„Amikor meditálunk, azt találjuk, hogy az embernek kétféle szenvedése van: a test és elme közönséges szenvedése, amit az öt khandhának hívnak, vagyis a fizikai test, érzés, észlelés, képzetek, tudatosság. És van a bajosabb szenvedés, ami a sóvárgásból és ragaszkodásból jön. Honnan jön a szenvedés? Szó szerint: tanhá, upádána, bhava az, ahonnan jön, ahogy a Buddha tanította. Erősen ragaszkodunk, erősen kötődünk ehhez a testhez, ehhez az elméhez az én érzetével. Az öt khandhához ragaszkodunk az én érzetével, és innen jön a szenvedésünk. Akik látták az igazságot és felismerték az igazságot, azok túljutottak a ragaszkodáson és többé nem kötődnek a khandhákhoz, mint énhez. A buddhizmusban őket arahantnak hívjuk, akik elérték a nibbánát.
Hogyan jutunk oda, ahol láthatjuk, ismerhetjük a szenvedést, és el is hagyhatjuk a szenvedést? Folytatnunk kell az éberség és a helyes erőfeszítés gyakorlását, s fordítsuk befelé a figyelmünket. Miközben meditálunk, egy dolog, amit észre fogsz venni, ahogy a figyelmed egyre inkább befele fordul, ópanajika dhamma, befele fordítod a figyelmed ahelyett, hogy hagynád az elmédet kószálni az érzékszerveken: a szemen, fülön, nyelven, orron, és a testen keresztül; és aztán reagálni arra, amit találsz.
Gyakran hallani Ácsán Cshá mondását, hogy kérdezd meg magadtól, amikor megzavar egy hang: te zavarod a hangot, vagy a hang zavar téged? Meg kell alapoznunk az éberségünket és átgondolni a tapasztalatunkat, hogy kiderítsük mi a szenvedés és honnan jön. Mindig hallunk hangokat. Egyes hangoknak nincs igazán jelentősége számunkra. Egyes hangoknak különleges jelentősége van nekünk. Néha kellemes, szeretjük. Néha kellemetlen, nem szeretjük. Elkezdünk gondolkodni és bonyolítani ezen reakciók alapján. A kellemes dolgokat szeretnénk megtartani, a kellemetlen dolgoknak ellen akarunk állni, meg akarunk tőle szabadulni, el akarjuk pusztítani. Innen jön a szenvedésünk. Ez az öt khandha tevékenysége, amikhez énként ragaszkodunk, amikbe énként kapaszkodunk, amikor nem vagyunk igazán éberek.
Ha nem hangok, akkor valami más. Nézünk dolgokat, különösen manapság mindenkinek van a közelében egy képernyő, egy telefon, egy tablet, egy számítógép. Tehát ha nem hangok, akkor látványok, amik elvonják a figyelmünket. Azt mondjuk, a világ manapság annyira zavaros, olyan sok a technológia, annyi minden történik, annyira mozgalmas. De a világ csak az, ami. A gond, hogy az érzékeken kimenő elménket magával ragadja a világ azzal, hogy mindig reagál.
Azzal, hogy a kolostorban élünk, éberséget, helyes erőfeszítést gyakorlunk, a figyelmünket befele, magunkra irányítjuk, a testre és az elmére. Igazából csak ennyi van, nem? Egy test és egy elme, amit a jelen pillanatban ismerhetsz. Időnként még ez is soknak tűnik. Mondjuk a figyelmed a test egy részére helyezed, mint a légzés, a test egy aspektusa; vagy az elmére, mint egy gondolat, egy kép, egy képzet. És ezt csak egy pár pillanatig vagyunk képesek csinálni, aztán a figyelem elmegy a sóvárgásnak, majd a ragaszkodásnak megfelelően, és persze szenvedés a vége.
Azt halljuk a tanítóktól, ha túl akarunk jutni a szenvedésen, el kell engednünk a ragaszkodást, a kötődést. Ez nehéz, mert az emberek azt gondolják, hogy ez azt jelenti, mindent elengedni és semmit sem csinálni. De attól még a világban kell élnünk, attól még képeznünk kell magunkat, tehát el kell engednünk, de bölcsességgel, és ez olyan valami, amit meg kell tanulnunk. Olyan, mint egy szaktudás, meg kell tanulni. A buddhizmusban ilyen a bölcsesség. Megérteni hol van a szenvedés, mi a szenvedés, mi okozza a szenvedést, és aztán elengedni a szenvedés okát. Nem azt jelenti, hogy mindent engedjünk el. Csak azt jelenti, engedjük el a szenvedés okát: a sóvárgást és a kötődést.
Tehát van az öt khandha, ez a test és elme. Az elengedés nem jelenti, hogy csak ülj és hagyd magad éhen halni vagy ilyesmi. Azt jelenti, hogy megismerjük ahogyan a khandhák vannak, és megfigyeljük, ahol kialakul bennük a kötődés. A legnyilvánvalóbb hely a gondolkodás. Bármit gondolunk, elkezdünk kötődni, beleragadni. Egyes gondolatok a béke érzetét keltik, egyesek csak nagy zavart, zaklatottságot, szorongást, aggodalmat keltenek, de a ragaszkodás azokhoz a gondolatokhoz az, ami a baj. Nem annyira maga a gondolat, hanem a jelentés, az érték, amit hozzáadunk, és aztán kötődünk hozzá. Azt mondjuk: ez a gondolat vagyok, ez a gondolat én, vagy ez a gondolat az enyém. A ragaszkodás igazából a birtoklás érzete. Ugyanígy az érzéssel. Van egy fájdalmas érzésed. Ha éber vagy, akkor képes vagy csak éber lenni a fájdalmas érzés keletkezésére, és talán képes vagy egyszerűen csak tudatában lenni és nem nagyon reagálni rá. De amikor nem vagyunk különösebben éberek, hajlamosak vagyunk beleragadni a nem tetszésbe, a fájdalmas érzéssel szembeni ellenállásba, s ez eluralja a tudatot.”
(Letting Go Of The Causes Of Suffering by Ajahn Kalyano 15 Dec 24; https://www.youtube.com/watch?v=REM8RPQ2NDo 1:32-9:59)
