Lelketlen Béka

„Megérkezve a kolostorba, gyakoroljuk, amennyire csak tudjuk, az éberséget, majd a bölcs elmélkedést azon, ami történik, mialatt figyelmünket visszafordítjuk a testünkre és az elménkre, az öt halmazra. Ilyenkor van esélyed elmélkedni, ránézni arra, ami történik. Úgy látni, ahogy van: egy sor tényező, okok és okozatok állandóan zajló folyamata. Elkezded feltárni az élet rejtelmeit csupán azzal, hogy a korábbinál tisztábban megnézed, megismered önmagadat. Ahogy belefogsz, megannyi ellenszenv és belső küzdelem eloszlik, elkopik, mert felismered, hogy az csak magad teremtette szenvedés. És honnan? Az énből. Énként azonosulunk mindennel. Minden vágy az én vágyam, az én szükségem. Minél erősebben azonosulunk, annál inkább szenvedünk. Szenvedünk, hogy azonosulunk a testtel, mint énnel, az én testemmel, és hogy mit szeretnénk a testnek, hogy tökéletes legyen, ne okozzon fájdalmat, ne okozzon semmi gondot, és maradjon fiatal és erős. Azonosulunk az érzésekkel. Imádjuk az élvezetet és utáljuk a fájdalmat. Azonosulunk minden tudatállapotunkkal. Szeretjük a jókat. Nem szeretjük a kellemetleneket, a stresszeseket.

Lényegében folyamatosan azonosulunk mindennel, mint énnel, mert ezt csináljuk, mióta megszülettünk. De most, hogy elkezdesz kilencven százalékban magadra, és csak tíz százalékban a világra figyelni, van esélyed. Ekkor van esélyed látni a folyamatot, ahogyan kialakul a kötődés, miközben megragadunk, belekapaszkodunk mindenbe, mint énbe. Luangpó Cshá egy csavarhoz szokta hasonlítani. Amikor becsavarod egy darab fába, akkor megszorítod. Forgatod és szorosabb lesz. Ez a megtévesztett elme, ami mindennel énként azonosul. Az én érzete fokozatosan rászorul a testre, az érzésekre, a gondolatokra. Minél kevésbé vagyunk tudatosak, minél kevésbé szemlélődünk ezen, annál szorosabb a csavar, és annál több szenvedés keletkezik. De amint visszairányítod az éberséget az öt halmazodra, és némi bölcs megfontolással tekintesz rájuk, az olyan, mint visszafele, a másik irányba tekerni, meglazítani a csavart. Így a mindennel énként azonosulás érzete meglazul, meggyengül. Jobban, ténylegesen jobban érzed magad. Ahogy kevésbé azonosulsz a vágyakkal, lesz egy szabadságérzeted és jobban érzed magad. Ekkor képes vagy olyanokkal együtt élni, akik nem a családod, nem a barátaid. Képes vagy különféle körülmények közt élni, egy helyen, ami nem az otthonod, és olyat enni, amit nem te választottál. Mindazok a feltételek, amikkel az elején nem elégedett az elméd, kevésbé lesznek gondok, amikor megtanulod, hogyan lazíts az azonosulás, az énség nézetének csavarján. Persze, ez hosszan kitartó erőfeszítésbe és gyakorlásba kerül. A Buddha megmondta, hogy a tanítása nem való annak, aki passzív, lusta, félvállról veszi. Ez a vírijaváda, a virija, vagyis a kitartó erőfeszítés tana. A mindennapi gyakorlás erőfeszítést kíván. Testi erőfeszítést néha, szellemi erőfeszítést mindig. Máskülönben hajlamosak vagyunk belefulladni a szenvedésbe, elveszni benne, és állandóan megpróbáljuk elhagyni, amitől csak rosszabb lesz.

Az emberek mindig kérdezik, hogy milyen egy arijapuggala elméje. Olyan, mint aki ezt megérti, és nem szorítja tovább a csavart, mert érti, hogy csak ront a szenvedésen. Ezért megfelelően kezeli a dukkhát, a szenvedést. Gyakorolja az éberséget. Vizsgálódik. Meglátja és megnézi a szenvedést, hogy azért szenved, azért stresszel, mert sajátjaként és önmagaként azonosul minden érzéssel, emlékkel, gondolattal. Ahogy alkalmazzuk a dhammát a gyakorlattal, ez a folyamat enyhül. Olyan érzés, mintha a dukkha feloszlana, szétoszlana. A testi dukkha szétoszlik, mert amikor az elme éber és bölcs, a test az csak test. Csak ennyi. És az énérzet feloszlik, szétoszlik, elvékonyodik. És megláthatod, ha így folytatod, talán egy nap teljesen eltűnik. Bár van tested, a vele való énként azonosulás elmúlt.

Először csak gyengíti a szokást. Jórészt csak szokás. A téveszme csak szokás. Mindig úgy kezelted a testedet, mint önmagad, mint egy szilárd dolgot, amit birtokolsz. Úgy érzed, te vagy a tulajdonos. De ez megváltozik azzal, hogy gyakorlod az éberséget, vizsgálódsz, előhozod az elmélkedést a mulandóságon, szenvedésen, nem énen. A test továbbra is a test, de az elme, ami énként ragaszkodik hozzá, megváltozik. Már nem csinálja annyiszor. Ezáltal kevesebb a stressz. Még akkor is, ha a test beteg és fájdalmas, már nem azonosítod a fájdalmat énként, önmagadként, sajátodként. Nem veszed a birtokodba, amikor alkalmazod a dhamma gyakorlatát. Ahogy Ácsán Cshá szokta mondani, a fájdalom csak fájdalom. Csak ennyi. Csak egy érzés. A kellemes csak kellemes. Ha kimarad valami élvezet, amit szerettél volna, nem számít. Az csak egy érzés. Keletkezik és elmúlik. Csak ennyi. Nincs miért izgulni. Csak egy érzés.”

„Miként a testre, úgy magára az elmére is alkalmazhatod az éberséget és a vizsgálódást. Azonosulsz egy gondolattal, mint önmagad, a sajátod, az éned. Ezt meg kell vizsgáljad. A gondolataink olyan gyorsan változhatnak. Ami egyik nap a véleményed, az, mivel másnap valami változik, szintén változik. Amikor az énérzet erős, a véleményünk nagyon fontos. Ezért a puszta nézet, a vélemény valamiről, nagy vitákhoz és harcokhoz vezethet az emberek közt. Hogy kinek van igaza, ki téved. Ahova odavilágítjuk az éberség és bölcsesség fényét, ott a cél a dolgokat tárgyakként látni. Van az elme, ami megismer, és van a tárgy. Az lehet egy gondolat, egy érzés, egy emlék, a test, az érzékelő tudat. Ezek mind ott vannak, egymást meghatározó részei a folyamatnak. És van az elme, ami megismer. Amikor ott a megismerés, akkor ezek a dolgok mind tárgyak, és az én érzete elkopik. Ezért tudod elengedni a tudati szennyeződéseket. Ezért találhatsz békét és fejlesztheted a gyakorlattal az elmédet, mert el lehet őket engedni. De alkalmaznod kell a tanítást és a gyakorlatot. Ha rendszeresen alkalmazod a haragra az éberséget és a bölcsességet, idővel belefáradsz abba, hogy haragudj, mert felismered, hogy az csak szenvedés. Így a korábban köré képződő énérzet elkopik. Nincs többé, aki akarja. Nincs kötődés, nincs én, nincs enyém. Akkor képes leszel barátságosabban, boldogabban, és realisztikusabban ránézni másokra. Megláthatod az erősségeiket, a gyengeségeiket, de semlegesen tudod látni, nem csak a preferenciáidat követve, és nem az én érzetével.

Amikor sokat meditálsz, mondjuk több órát egy nap, észreveszed, hogy vannak időszakok, amikor csak annyit kell csinálnod, hogy tudsz róla és elengeded. Tudod és elengeded. Aztán észreveszed, hogy a megismerés, az éberség, a világos felfogás, a bölcs átgondolás elkopik és visszatér az énérzet. Bár emlékszel, hogy el kéne engedned, nem tudod megtenni, mert az újra megjelenő énérzet erős, az elméd elfárad, a gyakorlásod elfárad, nem folytatod egy ideig, és visszakerülsz a régi szokáshoz: megint szenvedsz, és amikor szenvedsz, megpróbálod elhagyni, semmint megismerni. Így az elme elindul valami szórakoztatót keresni, vagy megint a hangulatait követi. Ácsán Cshá azt mondta, amikor ilyen történik, amikor elillan az éberséged, fáradt vagy, és nehéz a dolgokat mulandónak, nem énnek látni, akkor térj vissza a testhez, annak bármely aspektusához. A harminckét testrészhez, a légzéshez, a négy elemhez. Csak válassz egy aspektust és szemléld addig, amíg nem látod, hogy az nem én. Az anyagi testet sokszor könnyebb nem énnek látni, mint a gondolatainkat és nézeteinket. Kezdj egyszerű dolgokkal, mint a haj. Fogsz egy hajszálat. Ránézel. Ez én? Lehet, lassan érti már az elméd. Ránézel egy másik testrészre, egy körömre. Körmöt vágsz, orrot fújsz, száraz bőrt kaparsz le, ilyenek. Ezeket csinálod újra és újra. Felismered, hogy a test nem én. Mintha az elme kicsit kijózanodna, kevésbé részegítik a hangulatok. Ekkor rátekintesz a jövő-menő érzésekre. Az érzés csak érzés. A test csak test. S akkor lehet, készen állsz ránézni a gondolatokra, a tudatállapotokra, a kellemesre, a kellemetlenre, a gyönyör kifinomult állapotaira, a kapzsiság és utálat nagyon durva állapotaira. Mind csak keletkeznek és megszűnnek. Csak ennyik. A gondolatok csak gondolatok. Amikor újra képes vagy látni, hogy a dolgok csak ennyik, akkor tudsz szemlélődni. Felismered, hogy az énérzet egy téveszme. Csinálod tovább, és az egész elkezd összedőlni. Az elme több nyugalmat, több egykedvűséget, és több világosságot tapasztal. Kevésbé hajlik újabb énérzetet alkotni, mert tudod, csak szenvedéshez vezet.

Ácsán Cshá úgy mondta, olyan, mint azok a léggömb emberek. Mint amiket hirdetésekhez használnak, egy felfújt léggömb, de jó nagy és emberalakú. Viszont ha kihúzod a dugót vagy kiszúrod, minden levegő kimegy és az énérzet elpárolog. A látszólagos szilárdság eltűnt. Nem maradt semmi. De nem semmi a szenvedés vagy elkeseredettség értelemben. Semmi úgy, mint nincs semmihez ragaszkodás. Még egy köröm vagy hajszál is képes erre. Vagy egy érzés, kellemes vagy kellemetlen. Vagy egy gondolat. Minden lehet a belátás alapja. És előbb vagy utóbb lesz az a belátás, ami kilyukasztja az én teljes téveszméjét. Ezért legyél türelmes a kolostori életre adott kezdeti reakciókkal. Eltart egy darabig hozzáigazodni.”

(Loosening The Grip On Self View by Ajahn Kalyano 26 Sep 2026; https://www.youtube.com/watch?v=iyoKzj8GbaM 8:25-16:52, 25:03-32:53)

„Mondani, hogy hallom a hangot, és beszélni róla, hogy milyen hang, hasznos, és megtehetjük, de megvan a veszély, hogy kötődni kezdünk ehhez az énérzethez, mint valami valódibb dologhoz. Úgymond lepecsételjük a tapasztalatunkat az énérzettel, még az olyan egyszerű dolgot is, mint egy csengő hangja. Átalakul azzá, hogy hallom a csengőt, szeretem a hangját, nem szeretem a hangját, akarom a hangját, meg akarom tartani, mindig hallgatni akarom, vagy utálom a hangját, nem akarom. Az énérzet mindig lefedi a halmazokat a birtoklás felszínes érzetével. Megvizsgálva a tapasztalatot meditációval, az éberség kifejlesztésével, közelebbi megfigyeléssel, elkezded kivenni ezt az énérzetet. Keletkezik tudat, és aztán megszűnik. Van érzés, van észlelés, de az úton képzett elme egyre inkább látja, hogy ezek nem egy én, csak keletkezés és elmúlás változó folyamata. Okok és feltételek folyamata, amik megjelennek, keletkeznek, elmúlnak, és ténylegesen nem én, nem személy, nem egy lény. Nem arról van szó, hogy nincs semmi, hanem a függő keletkezés folyamatának meglátásáról. Amikor van éberség, a sóvárgás megszakítható és megállítható. Nem a halmazokhoz való több kötődéshez vezet, hanem igazából több elengedéshez. De amikor az éberség eltűnt, a tapasztalatunk állandóan okot képez, okot teremt a sóvárgásra, és aztán a kötődés keletkezésére, és tovább szenvedünk. Még a csengő hangjától is szenvedhetsz: szeretem a csengőt, meg akarom szerezni, meg akarom tartani. De nem hagyják, mert nem a tied, valaki más csengője. Vagy a csengő eltörik és senki nem használja, s a többi. Ilyen az élet, nem? Állandóan követjük a sóvárgást a ragaszkodásba és végül újabb születésbe.

Ez tehát a buddhista gyakorlás szíve. Közelről meglátni a tapasztalatunkban ennek az öt halmaznak a természetét, mint mulandó, elégtelen. Mert állandóan változnak, nem adhatnak állandó élvezetet, ahogy azt szeretnénk, állandó ingert úgy, ahogyan szeretnénk. A test nem marad fiatal és egészséges, ahogyan szeretnénk. Az érzés mindig változik, kellemesből semlegesbe, abból fájdalmasba, vissza kellemesbe, vissza fájdalmasba. Változnak az észlelések, és becsapnak, megtévesztenek, ahogy a Buddha mondta, mint a délibáb, és elfelejtünk dolgokat. Elfelejtünk adatokat, elfelejtjük emberek neveit, és aztán szenvedünk, mert elfelejtjük emberek neveit vagy más dolgokat, az emlékezetünk állandóan változik és becsap minket, és elvesztünk, elfelejtünk dolgokat. A késztetések nem mindig kellemesként, hasznosként, vagy üdvösként jelennek meg. Ha nem figyelünk, elragad a sóvárgáson, haragon, zavarodottságon alapuló bonyolítás. Tehát ez az öt halmaz állandóan szenvedést okoz nekünk, természetük szerint nem kielégítőek, nem valódi lakhelyei a boldogságunknak, és mi mégis megtévesztetten mindannyiukhoz mindig kötődünk. Ezzel nem azt mondom, hogy próbáljuk elpusztítani vagy elhagyni ezt az öt halmazt. Amit próbálunk csinálni, hogy megértjük őket több éberség és bölcsesség kifejlesztésével, és a javunkra fordítjuk őket. Mert mitől lesz valaki arahant, mi juttat el a nibbánához? Az öt halmaz megértése, a belátás, a bölcsesség kifejlesztésének alapjaként használatuk. Meg tudod csinálni, ha az éberséggel képzed magad, hogy elmélkedj az öt halmazodon. Kifejleszted az éberséget és aztán a képességet, hogy ránézz, megfigyeld a tapasztalatodat.”

(The Five Khandas Are Not-Self - Dhamma talk by Tan Ajahn Kalyano 11 Jul 21; https://www.youtube.com/watch?v=NP7jyn0D3qQ 32:17-36:33)

„Bölcsesség hiányában van, hogy a hit elhalványul. Ennek egyik legfőbb oka az, amikor túlzottan egy személyben hiszünk. Minden erőnk és indíttatásunk csak abból az egy emberből jön. Így persze ha megbotlik, eltévelyedik, rosszul viselkedik, vagy hasonló, akkor a hitünk nagyon gyorsan összetörik. Még nem ellensúlyozza a bölcsesség. Még nem hit a gyakorlatban, a módszerben, vagy a Buddhába, a Dhammába, és a Szanghába való mélyebb belátásban, hanem felszínesebb: csupán egy emberben. Ezért ha az a személy megbicsaklik, akkor elveszítjük a hitünket. Ez manapság elég általános a megannyi médiával, hírekkel, pletykával. Mindig van pletyka, mondjuk egy szerzetesről, aki rosszul viselkedik, hibás nézete vagy gyakorlata van, nem tartja a szílát. De nem csak szerzetesekről, lehetnek apácák, vagy világi tanítók is. Igazából ez nem újdonság. Megtörtént a Buddha idejében, és attól az időtől egészen mostanáig megtörténik.”

„Valaki mesélt nekem egy thaiföldi világiról, akinek teljesen elege lett, mert annyi hírek van, és ha egy szerzetes rosszul viselkedik, azonnal a címlapra kerül. Amikor gyerek voltam, akkor az a kereszténységgel volt, és a szalagcím mindig az volt, hogy szex, drogok, és a lelkész. Most Thaiföldön ez a buddhista szerzetesek. Tehát ez a fiatalember elment a kolostorba, ahol egy öreg apát volt, egy nagy nyugalomban és békében élő bölcs öreg szerzetes. Szóval a férfi nagyon dühös volt, elment a kolostorba, és azt mondta:
- Ennyi. A buddhizmusba vetett minden hitemet feladtam. Itt ez a sok hír a rossz szerzetesekről. Nem tartják be a szabályokat. Nem követik az előírásokat. Pénzt halmoznak, rosszat csinálnak. A buddhizmusnak befellegzett.
De az öreg szerzetest nem zaklatta fel. Csak türelmesen ült, hallgatta a férfi tirádáját és figyelte a dühödt arcát. Hagyta, hogy befejezze a mondanivalóját, kieressze a gőzt, és mikor befejezte, nagyon kedvesen és halkan így szólt:
- Úgy hangzik, még nem értetted meg, mi a hit. Minden hited az emberekben van, ebben az emberben, abban az emberben. De a buddhizmus ennél sokkal mélyebb.
Felvett maga mellől egy poharat és azt mondta:
- Ha valaki fogna egy nagy marék sarat és beletenné ebbe a pohár vízbe, amitől az sötét, büdös, rémes víz lenne, meginnád?
- Nem, persze hogy nem.
- Mit csinálnál?
- Kiönteném.
- Így van. Kiöntenéd és elmosnád a poharat, ugye?
- Igen, elmosnám a poharat és szereznék rendes vizet.
- Nem dobod el a poharat, csak kiöntöd a vizet, ugye? Nem hagysz fel a vízivással. Ha felhagynál a vízivással, meghalnál. Csak mész és szerzel ivóvizet. Nem szabadulsz meg egy teljesen jó pohártól, csak mert koszos víz volt benne. Amikor megszabadultál a koszos víztől, elmosogatod, és aztán tovább használhatod. Ilyenek a buddhista tanítások. Mindig lesznek emberek, férfiak, nők, szangha, világiak, akik hibáznak, megbotlanak, akik hibás nézettel, hibás megértéssel vannak. De ez nem jelenti, hogy az egész rossz.”

„A lényeg, hogy kifejlesszük azt a fajta hitet, ami képesség (indrija), ami nem hanyatlik és nem tűnik el attól, ami körülöttünk történik. Csak mert valaki más rosszul viselkedik, nem jelenti, hogy neked is azt kell, vagy hogy el kell veszítsd a hited. Meg kell tanulnod belsőleg erőssé és megbízhatóvá tenni. Rendszeresen hozd elő a belső szerzetest vagy apácát, akár az vagy, akár nem. Így fenntartod a gyakorlást, a saját tapasztalataidra figyelést és a belőlük tanulást, hogy miként fejleszd az elméd, hogyan értsd azt meg, továbbá hogy hogyan vedd észre a szennyeződést, hogyan hozd elő az éberséget, hogyan vizsgáld a dhammát, hogyan elmélkedj a dolgokon. Észre fogod venni, hogy amikor erőfeszítést teszel a dhamma gyakorlásban, akkor elkezded megérteni a dhammát, az igazságot. Elkezded megérteni, ha erőfeszítést teszel az előírásaid követésébe, tested és beszéded fegyelmezésébe. Erőfeszítést téve az éberség kifejlesztésébe a mindennapokban, a meditációban, az ügyeid intézésében, és aztán a dhamma vizsgálatába és az azon elmélkedésbe. Akkor elkezded jobban megérteni a dolgokat.
Időbe telhet, de előbb-utóbb meglátod, hogy tanulsz dolgokat, leckéket. Az egyik nyilvánvaló, hogy ha még mindig szenvedsz, az azt jelenti, még van mit tanulnod, ugye? De ezt magadnak kell tudatosítani, a saját elmédben, mert gyakran a kultúránk, a társadalmunk, a kulturális kondicionálásunk szerint folyton egy jó képet próbálunk mutatni. Van az a kifejezés: hírnévgondozás. Igyekszel kívülről jónak látszani, bármi is történjék odabent. Ez nem feltétlenül rossz, de gyakran csak azon a szinten mozgunk. Megragadunk a hírnév gondozásánál, a jó kinézetnél, mások lenyűgözésénél. Közben pedig odabent mindenféle zavarodottság, szenvedés és egyebek történhetnek. Túl kell juss ezen, a puszta külső benyomásnál, befele haladva. Tényleg menj le a szenvedés alapvető okaihoz.
Ezért olyan jó a meditáció gyakorlása, mert olyan, mint egy belső takarítás. Megismered, mi történik. Mindenki mondja: meditáció közben olyan sok gondolat jelenik meg. Elkezded észrevenni a felhalmozott dolgaidat, meglátásokat és ragaszkodásokat, dolgokat, amik bosszantanak. Előjönnek a csalódások, frusztrációk, és persze mindenféle vágyak, amiket nem teljesítettél még be. Előjönnek és zavarnak a meditációban. Akkor megláthatod, mit kell tenned, ahogy elkezdesz befelé figyelni. Ha tovább gyakorlod az éberséget, akkor természetesen az elméd tisztább lesz. A tudatosság, az éberség, világos megértés egyre többször jelenik meg. És akkor a jelen pillanatban ott vagy az elmédnél. Nem mindig csak ábrándozol, elveszel az érzelmeidben, reagálsz a dolgokra. Hanem csak látjuk, tudjuk, hogy mi micsoda. Láthatod a dolgok mulandó természetét, a tested változó természetét, a hangulataid és gondolataid változó természetét. Akkor a hitedet kiegyensúlyozza a bölcsesség, mert tudod: amit a Buddha tanított, az igaz. Amennyire eddig a gyakorlatomban láthatom, minden, amit tanított, az helytálló. Az egésznek nagyon is van értelme. Az egész helytálló. Amikor elfelejted, amit a Buddha tanított, vagy nem látod, nem tudod, akkor szenvedni kezdesz. Amikor azt várod, hogy a dolgok állandók legyenek, miközben nem tudnak azok lenni. Frusztráló egy mulandó világban élni, mert folyton megváltozik. Vásárolsz dolgokat, építesz dolgokat, készítesz dolgokat, de nem maradnak meg. Jó dolgokat szerzel, de nem maradnak meg. Vannak jó élményeid, élvezetek, de nem maradnak meg. Ismersz embereket, de még azok a kapcsolatok sem feltétlen maradnak meg. Mindannyian megöregszünk, megbetegszünk, és meghalunk.”

„Így tanít minden minket, mert minden mulandó. Csak nem szeretjük kapni ezeket a leckéket, mert az esetek felében nem igazán kellemesek. Nem szeretjük beismerni az igazságot, mert nehéz szembenézni vele. Viszont ha megérted a gyakorlatot, az igazság megszabadít a ragaszkodásodtól. Egy sokkal mélyebb békét ad. Van egy másik leírása a szerzetes, illetve az apáca elméjének: aki mindig látja a mulandóságot. Tehát világiként lehet az elméd egy szerzetesé vagy apácáé, de azért van ilyen tudatállapotod, mert látod a mulandóságot. Csak tudod: semmi sem maradandó. De hajlandónak kell lenned vizsgálódnod, figyelned és tanulnod. Ha abbahagyjuk a tanulást, akkor annyi. Az elméd megkeményedik, berögzül.”

„De van, hogy ez sokáig tart. Egy egész életen át. Ez nem azt jelenti, hogy fiatalon vagy kezdőként semmit sem tanulsz, csak épp nem áll össze az elmédben egy későbbi időpontig, amikor szaddhá és pannyá, hit és bölcsesség összeáll. A bölcsesség nagy része tapasztalatból jön. Hittel gyakorolsz, és aztán fokozatosan a hit tudássá alakul, de olyan fajta tudássá, amire a Buddha mutatott rá. Tudás, ami eltávolítja a szenvedést azzal, hogy a sóvárgást és ragaszkodást a szenvedés okának látja. Látja, hogy amihez ragaszkodunk, az mulandó, nem én, és elengedi.
Talán egy élet nem elég. Van, hogy sok élet kell hozzá. De nem igazán kell így nézned, időtartamban. Csak gyakorolj! Elég jó, hogy gyakorold. És minden egy jutalom, egy ráadás. Minden darabka éberség ad neked némi világosságot, esetleg megnyugtat. Minden elmélkedés ad neked némi megértést, némi belátást. Minden darabka kedvesség vagy együttérzés, amit gyakorolsz, megszabadítja az elmédet a haragtól, az önzőségtől. Csak csinálod. Még ha kis mértékben, kis pillanatokban is, csinálod tovább és akkor halmozódik. Az elején kis dolgokat, kis szennyeződéseket, kis ragaszkodásokat tudsz elhagyni, később nagyobbakat.”

(What Keeps The Practice Going Is Faith by Ajahn Kalyano 19 Sep 2026; https://www.youtube.com/watch?v=djpU8me1vHs 6:42-8:15, 9:49-13:05, 21:31-27:11, 30:01-31:06, 33:57-35:55)

Nyolc minőséget nevezett meg a Buddha (AN 8.53), mint amik egyértelműen a tanítás (dhamma), a képzés (vinaya), a tanító útmutatása (satthusāsana):

- szenvtelenséghez (virāga), nem szenvedélyhez vezet (AN 7.83, AN 10.127, DN 9:29-30, SN 46.20, SN 47.32, SN 55.12)
- eloldáshoz (visaṁyoga), nem kötöttséghez vezet (SN 7.11, AN 7.51, SN 35.63, AN 4.10, SN 35.104, AN 3.143)
- csökkentéshez (apacaya), nem halmozáshoz vezet (AN 10.142, AN 10.186)
- kevesebb kívánsághoz (appicchatā), nem többhöz vezet (AN 6.114, AN 4.157, AN 8.30)
- elégedettséghez (santuṭṭhi), nem elégedetlenséghez vezet (DN 2:66, AN 4.27-28, AN 6.114)
- elvonuláshoz (paviveka), nem összegyűléshez vezet (AN 3.93, AN 6.68, AN 5.176, SN 9.1, SN 28.1)
- törekvéshez (viriyārambha), nem lustasághoz vezet (AN 8.80, AN 6.55, AN 3.96-98)
- tehermentességhez (subharatā), nem megterhelőséghez vezet (AN 5.96-98, SN 22.22)

„Világiként hogyan lehet feladni az érzékiséget? Az előírások, az öt előírás követésével. A meditáció, az éberség, a mulandóságon elmélkedés gyakorlásával. Mindez segít meglátnod az érzéki tárgyak iránti vég nélküli ragaszkodás és vágyódás hátrányait. Ez még világiként is méltányolható. Mennyi pénzed lehet? Mennyi pénzre van szükséged? Mennyi élvezetre van szükséged? Ez egy csapda, ugye? Beleragadsz az élvezet vég nélküli hajhászásába, a fájdalomra szenvedéssel reagálásba. Ez mozgatja a világot. De bárki, aki elkezdi a Dhammát hallgatni és aztán meditálni, annak elkezd megváltozni a nézete. És esetleg belefárad mindabba a keresésbe és hajhászásba. Az elméje inkább a nyugalom és belátás felé hajlik. Még egy világi is gyakorolhat így, talán csak épp több nehézséggel találkozik.”

(Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano 15 Sep 2026; https://www.youtube.com/watch?v=DjPbruCmOew 16:27-17:34)

„Ácsán Cshá szokta mondani: »Ha nem jó, hagyd meghalni! Ha nem hal meg, alakítsd jóvá!« Ezzel arra biztat, hogy tekints a saját tudati tevékenységeidre. Ha észlelsz valamilyen rossz szokást, amibe folyton visszaesel – úgy mint bizonyos képzelődés, vágyálom, valamit ismétlődően kívánsz, tehát megszállott vágyakozás, vagy megszállott negativitás: mindig bosszankodsz, mindig mérgelődsz, megszállottan aggódsz – idézd fel ezeket a gondolatokat: »Hagyd meghalni! Csak hagyd meghalni!« Mert egyszer úgyis mind meghalunk. Minden nap egyre öregebbek vagyunk. Mind a halálunk felé tartunk. Miért ne hagyjuk meghalni most azonnal, ahelyett, hogy megkockáztassuk, ha van olyan, hogy következő élet. Tudom, sokan nem értenek egyet ezzel, vagy azt mondják, ha meghalsz, akkor az a vége. De mindenesetre, hagyd meghalni most, inkább mint hogy zaklasson természetes életed végéig, akármennyi időd is legyen hátra. Hagyd meghalni most! Azt a kényszeres gondolatot, amit látsz megjelenni mindig, amikor meditálsz, és amihez visszatérsz, amikor unatkozol vagy szétszórt vagy. Csak idézd fel a gondolatot: »Hadd haljon meg! Legyen vége most! Nem fogom táplálni, tovább kapaszkodni bele.« Abba a vágyba, vagy haragba, bosszankodásba. Esetleg teljesen jogosnak érzed, mint például aki ma azt mondta, hogy haragszik a gyerekre, aki zaklatja az ő gyerekét. Ha szülő vagy, persze hogy erősen ragaszkodsz a gyerekeidhez. Szóval nem tetszik, amikor a gyerekeid szenvednek. Ha valaki más okoz nekik szenvedést, az gyűlölettel tölti meg az elmédet, mert el akarod kapni, vissza akarsz neki vágni, meg akarod állítani. De a gyűlölet nem segít. Rávehet, hogy valami ostobaságot csinálj, vagy tovább ronts a helyzeten. A Buddha rámutatott, hogy a gyűlölet szenvedés. Ez nem azt jelenti, hogy a zaklatónak igaza lenne, vagy hogy maradjon büntetlenül, vagy bármi ilyesmi. Csak arról van szó, hogy ha beragadsz a gyűlöletbe és a haragba, akkor újra és újra szenvedsz. Ezért hagyd meghalni. Hagyd meghalni a gyűlöletet! Netán azt gondolod: »Haljon meg a zaklató!« De ez talán nem lehetséges. Viszont hagyod a gyűlöletet meghalni, és akkor az elméd megbékél és kitisztul. Akkor jobban meggondolhatod, mit kell tenned, vagy milyen tanácsot adj a gyerekednek.

Az egész képzés lényege, hogy szanditthika dhamma, itt és most nyilvánvaló. Hagyhatod a dolgokat meghalni, mert az anyagi és s tudati dolgok természete, hogy mulandók. Keletkezésnek és megszűnésnek alávetettek. Ami keletkezik, az szükségszerűen megszűnik. Ne csak higgy a Buddhának! Be is kell bizonyítanod megfigyeléssel és a saját tapasztalatodból tanulással. Például a harag esetében, az életed során mostanáig hányszor keletkezett és múlt el az elmédben harag vagy düh, vagy akár utálat és bosszúvágy? Egy tucatszor? Nem. Több százszor? Igen. Több ezerszer? Talán több milliószor? Kit tudja? Lehet. De ilyen a természete. Keletkezik és elmúlik. Ami keletkezik, az elmúlik. Ez a halál, abban az értelemben, hogy hagyod meghalni. Csak hagyod meghalni ott helyben, ahelyett, hogy megtartanád, azt mondva: »Muszáj haragudnom emiatt a dolog miatt, amiatt az ember miatt, és emiatt az ügy miatt.« Csak hagyod az egészet meghalni az elmédben. Ez annyit tesz: hagyod abbamaradni, mert abba tud, abba fog maradni. Ha haragszol, sóvárogsz, félsz, vagy aggódsz, bármi legyen is az, csak hagyd meghalni. Hagyd abbamaradni, és figyeld abbamaradni! Úgy értem, legalább látod, hogy az a gondolatmenet, az az érzelem egyszer elmúlik. Nincs egész nap az elmédben. Ha tudod követni, ameddig ezt észreveszed, akkor elmondhatod, hogy legalább most abbamaradt. De nem csak most, hanem a jövőben is. Mert ha éberen, tiszta, megértő elmével egyszer megcsinálod, azzal aláásod a hajlamot, a szokást, a fel nem ébredt, alvó szokást, amit magunkra veszünk és hordozunk. Aláásod ezt a szokást, így a következő alkalommal nem olyan gyorsan, nem olyan könnyen jelenik meg, vagy ha megjelenik, akkor nem olyan erősen, mint előtte.

Egy másik probléma, amiről a meditálók mindig beszámolnak: »Mindenféle véletlenszerű gondolat ugrik fel az elmémben a semmiből, megzavarnak és elterelik a figyelmemet.« Egyesek elég kellemesek, különösképpen azok, amiket kedvelünk, amikről szeretünk álmodozni, képzelődni, tervezgetni. Egyesek pedig kellemetlenek és fájdalmasak. Mindezek, úgy tűnik, a semmiből jönnek. De nem a semmiből ugranak elő. Ez a kamma, pontosabban a vipáka kamma, régi kamma eredménye. Viszont ha már korábban végezted a gyakorlatot, amit hívhatsz vipasszanának, például a haraggal vagy valamilyen vággyal, kívánással, félelemmel, aggodalommal, bármivel, ha már csináltad korábban, az csökkenti a valószínűségét az ismétlődésüknek. Az emberek azt kérdik: »Hogyan jutsz felébredésre? Hogyan képes valaki felébredni az igazságra, meglátni a dhammát dhammaként, megvalósítani a dhammát?« Nos, ezt kell csinálniuk. Végig kell menniük ezen a folyamaton. Figyelni az elméjüket. Megfigyelni a tudatállapotok, a késztetések, az észleletek, az érzések, és a test igazi természetét. Ezek mind folyamatosan, mindig változnak és befolyásolják egymást. A dolgok, úgy mondjuk, függőn keletkeznek, de ha kiveszel bizonyos okokat és feltételeket, többé nem kell keletkezniük. Ha kiveszed az elme néhány fel nem ébredt minőségét, az elme aluszékonyságát, az éberség hiányát, a belátás hiányát – ezt teszed egy pillanatban, például úgy, hogy meglátod: a harag szenvedés, és nem táplálod tovább, elengeded, hagyod egyszer meghalni, csak abbamaradni – akkor teljesen új okokat és feltételeket indítasz útjukra. Ezzel növeled a valószínűségét az éberség megjelenésének, a belátás megjelenésének. Még nem lesz tökéletes, mert csak egyszer csináltad. Az nem elég. De láthatod, hogy megváltoztathatod a különféle tudatállapotok függő keletkezését az elmédben. A rosszból jobbá, onnan jóvá, és végül mindnek az elengedéséig. Lépésről lépésre, egyszerre csak egy dolgot csinálva. Ha ránézel, akár csak egyetlen meditációban, láthatod: »Volt az a mérges gondolat, amit elengedtem, nem kapaszkodtam bele, hagytam ott helyben meghalni.« Akkor tudod, hogy képes vagy megint megcsinálni, meg tudod ismételni a folyamatot, és apránként növekszik a bölcsességed, a belátásod, egy kicsit jobban felébred az elméd az igazságra, addig hogy kevesebb a kétely, több a világosság, és csak tudod, hogy mit kell tenned. Ez az igazi bölcsesség, az a fajta bölcsesség, amiről a Buddha beszél. Már nem csak a könyv olvasása, elméletek felállítása, próbálkozás fogalmakon keresztüli megfejtéssel. Kezdetben azt csinálod, de később csak tudod, hogy valami szenvedés, ezért nem veszed fel többé, nem hagyod többé megmaradni az elmédben, csak tudod. A dhamma az szanditthika. Csinálhatod bárhol, bármikor. Időtlen, akálika. Vizsgálódásra hív, éhipasszikó. Csinálhatod újra és újra, és aztán végül az elméd nem alszik el, nem lesz megint fel nem ébredt. Olyan, mint az arahant.

Az arahantnak nem kell ezt többet csinálnia, mert már megcsinálta. Bármi történik, az elméje már elvégezte ezt a feladatot, és megértette ennek a jelentését és ezt a gyakorlatot, addig a szintig, hogy nincs több teendő. Azt mondják, amikor egy arahant beszél, csak azt mondja, ami a körülöttük levőknek hasznos. Biztat másokat a gyakorlásra. Mint Ácsán Cshá és más arahantok, biztatnak másokat, hogy csinálják, mert tudják, hogy működik, már igazolták maguknak, és továbbadják ezt a tudást, mondván: »Figyelj, ez működik, csináld!« Ezt nem csak tudják, hanem élik, a gyakorlat egészét, azzá váltak, úgy vannak. Ettől az emberek magabiztosak lesznek: »Igen, ő meg tudja csinálni. Én is meg akarom csinálni.« – és  elkezded követni. Azt mondják, az arahant megválaszthatja, mit gondol. Az remek lenne, ugye? Nem kellene többé gondolnod mindazokat a szörnyűséges gondolatokat, ostoba gondolatokat, nevetséges gondolatokat, furcsa véletlenszerű gondolatokat. Az arahant elvégezte addig, hogy semmi nem kondicionálja az elmét. Nincs több függőn keletkező szenvedés. Csak választ. Ha gondol valamire, az arról szól, hogyan segítsen vagy tanítson egy embernek, vagy tegyen valami hasznosat, vagy ne. Lehet, csak elnyugtatja, elcsendesíti az elmét. Vagy ha mondani akar valamit, olyat mond, ami hasznos. De ha nincs rá szükség, nincs rá ok, akkor nem kell beszéljen. Ilyen jól tudja irányítani, és az elméje egyszerűen mentes a kapzsiságtól, a haragtól, és a zavarodottságtól. Tehát minden, amit csinál, az mások javáért van. Nincs semmire szüksége magának.

Ez a csúcsa, a teteje a gyakorlásnak. De odáig eljutni, a folyamat az ugyanaz az első lépéstől az arahant utolsó lépéséig. Megtanulni visszavinni a tudatosságot, a megismerést a saját elmédhez, képezni azt, elkapni mindent, ami megjelenik, és észrevenni: »Ez mulandó, és ami mulandó, ha ragaszkodok hozzá, akkor szenvedek. De ez nem egy én, nem a részem.« Úgy mondjuk: anattá; nem valami, ami csak örökké létezik, önmagában. Függőn keletkezett. Kezdjük a saját elménk megfigyelésével, a kétely legyőzésével, az éberség gyakorlat kipróbálásával, a meditációval, mindazon különböző dolog végzésével, amikre a Buddha biztatott, egészen addig, ameddig személyesen meg nem ismerjük. És akkor már nem kell senkinek mondania neked, hogy csináld. Csak csinálod. Nem unatkozol és nem vagy szétszórt. Azt mondod: »Ez működik. Ez jó. Ezt helyénvaló csinálni.« De az elején úgymond kényszeríteni kell magunkat, és mások is biztatnak minket. Ezt egyszerűen el kell fogadd.”

 (Everything Is Teaching Us by Ajahn Kalyano 13 Sep 2026; https://www.youtube.com/watch?v=nUm9hDYcJzE 30:24-43:30)

„Az eltévelyedés egyik jele, amikor olyanokat mondanak, mint »Odafent nincsenek buddhák. Odalent nincsenek poklok. Minden valótlan és üres.« Az ilyen eltévelyedés egyik rossz következménye, hogy a minden üres eszméje miatt félreteszel minden olyan dharma tevékenységet, mint az odaadás gyakorlása és a tiszta észlelés, a menedékvétel, a bódhicsitta létrehozása, meg a szeretet és az együttérzés gyakorlása, és helyette az élet ügyeivel foglalkozol. Továbbá, ez az eszme elvezethet a rossz tettekben való meggondolatlan tobzódáshoz. Az ilyen viselkedés, ami összeegyeztethetetlen a valósággal, csakis a vadzsra pokolban születéshez vezethet.”

„Ha nincs bizalmad a közvetlen nézetben, és egy elméleti, szó szerinti nézetet veszel a végsőnek, olyanokat mondhatsz, mint »minden túl van a vonatkoztatáson, teendő nélküli, és szélsőségektől mentes«. Az erényest és a rosszat összekeverve cselekszel és olyanokat mondasz, mint »Nincs jó és rossz a cselekvésben. Az erényes tettnek nincs haszna. A rossz tett nem okoz bajt.« Így közönséges ember maradsz. Ezt hívjuk az utálatos locsogással járó ördögi nézetnek, ami a mindenféle nézettől eltévelyedés gyökere.”

„Mindazok, akik a nézet ideiglenes megértésével rendelkeznek, a saját eszmerendszerüket és szöveghagyományukat tekintik kizárólagosan érvényesnek. Saját irataikat védelmezik, különbséget tesznek én és más, magas és alacsony, ellentétes oldalak, jó és rossz között. A folyamat, ami lezsugorítja a buddhák tágas, határtalan nézetét egy személy megértésének vagy felfogásának körére, az eltévelyedés forrása.”

„Ameddig nem állsz szilárdan a nézetben és a meditációban, életbevágó, hogy magányosan elvonulj, mint egy sebzett vad, és megszabadítsd magad a klésáktól, mintha egy mérgeskígyót láttál volna az öledbe hullani.”

„Ameddig nem fordultál el a ragaszkodástól, a klésákat útként venni olyan lenne, mintha egy méh beleragadna a mézbe.”

„Ha nem idézed fel minden egyes nap négy alkalommal a halandóságot, a mulandóságot, az okságot, és a szamszára kihívásait, az élet magától elsuhan. Ha nem gyakorlod állandóan minden érző lény iránt a szeretetet és az együttérzést, akkor bár mahájána gyakorlónak mondod magad, már le is tértél a srávakák és pratjékabuddhák megközelítésére. Ha nem tudod minden egyes pillanatban, hogy az ok és okozat mélységes működése alapján mit alkalmazz és mit kerülj el, akkor bár magasröptű megértésed lehet, attól még mindenféle boldogtalanságot fogsz tapasztalni.”

(The Golden Garland of Nectar: Questions and Answers from the Khandro Nyingtik, translated by Adam Pearcey; https://www.lotsawahouse.org/tibetan-masters/pema-ledrel-tsal/golden-garland-questions-answers)

„Működő dolog ok nélkül nincs,
Sem állandó, aminek oka van.
Ezért az olyanságot tudó mondta:
Oktalanul keletkező nem létezik.”
(Aryadeva's Four Hundred Stanzas, IX.203)

„Valaki azt mondhatná: »De a függőn keletkező dolgok, mint a boldogság, stb., léteznek, és az én azoknak, vagy összeállásuknak oka. Ennélfogva az én létezik, továbbá állandó, mert ok nélkül létezik. Miután létezik, más hasonló természetű dolgok is léteznek.« Ez sem ésszerű, mivel lényegiség, eredendő természet, én, és állandóság szinonímák, és azok - lényegiség, stb. - ok hiányában nem keletkeznek, ahogy azt a nyúl szarva példázza. Még a tér, stb. esetében sem bizonytalan, mert azok létezését is cáfolni fogjuk. A hibát kiküszöbölendő valaki egy okkal bíró ént javasolhat, de aminek oka van, nem létezik állandóan, mint azt az öröm, stb. példázza.”
(Rendawa Shonnu Lodro's Commentary on Aryadeva's "Four Hundred Verses", 2.1.1.1.2.1., p 119)

„Nincs személyes én, mivel aminek nincs kiváltó oka, az nem egy működő dolog, és nincs semmi állandó, aminek van oka. Az olyanság ismerője mondta, hogy ok nélkül létrejövő jelenségek nem léteznek: »Jelenségek okokkal és feltételekkel ismertek. Jelenségek okok és feltételek nélkül nem léteznek.«”
(Aryadeva's Four Hundred Stanzas on the Middle Way with Commentary by Gyel-tsap, IX.203)

„Tehát megvan a szamádhi, az összeszedettség minősége, és az önmegtartóztatás. A szem, fül, orr, nyelv, test és elme megtartóztatása. Erősen megtartóztatjuk magunk. Látjuk, hogy a hat érzékkapun keresztül különféle érzéki benyomások jönnek az elmébe, ahol tetszik és nem tetszik keletkezik. Mint a Dhamma gyakorlása, arra képezzük az elmét, hogy ne kedveljen és ne ellenkezzen. Hogy elengedje a vonzódást és a viszolygást. Ez a Dhamma meglátásának útja. Így az egykedvűség, az upekkhá egyre erősebb lesz az elmében, s akkor megértésre juthatunk. Látjuk a testi és a tudati jelenségek keletkezését és megszűnését. Nem valahol máshol, hanem pontosan az elmében. Ekként gyakorlunk, és látjuk, hogy nincs itt senki. Nincs én, vagy enyém, vagy önmagam. Nincs én vagy enyém, aki ül. Nincs én vagy enyém, aki alszik, vagy aki sétál. Éberek vagyunk, világosan éberek, ez fontos. Éberen hallgatjuk a Dhammát, éberen végezzük a tevékenységeinket - nem azért, hogy kiküldjük, hanem hogy folyamatosan jól tartsuk fent az elmét.”

(Virtue and Mental Cultivation | Online Retreat July 2024 | Day-1, by Ajahn Anan; https://www.youtube.com/watch?v=Y0GFrqr4Nj4 2:33-3:59)

„Ha az elméd mondjuk a technológiában keres boldogságot – mindig tekerget, gombokat nyomogat, üzenget, képeket néz, játszik, információt keres, stb. – akkor az egy nagyon törékeny boldogság. Mindig függsz a következő képtől, a következő szótól, vagy a következő dologtól, hangtól, ami kijön a számítógépből vagy a telefonból. Ha valami elromlik, nem kapod meg azonnal, amit akarsz, akkor békétlenséget, elégedetlenséget kell tapasztalj. Még az aggodalom is, hogy nem fogod megkapni vagy megtartani, amit akarsz, elégedetlenséget okoz. Ez egy nagyon törékeny boldogság. A Buddha arra biztatott minket, hogy gyakoroljuk a belső boldogságot a képzésünk részeként, mint a képzésünk egyik lényegi része. Gyakoroljuk az örömöt, az elragadtatottságot, a boldogságot gyakran és rendszeresen!

A negyedik minőség a szamádhi, a képesség, hogy az elméd egy tárgyra helyezd, hogy összpontosítsd az elméd, hogy megmaradj egy tárgynál. Ez nem csak meditációban van, de azzal fejlesztjük a legjobban. Ez a képesség, hogy elvégezzünk egy munkát anélkül, hogy hagynánk az elmét eltérni, elkalandozni, vagy hogy más dolgok eltereljék. A képesség, hogy fenntartsunk egy párbeszédet anélkül, hogy elvesztenénk az érdeklődésünket vagy elvonódna a figyelmünk. A képesség anélkül vezetni a kocsid, hogy elkalandoznál. Az életünk minden területén van szerepe. De hogy gyakoroljuk a szamádhi minőségét, annak része az elme szilárdsága, rendületlensége; a képesség, hogy oda helyezzük az elmét, ahol dolga van, ott tartsuk, ott maradjon. Nem elterelődés, ez még egy tényezője, még egy minősége.

Különösképpen ha ismerni akarod az igazságot, aminek a kifejlesztésére biztatott a Buddha, ahhoz képesnek kell lenned odafigyelve nézni, odafigyelve vizsgálni, anélkül, hogy a figyelmed elterelnék vagy megtévesztődnél. Sok szenvedésünk eredete, hogy nem egészen úgy látjuk a dolgokat, ahogy vannak, ezért ragaszkodunk azokhoz, amik valójában szenvedést okoznak. Ragaszkodva az élvezetekhez, ragaszkodva a gondolatokhoz, az emlékekhez, nem látjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak. Nem látjuk a mulandó, nem kielégítő természetét a dolgoknak. Nem látjuk, hogy a dolgok nem én, mert nem vagyunk képesek igazán jól nézni. Ameddig minden alkalommal a figyelmünket elterelők után futunk, nem látjuk ezeket a minőségeket a tapasztalatban. Intellektuálisan tudhatod, hogy a dolgok mulandók, de ha állandóan a következő képet nézed, a következő ingert keresed, akkor nem látod meg a mulandóságát annak, amivel épp foglalkozol. Az elméd állandóan ugrál és ide-oda mozog. A Buddha arra biztat minket, hogy kifejlesszük a szamádhit, az elme szilárdságát, rendületlenségét, hogy aztán úgy láthassuk a dolgokat, ahogyan vannak.

Észreveszed, amikor erőfeszítést teszel bele és az elméd befele fordul, fejlődik az éberség, az elme stabilabb, világosabb lesz, akkor megláthatjuk a vágyat az élvezet keresésére, és hogy maga az a vágy mulandó, jön és megy, és nem szükséges követnünk; csak figyeled. A szamádhi megadja a képességet, hogy csak figyeld és tudj a dolgokról, anélkül, hogy szükségszerűen utánuk futnál. Még a fájdalmas, kellemetlen tapasztalatoknál is, amikor az elme több szamádhit fejleszt ki, csak tudatában lehetsz egy fájdalmas érzésnek, mint egy fájdalmas érzés, anélkül, hogy ellenszenvvel kellene reagálnod, vagy elfutni tőle, vagy valamivel el kéne terelned a figyelmed róla.

Amikor ezt a négy minőséget: az örömöt, az elragadtatottságot, a boldogságot, és a szamádhit gyakorlod, lehetőséged van megtapasztalni a boldogságot, ami túl van a feltételes dolgokon, a transzcendenst, a bölcsesség boldogságát. Csak tudatában lenni a dolgoknak, ahogy vannak, téveszmék nélkül. Tudni, hogy minden mulandó. Minden látvány mulandó. Ami mulandó, az nem én. Hang, íz, szag, érintés, minden érzéki inger, ami után állandóan futunk és beleragadunk, mulandóként ismerszik meg. Ami mulandó, az igazából nem tartozik hozzád. Nem egy én, ha mulandó. Ez a bölcsesség, a belátás boldogsága, ami elvezet ahhoz, amit úgy hívunk: egykedvűség, upekkhá, a legmagasabb boldogság.”

(Joy, Rapture, Happiness & Samadhi - by Tan Ajahn Kalyano 12 Aug 23; https://www.youtube.com/watch?v=RMgl8hv1jj8 25:44-32:43)

„A nemes nyolcas út megmondja, mit tegyél. Először kezded a helyes cselekvéssel, ami azt jelenti: tartózkodni az öléstól, a lopástól, és a házasságtöréstől. A helyes beszéd azt jelenti: nem hazudni. Aztán a következő a helyes megélhetés, hogy azzal ne árts más embereknek vagy az állatoknak. Ezután jön a helyes erőfeszítés, ami az éberség és a meditáció kifejlesztése. A helyes éberség folyamatosan ébernek lenni, onnantól hogy felkelsz, addig hogy lefekszel. Folyamatos éberség minden időben. Folyamatosan éberen a testedre, ahogy a szuttában van. Mindig figyeld a tested, onnantól hogy felkelsz, addig hogy lefekszel. Ne küldd el az elmédet a testtől! Mindig tartsd fenn a test figyelését! Ha megvan ez a helyes éberség, akkor meditálhatsz. Használd az ánápánaszatit, a légzés éberségét, hogy eljuttasd az elmédet a negyedik dzshánához. Ez a helyes összeszedettség, a helyes szamádhi. Ha megvan, akkor mehetsz a következő szintre, a bölcsesség szintjére.
Ha megvan a dzshána, akkor amikor kijössz belőle, tanulmányozd a négy nemes igazságot. Lásd, hogy amikor az elméd nem boldog, nincs jól, akkor az a sóvárgásod terméke. Ezt úgy állítsd meg, hogy megmondod az elmédnek: amire sóvárog, az nem jó neki. Az elmének minden ártalmas, minden a világon, mert zaklatják és rossz állapotba viszik az elmét, mivel nem állandók. Ideiglenesek. Rövid boldogságot adhatnak, de amikor megváltoznak, elmennek, elhagynak, akkor magányossá és szomorúvá tesznek. Ezért ne sóvárogj semmi után.
Alapvetően ez az, amit gyakorolj. Kezdd a helyes cselekvéssel, helyes beszéddel, helyes megélhetéssel. Aztán a helyes erőfeszítés, hogy folyamatosan fenntartsd az éberséget az egész napod során. Majd meditálj, amennyit lehet, hogy eljuss a negyedik dzshánához a légzés éberségét használva.
Amikor megvan a dzshána, megláthatod a sóvárgást munkálkodni az elmédben, és a kényelmetlenséget, illetve stresszt, amit a sóvárgás termel. Mert amikor tiszta a tudatod, nyugodt az elme, amint a szennyeződések, a sóvárgások munkálkodnak, zaklatottságot és nyugtalanságot gyártanak az elmének. Ezt világosan láthatod odabent. Akkor tudod, hogy meg kell őket állítani. Nem akarsz tovább sóvárogni a dolgok után. Úgy lehet őket megállítani, hogy látod, amik után sóvárogsz, azok nem maradandók. Ideiglenesek, és később még több szomorúságot okoznak neked. Akkor megállítod minden sóvárgásod.”

(Dhamma chat via Zoom, September 1, 2026, by Ajahn Suchart Abhijato; https://www.youtube.com/watch?v=Lds4eCkP9zg 18:10-22:00)

„Végső értelemben csak námarúpa van. A nézetét annak, aki így látja, a valóságnak megfelelő nézetnek hívják.”
(Viszuddhimagga XVIII.28)

„Itt és most ülve mid van? Test és tudat, ennyi, csak ez a kettő van. Mindazt, amit tartalmaz az itt és most ülő alak, testnek hívják. A tudat az, ami ebben a pillanatban tudatos és gondolkodó. Ezt a kettőt hívják námának és rúpának is. A náma jelentése az, aminek nincs rúpája, avagy formája. Minden gondolat és érzés, avagy az érzés, észlelés, késztetés, és tudatosság négy tudati khandhája a náma, mindegyikük formátlan. Amikor a szem egy formát lát, azt a formát rúpának hívják, míg a tudomását hívják námának. Együtt námának és rúpának nevezik őket, vagy egyszerűen tudatnak és testnek. Értsd meg, hogy csak test és tudat ül itt ebben a pillanatban!”
(The Collected Teachings of Ajahn Chah, p 369)

„A fizikai jelenségek egyedi jellemzői, mint átalakulás, vagy durvaság és keménység (kakkhalatta), és a mentális jelenségek egyedi jellemzői, mint tárgyakra irányulni, tudati kapcsolat tárgyakkal, tárgyak érzése, észlelése (sanydzsájana), vagy tudomása (vidzsánana) - csak abban a pillanatban léteznek, amikor megjelennek, nem előtte vagy utána. Ezért csak akkor lehetünk igazán tudatában a mentális és fizikai jelenségeknek, amikor pillanatról pillanatra megfigyeljük őket. Így megértjük, hogy nincs én vagy lény, hanem csak mentális és fizikai jelenségek. Ezt a megértést hívják a nézet megtisztításának, ami azt jelenti, hogy ez a megértés megszünteti a személy, avagy lény hibás nézetét.”
(Manual of Insight by Mahasi Sayadaw, p 307-308)

„Kérdés: Mi a dolgok igaz valósága?
Válasz: Bárminemű eredendő valóság hiánya. De a képzetleneknél a zavarodottság sötétsége elhomályosítja az értelem szemét. Ha a dolgokat eredendő valósággal rendelkezőknek fogják fel, az ragaszkodást és ellenszenvet képez. De amikor a függő keletkezés megjelenik az elmében, a zavarodottság sötétsége eltűnik, és a bölcsesség szeme látja, hogy a dolgok bárminemű eredendő valósága hiányzik. Akkor a ragaszkodás és ellenszenv nem keletkezik lehetetlen [dolgok iránt].
Így például, amikor megjelenik a gondolat, hogy egy nő tükörképe »egy nő«, erős ragaszkodás keletkezik és az elme sóvárog egyesülni vele. De amikor felismerszik az igazi állapota, pont ahogy van, a nő gondolata megszűnik. A kéjvágytól megszabadulva nagy szégyent éreznek, és a közönséges elmét hibáztatják, hogy olyan iránt gyártott kéjvágyat, ami nem létezik.”

(Buddhapālita’s Commentary on Nāgārjuna’s Middle Way, p 19)

„A nibbána a kilészák megszűnte. A kapzsiság, ellenszenv, és zavarodottság megszűnte. Mondhatjuk, hogy ez a Dhamma egy tulajdonsága, avagy minősége. A nibbána a sóvárgás és vágy megszűnte, mert minden sóvárgás és vágy el lett hagyva. Az élvezet a vágyból jön. Az elégedettség a vágyból jön. Az ellenszenv és az elégedetlenség a vágyból jön. A sóvárgás és vágy lényegében az érzéssel összekötött - szampajutta - és a tudatlanság, avagy hibás megértés következménye. A nemes arahantok ezzel az elmélkedéssel bátorítanak: »rúpa, védaná, szannyá, szankhárá, vinnyána - keletkeznek és megszűnnek«. A forma, érzés, észlelés, késztetések, és tudat öt halmazának egyszerűen az a természete, hogy keletkeznek és eltűnnek, csak ennyi. Így látva minden üres.
A maggacsitta és a phalacsitta kapcsán: megfigyelve és óvatosan őrizve elménket eljutunk az állapotba, amit púrúnak hívunk. A púrú szó thaiul azt jelenti: tudni és látni az elmét, ahogy valójában van. De tényleg képes vagy így látni magad, ha még akadályok vannak az elmédben, avagy szennyeződések korlátozzák a látásod? Mert általában puthuddzsanákként még akadályozottak és vakok vagyunk, a kapzsiság, ellenszenv, és zavarodottság ködösíti és bemocskolja az elménk. Olyan, mint a víz. Ha a víz zöld anyaggal keveredik, nem azt mondjuk: »Mi ez a zöld anyag a vízben?«, hanem csak úgy hívjuk, hogy zöld víz. Vagy ha piros anyag van benne, azt mondjuk, hogy piros víz. Igazából amit látunk és amire utalunk, az az anyag a vízben. Tehát az effajta csitták, avagy tudatállapotok valójában különböző szintjei, hogy miként látja valaki a saját tisztaságát. Amikor akadályok vannak, nem látod. Amikor az akadályok eltűntek, tisztán látod. Ez az úgynevezett belátás tudatpillanata, látni, hogy »a csitta csak a csitta«, avagy »az elme egyszerűen az elme«.”

„A thai szó az apátra a szompán, ami a páli szambhára szóból jön. Szó szerint azt jelenti: teherhordó. Valójában itt mindnyájan apátok vagyunk és mind hordjuk a rúpa, védaná, szannyá, szankhárá, és vinnyána terhét. Amikor elkezdjük megérezni, mennyire nehéz, le akarjuk rakni. Ezt a szambhárát le kell raknunk. Csak tedd le a terhet! Odaát, Thaiföldön lakom.  Valójában nem vagyok a lakhely ura. Ez a test, ez a rúpakkhandha nem tartozik hozzám.  És bármilyen helyet nevezzünk a hazánknak, valójában a természethez tartozik. Ha megszabadítjuk az elmét az élvezkedéstől, elhagyjuk a sóvárgást és ragaszkodást, akkor nincs ott semmi. Ahogy én látom, ez az elme normális állapota. Nem jó és nem rossz. Nem nehéz és nem könnyű. Nem fekete és nem fehér. Nem boldog és nem szomorú. Csak tisztán és egyszerűen természet. Ez az elme normális állapota, ami létrehozza a békét.”

„A tisztelendő Ratthapála hatalmas hittel volt a Buddha, a Dhamma, és a Szangha iránt, egy igazi szaddhácsarita volt. A hatalmas hit minősége tényleg egy szellemi erény. De ezenfelül tisztelendő Ratthapála különleges módon tekintett a világra, ami segítette elhagyni a vágyat és elűzni a sóvárgást a szívéből. Talán már mind tanulmányoztuk a Ratthapálaszuttát (MN 82). Először rámutatott a világra és azt mondta: »A világ bizonytalan és elsodorják.« Majd megint rámutatott és azt mondta: »A világban nincs menedék és nincs védelmező.« Aztán azt mondta: »A világban nincs sajátunk, mindent el kell hagyjunk és továbbmennünk.« Végül azt mondta: »A világ hiányos, kielégíthetetlen, a sóvárgás rabja.«
Ezek az elmélkedések rávezetnek, hogy elhagyjuk és tegyük le a sóvárgást a világra. Ha ennyit meg tudsz tenni, akkor a Maccsurádzsa, a Halál Ura, nem találhat meg. Tehát ugyanúgy látom a világot, mint tisztelendő Ratthapála tette. Semmilyen gazdagság és kincs, anyagi dolgok, ez a test - rúpakkhandha, dhátukkhandha - semmi sem marad meg. Mind egyszerűen egy kifejeződése és megnyilvánulása a változásnak és romlásnak. Folyamatosan hagyd el az élvezetet és ellenszenvet az elmédből! Láss mindent, mint nem én és nem hozzám tartozó. Nincs igazi hatalmunk vagy irányításunk az életünk vagy a világ felett. A dolgok ilyen természete a Dhamma egy tulajdonsága. Szorgalmasan kell a világtól való megszállottságunkat és megrészegedésünket visszavonnunk. Folyamatosan hagyd el a szennyeződéseket, amint megjelennek! Ettől megmarad a szív és az elme nyugodtnak és hűvösnek, ami elvezeti a békéhez. Ez az, ahogy csinálnunk kell.”

(Knowing the World: Teachings on the Nature of Mind and the World by Luang Por Liem Thitadhammo, p 7-8, 12, 21-22; PDF)

Az ember a szokás, ahogy az vagyok, amit szoktam. Ha ismersz, tudod, hogy hogy szoktam ülni, állni, sétálni, beszélni, írni, nézni, hallgatni. Ha ismerem magam, akkor tudom, hogy szoktam gondolni, érezni, beszélni, viselkedni. Megszokjuk egymást, ha szokásaink összeillenek, s legjobb esetben elkerüljük egymást, ha nem. Ahogy én gondolom, ahogy te gondolod - gondolati szokások találkozása.
Ahogy én mondom, úgy jó, és ahogy te, úgy nem. Hát hülye vagy? Ilyen a szokáshit, hogy az én szokásom az igaz, a felsőbbrendű, a tied pedig csak gagyi és ostoba. De lehet olyat is, hogy én mindig rosszul csinálom, én nem értek hozzá, én nem tudom, de bezzeg ő, ő tudja a tutit, ő már megvilágosodott, ő már lediplomázott, ő már csillogó házikóból csillogó kocsiba száll és csillogó boltokban vásárolgat. Ilyen a szokáshit, hogy az én szokásom vacak, az alsóbbrendű, de az övé pompás és nagyszerű. Harmadikként ne feledjük azt, amikor mi mind egyéniségek vagyunk, de mégis egy csónakban evezünk és lényegében egyek vagyunk, mert őt is anya szülte, a király is egyedül jár oda, s mind csak azt szeretnénk, ha boldogok lehetnénk. Ilyen a szokáshit, hogy senki sem jobb vagy rosszabb, mind hasonlók, mind ugyanolyanok vagyunk, s mindenkinek lehet véleménye, de senkire se kell hallgatni.
Ezek a szokások, amik vagyunk, ami vagyok, alakulgat az idők során, de bizton hisszük, a kutyából nem lesz szalonna, s lényegében ugyanaz vagyok, mint akkor régen. Régen nem szerettem a sóskát, és most se. Legalábbis ezt hiszem. Évtizedek óta nem találkoztam sóskával. De attól még hihetek benne, s akkor igaz, ugye? Persze hogy nem. Elég csak újra és újra elmondani magamnak, elmondani másoknak, s elhisszük.
Ez tehát születésünk és halálunk közt a történetünk, mely történetet tovább mesélgetünk újabb és újabb alkalmakon, újabb szülinapokon, újabb születéseken és halálokon át. Hajt az öntudat, az önteltség, az önsajnálat, önmagam szeretete és féltése. És ez az önmagam a gyakorlatban, hogy a kalácsot lekvárosan vagy nutellásan akarom, máshogy nem, mert minden más pocsék, de hogy megszerezzem magamnak a napi kalács adagomat, annyi, de annyi mindent megteszek, s közben észrevétlenül is szidom az izzadságcseppjeimet és fohászkodom a világ után, amikor a számba repül a jól megkent kalács. Egyszerű szokások, egyszerű korlátok, amikhez magunkat szoktatjuk hozzá minden nap, amikkel magunkat határozzuk meg minden helyzetben. És aztán ha nem úgy alakulnak a dolgok, akkor mindenki elmehet a fenébe, és miért pont velem kell kicseszni!
Ameddig a szokások a biztonság, a jó, a valóság, az én, addig nem hogy nem akarjuk elhagyni, de még csak eszünkbe sem jut, hogy van olyan. Még időnként, ritka esetekben elhisszük, hogy lehet jobban is csinálni, vannak jobb szokások, vannak jobb emberek, s akár mi is jobbá válhatunk. De ez a lelkesedés könnyen kifullad olyan célokban, mint hogy fogyhatnék pár kilót, olvashatnék pár oldalt, mondhatnék pár kedves szót, öntözhetnék pár fát. És aztán hol sikerül, hol nem ezeket megtenni. Amikor pedig tényleg azt látjuk magunkon vagy máson, hogy elhagyott egy rossz szokást, vagy felvett egy jó szokást, akkor nyilván megérdemli az elismerést, akár még filmet is forgathatnának róla. Ha pedig már túl vagyunk egy-két önjavító programon, akkor tisztában vagyunk vele, mennyi munkát és odafigyelést igényel, hogy akár csak apróságokon változtassunk. Mert a szokások erősek, visznek magukkal, nem kell rajtuk gondolkozni.
Ahol felismerjük, hogy a szokásaink bántanak minket, bajba visznek és bajjal járnak, ott jelenik meg a szándék, hogy változtassunk. A Buddha örömhíre, a Buddha igéje, hogy a bajos szokások nem a semmiből, nem kívülről, nem mástól, de még csak nem is magunktól, belőlünk jönnek, hanem okai és feltételei vannak, s ezek közt a legfőbb a tudatlanság és a sóvárgás. Ahogy a bajok keletkeznek, úgy meg is szűnnek, s van út a bajok megszüntetéséhez, avagy a rossz szokásaink elhagyásához.
Tehát, az első lépés az úton a megértése, hogy bajok elsősorban a rossz szokásokból erednek, s ezen rossz szokásokat leválthatjuk jó szokásokra. Ha rossz szokásunk van a viselkedésünkben, a beszédünkben, vagy a gondolkodásunkban, akkor elhatározással és odafigyeléssel átnevelhetjük magunkat, észben tartva, hogy megéri a változtatás. Megértjük, hogy az erőszak csak tetézi a bajokat, nem csökkenti. Megértjük, hogy a kapzsiság nem több boldogságot, hanem elégedetlenséget szül. Megértjük, hogy a figyelmetlenség nem megoldja a gondokat, hanem elkendőzi és engedi elszaporodni azokat. Ezért a kialakítandó jó szokások, amik saját magunk és mások javára vannak, a kedvesség, az elégedettség, s a figyelmesség gyakorlása.
Építve a megértésünkre és az elhatározásunkra elkezdünk odafigyelni arra, hogy mit mondunk, mit teszünk, s hogyan élünk. Ha észben tartjuk, hogy az erőszak rossz, s a kedvesség jó, akkor mielőtt engednénk a szokásunknak, hogy leszóljuk a másikat, vagy hogy elvegyünk magunknak még egy szelet lekváros kalácsot, visszafoghatjuk a késztetést, mielőtt testet öltene a viselkedésünkben. Visszafogjuk, ha emlékszünk, hogy nem jobb, hanem rosszabb lesz tőle. Visszafogjuk, ha meglátjuk benne, csak több bajunk lesz tőle, mint örömünk. S ez lehet, sokszor nem sikerül, mert a szokások ereje csábító, mert könnyűnek tűnik, főleg amíg él a korábbi nézet, hogy az a szokás jó, igaz, s örömet okoz. És hiába gondoljuk kezdetben, hogy ebből baj lesz, mégis ott az érzés, hogy de jó lenne. Ebben áll az átnevelése a szokásoknak, hogy az apróka gondolat, hogy baj lesz, megerősödjön természetes látásmóddá. Ehhez azonban át kell mennünk azon a folyamaton, hogy rendszeresen visszafogjuk magunkat a cselekedeteinkben, majd pedig az indulatainkban is. Azzal, hogy viselkedésben sikerül a jó utat választani, megerősítjük a szándékot a rossz szokás elhagyására, mert megtapasztaljuk első kézből, hogy ettől több békére és elégedettségre teszünk szert. Ez az újonnan szerzett boldogság a rossz szokás felett aratott győzelemből teret ad az indulatok, a késztetések, a szokáshajlamok jobb és gyorsabb felismerésének.
Minél előbb kapjuk el azokat a gondolatokat, amik érzéssé, indulattá, majd cselekvéssé formálódnak, annál kevésbé kerülünk bajba miattuk. Míg kezdetben talán csak annyit látunk, hogy ha másokkal rosszul viselkedünk, akkor az rossz hatással lesz ránk is, fokozatosan rájövünk, hogy a problémás szokásaink már akkor fájdalmasak, amikor csak halvány indulatként bukkannak fel. Az erőszakos hozzáállástól először mi magunk forrongunk és zaklatja fel a tudatállapotunk. A mohó, kapzsi hozzáállástól először mi magunk éhezünk és szenvedünk hiányt. A figyelmetlen hozzáállástól a saját értelmünk ködösödik el és kényszeríti azt meggondolatlanul, vakon haladni. Így haladunk a kezdeti megértéstől és elhatározástól a viselkedésen át saját elménk, saját szívünk képzéséig, miközben ezek egymást erősítik és támogatják. Amikor olyannal találkozunk, ami erős reakciót vált ki belőlünk, akár ellenkezést, akár vonzódást, akkor lehetőség van nem kiélni a késztetést, nem követni a szokást, ha emlékszünk rá, hogy ettől bajba kerülünk, hogy a bajt mi magunk idézzük elő, hogy lehetséges nem bajba kerülni, s hogy elkerüljük a bajt, ha okosan odafigyelünk és nem rendíti meg az elhatározásunk az, ami elsőre taszítónak vagy csábítónak tűnik. Ezeket a tudati képességeket fejlesztjük a Buddha tanításainak megismerésével, fejlesztjük az előírások követésével, s fejlesztjük a meditációval. Ezt nevezik a hármas képzésnek, úgy mint a felsőbb erény, a felsőbb szív, s a felsőbb megértés gyakorlata, másként mondva képzés az előírásokban, a meditációban, s a bölcsességben.
A meditációs gyakorlat röviden abban áll, hogy van egy tárgy, amire fenntartjuk a figyelmünket. Az elsődleges cél a nyugodt összeszedettség létrehozása és megőrzése. Amikor valamilyen szórakoztató, élvezetes dologra figyelünk, akkor ott az összeszedettség erős, s ténylegesen nem látunk, nem hallunk, akármi is történjen körülöttünk. De az ilyen figyelem mindig az élvezeti tárgy meglététől függ, s ezért könnyű elveszíteni, s nem könnyű előidézni újra. A buddhizmusban használt meditációs tárgyak ezért nem az érzékiséget tápláló dolgok, hanem általában semleges jellegűek, mint a légzés. Ha elkezdünk arra figyelni, hogyan áramlik az orrunkon keresztül a levegő, akkor hamar észrevehetjük, hogy már egész máshol jár az eszünk. Minél előbb vesszük észre, annál jobb. Amikor észrevesszük, egyszerűen visszatérünk a légzéshez. Közvetlenül észleljük, hogy a légzés milyen érzés, s ennél maradunk, semmi egyéb feladatunk nincs itt. Amikor kitartunk a légzésnél, minden egyéb gondolat, érzés, külső benyomás érdektelen. Nem foglalkozunk sem azzal, hogy mi volt korábban, mit tettünk, mit nem tettünk, mit éltünk meg, mit nem éltünk meg, sem pedig azzal, hogy mi lesz később, mit fogunk és nem fogunk tenni, mit fogunk és nem fogunk megélni. Továbbá nem foglalkozunk azzal sem, ami a jelenben történik, hogy mit látunk, hallunk, érzünk, gondolunk, kivéve a légzés érzetét. A légzés érzete adja azt a kapaszkodót, ami a figyelmet megtartja, s ezzel minden más tudati folyamatot enged elcsendesülni. Amikor sikerül némi nyugalomra és összeszedettségre szert tenni, akkor világosabbá válik az, ahogyan a figyelem elterelődik és bevonódik különféle gondolatmenetekbe, érzésekbe, s külső benyomásokba. Itt van az, ahol alkalmazhatjuk a szokásokról, a gondok és bajok kialakulásáról való megértésünk, s felismerhetjük részleteiben azt, ahogyan működik, ahogyan megzavarja a tudatunkat, továbbá kitapasztalhatjuk, hogyan lehetséges nem elveszni a megszokott késztetésekbe. Így a nyugodt összeszedettség és a mély belátás együttese eredményezi azt a szükséges rendíthetetlenséget, amitől a csábító és taszító élmények nem ragadnak magukkal, ezáltal nem hozunk bajt a saját fejünkre.
Röviden, a szokások határozzák meg a létünk, ezért azok alakításával formálhatjuk az életünket. Belátva, hogy miként jönnek létre és miként múlnak el a szokások, mitől tűnnek vonzónak, mitől bajosak, s miként hagyhatjuk el őket, végig járhatjuk az utat oda, ahol a belső elégedetlenség és zaklatottság nem jelenik meg többé, s ezáltal tartós békére és boldogságra teszünk szert.

„Idősebb szerzetesek, akik sokat beszélnek az elengedésről, arra is rámutatnak, hogy mielőtt tudnál elengedni, tudnod kell, hogyan ragadj meg helyesen, akár azt is, hogyan kötődj. Sokat beszélünk a kötődés elhagyásáról. De azt is tudnod kell, hogyan kötődj helyesen, bölcsen, mielőtt tudnál elengedni. Csak elengedni az első pillanattól, az esetleg egyszerűen túl nehéz. Beszélhetsz róla, jól hangzik: »Csak engedd el! Ne kapaszkodj semmibe! Ne ragaszkodj semmihez!« De a világban élve időnként szükséges egész sok dologhoz ragaszkodni, még akár kötődni is egy csomó dologhoz, mielőtt elég világossággal és bölcsességgel rendelkezel, hogy tudd, hol engedj el, hogy hol okoz fájdalmat és szenvedést a ragaszkodásod és kötődésed, és hol nem.”

(When To Attach And When To Let Go by Ajahn Kalyano 23 Aug 2026; https://www.youtube.com/watch?v=aFL1iSEIsFQ 1:50-2:47)

„Ne féljetek a jótettektől, mert a jótettek egy szó a boldogságra.”

(Mettasutta, AN 7.65)

„A lényeg, hogy folyamatosan reflektáljunk és tanuljunk, s használjuk a négy nemes igazságot, mint szerkezetet vagy tervrajzot. Ez a dukkha, ez a dukkha oka, ez a dukkha végéhez vezető gyakorlat, és ez a dukkha vége, amit magunknak kell megismerni, megtapasztalni, megvalósítani. Ez az egésznek a célja. És ez az, amikor az elme elcsendesül. Amikor valóban megértesz valamit, akkor nincs kétely, nincs több ködösség. Csak tudod, hogy ez dukkha. Vagyis, mitől tudod elengedni, mondjuk a különféle kilészákat, mint a kapzsiság, harag, irigység, félelem, aggodalom, mindazokat, amik zaklatják az elménk? Miért képesek emberek elengedni őket? Mert arra képzik magukat, hogy odafigyeljenek, és egészen addig tanulták, hogy amikor aggodalom vagy valamilyen kapzsiság merül fel, akkor azonnal tudják, ha ragaszkodnak hozzá, kapaszkodnak bele, szenvedni fognak. Nincs mit beszélni róla többet, nincs több kétely felőle. Ezért hajlandóak azonnal elengedni. Tudják, hogy szenvedést okoz. Egy hibás nézet, hibás gondolkodásmód, bizonyos reakció, bizonyos érzelem - tudják, ha kapaszkodnak bele, szenvednek. Ezért nem kapaszkodnak. Az elme hajlandó elengedni. Lehet az csak valami apróság, mint egy rossz szokás, túl sokat alszol, túl sokat eszel, túl sokat beszélsz. Lehet valami teljesen közönséges, vagy lehet valami nagyon mély, mint esetleg elértél valamilyen szamádhit és azt gondolod, már megvilágosodtál. Bármi legyen is az, amikor felismered, hogy még van oka a szenvedésnek, mert van némi énérzettel ragaszkodás, némi kötődés, akkor el akarod engedni.
Akik ezt jól csinálták, akiket arahantoknak hívunk, elérték a nibbánát. Továbbra is a világban élnek. Nem arról van szó, hogy ne kéne fegyelmezettnek és óvatosnak lenniük az érzéki benyomásaikkal, merthogy még a világban élnek. Találkoznak kellemetlen dolgokkal, kellemes dolgokkal, vonzó dolgokkal, taszító dolgokkal, de már nem ragadják meg, nem kapaszkodnak beléjük az elméjükben. Tehát szabadok, de továbbra is szembe kell nézniük a világgal. Van testük, éreznek kellemest és fájdalmast, de nem ragaszkodnak többé. Úgy mondják, az arahant olyan, mint akit méreg vesz körbe, de nem fogyaszt belőle többé. A nem megvilágosodott elmét körbeveszi a méreg, és továbbra is fogyaszt belőle, még énérzettel ragaszkodik, kapaszkodik a dolgokba. Reméli, hogy a kellemes kitart és minden gond eltűnik, hogy ha folyamatosan megszerzi az élvezetet, akkor boldog és elégedett lesz. De ez sosem működik, mert mérgező. Mindig szenvedéshez vezet. Vagy az ellenszenvvel, hogy meg akarsz szabadulni mindazoktól, amiket nem szeretsz, amiket nem akarsz, s ha egyszer megszabadultál tőlük, akkor majd boldog leszel. De mérgező. A kívánság, hogy megszabaduljunk tőle, egy kívánság, ami folyton visszatér. Bárhol legyél, bármi történik, a lényeg meglátni a mérget, mint mérget, és abbahagyni a fogyasztását. Ez az arahant. Nem fogyasztanak mérget többé. Közel élnek a méreghez, de nem vesznek belőle.”

(Going Back To The Cause Of Suffering by Ajahn Kalyano 22 Aug 2026; https://www.youtube.com/watch?v=Mi7yRF0uM78 45:52-49:52)

„A Buddha tanította anattá, avagy nem-én fogalma nagyon elvontnak tűnhet, amikor először találkozol vele. Gyakran kérdezik: ha nincs én, mi születik újra; mi viszi a kammát? Ez fordított értelmezés. A kammát, a szokást, az indulatot, a sóvárgást az én keretében fogja fel. Viszont a buddhizmusban az én a kamma keretében jelenik meg. Az elme állapotok folyama. Örvénylő folyó, aminek egy ideig mintázatai vannak, majd átalakul. Partjai eliszaposodnak, irányt vált, zúgói elmozdulnak. Az egyik ilyen örvénylés az én örvénye, az én teremtésének, az én érzésének mintázata. A gyakorlásod során észleled ezt, a különböző ének kialakulását, hogy a megszilárdulás és tárgyiasulás érzetei eltérők, különböző színezetűek, különféle hangokon szólnak. Van az áldozat énünk. Van a fölényeskedő énünk. Az egy mókás fajta. Van az önigazoló énünk.
Az én valami, amit csinálunk; egy mintázat. A buddhizmusban páliul úgy mondják: ahankára, mamankára - én-készítés, enyém-készítés; ezeket a kifejezéseket használta a Buddha. És hogy tudd, amikor ezzel felhagysz, akkor nem a fagyos semmi marad. Ez az alattomos képzet az életünk megannyi területére beférkőzik. Ha nem aggódok, hogyan leszek sikeres? Ha nem haragszom, ha nem mutatom ki a haragom, hogyan eszközölök ki változást? A gyakorlás egyik legfontosabb mozdulata meglátni, hogy amikor elengeded a bénult szorítását valaminek, amihez énként ragaszkodsz, legyen az egy mintázat vagy egy érzés, akkor kinyitod a markod, és nem semmi marad, hanem napfénnyel, mély dhammikus összhanggal, érzékenységgel és rugalmassággal teli kéz.”

(The Concept of Not-Self by Ajahn Nisabho; https://www.youtube.com/shorts/LgK929P17l0 from The Wingspan of Humility: Anattā Embodied & the Joy of Being Small | Ajahn Nisabho; http://youtube.com/watch?v=BpS6CaBZxMg 2:00-4:53)

„Talán nem régóta gyakorlunk, de akarunk tudni és látni. Érteni akarjuk a Dhammát, látni a Dhammát, és esetleg szótápannává válni. Viszont nem gondoljuk át, hogy vajon nem túl hamar várjuk-e ezt. Időbe telt felnőnünk. Az is sok időbe telt, hogy kijárjuk az iskolákat. Ezért, ha van hitünk a gyakorlásban, csak egyszerűen tartsuk fenn az erőfeszítést. Egy nap majd szilárdan megalapozzuk a szamádhit. A szív békés, kiteljesült, boldog lesz. Akkor megértjük a gyakorlás módját. Ez a lényegi mondandó. Képessé válunk meglátni a saját elménk, és megérteni, miért szenved.

Ácsán Cshá azt tanította, hogy a szenvedés a sóvárgásból jön. Szenvedünk, mert az érzéki és tudati tárgyakra válaszul elégedettek vagy elégedetlenek vagyunk. Ezt közvetlenül meg fogjuk látni. De az elején, amikor megjelenik egy érzéktárgy, már elkéstünk. Az érzéktárgy már bejutott a szívbe. Ácsán Cshá azt tanította, hogy az elmét tanítani kell arról, amit tapasztalunk. Az elmét szemlélni azt jelenti, hogy amikor harag keletkezik, tudjuk, hogy harag keletkezett. Amikor kapzsiság keletkezik, tudjuk, hogy kapzsiság keletkezett. Amikor zavarodottság keletkezik, tudjuk, hogy zavarodottság keletkezett. Aztán tanítjuk az elmét.

Először legyen kitartásunk. Ne várjuk, hogy azonnal megszűnik. Amikor van ok, tapasztalat keletkezik. Amikor okai és feltételei kimerülnek, megszűnik. Így tanítjuk az elmét. Amikor az elme még nem tudja, engedjük, hogy megértést szerezzen! Manapság ezt hívhatjuk az elme emlékeztetésének vagy tanításának. Látjuk, hogy egy érzéktárgy elkezdi meghatározni és alakítani az elmét. Az elme egy dolog, az érzéktárgy egy másik. Ha van éberség és bölcsesség, el tudjuk választani az elmét az érzéktárgytól. Az érzéktárgy csak egy érzéktárgy. Olyanok, mint az olaj és a víz: nem keverednek, külön maradnak. Ugyanígy, szét tudjuk őket választani és természetük szerint megismerni. Bármilyen érzéktárgy keletkezik, először kitartásra van szükségünk. Először légy türelmes és ne a vágyad alapján cselekedj!

A Buddha tanításai, amit hagyományosan nyolcvannégyezer Dhamma halmaznak mondanak, a rúpáról, az anyagi formáról, és a námáról, a tudati jelenségekről tanítanak. Ezek mulandók, nem kielégítők, és nem én - aniccsa, dukkha, és anattá. Fontos szuttákat szavalunk és a jelentésükön szemlélődünk. Amikor a szavalás békességet ébreszt, nyugalom keletkezik az elmében. Amikor szemlélődünk, látjuk, hogy nincs semmi lényegi. Csupán rúpa, csupán a test van. Ez a vipasszaná. Látjuk a dhamma tárgyakat. Csupán érzetek: védáná, csupán elme: csitta van. Egyik pillanatban van kapzsiság, van harag, és van zavarodottság. Egy másik pillanatban nincs kapzsiság, nincs harag, és nincs zavarodottság. Végül nincs semmi szilárd vagy maradandó. Csupán az elme, a csitta van. A gondolatok, mindenféle tudomások, egyesek üdvösek és egyesek károsak, mind dhamma tárgyak. Minden dhamma tárgy. Ez a bölcsesség legkifinomultabb és legmagasabb szintje.

De néha a gyakorlók lenézik a test szemlélését, azt gondolva, hogy az a bölcsesség egy durva formája. Azt gondolják, hogy bölcs, okos, tanult emberek vagyunk, ezért csak az elmét kéne szemlélnünk. A megvilágosodott tanítók azt mondják, hogy a testet is kell szemlélni. Ez a test a forrása annak, amit szeretünk, amit élvezünk, és amihez önmagunkként kötődünk. Viszont az éberség és bölcsesség ezt nem látja tisztán. Ezért a tanítóknak ösztökélnie kell az elménk és bátorítani minket, hogy ezen szemlélődjünk. Néha elmélyülünk a szilárd szamádhiban és nem akarunk kijönni szemlélődni. Akkor a tanítók azt mondják, hogy gyere és szemléld a testet! Ne feküdj ott halottként a szamádhiban!

De az elején nem kell félni a szamádhitól. Nem kell aggódni, hogy ha a szamádhit gyakoroljuk és elérjük a dzshánát, akkor elveszünk benne. Manapság nem könnyű mély szamádhit elérni és úgy ragaszkodni hozzá, ahogy a múlt remetéi, akik a szamádhi magas fokait érték el. Nincs szükség félni vagy aggódni. Csak fejleszd ki a szamádhit és szemlélődj mellette. Akkor a bölcsesség létre fog jönni.”

(Serenity and Insight: Interconnected in the Noble Eightfold Path | 14 Aug 2026, by Ajahn Anan; https://www.youtube.com/watch?v=kTLvHgw74tc 11:06-16:58)

„A valódi áldás meglátni a sóvárgásod. Ha a munkahelyeden merül fel - a megélhetéseddel, másokkal való viszonyoddal, ahogyan másokkal kijössz vagy nem jössz ki, versengéssel, nehézségekkel kapcsolatban - akkor arra kell figyelned. De gyakran a legjobb módja a munkahelyeddel kapcsolatos sóvárgásra figyelésnek nem szükségszerűen a munkahelyen van. Bár az lenne a legjobb, ha éber lennél, amikor munkában vagy. De legalább, esetleg amikor van egy kis szabadidőd, leülsz, meditálsz, és valószínűleg hamarosan a munkáddal kapcsolatos sóvárgáson, hangulatokon, érzelmeken alapuló gondolataid lesznek, ha annyira rossz a helyzeted. Itt kell nekiláss tanulni a szenvedésről, a sóvárgásról. Vannak, amiket nem akarsz, hogy történjenek, amiket nem szeretsz emberekben és a munkádban. Ez sóvárgás. Dolgok, amiket meg akarsz csinálni, amiket el akarsz érni, a munkád eredményeit; ezek sóvárgás. Tehát ha sokat szenvedsz a munkádban, ott jelenik meg, akkor ott kezdd figyelni, hogy mi van a szenvedés, a fájdalom érzete, a kényelmetlenség, a csalódások, s a többi mögött. A sóvárgás az, ami a munkádban hatást gyakorol az elmédre.

Gyakran hajlamosak vagyunk felszínesen megközelíteni, s azt mondani, hogy amiatt az ember miatt szenvedek a munkahelyemen, ő okozza a bajom, nem együttműködő, zaklat, ezt meg azt teszi. Ez igaz lehet a felszínen. De itt a sóvárgás, mint belső tudatállapotról megjelenéséről beszélünk, mert van, hogy egy nagyon nehéz, megterhelő helyzetben vagy, de nem szenvedsz, ha kézben tartod, elhagyod a sóvárgásod. Viszont ezt akarnod kell; látnod kell: a sóvárgás a szenvedés oka, a valódi ok, és akarnod kell elengedni, elhagyni azt.”

(Why Are We Here by Ajahn Kalyano 09 Aug 2026; https://www.youtube.com/watch?v=e4SAhFFkD18 37:52-39:55)

A buddhista út a megszabaduláshoz összefoglalható úgy, mint érdemet és bölcsességet gyűjteni. Érdem az, ami a jó tettek eredménye, ami kellemes és élvezetes tapasztalat, s nem jár bajjal. Az ellentéte a rossz tettekből következő fájdalmas tapasztalat, ami gondot okoz. Hogy egy tett az érdemes vagy érdemtelen, erényes vagy erénytelen, gyorsan elárulja a tudatállapotunk, az érzelmi hogylétünk. Az adakozás eredménye kellemes, felszabadító érzés, míg a zsugoriság zaklatottságot, szorongást okoz. A kedvesség és ártalmatlanság örömteli és megnyugtató, míg a harag és rosszindulat keserű és feszült. Ennek megfelelően a bőkezűség és az erkölcsösség az érdemgyűjtés alapvető és elsődleges módszerei. Léteznek kifinomultabb érdemgyűjtő cselekedetek is, úgy mint a három ékkő iránti odaadást kifejező tettek, például szent helyek látogatása, zarándoklat, leborulás, továbbá a tanítások hallgatása, szavalása, másolása, és ezeken túl a meditáció különböző formái. Az érdem mértékét a belső nyugalom és elégedettség mutatja.

Azonban az érzelmi állapotok egyik tulajdonsága, hogy könnyen változnak. Az egyik pillanatban mosolyogva sétálunk, a másikban aggódva észleljük, hogy megint szúr a mellkasunk. Bár az érdemeink a nehéz helyzetekben is segíthetnek - például meg tud békíteni valamennyire, ha felidézzük a három ékkövet - ezek ideiglenes hatással bírnak. Ezért van szükség a bölcsességre, ami képes véglegesen felszámolni a szenvedést kiváltó okokat. Ezen okok egyrészt azokból az indulatokból állnak, amik hol ragaszkodnak, hol tiltakoznak az épp felmerülő élménnyel, érzéssel szemben, másrészt azokból a nézetekből, amik nem úgy fogják fel a tapasztalatokat, ahogyan vannak.

A rossz, káros, ügyetlen tettek a ragaszkodást, ellenkezést, s tévedést erősítik, míg a jó, ügyes cselekedetek könnyedebben, okosabban viszonyulnak hozzájuk. Az érdemek adta nyugalom nyújtja a megfelelő belső állapotot ahhoz, hogy lehetőségünk legyen megfigyelni, miként merülnek fel az indulatok, milyen nézetek táplálják őket, s hogyan lehet elhagyni azokat. Vagyis az érzelmi biztonság a szükséges talaj, amiből a belátás virága kihajthat. Ezt a biztonságot tudatosan teremtjük meg erényes viselkedéssel és különféle belső gyakorlatokkal, tehát érdemek gyűjtésével.

A bölcsesség gyűjtésének első lépése a tanulás, a tanítások megismerése. Ahhoz, hogy hatékonyan figyelhessünk egy előadásra, egy könyvre, szükséges valamennyi nyugalom és összeszedettség, amiben szerepe van nem csak a belső állapotunknak, de a környezetünknek is. Ha mondjuk egy osztályteremben menne a tévé, akkor nem nagyon maradna diák, aki a tanárra figyel. Viszont ha nagyon unalmasnak találják a tévéműsort, idővel mégis a tanárt hallgatják. Amennyiben megvan az érdeklődésünk, akkor azon leszünk, hogy minél inkább megismerjük a Buddha tanítását, mert bízunk benne, hogy az a hasznunkra válik. Ehhez segítenek az érdemes tettek, amik a tanuláshoz szükséges csendet biztosítják. A tanulást követi a megértés, vagyis az, hogy ismételten átgondoljuk a megismert gondolatokat, s utánajárjunk azoknak a részeknek, amiket még nem értünk. A cél, hogy tisztába kerüljünk azzal, mi mit jelent, s mi mivel van összefüggésben. Ahogyan a megismerés, úgy a megértés is időbe telik, ezért érdemes nem azt az elvárást támasztani, hogy mindent azonnal tudjunk és értsünk. A bölcsesség gyűjtéséhez szükséges harmadik rész az alkalmazása, a gyakorlása a megismert és megértett tanításoknak.

A tanultak alkalmazása annak tapasztalati megértése, hogy mik a fájdalmas és kellemes élmények, hogyan tudnak gondot jelenteni, s hogyan tudunk megszabadulni a bajcsinálástól. Támaszkodva az érdemek alkotta nyugodt és összeszedett tudatállapotra, éberek vagyunk arra, ahogy megjelennek az ügyetlen indulatok az élvezetes dolgokhoz ragaszkodásra, és a kellemetlen dolgok elleni tiltakozásra. Tehát észrevesszük, ahogy azt érezzük, hogy hideg narancsléből bármennyit meginnánk, míg meleg pisibe a nyelvünk se dugnánk. Észrevesszük, mennyire szeretnénk, hogy elismerjék a tehetségünk, s mennyire félünk, hogy kinevetnek. Aztán észrevesszük, hogy a jó élmények megszerzése és a rosszak elkerülése gyakorlatilag az egész élet fő vezérlőelve. Azonban mert a dolgok a maguk feltételei szerint változnak, így képtelenek vagyunk megakadályozni, hogy amiket szeretnénk, azok ne múljanak el, s amiket nem szeretnénk, azok ne jelenjenek meg. Ezért ha éberek vagyunk, odafigyelünk, akkor nem vagyunk tévedésben afelől, hogy miként vannak a tapasztalatok, s ennek következtében nem kel bennünk hamis remény, avagy sóvárgás, hogy miként legyenek és miként ne legyenek a dolgok. Ez az, ahogyan a ragaszkodás, az ellenkezés, s a tévedés nem csupán ideiglenesen, a helyzet függvényében csitul el, hanem maradandóan elhagyhatók, s ezáltal a belőlük eredő gondok, bajok, szenvedések is.

„Ha nem tudsz a jelen pillanatban maradni, mert folyton a gondolataidat követed, reagálsz dolgokra, és fennakadsz dolgokon, akkor ez az elvégzendő munkád, ez a gyakorlat. A négy nemes igazság segít mindent a megfelelő megvilágításba helyezni. A dukkhát meg kell ismerni. Néha csak tudnod kell róla, elviselned. Bár nehéz kibírni, nem elhagyni kell. Ez egy különbség, ugye? A sóvárgást kell elhagyni. Különböztesd meg a dukkhát a sóvárgástól! Az elme, ami megismer, abból jön a felismerés.

Az ürességet, az elme mozdulatlanságát, a szenvedéstől szabadságot felismerni kell. Nem nyerhetsz felismerést csupán azzal, hogy akarod. Ha meditálsz, békét és felismerést akarsz, akkor valószínűleg szenvedsz az akarástól. De ha eltávolítod a sóvárgást, akkor amúgy is megtörténik. Eljön a felismerés, amikor eltávolítod az akadályait – a sóvárgást, a ragaszkodást – amikor meglátod őket. Ki csinálja mindezt? A magga, az út, a negyedik nemes igazság, amit fejleszteni és kiteljesíteni kell.

A négy nemes igazság gyakorlása az út gyakorlását jelenti. Szíla, szamádhi, pannyá. Alkalmazásuk kiteljesíti a másik három nemes igazságot, de meg kell teremtsd a felismerés okait és feltételeit. Úgy nem lehet csinálni, hogy csupán akarjuk. Úgy nem lehet csinálni, hogy csak egy áldást akarunk. Hogy imádkozunk egy istenhez, hogy titkos átadást akarunk valakitől, hogy valamiféle titkos átadásban reménykedünk meditáció közben. Talán jön a Buddha vagy a Bódhiszattva és egyszerűen beülteti az elmédbe meditáció közben, aztán csak úgy megvilágosodsz. Jól hangzik, de valószínűtlen. A cselekvéseddel, a gyakorlásoddal létre kell hozd az okokat. Ez az ok. Az eredmény a felismerés.”

(Dukkha Is To Be Understood, Its Cause Is To Be Abandoned by Ajahn Kalyano 29 Jul 2026; https://www.youtube.com/watch?v=mE7KWKmv-Lc 42:13-44:54)

„Van, hogy saját tanulásunk és tudásunk áldozataivá válunk. Sokat hallottuk, sokat olvastuk a Dhammát, s azt mondjuk »Jaj, olyan sok gyakorolnivaló van! Hol kezdjem? Annyira nehéz!« Gyakran eszembe jut a néhai thaiföldi király, IX. Ráma, Bhumibol király elbeszélése. Nagyon sok kiváló meditációs tanítója volt, akiket gyakran látogatott. Egyiküket megkérdezte:

- Az elmém annyira tele szennyeződésekkel.  – tehát pont olyan, mint mindenki más – Hol kezdjek neki? Mit tegyek? Olyan sok van belőlük! Olyan sokat láttam! Reménytelennek érzem magam.

- Nem olyan nehéz. Csak kezdd azzal a szennyeződéssel, ami épp itt és most felmerül a jelenben! Nem kell aggódj a múltban felmerült szennyeződések miatt, már elmúltak. A jövőbeli szennyeződések még nem jöttek el. Dolgozz azzal a szennyeződéssel, ami épp most jelenik meg! Azzal a darab kapzsisággal, haraggal, téveszmével, irigységgel, makacssággal, lustasággal, bármi legyen is, ami a jelenben felmerül. Ez az, ahol gyakorolj!

Hol van a gyakorlás helye? Ez a test, ez a tudat. Mi a gyakorlat? Ami épp most felmerül, arról tudj! Ha üdvös, tudd, hogy egy üdvös, ügyes gondolat, ügyes tudatállapot. Ezt tudd! Ha káros, az egy szennyeződés, tudd azt! Csak tudj ezekről a tudatállapotokról! Személytelenek, ugye? Nem én. Nem egy személy, nem egy lény. Tudatállapotok, amik saját okaik szerint keletkeznek és elmúlnak. Jó tudatállapotok, üdvös tudatállapotok, jó hangulatok, jó gondolatmenetek keletkeznek az okaikból. Káros tudatállapotok, káros gondolatmenetek keletkeznek az okaikból. De ezek tudatállapotok, a khandhákhoz tartoznak, és nem én, mert okok és feltételek szerint keletkeznek és aztán elmúlnak.

Ez az a belátás, amire tisztelendő Kondannya jutott: ami keletkező, az megszűnő. Ha ezt rendszeresen látod, észreveszed, hogy nem biztos, nem rögzített, nem állandó, akkor egyre közelebb jutsz ugyanahhoz a felismeréshez, amire tisztelendő Kondannya jutott azon az estén, az Ászálha púdzsá estéjén.”

(Don’t Spoil The Mental Defilements by Ajahn Kalyano 26 Jul 2026; https://www.youtube.com/watch?v=G49iHIccUrk 41:03-43:38)

„Eltökélt lemondani, a tudatot elzárni;
Eltökélt jót akarni, ragaszkodást elvágni;
Eltökélt vágyat elvágni, tudatot rendbe tenni;
Szíve jól szabad, látva érzékeket létre kelni.
A jól megszabadultnak, békés szívű bhikkhunak,
Nincs mit fejlesztenie, nincs mi többet tennie.
Miként szilárd kőtömböt meg nem zavarhat a szél,
Ugyanígy minden látvány, íz, hang, szag, és érintés,
Vagy eszmék, kedvelt vagy sem, nem zaklatják az olyat.
Az elmúlást figyelve elméje szilárd, szabad.”

(Soṇasutta, AN 6.55)

„Elkezdesz tanulni az elmédről, és felismered, hogy ebben a legjobb barátod az éberség gyakorlata. Ezért beszélünk olyan sokat az éberségről. Persze, a Dhamma hallgatása, a tanítók és a Dhamma barátok is segítenek, de végső soron a legjobb barátunk a szati, az éberség gyakorlata, mert ez a minőség az, ahol visszafordítod magadra a figyelmed, megtanulsz magadra reflektálni. Ehhez ébernek kell lenned, oda kell figyelj, hogy egész nap jelen legyél a pillanatban. Nem csak amikor a meditációs párnán vagy, hanem amikor a dolgaid intézed, legyen az házimunka, evés, meditálás, recitálás, vagy bármi más. Egész nap elhelyezed az éberséget, a figyelem képességét a testedre, a gondolataidra, az érzéseidre, az észleleteidre. Alapvetően azért, hogy kifejleszd a meditáló elme minőségeit minden helyzetben. Ne csak amikor ülő vagy sétáló meditációt végzel – persze, akkor gyakorolsz a legintenzívebben – hanem a közönséges helyzetekben is, megtanulni magadat megfigyelni, megfigyelni a testet és az elmét, ahogy vannak. Különösképpen a négy nemes igazság fényében, hogy meglásd, hogyan teremtesz feszültséget és szenvedést, szinte mindig a semmiből. Saját magunkkal csináljuk. Úgy mint harag, vagy aggodalom, honnan jönnek? A saját ügyetlen gondolkodásodból.

A teendőnk elegendő éberséget képezni a gyakorlatunkkal, az erőfeszítésünkkel, hogy meglássuk. Figyeld meg: megjelenik az aggodalom. Mit csinálsz, amikor aggódsz? Mi történik? Az elme aggodalmat képez valami ügyedről. Lehet az egészséged, valami elvégzendő munka, amit nem tudod, hogyan csinálj meg, vagy ami nyomást gyakorol rád. Aggódsz egy másik ember miatt, vagy az életed egy része felől. Ilyenek vannak. Mi történik? Van egy sor gondolat, nézetek a dolgokról, meglátások. Ezt szeretem, azt nem szeretem. Ez aggaszt, attól félek. Ilyenek jelennek meg az elmédben, és ahogy az éberséget gyakorlod elkezded megfigyelni. Az egyik, amit nagyon gyorsan észreveszel, hogy mindegyik gondolat keletkezik és megszűnik. Jó gondolatok, rossz gondolatok, boldog gondolatok, szomorú gondolatok, aggódó vagy békés gondolatok: keletkeznek és elmúlnak. Ez az elme természete, így működik. Minden gondolat, minden hangulat, minden vélemény keletkezik és megszűnik. Ahogy gyakoroljuk az éberséget és reflektálunk az elménkre, a tudatállapotra, ezt észreveszed, megfigyeled. Megfigyeled a tested, hogyan tapasztalunk állandóan érzeteket és érzéseket, kellemest, kellemetlent, és semlegest. Aztán az elmét, a tudatállapotokat; időnként szomorú vagy, bosszús. De mi a bosszúság? Egy gondolat, vagy egy hangulat, ami keletkezik és megszűnik. Legtöbbször ezek a különféle gondolatok és hangulatok nem tartanak sokáig.

Különösen amikor éber vagy, megfigyeled, hogy ez csak egy gondolat, jön és megy. Lehet egy óriási gondolat, egy nagyon erős gondolat, jó vagy rossz. Lehetsz nagyon boldog vagy nagyon szomorú, nagyon mérges, de a legtöbbször teljesen hétköznapi gondolatok jönnek és mennek. Viszont ami mindben közös, hogy keletkeznek és elmúlnak. Ez egy teljesen új látásmódot ad. A szerzetesi élet, a bhikkhu élet megadja a lehetőséget, hogy ezt valóban lásd, hogy lásd a tudati tevékenységeid, de egy új megvilágításban. A bölcsesség fényében, a négy nemes igazság fényében. De hogy jól csináld, gyakorolnod kell az éberséget. Ezért térünk folyton vissza a meditáció gyakorlásához, hogy a testhelyzetekben és a különféle tevékenységekben éberek legyünk, tudatosak arra, amit mondunk, amit cselekszünk, és végül amit gondolunk, a tudatállapotunkra. Mert itt látod meg az igazságot.

Miért tudod elengedni a sóvárgásokat, ragaszkodásokat? Miért tudsz megtapasztalni egy elkülönültebb figyelmet és abból több békét? Mert amikor mulandónak látod a dolgokat, felismered, hogy ne ragaszkodj hozzájuk, mivel mulandóak. Változnak. Nem igazán részei semmilyen szilárd személynek vagy lénynek. Ha egy gondolat keletkezik és elmúlik, és ezt látod, ezt tudod, akkor nem nagyon van mihez ragaszkodni, mert már elmúlt. Rá fogsz jönni, hogy minél éberebb vagy, minél tisztábban látod a mulandóságot, és az állapotok mulandó természetét, annál kevésbé kapaszkodsz a dolgokba, ragadod meg a dolgokat, mert tudod, hogy elmúlnak. Ez nem jelenti, hogy sosem tapasztalsz élvezetet vagy szenvedést, de nem kapaszkodsz beléjük, mert tudod, hogy mulandók. Finomat eszel, rendben. De tudod, hogy az élvezet el fog múlni. Pár kedves szót vagy viccet váltasz valakivel. Rendben van, boldognak érzed magad. De az érzés el fog múlni. Kint sétálsz, amikor egy hideg téli napon előbújik a Nap, érzed a meleget. De aztán elmúlik és megint fázol. Élvezet és fájdalom, boldogság és szenvedés egyaránt jön és megy, ugye? Mert ez a természetük, és ezt figyeled, amikor fejleszted az éberséget és megvizsgálod az igazságot. A testi és tudati jelenségek igazi természete, hogy mulandók, változnak.”

…

„Mi a bölcsesség, illetve a belátás a buddhizmusban, a buddhista értelemben? Amikor a belátás megragad az elmédben, amikor mindig ott van a világosság és megértés, mert tudod, hogy a dolgok egyszerűen ilyenek. Egyre öregszünk, a test változik. Éhes vagy, aztán ha ettél, akkor tele, és aztán később megint éhes. Meleged van. Fázol. A test öregszik. Néha megbetegszel. A dolgok egyszerűen ilyenek, ez van. Szoktuk is mondani, hogy ez van. A test öregszik. Nem mindig vagyunk jól. Néha megbetegszünk. Elfáradunk. Néha jól vagyunk. Néha remekül érezzük magunkat. De ez a feltételek függvényében változik. Ez van.

Az elméd ugyanígy. Az elme néha nagyon békésnek érződik, különösen amikor meditálsz kicsit. Nyugodtabbnak, boldogabbnak érzed magad, ami jó. Aztán néha nagyon zaklatott vagy, amikor valami elromlik vagy valami nehézség merül fel aznap. Zaklatott vagy, aggódsz, mérgelődsz. De az is elmúlik. Ami keletkezik, az megszűnik. Egyszerűen ez van. Amikor valami kellemetlen történik, valami elromlik, hibázol, vagy ha valaki jön és kritizál téged, vagy olyat mond, amivel nem értesz egyet, akkor lehet, egy pillanatra bosszús vagy boldogtalan vagy, de aztán elmúlik. Egyszerűen ez van. Jön és megy.”

(The Real Source Of Suffering Is From Deluded Thinking by Ajahn Kalyano 18 Jul 2026; https://www.youtube.com/watch?v=dbLRa67pVdM 20:42-27:01, 28:44-30:23)