilágosulatlan elmének. Sosem kapjuk meg igazán a boldogságot, amit akarunk. Az egyetlen kivezető út a páramík, a jó kamma ápolása, hogy eljuttassuk az elmét oda, ahol képes látni a halmazok igazi természetét és aztán elengedni valamennyire a ragaszkodást.

Mindig kérdezték Ácsán Cshát, hogy mi történik, vagy milyen az, amikor elengedik a halmazokat? Még a világban élsz, tehát hogy van ez? Még érzel fájdalmat? Amire azt mondta, hogy igen, érzel fájdalmat. Még leszel mérges? Igen. Még vagy olyan helyzetekben, amik kiváltanak, vagy csábítanak arra, hogy haragudj. De nem veszed énnek a halmazokat. Nem ragaszkodsz hozzájuk. Így a harag nem merül fel. Olyan, mintha előjönne, de nem veszed fel. Nem veszed énként fel a halmazokat. Nem veszed fel, nem veszed birtokba őket. Tehát az elme olyan, mintha mindig elválna a halmazoktól, de attól még velük van. Ugyanígy a kapzsisággal. Amikor sóvárgunk, az elme kimegy keresni valamit, amit szeretne. A legkisebb dolgot is. Sóvárogsz egy kis élvezetért, egy kis boldogságért. Vagy valami nagyon nagyért. Teljesen mindegy. Az eredmény, hogy az elme kimegy olyat keresni, amije nincs. De ezt szenvedésnek látva, ha az elme kísértéssel találkozik, ha látsz olyat, vagy hallasz olyanról, vagy emlékszel olyanra, amit szeretsz, akkor az elme nem ragadja azt meg kapzsi módon többé. Tudja, hogy az szenvedés, ezért az elme nem megy ki a világba. Ez nem jelenti, hogy nincs esély élvezetet tapasztalni. Egy arahant is ehet finom ételt és tudja, hogy jó íze van. Tudja pihentetni fáradt testét, amikor elfáradt vagy beteg. De nem ragaszkodik hozzá. Nem szenved tőle.

Ez tehát Szomdet Tó egyik tanítása, ha tudni akartad, mit tanított valójában. Azt tanította, hogy hagyjuk el az öt halmazhoz ragaszkodást. Azt tanította, hogy tanuljunk meg önmagunk menedéke lenni, mert senki más nem tudja helyettünk megtenni. Senki más nem hagyhatja el a ragaszkodásod a halmazaidhoz. Csak megmutathatják az utat, bátoríthatnak, de neked kell megtenni, a gyakorlásodon keresztül.”

(Somdet Dtoh and Cultivating Parami To Let Go Of Attachment by Ajahn Kalyano 18 Apr 2026; https://www.youtube.com/watch?v=ISdjVGAbpeA 21:18-30:57)

Szomdet Tó: https://en.wikipedia.org/wiki/Somdet_To_Brahmaramsi

„A szerzetesek gyakran így mérik az emberek sikerét a gyakorlásban, hogy mennyit panaszkodnak. Ha öregebb leszel és többet panaszkodsz az életre, a dolgokra, másokra, a világra, akkor valami rosszul megy. Ha öregebb leszel és kevesebbet panaszkodsz, az jó jel.
A bölcs törődik az elméjével. Türelmet gyakorol a nehézségekkel, örömet talál a dhammában, belső örömet. Megtanulja elhagyni a rossz gondolatokat, a rossz állapotokat, és dhammaként látni a dolgokat. A dhamma igazságot jelent, dolgokat, közönséges dolgokat, mint megöregedni. Csak tudod, hogy megöregszel. Ez normális. Van, hogy nem kapod meg, amit akarsz. Ez normális. El tudod viselni, el tudod fogadni. Van, hogy nem kapod meg, amit akarsz. Van hogy azt kapod, amit nem akarsz. És ez rendben van. Van, hogy mások segítenek neked, együttműködnek veled, s van, hogy nem. Van, hogy egészséges vagy; van, hogy nem. Van, hogy a gazdaság erős; van, hogy a gazdaság gyenge. De ha mindet dhammaként látod, kezelni tudod a dolgokat és nem csinálsz belőlük szenvedést.”

„Minden pont jó, amikor az elméd a dhammával van. Amikor elfelejted a dhammát, akkor újra elragadnak a hangulataid és minden rossz. Akkor sosem vagy boldog, sosem vagy békés, sosem vagy elégedett. Amikor nem a dhammával vagy, mindig többet akarsz. Többre van szükséged. Azt érzed, több kell ahhoz, hogy boldog legyél.
Azt tanulod meg, mint az, aki korábban kérdezte, hogyan készüljünk a halálra? Csupán úgy, hogy éber vagy egy belégzésre, egy kilégzésre. Ennyi elég. Csak légy éber a légzésedre! Egy belégzés, egy kilégzés, ennyire van szükséged, mert amikor meghalsz, ennyi történik. Belélegzel, aztán meghalsz. Kilélegzel, aztán meghalsz. Minden mást az elménk gyárt és azt mondja, hogy ez nem elég jó. Nekem több kell, több pénz, több tulajdon, több ember, több kedves szó, több dolog, amiket szeretek, több finomság. Mindig van valami több, amit akarsz, hogy boldog legyél. Talán gyere vissza a légzéshez és csak legyél éber egy belégzésre, egy kilégzésre. Ez elég jó.”

(The Dhamma Leads To Inner Peace by Ajahn Kalyano 04 Apr 2026; https://www.youtube.com/watch?v=CjymHuJrh2U 12:13-13:56, 16:05-17:30)

„A függő keletkezés (paṭiccasamuppāda) és a három jelleg (tilakkhaṇa) tanításainak szemszögéből levonható a következtetés, hogy kezdetben a legtöbb ember nem tud a tényről, hogy az úgynevezett én, amihez ragaszkodnak, végső soron nem létezik. Az emberek csupán rengeteg összekapcsolódó és összefüggő testi és tudati jelenségek folyamataként léteznek, melyek keletkeznek, átalakulnak, és eloszlanak.

Amikor nincsenek tudatában ennek az igazságnak, akkor ismétlődően ragaszkodnak az érzelmekhez, gondolatokhoz, vágyakhoz, szokásokhoz, véleményekhez, hiedelmekhez, észlelésekhez, stb., és azonosulnak velük. Bár az ebből eredő énérzet folyamatos átalakuláson megy keresztül, azt gondolják: »akkor az voltam, most ez vagyok«, »akkor úgy éreztem, most így érzek«.

Az ilyen önazonosulás megtévesztettség, például a gondolatoktól és az érzésektől, amik csupán az adott pillanatban tevékeny másodlagos tudati tényezők (nāma-dhamma). Ez a megtévesztettség a hibás gondolkodás forrása. A következményeként a gondolatokat, érzéseket, és tetteket annak igénye hajtja és készteti, amit abban a pillanatban énként ragadnak meg.

Amikor az éberség alapjai szerint gyakorolnak, egy adott folyamatban látják valamennyi testi és tudati összetevőt, ahogy természetük szerint keletkeznek és megszűnnek. A pillanatról pillanatra zajló folyamat mindegyik tényezőjének elemzésével és megkülönböztetésével nincs megtévesztettség, amitől megragadnának dolgokat és énként azonosulnának velük. Így ezek elvesztik kényszerítő erejüket.

Ha ez a belátás megfelelő mélységet és tisztaságot ér el, megvalósul a megszabadulás. Az elme új létmódba kerül, ami tiszta, tágas, részrehajlástól és ragaszkodástól mentes. Még a személyiség is megváltozik tőle.

Ez a tökéletes tudati egészség állapota. Hasonló egy teljesen egészséges testhez, aminek minden szerve simán és normálisan működik a betegség hiányában. Az éberség négy alapjának gyakorlata tényleg egy módszer az elme tudati betegségektől való megtisztításához, azok teljes megszüntetéséhez, amik korlátozzák, akadályozzák, és gátolják az elmét. Ekkor az ember készen áll a világon mindennel határozottan és örömmel szembenézni és azokat kezelni.”

(Buddhadhamma: The Laws of Nature and Their Benefits to Life by Bhikkhu P. A. Payutto, chapter 18; https://buddhadhamma.github.io/path-factors-of-concentration.html#fruits-of-mindfulness-practice)

„Szenvedsz, mert a világ nem olyan, amilyennek akarod. De amikor gyakorlod az éberséget, arra figyelsz, hogy meglásd a dolgok természetét olyannak, amilyen. Hogy meglásd a Dhammát, az igazságát annak, ahogy a dolgok vannak. Elkezded elfogadni, hogy a test mulandó, megöregszik, megbetegszik, és egy nap meghal. Akiket szeretek, egy nap megöregszenek, megbetegszenek, meghalnak. A mobiltelefon, amit szeretek és sokat használok, egy nap meghal. A kocsim egyszer meghal, a házam egyszer összeomlik. Bármi, amihez ragaszkodsz ezen a világon, mulandó.

Ahogy a Dhammát gyakorlod, felismered ezeket, felébredsz. A Buddha a felébredés folyamatának mondta. Olyan, mint kijönni egy álomból, alvásból. Amikor alszol és álmodsz, bármiről ábrándozhatsz. Amikor felébredsz, tudod, hogy az a valóság, hogy az van, ami van. Ez a belátás, ami abból jön, amit csinálunk, amit gyakorlunk. Visszairányítjuk magunkra a figyelmet. Megismerjük az igazságot.

Az igazságot felismerheted csak annyival, hogy figyelsz egy belégzést, egy kilégzést. Ilyen egyszerű. Ezt gyakran elfelejtik az emberek. Azt gondolják, hogy a Dhamma megismeréséhez el kell olvasni az egész Tipitakát, kielemezni, megjegyezni, megbeszélni, és megvitatni azt. De igazából úgy is megismerheted a Dhammát, hogy megismersz egy belégzést és egy kilégzést, mert az azt tanítja, hogy minden mulandó. Ha belélegzel, de nem lélegzel ki, meghalsz. Ha kilélegzel, de nem lélegzel be megint, meghalsz. A légzés mulandó. Csak belélegezni, majd kilélegezni tudsz. Az nem megy, hogy csak belélegzel, s az elég is arra a napra. Elég kényelmes lenne, órákra lemehetnél a víz alá. De ilyet nem tudsz. Belélegzel, aztán kilélegzel, majd megint muszáj belélegezned. És igazából ez az élet. Ha valaha olyan helyzetbe kerülnél, ahol nincs nagyon levegő, mint egy szennyezett hely, vagy egy tűz mellett, ahol sok a füst, vagy víz alatt, akkor látod, milyen közel jársz az életed végéhez. Mert ha nem kapsz levegőt, pánikba esel, s levegőt akarsz, oxigént.

Tehát igazából a Dhamma nagyon közel van hozzánk, és nagyon nyilvánvaló. De a gondolkodó elménk zavarodottságában történeteket gyárt egy félreértés, vagy mondhatjuk egy hibás nézet alapján. Egy másik módja a folyamba lépett leírásának, hogy aki a helyes nézetben megalapozott, aki megértette, mi a szenvedés, a szenvedés oka, amit el kell hagyni, a szenvedés, amit meg kell ismerni, a szenvedés vége, amit meg kell valósítani, a gyakorlás útja, amit ki kell fejleszteni. Ezt csináljátok itt, a négy nemes igazságot gyakoroljátok. De hogy a többi hármat felismerjétek, gyakorolnotok kell az utat!”

(With Mindfulness We See The Changing Nature of The Body And Mind by Ajahn Kalyano 25 Mar 2026; https://www.youtube.com/watch?v=AqnWS0zqU0Y 37:47-41:17)

„Tudnunk kell, hogy milyen a bölcs ember, hogy legyen bölcsességünk, s hogy ne a belső bolonddal barátkozzunk, ami a kapzsiság, utálat, és zavarodottság. A kapzsiság, utálat, és zavarodottság már nagyon régóta itt van az elménkben. Így amikor eljövünk a Dhammát gyakorolni, találkoznunk kell velük, megjelenik a kapzsiság, utálat, és zavarodottság. Ezért gondolkodjunk és szemlélődjünk azon, hogy az életünk halálban végződik. Megszülettünk és meg is kell halnunk. Ez a test pedig tele van betegséggel, tele van nem szép dolgokkal. Szemlélődünk, hogy elengedjük, elengedjük, elengedjük.
 Látod, hogy lélegzet nélkül a test itt azonnal meghal? A test olyan, aminek szét kell esnie, el kell romlania, meg kell halnia. Mindazok, amiket tapasztalunk, mint a látvány, hang, íz, szag, érintés, tudati tárgyak – mint a különféle hangok, amiket hallunk – a fizikai forma alapján keletkeznek, és szépnek vagy nem szépnek látjuk őket. Megfigyeljük ezeket a jelenségeket, és látjuk, hogy a test szükségszerűen találkozik az öregséggel, betegséggel, és halállal. És amikor igazán megbetegszik, akkor az rengeteg szenvedés, gyötrelem. Látjuk, hogy a nappalok és éjjelek könyörtelenül elmúlnak, elmúlnak, és az öregség, betegség, és halál folyamatosan egyre közelebb, egyre közelebb jön. A betegség egyre közelebb jön, mindig megjelenik. Egy nap ilyen vagy olyan betegségünk lesz.
Ezért most tényleg megállapodunk az elme képzésének gyakorlatában, a bhávanában. Sokat meditálunk, sokat képezzük az elmét, nagyon tudatosak vagyunk. Azért gyakorlunk, hogy megbékítsük az elmét a szemlélődéssel. Azon szemlélődünk, hogy az öregség, betegség, és halál normális. Amikor már meghalt, látjuk a test nem szép természetét, hogy ez a test egyszerűen tele van betegséggel. Így belátás és nyugalom jöhet létre. Látjuk, hogy közel a halál, nem messze. Nem arról van szó, hogy biztos meghalunk ötven vagy száz év múlva. Egyszerűen csak nem biztos. Lehet, hogy ma meghalunk. És amikor így szemlélődünk, akkor a kapzsiság, az utálat, és a zavarodottság, amik az elmében nagyon erősek, csökkenhetnek, könnyebbek és halványabbak lehetnek.
Eljuttatjuk az elmét a békéhez és szamádhihoz. Azt gondoljuk, hogy ez az élet halálban kell végződjön, hogy nem tudjuk, mennyi van hátra, egy másodperc, egy perc, egy óra. Ezért a jelenben jót és üdvöset teszünk, előre vivőn cselekszünk, végezzük a Dhamma gyakorlatunkat. Látjuk a feltételes képződmények hátrányait, látjuk a test hátrányait, látjuk, hogy nem biztos. A test változik és az elme szenved. Ezért gyakorlunk, csináljuk a képzést, az elmét éberré és bölccsé tesszük. Látjuk az erényesség, összeszedettség és bölcsesség minőségeit. Ez a bölcs ember.
Ez tehát a Buddha Dhammájával találkozás, a bölcs személlyel találkozás. Mint láthatjuk, volt szerencsénk találkozni ezekkel a tanításokkal. Az olyan tisztelendők, mint Ácsán Mán és Ácsán Cshá átadták nekünk ezeket a gyakorlatokat, ezeket a tanításokat, ezért találkozhattunk a Dhammával, és most rajtunk múlik, hogy gyakoroljunk, hogy a gyakorlásunkon keresztül hódoljunk. Amikor képesek vagyunk gyakorolni, és a gyakorlásunkon keresztül hódolni, akkor sikerünk lesz a gyakorlásunkban és találkozhatunk a Buddhával, miként előttünk a nagy mesterek, tisztelendő Ácsán Mán és tisztelendő Ácsán Cshá, akik az arahantságig gyakoroltak, majd jöttek és a Dhammát tanították. Ezért a tanításaikat tekintjük elsődleges gyakorlatunknak, az alapzatunknak, hogy felkeltsék a bölcsességet, felkeltsék a tudást, mert azt tanították, hogy ez a test és ez az elme olyan, amit el kell engednünk. Nem tudunk ragaszkodni hozzájuk. Valójában nem én. Igazából nem én vagyok, nem az enyém, nem te, nem a tiéd.
Amikor bölcsesség híján vagyunk, felmerülnek gondolatok, s legyenek azok a gondolatok üdvösek vagy károsak, ragaszkodunk hozzájuk, mint a sajátunk. Ezért legyenek azok üdvösek vagy károsak, ugyanúgy el kell engednünk, mert ha az üdvöshöz, mint énhez ragaszkodunk, ragaszkodunk az előre vivőhöz és azt gondoljuk, tényleg jó vagyok, tényleg jót teszek, akkor az emberek jönnek és kritizálnak, s akkor felbosszantjuk és felzaklatjuk magunkat. Azt érezzük, hogy igazam van, jó vagyok, jót teszek. Ez a ragaszkodás szennyeződésének keletkezése. Ezért ebben óvatosnak kell lennünk.”

(The Sage & The Fool (29 July 2025) by Ajahn Anan; https://www.youtube.com/watch?v=MGrcETlcP4Q 20:17-26:35)

„Az emberek folyton azt kérdik, hogy mi a jó meditáció titka. Egyszer Ácsán Cshá ezt válaszolta: megtanulni középen tartani az elméd. Azt jelenti, hogy éber vagy, tudod, mi történik benned és körülötted a világban, de nem ragadsz bele a kellemes utáni vonzódásba és a kellemetlentől való viszolygásba. Csak tudod a dolgokat, ahogy vannak. Egyes dolgok kellemes jellegűek. Más dolgok kellemetlen jellegűek. Ezek lehetnek a saját emlékeid, vagy amit épp gondolsz abban a pillanatban. Lehetnek külső tapasztalatok, amiket látsz, hallasz, ízlelsz, szagolsz, megérintesz. Egyesek kellemesek, mások kellemetlenek. A célod fenntartani az éberséget, ezt a részrehajlás nélküli, kötetlen figyelmet, és csak tudatában lenni, hogy ez ilyen. A kellemes dolgok ilyenek. A kellemetlen dolgok olyanok. Középen tartod az elméd.”

(Dealing With Self-Aversion And Low Self-Esteem by Ajahn Kalyano 08 Mar 2026; https://www.youtube.com/watch?v=aHoY9Gwrdyk 20:57-21:57)

„Ha túl tudunk jutni a betegségen, akkor azt tesszük, ugye? És mindig megpróbálunk, ami nem baj. Még a Buddha is arra bátorított, hogy törődjünk a testünkkel azért, hogy jó cselekedetekre és a Dhamma gyakorlására használhassuk. De végül nem menekülhetünk a betegségtől, utolér minket, ha nem idősen, akkor talán előtte elkapunk valamit, mert ilyen az emberi test. Törékeny, tökéletlen, dukkha.
Ezzel kerüljünk tisztába, lássuk meg, hogy bárkik is legyünk a világban, az öregség, betegség, és halál eljön! Lehetünk a leggazdagabbak, a legszegényebbek, férfiak, nők, lehetnek bármilyen politikai nézeteink, bármilyen kedvenc filmünk, kedvenc ételünk, nem számít. Az öregség, a betegség, és a halál eljön, nem menekülhetünk.
Ezért jobb megtanulni, hogyan legyünk békében ezzel és hogyan értsük meg ezt úgy, ahogy van, semmint hogy csalódjunk miattuk és felzaklassanak, ahogy az általában történni szokott. Bosszant, amikor megbetegszünk, nem csak a testi kellemetlenség miatt. Tudatilag nem szeretjük. Nem akarunk betegek lenni, mert lekorlátoz. Esetleg nem tudunk dolgozni menni, tehát ez baj. Esetleg nem találkozhatunk másokkal, ha mondjuk fertőző betegségünk van, és be kell zárkóznunk egyedül. Nem sok mindent tudunk csinálni. Amikor betegek vagyunk, nincs semmihez se kedvünk. Tehát sok a betegség okozta korlát. De a legrosszabb valójában a tudatunk, ami énként és enyémként ragaszkodik a betegséghez. Nem csupán egy állapotnak, az emberi test normális állapotának látjuk, olyannak, ami csak keletkezik és megszűnik. Pedig minden betegség keletkezik és megszűnik. De szokásunk szerint ellenszenvvel reagálunk, hogy nem akarunk betegek lenni, nem szeretjük a betegséget.
Tehát nem csak a test beteg, hanem a tudat is. Ezek az egyszerű igazságok azok, amiket a Buddha próbált segíteni jobban megértenünk.”

…

„Mit várhatunk a gyakorlástól, amiről beszéltem, hogy tudatába kerülünk a dolgok hétköznapi, normális módjának? Az miért jó? Az értékesítési érve, ha marketingelnénk vagy ilyesmi, hogy ez a termék elég hétköznapi. Nem hangzik jól, ugye? Pedig az. Ez a Dhamma. Ez egy normális termék és megmutatja a normálist, mert ez az igazi bölcsesség. De hogyan láthatjuk meg? Hogyan jó az? Mi hasznunk van belőle? Esetleg megfordíthatjuk, és azt kérdezzük: mi a szenvedés az életben? Amikor a tudatunk nem normális. Amikor a tudatunkat elragadja a részrehajlás, a szélsőségek, avagy egyszerűen nem békés. Csak vegyük észre, amikor stresszesek vagyunk, nem vagyunk boldogok. Mi történik? Az egyik, hogy beleragadtunk egy sor negatív gondolatba, valószínűleg reakcióként valamire, kapaszkodva valamibe, a tudat nincs egyensúlyban. Lehet az abból jövő szenvedés, hogy olyat akarunk, amink nincs, vagy nem akarunk olyat, amink van. Ezek mind olyan tapasztalatok, amikre mondhatjuk, hogy nem normálisak. Viszont amikor az éberségünk jobb, gyakoroljuk az éberséget, reflektálunk a Dhammára, behozzuk a Dhammát abba, ahogyan a dolgokra tekintünk, akkor tényleg felismerhetjük, hogy rávezetni a tudatunkat a dolgok normális módjának meglátására és megismerésére megszabadító. Megszabadítja a tudatunkat a nem normálistól. Az azonosulástól, a énérzethez ragaszkodástól.
Bármikor, amikor megjelenik az énérzet valamely tapasztalatunkban, elkezdünk szenvedni. Elkezdünk ragaszkodni ezzel a hibás gondolkodással és aztán szenvedünk. Míg amikor normálisnak látjuk a dolgokat, a tudat elengedi és úgy ismeri azokat, ahogy vannak. Például egy belégzés, egy kilégzés. Ez egy nagyon egyszerű tárgy, amire összpontosíthat a tudatunk. Amikor valóban tudatában vagyunk a belégzésnek, a kilégzésnek, anélkül, hogy bármit hozzátennénk, csak tudunk a belégzésről, a kilégzésről, hogy az milyen érzés; vagy egy gondolat keletkezéséről, elmúlásáról, csak ennyinek vagyunk tudatában. Akkor a tudatban nincs erős énérzet. Csak a tudomás. Az ilyen tudomásra mondjuk, hogy én nélküli. Esetleg teljesen én nélküli azoknak, akik nagyon előrehaladottak. Vagy lehet általában én nélküli, még mindig van egy kis halvány én, de általában én nélküli a tudomása annak, ahogy a dolgok abban a pillanatban vannak. Ez megszabadító, sok békét, boldogságot ad a tudatnak. Viszont amint elkezdünk ént alkotni, akár csak olyan egyszerű dologból, mint egy belégzés, egy kilégzés, átváltunk az én légzésemre, hogy a légzés az enyém. Elkezdünk szenvedni miatta, mert azonosulunk vele és ragaszkodunk hozzá. Észrevesszük, hogy minél több a ragaszkodás a tudatban, akár a testhez, akár egy eszméhez, gondolathoz, érzéshez, érzelemhez, annál inkább szenvedünk, annál kevésbé szabad, kevésbé békés a tudatunk. Ez olyan, amit magunknak kell kikísérleteznünk.”

(Bringing Your Mind To Know The Ordinary - by Ajahn Kalyano 14 Feb 26; https://www.youtube.com/watch?v=2A7TRNFMz40 29:02-31:28, 32:01-35:43)