„A képzetlen elme hajlamos futni minden után, ami felmerül; kedvelni, nem kedvelni. Sok időt azzal töltünk, hogy igyekszünk elkerülni, ami nem tetszik, és megtölteni az elménket élményekkel, amik tetszenek – mert élvezetesek, lefoglalnak minket egy darabig. Remélhetőleg kellemesen foglalnak le. De igazán sosem menekülünk a kellemes és fájdalmas, a boldogság és szomorúság keletkezésétől és elmúlásától. De amikor az elméd képzett, vagy képzed az elméd, még ha a kellemes élmény el is tűnik, nem jelenti, hogy az elméd átcsúszik a szenvedésbe. Csak tudatában vagy, hogy elmúlt, anélkül, hogy szenvednél vagy aggódnál miatta, vagy idegesítene, felzaklatna a tény, hogy elmúlt. Csak tudsz róla.
Ez más, mint a normális tudatállapot, nemde? A normális tudatállapotban, amikor elvesztesz valamit, amit kedvelsz – legyen az egy anyagi dolog vagy egy bizonyos érzés, valami, amitől elégedett, boldog vagy – amikor elveszíted, veszteség érzeted van, akkor hiányzik, vissza akarod kapni, nem vagy boldog. Egyfajta sóvárgást vált ki, vagy helyette lehet még rosszabb is, ami előhoz egy erős reakciót: »Ez nem tetszik, ezt nem akarom.« Hányszor mondunk olyat, hogy »Már így is elég nehéz, elég rossz az életem. Nem akarok még több szenvedést, még több feladatot!«
A szamádhiban az elme nem ilyen, ugye? Az éberségben, a szamádhiban az elme olyan, hogy »Oké, a kellemes dolog elmúlt. Most valami kevésbé kellemes van.« De ameddig képes vagy fenntartani a tudatosságod, nem kell ellenszenvvel vagy szenvedéssel reagálni. Csak tudod, hogy elmúlt. Korábban kellemes volt, aztán fájdalom keletkezett, elmúlt, majd talán visszatér a kellemes. Jól érzed magad, rosszul érzed magad, megint jól érzed magad. De inkább tudatossá válsz rá, semmint hogy ragaszkodnál és reagálnál mindenre.
Ahogy egyre több nyugalmat, több egyhegyűséget, több szatit, több szamádhit fejlesztesz ki, attól képessé válsz a dolgokat úgy szemlélni, ahogy vannak, és tanulsz belőle. Tanulsz, belátást nyersz, és igazi bölcsességet, azt a fajta bölcsességet, ami megszabadít a szenvedés okaitól. Egy része veled marad. A bölcsesség nem csak a dhammára emlékezni, hanem ténylegesen kitakarítani útvonalakat az elmédben, hogy ne okozzanak több szenvedést, ahogy korábban tették. Mert tudod, hogy nincs értelme emiatt vagy amiatt szenvedni; ehhez vagy ahhoz ragaszkodni, kapaszkodni bele; a korábbi módon reagálni. Mert tudod, hogy az szenvedés, és ezért abbahagyod.
Az igazi bölcsesség valami ilyesmi. Így lehet egy kicsit tisztább, békésebb, boldogabb az elméd, mint előtte volt, mert nem követsz el olyan sok hibát, mint előtte. Ezért nem kell annyit szenvedned, mint előtte. Ha ezt eleget gyakorlod, ha eleget képzed az elméd, akkor nagyjából látod, mit kell tenned, még ha nem is tökéletesen és nem mindig sikerül megtenned, de tudod a módszert. Ezért tudod újra alkalmazni. És lehet, lesz elég bizalmad azt mondani: »Még szenvedek, de látom, egy nap lehet nem kell majd szenvednem, mert tudom, hogyan kezeljem és hogyan engedjem el az okait.«”
(Neither Worrying About The Future, Neither Dwelling In The Past by Ajahn Kalyano 07 June 2025; https://www.youtube.com/watch?v=ZUKrHISgIY0 25:32-30:05)