„Mindannyiunknak van az az érzése, hogy különálló lények vagyunk. Ez mondatja velünk: vagyok. Azonban, ha figyelmesen magunkra tekintünk, felfedezzük, hogy sok összetevőből állunk, és hogy nincs semmi a testünkben vagy tudatunkban, amit rögzíthetnénk és azonosíthatnánk, mint én. Van bármi abban, amit látunk, bármi, amire tudunk gondolni, bármilyen anyagi vagy anyagtalan dolog, ami teljességgel egy, állandó, és független? Tudunk találni csak egy dolgot is, aminek ezek a jellemzői? Ha nem tudunk, az azt jelenti, hogy semmi sem állandó, hogy minden mindig változik. Azt jelenti, hogy minden összetett, sok részből áll. Azt gondolhatjuk, hogy ez a könyv egy, pedig sok oldalból áll. Mindegyik oldal különböző anyagokból készült, s tintával nyomott jelképek fedik be. A tinta és a papír megint csak különféle anyagok keveréke. Mindent szét lehet szedni addig, amíg szinte semmi sem marad. Ez azt jelenti, hogy semmi sem független. Minden sok más dolog segítségével létezik. Ha csak egy elem is hiányzik, az egész megváltozik vagy eltűnik. Minden jelenség, beleértve magunkat is, kölcsönösen függő.
Ez a dolgok igaz természete: világosan megjelennek bármilyen lényegi létezés nélkül. Ez nem valami, amit mi teremtünk, vagy valami buddhista elmélet vagy dogma, amit rá próbálunk kényszeríteni – hanem így vannak valójában a dolgok. Amikor dolgokat, amik nem egyek, egynek veszik, amikor amik függők, azt függetlennek veszik, amikor amik mulandók, azt állandónak veszik, ezt hívjuk tudatlanságnak vagy zavarodottságnak. Arra vagyunk kondicionálva, hogy a dolgokat ezen a tudatlan, zavart módon lássuk, és ennek a kondicionáltságnak megfelelően reagálunk azzal, hogy vágyat vagy ellenszenvet érzünk, hogy állandóan a dolgok után vagy elől futunk. A legfontosabb elhagyni ezt a hibás nézetet, hogy megszabadítsuk magunkat ezektől a szokásmintáktól.
…
A dolgok igaz természetének világosabb megértése, még ha nagyon korlátolt is, már most sokat segíthet nekünk. Lehet, még nincs tapasztalati megértésünk arról, ahogy a dolgok valójában vannak, de lehet, már kicsit gyanakvók lettünk azzal szemben, ahogyan a dolgok megjelennek számunkra. Kételkedhetünk az állandóságukban, abban, ahogyan különálló létezőknek tűnnek. Ez valamennyire lazítja a dolgokhoz való erős kötődésünket és kevésbé leszünk feszültek, szorongók.
Gondoljuk például arra, ahogyan a múlt emlékei hatnak ránk. Ha azt hisszük, hogy amik a múltban voltunk, amik most vagyunk, és amik holnap leszünk, az egy és ugyanaz a lény, ha feltételezzük az én azonosságát múltban, jelenben, és jövőben, akkor bármi is hatott ránk a múltban, még mindig hat ránk most és hatni fog ránk a jövőben. Talán azt gondoljuk, a szüleink rosszul bántak velünk, amikor gyerekek voltunk, és még ma is neheztelünk a bántalmazás miatt, ámbár senki nem ismerne meg minket annak a gyereknek a fényképéről, akik akkor voltunk. Mindig azt szoktuk gondolni, hogy ugyanazok vagyunk, mint harminc évvel ezelőtt, mint tegnap és holnap. Még akkor is, amikor meghalunk, azt gondoljuk, hogy ugyanazok az emberek vagyunk. Emiatt az azonosulás miatt, ami fiatalkorunkban történt továbbra is hatással lehet ránk. Természetesen ami most vagyok azt az is okozta, ami tegnap voltam, de nem vagyok pontosan ugyanaz, mint tegnap. Ha világosabban megértem, hogy mindig változom, akkor bármi is történt a múltamban, nem lesz hatással rám most. Ha sok baj és fájó dolog történt velem, rendben, most már elmúlt. Igaz, a múlt miatt vagyok az, aki; a múltam okozott engem – ezt hívjuk karmának, és a karma nem valami a homlokomra írva. A karmám vagyok; mindannak eredménye vagyok, ami korábban történt velem; de mégsem vagyok az a múlt. Ami tegnap volt az tegnap volt. Ami ma van az ma van. A mai folyó nem a tegnapi folyó, és a tegnap folyt vízből már semmi nincs ma itt. Minden változik egyik másodpercről a másikra, de ha azonosulunk a múltunkkal, akkor még mindig hat ránk mindaz, ami velünk történt, és cipeljük egész múltunk óriási terhét. Amikor megértjük, hogy többé nem az a gyerek vagyunk, aki annyit szenvedett, letehetjük a terhünket és szabadok lehetünk.
Minden nap döntésekkel és választásokkal szembesülünk, és mindannyian szeretnénk jó döntést hozni, a legbölcsebb választ adni. Ebben is segíthet az éntelenség megértése, hogy konkrét helyzeteket kezeljünk. Amikor azt mondjuk, hogy az én nem létezik, az nem jelenti, hogy egyáltalán nem létezünk, hanem hogy nem úgy létezünk, ahogy gondoljuk. Nem jelenti, hogy nincs semmi: ti láttok engem, én látlak titeket. Ha valóban mélyen megértjük, hogy amit énnek hívunk, az nem csak egy állandó azonosság, hanem sok különböző dolog, amik mindig változnak, akkor ennek melléktermékeként kevésbé leszünk önközpontúak, önzők, feszültek. Hogy konkrét helyzetekre alkalmazzuk a megértésünket, először be kell építenünk ezt a megértést. Az, hogy miként látjuk a dolgokat, apránként változik. Természetesen halad. Ha valaki valami kellemetlent mond nekem, miért legyek mérges? Tegyük fel, valaki azt kiabálja nekem: »Te kutya!«, és mérges leszek, azt gondolva: »Hogy meri mondani, hogy kutya vagyok? Nem vagyok!« De miért legyek ilyen zaklatott? A sértése nem változtat kutyává. Nem kezdek el ugatni és szőrt növeszteni mindenhol. A harag abból az erős meggyőződésemből jön, hogy engem ne sértsenek meg, hogy engem dicsérni és tisztelni kell. Ha ezt egyre jobban megértjük, többé nem fog érdekelni annyira és nem gurulunk dühbe olyan könnyen, még akkor sem, ha megsértenek. Persze, ha csak egy pár tanítást hallgatsz, a megértésed felszínes marad, és amikor tényleg mérges vagy, akkor csak annyit gondolni, hogy »Nem vagyok, az ellenfelem nincs.« egyáltalán nem működik. Most kell elmélyítened a megértésed, amikor nem erős érzelmek irányítanak. Tanulnod, értelmezned, gyakorolnod, és képezned kell magad, hogy ne legyél mérges, amikor provokálnak. A gyakorlással kifejlesztett szokás tudatossá tesz a helyzetre, és lehetővé teszi, hogy ellenőrizd az ösztönös reakciód. A rendszeres gyakorlás csökkenti a büszkeséged és önközpontúságod. Kevésbé büszkén nem bántódsz meg olyan könnyen és nem borulsz ki dühösen az első kellemetlen szóra.”
(Path to Buddhahood: Teachings on Gampopa’s Jewel Ornament of Liberation by Ringu Tulku, p 112-115)
