Az ember a szokás, ahogy az vagyok, amit szoktam. Ha ismersz, tudod, hogy hogy szoktam ülni, állni, sétálni, beszélni, írni, nézni, hallgatni. Ha ismerem magam, akkor tudom, hogy szoktam gondolni, érezni, beszélni, viselkedni. Megszokjuk egymást, ha szokásaink összeillenek, s legjobb esetben elkerüljük egymást, ha nem. Ahogy én gondolom, ahogy te gondolod - gondolati szokások találkozása.
Ahogy én mondom, úgy jó, és ahogy te, úgy nem. Hát hülye vagy? Ilyen a szokáshit, hogy az én szokásom az igaz, a felsőbbrendű, a tied pedig csak gagyi és ostoba. De lehet olyat is, hogy én mindig rosszul csinálom, én nem értek hozzá, én nem tudom, de bezzeg ő, ő tudja a tutit, ő már megvilágosodott, ő már lediplomázott, ő már csillogó házikóból csillogó kocsiba száll és csillogó boltokban vásárolgat. Ilyen a szokáshit, hogy az én szokásom vacak, az alsóbbrendű, de az övé pompás és nagyszerű. Harmadikként ne feledjük azt, amikor mi mind egyéniségek vagyunk, de mégis egy csónakban evezünk és lényegében egyek vagyunk, mert őt is anya szülte, a király is egyedül jár oda, s mind csak azt szeretnénk, ha boldogok lehetnénk. Ilyen a szokáshit, hogy senki sem jobb vagy rosszabb, mind hasonlók, mind ugyanolyanok vagyunk, s mindenkinek lehet véleménye, de senkire se kell hallgatni.
Ezek a szokások, amik vagyunk, ami vagyok, alakulgat az idők során, de bizton hisszük, a kutyából nem lesz szalonna, s lényegében ugyanaz vagyok, mint akkor régen. Régen nem szerettem a sóskát, és most se. Legalábbis ezt hiszem. Évtizedek óta nem találkoztam sóskával. De attól még hihetek benne, s akkor igaz, ugye? Persze hogy nem. Elég csak újra és újra elmondani magamnak, elmondani másoknak, s elhisszük.
Ez tehát születésünk és halálunk közt a történetünk, mely történetet tovább mesélgetünk újabb és újabb alkalmakon, újabb szülinapokon, újabb születéseken és halálokon át. Hajt az öntudat, az önteltség, az önsajnálat, önmagam szeretete és féltése. És ez az önmagam a gyakorlatban, hogy a kalácsot lekvárosan vagy nutellásan akarom, máshogy nem, mert minden más pocsék, de hogy megszerezzem magamnak a napi kalács adagomat, annyi, de annyi mindent megteszek, s közben észrevétlenül is szidom az izzadságcseppjeimet és fohászkodom a világ után, amikor a számba repül a jól megkent kalács. Egyszerű szokások, egyszerű korlátok, amikhez magunkat szoktatjuk hozzá minden nap, amikkel magunkat határozzuk meg minden helyzetben. És aztán ha nem úgy alakulnak a dolgok, akkor mindenki elmehet a fenébe, és miért pont velem kell kicseszni!
Ameddig a szokások a biztonság, a jó, a valóság, az én, addig nem hogy nem akarjuk elhagyni, de még csak eszünkbe sem jut, hogy van olyan. Még időnként, ritka esetekben elhisszük, hogy lehet jobban is csinálni, vannak jobb szokások, vannak jobb emberek, s akár mi is jobbá válhatunk. De ez a lelkesedés könnyen kifullad olyan célokban, mint hogy fogyhatnék pár kilót, olvashatnék pár oldalt, mondhatnék pár kedves szót, öntözhetnék pár fát. És aztán hol sikerül, hol nem ezeket megtenni. Amikor pedig tényleg azt látjuk magunkon vagy máson, hogy elhagyott egy rossz szokást, vagy felvett egy jó szokást, akkor nyilván megérdemli az elismerést, akár még filmet is forgathatnának róla. Ha pedig már túl vagyunk egy-két önjavító programon, akkor tisztában vagyunk vele, mennyi munkát és odafigyelést igényel, hogy akár csak apróságokon változtassunk. Mert a szokások erősek, visznek magukkal, nem kell rajtuk gondolkozni.
Ahol felismerjük, hogy a szokásaink bántanak minket, bajba visznek és bajjal járnak, ott jelenik meg a szándék, hogy változtassunk. A Buddha örömhíre, a Buddha igéje, hogy a bajos szokások nem a semmiből, nem kívülről, nem mástól, de még csak nem is magunktól, belőlünk jönnek, hanem okai és feltételei vannak, s ezek közt a legfőbb a tudatlanság és a sóvárgás. Ahogy a bajok keletkeznek, úgy meg is szűnnek, s van út a bajok megszüntetéséhez, avagy a rossz szokásaink elhagyásához.
Tehát, az első lépés az úton a megértése, hogy bajok elsősorban a rossz szokásokból erednek, s ezen rossz szokásokat leválthatjuk jó szokásokra. Ha rossz szokásunk van a viselkedésünkben, a beszédünkben, vagy a gondolkodásunkban, akkor elhatározással és odafigyeléssel átnevelhetjük magunkat, észben tartva, hogy megéri a változtatás. Megértjük, hogy az erőszak csak tetézi a bajokat, nem csökkenti. Megértjük, hogy a kapzsiság nem több boldogságot, hanem elégedetlenséget szül. Megértjük, hogy a figyelmetlenség nem megoldja a gondokat, hanem elkendőzi és engedi elszaporodni azokat. Ezért a kialakítandó jó szokások, amik saját magunk és mások javára vannak, a kedvesség, az elégedettség, s a figyelmesség gyakorlása.
Építve a megértésünkre és az elhatározásunkra elkezdünk odafigyelni arra, hogy mit mondunk, mit teszünk, s hogyan élünk. Ha észben tartjuk, hogy az erőszak rossz, s a kedvesség jó, akkor mielőtt engednénk a szokásunknak, hogy leszóljuk a másikat, vagy hogy elvegyünk magunknak még egy szelet lekváros kalácsot, visszafoghatjuk a késztetést, mielőtt testet öltene a viselkedésünkben. Visszafogjuk, ha emlékszünk, hogy nem jobb, hanem rosszabb lesz tőle. Visszafogjuk, ha meglátjuk benne, csak több bajunk lesz tőle, mint örömünk. S ez lehet, sokszor nem sikerül, mert a szokások ereje csábító, mert könnyűnek tűnik, főleg amíg él a korábbi nézet, hogy az a szokás jó, igaz, s örömet okoz. És hiába gondoljuk kezdetben, hogy ebből baj lesz, mégis ott az érzés, hogy de jó lenne. Ebben áll az átnevelése a szokásoknak, hogy az apróka gondolat, hogy baj lesz, megerősödjön természetes látásmóddá. Ehhez azonban át kell mennünk azon a folyamaton, hogy rendszeresen visszafogjuk magunkat a cselekedeteinkben, majd pedig az indulatainkban is. Azzal, hogy viselkedésben sikerül a jó utat választani, megerősítjük a szándékot a rossz szokás elhagyására, mert megtapasztaljuk első kézből, hogy ettől több békére és elégedettségre teszünk szert. Ez az újonnan szerzett boldogság a rossz szokás felett aratott győzelemből teret ad az indulatok, a késztetések, a szokáshajlamok jobb és gyorsabb felismerésének.
Minél előbb kapjuk el azokat a gondolatokat, amik érzéssé, indulattá, majd cselekvéssé formálódnak, annál kevésbé kerülünk bajba miattuk. Míg kezdetben talán csak annyit látunk, hogy ha másokkal rosszul viselkedünk, akkor az rossz hatással lesz ránk is, fokozatosan rájövünk, hogy a problémás szokásaink már akkor fájdalmasak, amikor csak halvány indulatként bukkannak fel. Az erőszakos hozzáállástól először mi magunk forrongunk és zaklatja fel a tudatállapotunk. A mohó, kapzsi hozzáállástól először mi magunk éhezünk és szenvedünk hiányt. A figyelmetlen hozzáállástól a saját értelmünk ködösödik el és kényszeríti azt meggondolatlanul, vakon haladni. Így haladunk a kezdeti megértéstől és elhatározástól a viselkedésen át saját elménk, saját szívünk képzéséig, miközben ezek egymást erősítik és támogatják. Amikor olyannal találkozunk, ami erős reakciót vált ki belőlünk, akár ellenkezést, akár vonzódást, akkor lehetőség van nem kiélni a késztetést, nem követni a szokást, ha emlékszünk rá, hogy ettől bajba kerülünk, hogy a bajt mi magunk idézzük elő, hogy lehetséges nem bajba kerülni, s hogy elkerüljük a bajt, ha okosan odafigyelünk és nem rendíti meg az elhatározásunk az, ami elsőre taszítónak vagy csábítónak tűnik. Ezeket a tudati képességeket fejlesztjük a Buddha tanításainak megismerésével, fejlesztjük az előírások követésével, s fejlesztjük a meditációval. Ezt nevezik a hármas képzésnek, úgy mint a felsőbb erény, a felsőbb szív, s a felsőbb megértés gyakorlata, másként mondva képzés az előírásokban, a meditációban, s a bölcsességben.
A meditációs gyakorlat röviden abban áll, hogy van egy tárgy, amire fenntartjuk a figyelmünket. Az elsődleges cél a nyugodt összeszedettség létrehozása és megőrzése. Amikor valamilyen szórakoztató, élvezetes dologra figyelünk, akkor ott az összeszedettség erős, s ténylegesen nem látunk, nem hallunk, akármi is történjen körülöttünk. De az ilyen figyelem mindig az élvezeti tárgy meglététől függ, s ezért könnyű elveszíteni, s nem könnyű előidézni újra. A buddhizmusban használt meditációs tárgyak ezért nem az érzékiséget tápláló dolgok, hanem általában semleges jellegűek, mint a légzés. Ha elkezdünk arra figyelni, hogyan áramlik az orrunkon keresztül a levegő, akkor hamar észrevehetjük, hogy már egész máshol jár az eszünk. Minél előbb vesszük észre, annál jobb. Amikor észrevesszük, egyszerűen visszatérünk a légzéshez. Közvetlenül észleljük, hogy a légzés milyen érzés, s ennél maradunk, semmi egyéb feladatunk nincs itt. Amikor kitartunk a légzésnél, minden egyéb gondolat, érzés, külső benyomás érdektelen. Nem foglalkozunk sem azzal, hogy mi volt korábban, mit tettünk, mit nem tettünk, mit éltünk meg, mit nem éltünk meg, sem pedig azzal, hogy mi lesz később, mit fogunk és nem fogunk tenni, mit fogunk és nem fogunk megélni. Továbbá nem foglalkozunk azzal sem, ami a jelenben történik, hogy mit látunk, hallunk, érzünk, gondolunk, kivéve a légzés érzetét. A légzés érzete adja azt a kapaszkodót, ami a figyelmet megtartja, s ezzel minden más tudati folyamatot enged elcsendesülni. Amikor sikerül némi nyugalomra és összeszedettségre szert tenni, akkor világosabbá válik az, ahogyan a figyelem elterelődik és bevonódik különféle gondolatmenetekbe, érzésekbe, s külső benyomásokba. Itt van az, ahol alkalmazhatjuk a szokásokról, a gondok és bajok kialakulásáról való megértésünk, s felismerhetjük részleteiben azt, ahogyan működik, ahogyan megzavarja a tudatunkat, továbbá kitapasztalhatjuk, hogyan lehetséges nem elveszni a megszokott késztetésekbe. Így a nyugodt összeszedettség és a mély belátás együttese eredményezi azt a szükséges rendíthetetlenséget, amitől a csábító és taszító élmények nem ragadnak magukkal, ezáltal nem hozunk bajt a saját fejünkre.
Röviden, a szokások határozzák meg a létünk, ezért azok alakításával formálhatjuk az életünket. Belátva, hogy miként jönnek létre és miként múlnak el a szokások, mitől tűnnek vonzónak, mitől bajosak, s miként hagyhatjuk el őket, végig járhatjuk az utat oda, ahol a belső elégedetlenség és zaklatottság nem jelenik meg többé, s ezáltal tartós békére és boldogságra teszünk szert.
