„Például amikor váratlanul beteg leszel, nem tudod meghatározni, hogy ez korábbi kamma, vagy talán csak az időjárás változása, vagy összeszedtél valami bacit a szomszédtól, vagy ilyesmi. De ragaszkodunk a testhez, és a tudat létrehozza a reakcióit és történeteit a testről. Ugyanígy van a tudattal, az érzésekkel, a kellemessel és fájdalmassal. Van kellemes és fájdalmas a testben és van kellemes és fájdalmas a tudatban is, vagyis érzelmi fájdalom, ami a csalódottsággal, boldogtalansággal, az igazság félreértéseivel jár együtt. Vannak észleletek és gondolatok, majd vissza a gondolatot alkotó folyamathoz. Amikor nem figyelünk oda ezekre, akkor hajlamosak vagyunk ragaszkodni hozzájuk és szenvedni velük, szenvedni minden gondolattal. Ha hasznos gondolatmenet, azzal is tudunk szenvedni, mert próbálunk kapaszkodni bele, de elmúlik. Vagy egy kellemes érzéssel járó gondolatmenet, hívhatjuk jókedvnek, ragaszkodunk hozzá, azonosulunk vele, kapaszkodunk bele. Aztán az megváltozik, s talán egy átlagos hangulat követi, vagy egy kellemetlen, egy érzelmi fájdalom.
Ez a test és tudat a ragaszkodás alapjai. Azok, amikhez ragaszkodunk, s amik a vég nélküli történet alkotást táplálják, a reakciókat, a gondolatokat, hogy miket gondolunk és érzünk magunkról, testről és tudatról, és persze a minket körülvevő világról. Amikor nem igazán vagyunk éberek, nem figyelünk arra, ami történik, akkor egyszerűen megy tovább a folyamat, önmagát erősítve. Ez elég fárasztó és mindenféle nyomást, szorongást, zaklatottságot tud okozni, amiket úgy foglalhatnánk össze, mint szenvedés. Amikor gyakoroljuk az éberséget, az utat, amikor az ellenkező irányba haladunk, akkor megalapozzuk az éberséget, ami képessé tesz odafigyelni, tanulni, megismerni, hogy mi történik. Esetleg hogy hátra lépjünk vagy kicsit kiszabadítsuk a tudatot ebből a folyamatból, ami létrehozza az én érzetet minden gondolatban, érzésben, a testben. És a tudat egyre inkább azt tapasztalja, amit úgy hívunk kötetlen éberség vagy egykedvűség. A Buddha ezt mondta a szenvedésből kivezető útnak, az útnak, ami kivezet az állandó összerakás és rárakás, a szenvedés létrehozásának folyamatából. Csak ismerni a tapasztalatot, de nem rárakni, nem mindig reagálni, nem túlgondolni. Csak tudatában lenni a tapasztalatnak. Például amikor meditálsz, amikor fejlődik az éberséged, akkor kezded nyugodtabbnak érezni magad, a tudatod több nyugalmat tapasztal, és békésnek érződik. Miért? Mert lassítod a létrehozás és történet alkotás folyamatát, és közvetlenebbül meg tudod ismerni a tapasztalatod, rárakás és túlgondolás nélkül. Ez nem azt jelenti, hogy nem használhatod a tudatod kreatívan, vagy nem csinálhatsz dolgokat a világban, hanem hogy éberséggel cselekszel. Ha kreatívnak kell lenned, létre kell hoznod dolgokat, akkor éberséggel hozol létre, vagyis továbbra is törődsz a tudattal, odafigyelsz.
Ha a gyakorlás útjának célja egy nem ragaszkodó tudat, akkor az éber figyelem fejlesztése és önmagunk tanítása, hogy ne ragaszkodjunk mindenhez, kell legyen az ahhoz vezető út. Ezt tanuljuk, amikor meditálunk és több éberséget fejlesztünk; és nem csak amikor meditálunk, hanem egész mindennapi életünk során is. Bármikor szenvedsz, ott kell legyen valamennyi ragaszkodás, valami, amibe kapaszkodsz. Ahogyan dolgokra tekintesz, egy gondolatminta, egy gondolatmenet, egy érzés, valami, ami a testeddel történik, egy gondolat az életedről, a világról. Ez az, amit úgy foglalunk össze, hogy az én érzete, önérzet. Ahogy fejleszted az éberséget és figyelsz, esetleg nézd meg és kérdezd meg magadtól: hol van az én érzete? Hol van? Ülés közben hol van? A testben? Ha a test mindig változik, az nem annyira én. Mondhatnád, hogy egy mindig változó én, ez igaz lehet. Nincs semmi szilárd, maradandó, változatlan egy testben, mert a test minden nap öregszik, halad élete végső napja felé. Ha a tudat az, akkor ugyanaz a probléma. Mondhatnád, a tudat az én. Akkor az egy állandóan változó én, gondolatok keletkeznek és elmúlnak, érzések, érzetek keletkeznek és elmúlnak. Nem semmi sincs ott, de nincs ott semmi, amit lerögzíthetsz és azt mondhatod: ez én vagyok, ez az én, ami amolyan szilárd, változatlan, mindenről tud. Amikor meditálsz, csak vizsgáld meg a hangot, ami mindig ítélkezik, kritizál, nézeteket és véleményeket alkot rólad, a világról, másokról. Honnan jön? Ki az? Ki kérdezi ezeket, hozza ezeket az ítéleteket, alkotja ezeket a véleményeket? A Buddha válasza, hogy ott nincs semmi, amire rámutathatsz, mint szilárd, maradandó én. Az én a ragaszkodás tevékenysége, ez az én. Ragaszkodunk ezekhez a véleményekhez és nézetekhez, s ez téveszmékből jön, ezért vezet szenvedéshez. Ha megalapozod az éberséget, megvizsgálod, akkor az olyan, mint eloszlatni a tudat homályosságát, a tudat tisztább, ragyogóbb lesz. Akkor azt mondod, lehet még sincs semmilyen én. Van a megismerésnek tisztább minősége, csak ismerni, de túlgondolás, rárakás, sokasítás nélkül. Csak tudni a dolgokat. Nem kell énnek hívnod. Maga az igény, hogy valamit énnek mondj, vagy egy énnel azonosíts, még ez az igény is eltűnik. Ez Dhamma, nem? Dhamma az, amikor a tudat ismeri az igazságot, tudja, ahogy a dolgok vannak, de anélkül, hogy bármit is alkotna belőlük, vagy rájuk rakna, vagy túlgondolna, hanem csak tudatában van.”
(Knowing Without Overthinking - by Tan Ajahn Kalyano 08 Apr 23; 27:44-36:05)
