Hogy néz már ki?! Milyen már ez?! Normális?! Csúnya, gusztustalan, nem normális. Vidd a szemem elől! Látni sem akarom. Szép, imádnivaló, teljesen normális. Mikor láthatom újra? Tartsuk meg! Maradjon úgy!
A taszító és vonzó benyomások irtózást és sóvárgást váltanak ki, amiket annak megfelelő tettek követnek. Az pedig, hogy mi tetszik és mi nem tetszik, korábbi tettek és tapasztalatok képezte nézetek és hajlamok határozzák meg. Ha úgy gondoljuk, hogy valami egy adott változatban jó, elfogadott, természetes, akkor az abban a formában vonzó, kedvelt. Fordítva, amikor nem a megszokott, elvárt módon történik valami, akkor az azonnal kellemetlen, idegesítő, felháborító, dühítő, és akár teljesen elveszítjük tőle az eszünket. De az is észveszejtő, amikor valami nagyon élvezetes. Minden nap ész nélkül megyünk a vonzó élmények után és menekülünk a taszító élmények elől. Amikor megszokásból, akkor meggondolatlanul cselekszünk.
Mindig így csináltam, én így szeretem, én ilyen vagyok. Vagyis: nincs vele mit csinálni. Kellemetlenségek persze mindig akadnak, de hát ilyen az élet, ami nem habostorta. Persze jó lenne valamit kezdeni vele, de hát mit?
Amikor észnél vagyunk, nem ragadnak el az indulatok, akkor lehetséges hideg fejjel, tárgyilagosan rátekinteni valamire. Ami más esetekben észvesztő, vonzó vagy taszító, az higgadtan nézve csak olyan, amilyen. Nem izgató, nem idegesítő. Ezt számunkra semleges élményekkel - látvánnyal, hanggal, szaggal, ízzel, tapintással, gondolattal - nem nehéz megtenni. A nehézség benne, hogy nagyon gyorsan unatkozni kezdünk, s valami érdekes, szórakoztató után nézünk. Vagyis újra elragad a sóvárgás, újra megjelenik az elégedetlenség, a zaklatottság, a szenvedés. De ezt már megszoktuk, hiszünk neki, és észvesztve követjük.
Az egyik általános buddhista meditációs gyakorlat a légzés figyelése számolással. Belégzés, kilégzés, egy. Belégzés, kilégzés, kettő. Belégzés, kilégzés, három. Ezt tízig, majd újra egytől. Az első pár alkalommal könnyen lehet, még ötig sem jutunk, és már egész máshol kalandozik a figyelmünk. A sokadig alkalommal lehetséges, hogy akár tízszer tízig is eljutunk. De addig is sokat lehet tanulni ebből. Mégpedig észre venni, amikor nem a légzést figyeljük. Megtanulni, mi az, hogy elkalandozik a figyelem. Megtanulni, mi az, hogy visszahelyezni a figyelmet a légzésre. Érzékenyebbé válunk a tudati folyamatokra. És rájövünk, hogy nem kell mindig követni az indulatokat, nem kell elveszteni az eszünket, csak mert valami vonzó vagy taszító jelent meg. Fokozatosan rájöhetünk, mennyivel kielégítőbb az, amikor a figyelem nyugodt, amikor nem zaklatott a tudat, nem keressük az újabb szórakoztató élményt. Azt is megtanulhatjuk, hogy mik azok a tudatállapotok, amik akadályai a békességnek, amik elrabolják a figyelmünket. És megtanulhatjuk legyőzni ezeket azzal, hogy visszatérünk a légzéshez. Belégzés, kilégzés, egy. Belégzés, kilégzés, kettő.
Ha azon kapjuk magunkat, hogy már megint bosszant a lassú haladás, a zajos szomszéd, a kellemetlen hír, vagy a sokadik sikertelen próbálkozás, akkor ott helyben elővehetjük a légzés figyelését. Ezzel sikerülhet megnyugodnunk, s elhagyni a bosszankodást. Avagy: vegyél egy mély levegőt és számolj el tízig! Könnyen lehet azonban, hogy ez nem segít. Nem segít, mert nincs varázsmódszer. Ami van, az a figyelmünk, a tudatunk képzése. A zaklatottság kiváltója egyrészt az, hogy a figyelmünket egy idegesítő, taszító, vagy épp vonzó tárgyra helyezzük újra és újra. A légzés számolása egy alkalmas helyzetet teremthet ennek felismerésére, s hogy megtanuljuk kezelni a helyzetet, amikor a figyelem elterelődik. Viszont ez még nem írja felül azokat a nézeteket és hajlamokat, amik meghatározzák, hogy mik vonzanak és mik taszítanak. Mi több, az is lehetséges, hogy nem jutunk előbbre a légzés számolásával, vagyis nem nyerünk belőle viszonylagos nyugalmat. Ilyenkor másik meditációs tárgyra lehet szükségünk, vagy egyéb tényezők akadályoznak.
A légzés figyelésének rendszeres gyakorlásával a tudatunkat, a figyelmünket, az éberségünket képezzük. Először eljutunk addig, hogy szinte bármeddig tudjuk számolni a légzést. Idővel észleljük, hogy nincs szükség a számolásra, zavaróvá válik, s akkor elhagyjuk és csak a légzést figyeljük. A test és a tudat viszonylagos nyugalomban marad, de nem veszik el a figyelem, így fenn tudjuk tartani a légzésre való éberséget. Később lehetséges, hogy már a légzést sem kell figyelni ahhoz, hogy megmaradjon a békés figyelem. A cél azonban nem az, hogy elhagyjuk a számolást, vagy a légzést, mint a meditációs tárgyat, hanem hogy elégséges összeszedett nyugalmat találjunk, ami lehetőséget kínál a felmerülő tapasztalatok vizsgálatára.
Amikor nem csaponganak a gondolatok, nem zsigerből reagálunk, s nem bonyolódunk bele történetekbe és magyarázkodásba, akkor észleljük, ahogy a benyomások megjelennek és eltűnnek. Hallunk valamit, hangot tapasztalunk, majd elmúlik. Nem belebonyolódni a hangba annyi, mint nem elkezdeni rajta elmélkedni, korábbi eseményeket felidézni, új terveket szőni. Nem szép, vonzó hang. Nem csúf, taszító hang. Csak egy hang, ami jön és megy. Ugyanez minden más benyomással. Miközben a légzést figyeljük, továbbra is működnek az érzékszervek, de nem tulajdonítunk nekik jelentőséget, így nem képzünk belőlük semmit. Amikor nem képzünk semmit a benyomásból, akkor az nem jó és nem rossz, nem érdekes és nem unalmas. A benyomás, a tapasztalat a saját rendje szerint keletkezik és megszűnik. Ebből megérthetjük, hogy így működnek az élmények, így működik a test és a tudat. Megérthetjük azt is, hogy amikor elragad egy élmény, amikor vonzódunk vagy irtózunk, akkor zaklatottak leszünk, szenvedünk, s ez újabb zaklatottsághoz vezet. Megérthetjük, hogy megragadás híján nincs szenvedés se. S megérthetjük, hogy akkor nem ragadjuk meg, ha eléggé összeszedettek és nyugodtak vagyunk ahhoz, hogy lássuk: a benyomás csak ennyi, csak a maga rendje szerint keletkezik és elmúlik. Bármennyire szeretnénk is, nem mi hozzuk létre és nem mi szüntetjük meg. Amikor világos, hogy nincs dolgunk vele, akkor nincs miért bajlódni miatta.
Amikor nem bajlódunk, akkor higgadt értelemmel fogjuk fel azt, ami történik, s annak megfelelően viszonyulunk. Nem kell többet látni bele, s nem kell kevesebbet. Nem csábít és nem fenyeget. Így a cselekvés nem indulaton, hanem belátáson alapszik. Így ha olyan gondolatok is merülnének fel, amik korábban megszokott viselkedést eredményeznének, megvan a tudatosságunk és összeszedettségünk, hogy ne a bajt okozó mintákat kövessük. Ahogyan egy elkalandozás után visszatérünk a légzéshez, úgy az ideiglenes figyelmetlenségből visszatérünk az odafigyeléshez. Az odafigyeléshez arra, hogy mit teszünk, mit mondunk, s mit gondolunk. Elhagyva a bántó viselkedést, a bántó szavakat, s a bántó gondolatokat, megtanulunk kedvesebb, békésebb, megértőbb életet élni.
