Lelketlen Béka

„A sóvárgás mindig szenvedéshez vezet, ez egyszerűen egy természeti tény. Hajlamosak vagyunk személyesre venni: az én sóvárgásom, én érzésem, én vágyam. De ez csak egy tény, egy pszichológiai tény. A sóvárgás zaklatott elméhez vezet. Nem vezet békéhez, nyugalomhoz, világossághoz, hanem szenvedéshez, stresszhez vezet. A sóvárgás sok alkalom után megszilárdul és kemény lesz az elmében, így azt kötődésnek, illetve ragaszkodásnak hívjuk. A kötődés és ragaszkodás táplálja azt, amit létesülésnek hívunk, ami a magunknak épített világ, ahogy a dolgokra tekintünk, úgymond az oka a kammánknak, a döntéseinknek, annak, ahogyan cselekszünk. Ez a létesülés, és valójában további születéshez, a következő élethez vezet. Volt korábbi létesülésünk és itt születtünk. Van létesülésünk és újra meg fogunk születni. És még egy napon belül is folyton létesülünk. Ha közelről megnézzük, a sóvárgás, ragaszkodás, létesülés állandóan körbe megy, forog. Ez a szenvedés okának megértése, amihez szükség van figyelni, tanulni, tudatosnak lenni. Ezért van szükség az éberségre, a meditációra.

A jó hír, hogy van megszűnése, és lehetséges akár, hogy némi ideiglenes megszűnést tapasztaljunk itt és most. Ahogy hangsúlyoztam, a jelen pillanat tudatosságával, az elmét a jelen pillanatban tartva látható, ahogy a stressz gondolata, a szenvedés, a szenvedés érzése megszűnik a szemünk előtt, amikor tudatosak vagyunk. Ha az éberség folyamatosabb, az elme nyugodtabb, csendesebb, esetleg képesek vagyunk látni a szenvedés gyakori keletkezését és megszűnését, akkor tudjuk, hogy nem kell annyira ragaszkodnunk hozzá. Nem kell bevonódnunk. Ahogy mondják, az csak az öt halmaz szenvedése. Ez az öt halmaz, a test és az elme ilyen. Van hogy fáj, van hogy csalódunk, a dolgok változnak, nem úgy történnek, ahogy akarjuk. Vannak kellemetlen élményeink, vannak kellemes élményeink. De az öt halmaz csak úgy megy a maga útján. Ha képesek vagyunk a tudatosságra és a belátás fényében látjuk őket, úgy, ahogyan vannak, akkor nem kell ragaszkodni hozzájuk. Csak tudjuk, hogy ilyenek, ezért nem ragaszkodunk hozzájuk. Ha folyamatosan meglátjuk a mulandóságot a testünkben, idővel belefáradunk a hozzá való ragaszkodásba, mert tudjuk, hogy változásnak alávetett. Megöregszik, megbetegszik, és meghal.

Ha folyton ragaszkodással reagálunk dolgokra, akkor folyton szenvedünk. De ha tudatossá válunk, és amikor esetleg kellemeset tapasztalunk, mint egy finom ételt, akkor tudjuk, az kellemes, és hogy az a kellemes érzés el fog múlni. Mulandó. Ha rendszeresen meglátjuk a dolgok mulandóságát, belefáradunk a folytonos kötődésbe és ragaszkodásba, mert tudjuk, hogy semmilyen kellemes nem igazán tart sokáig. Attól még van kellemes élmény, de nem ragadjuk meg. Így van azzal, aki így gyakorol. Ha teljes tudatossággal, erőfeszítéssel, és mindazon minőségekkel együtt gyakorlunk, amikről beszéltünk, akkor fokozatosan az elménk kötetlenné, szenvtelenné válik azok iránt, amiket korábban mindig megragadtunk, amik után sóvárogtunk. Abbahagyjuk a sóvárgást, s semlegesebbek, békésebbek leszünk irányukba. Ezt tapasztalhattuk már a gyakorlásunk során. Míg esetleg korábban feldühített valami vagy valaki, egy személy vagy egy helyzet. Ezt rendszeresen átgondoltuk és megláttuk, hogy ez szenvedés. Idővel belefáradtunk a dühöngésbe. Elcsendesedtünk, s többé nem dühöngtünk. Ha például egy személy az, aki zavar vagy idegesít egy ideje, akkor egy ponton átgondoljuk, hogy nem kell többet dühösnek lennünk rá, vagy arra a helyzetre. Csak megfigyeljük, tanulunk belőle, de nem mérgelődünk. Akkor a szenvedés megszűnését látjuk. Ami lehetővé teszi, hogy lássuk a szenvedés megszűnését, az az út, mindaz, amit gyakorlunk: dána, szíla, bhávaná.

Ez tehát a négy nemes igazság, ami segít bölcsebbé válnunk. Ez a Buddha ajándéka a világnak. Senki más nem tanította a négy nemes igazságot, csak a Buddha. Ez egy csodálatos ajándék, amit mindannyiunknak adott. És hát, ajándék lónak ne nézd a fogát! Van ez a csodás ajándék, fogjuk és használjuk! Gyakoroljunk vele, és békét és boldogságot hoz.”

(Faith, Goodwill, Effort, Patience, and Wisdom Supports One's Meditation - by Ajahn Kalyano 15 Feb 26; https://www.youtube.com/watch?v=Je79FcfQsXI 51:50-57:03)

„A buddhizmusban van ez az ötös csoportja a dhammáknak, az öt erő: szaddhá, virija, szati, szamádhi, és pannyá. Együtt dolgoznak, hogy segítsenek megszabadítani az elménk a sóvárgástól, a ragaszkodástól.
Szükségünk van a hitre. A hit gyakorlatilag azt jelenti, szeretünk gyakorolni. Akarnunk kell gyakorolni, hajlandók vagyunk gyakorolni. Ez nem olyan, amire más rákényszeríthet. Még ha valaki úgymond meg is büntetne, ha nem meditálnánk, nem működne. Ha képezni akarjuk az elménk a buddhista úton egészen a nibbánáig, akkor akarnunk kell csinálni. Szeretnünk kell a gyakorlást, akarnunk kell. Tehát szükség van a hitre.
A virija az erőfeszítés. Tehát szükséges a kitartó erőfeszítés, az erő, amit folytonosan előhozunk, a gyakorlásunkba, az elménk képzésébe teszünk, a károsak elhagyásába, az üdvösek művelésébe, a bőkezűség gyakorlásába, a másokkal való türelembe, amikor ingerelnek, csábítanak, hogy elveszítsük azt. Erőfeszítés a meditációban, hogy ne aludjunk el, hogy elhagyhassuk azokat, amik elvonják a figyelmünk. Erőfeszítés a dhammán szemlélődésben. Néha lusták vagyunk szemlélődni. Békéssé válunk a meditációban, de aztán csak ott ülünk, úgymond beleragadva a békénkbe. Szemlélődni is kell.
A szati az éberség, a minőség, amiről a Buddha azt mondta, mindig hasznos. Mindig szükségünk van rá, szó szerint pillanatról pillanatra egész életünkben. Sosem lehet túl sok belőle.
A szamádhi a nyugalom, ami akkor jön, amikor sok szatink van, folyamatos éberségünk. Az elménk nyugodt, szilárd, csendes lesz. Szükségünk van a nyugalomra, hogy szemlélődjünk. Amikor szenvedünk, az elme nem nyugodt, mindig mozog, beleragad hangulatokba és gondolatokba, fájdalmat teremt, és szenvedést a szenvedésből. Halmozzuk a szenvedésünk minden alkalommal. Amikor kifejlesztjük a szamádhit, elkezdünk kevesebbet szenvedni, mert az elme nyugodtabb, csendesebb, szilárdabb lesz.
Akkor kifejleszthetjük a bölcsességet, a belátást, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogy vannak. Hogy átlássunk az én téveszméjén, ami minden szenvedésünk mögött van. Ha nincs én, nincs kinek szenvedni. Így ha nem ragaszkodunk a rossz hangulatunkhoz, mint ami én, önmagam, és enyém, akkor nem szenvedünk. Honnan jön az én érzete? A sóvárgásból, a ragaszkodásból, a létesülésből. Aggódókká leszünk, dühössé leszünk, bizonyos dolgok után sóvárgóvá leszünk, amiktől elégedetlenek leszünk, és így tovább.
Ez tehát az öt erő, amit minden alkalommal fejlesztünk, nem csak meditációban, hanem a hétköznapi életben is.”

(The Greatest Blessings Are All Related To The Dhamma by Ajahn Kalyano 07 Feb 2026; https://www.youtube.com/watch?v=F3paTWKSsaY 25:23-29:00)

„A Buddha, lungpó Cshá, és minden tanító azt mondja, tegyünk erőfeszítést a szíla gyakorlásába és értsük meg a szerepét, hogy elnyerjük a hasznát, s megtapasztaljuk szamádhi tudatát. A szamádhi tudata a tudat, ami nyugodt, szilárd, boldog, elégedett. Ez nagyon fontos. Ha igazán érteni akarjuk a Dhammát, a gyakorlásunkban belső boldogságot kell találnunk. Miért tudunk egy nap több órát itt ülve Dhamma beszédeket hallgatni, meditálni? Az egyik oka, hogy örömmel tesszük. Boldogságot nyerünk belőle. Ezt hívjuk a szív táplálékának. A szív boldogsága egyaránt fakad a dánából, az osztozkodásból, adakozásból, mások segítéséből, ahogy a szíla gyakorlásából is, hogy érzékenyebbek vagyunk, törődünk a körülöttünk lévőkkel, a környezettel. De fakad a szilárd, békés, üdvös tudatállapotok kifejlesztéséből is, amit szamádhinak hívunk. Ha ezirányba teszel erőfeszítést, akkor a tudatod elégedettnek kezd érződni. Nincs szüksége sok más dologra, hogy boldog legyen. Megvagy a világ megannyi kényelme és szórakozása nélkül. Mert a tudatod egyre inkább megmarad magában, egyre függetlenebbé válik a világtól a szamádhi miatt, képessé válsz szemlélődni és belátást nyerni.
A Buddha mindig mondta, hogy amikor tökéletesíted, kifejleszted a szílát, a gyümölcse a szamádhi. Amikor tökéletesíted és kifejleszted a szamádhit, a gyümölcse a pannyá, a belátás. A bölcsesség és belátás, ami ténylegesen megszabadítja a szenvedéstől a tudatunk, egy olyan tudatból kell eredjen, ami nyugodt, boldog, képes a világra tekinteni, és képes részrehajlás nélkül tekinteni arra, ahogy a dolgok vannak. Hogy meglássuk: a kapzsiság gondolata szenvedés, s elengedjük. A harag gondolata szenvedés, s elengedjük. A téveszme, a zavarodottság gondolata szenvedés, s elengedjük. Ha valami szenvedés, miért tartanánk meg? Miért őriznénk a tudatunkban? Hogy megtegyük, hogy tényleg úgy lássuk a dolgokat, ahogy vannak, meg kell szilárdítani, le kell nyugtatni, mozdulatlanná kell tenni a tudatunk. Akkor meglátjuk, akkor tudni fogjuk.”

…

„Minél több erőfeszítést teszünk a tudatosság kifejlesztésébe, a tudat elnyugtatásába, megbékítésébe, annál inkább látjuk a különbséget az üdvös és a káros közt. És onnantól teljesen nyilvánvaló, hogy elhagyjuk a károst. A gyakorlásunk elején haragszunk és azt gondoljuk, haragudnunk kell, mert a másik nem azt csinálta, amit én akartam, beszólt nekem, vagy valami gondot okozott, tehát haragudnom kell. Vagy nem kaptam meg, amit akartam, ezért haragudnom kell. Vagyis még csak nem is látjuk, hogy érdemes lenne, hogy el kéne engednünk a haragot. Védelmezzük, kifogásokat találunk a haragunknak. Óvjuk a haragunkat. Óvjuk a kapzsiságunkat, például ha irigyek vagyunk valakire, és azt mondjuk, hogy ő mindig jobbat kap, mint én. Óvjuk és kifogásokat találunk a szennyeződéseinknek. Még nem ismerjük fel a szenvedés okaként a gyakorlásunk elején. De folytatjuk a gyakorlást, és apránként a tudat megnyílik. Ezt hívjuk felébredésnek, ugye? Azt mondjuk: »Hát ez a szenvedés. Semmi köze őhozzá. Ez én vagyok, én kapaszkodok a hibás gondolkodásba.« S akkor elkezdesz gyakorolni. Talán nagyon gyorsan halad a gyakorlásod. Akkor rájössz, mit csinálsz rosszul, hogy ahhoz ragaszkodsz, amihez nem kéne. Teljesen rendjén van ragaszkodni a Buddhához, a Dhammához, és a Szanghához, de ne ragaszkodj a kapzsisághoz, a haraghoz, és a zavarodottsághoz. Engedd el! Minél gyorsabban elengeded, annál hamarabb végzel a gyakorlással, hamarabb hazamehetsz, nem kell tovább itt ülnöd, küszködve az időjárással és a szúnyogokkal. Ha megvilágosodsz, mehetsz bárhova. És valószínűleg ez az, amit mindnyájan szeretnénk. De hogy eljussunk oda, gyakorolnunk kell. Ki kell bírnunk a nehézségeket, ameddig tényleg meg nem értjük a tudatot.”

(Ajahn Chah Gave Everything To Realise The Dhamma by Ajahn Kalyano 15 Jan 2026; https://www.youtube.com/watch?v=4oAdG5_kv48 14:42-16:54, 19:08-20:56)

„Hibás gyakorlás miatt nem sikeresek sem világiak, sem világról lemondottak az üdvös tanítás rendszerében. A helyes gyakorlást dicsérem világiaknak és világról lemondottaknak. Helyes gyakorlás miatt sikeresek világiak és világról lemondottak az üdvös tanítás rendszerében. És mi a helyes gyakorlás? Helyes nézet, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes cselekvés, helyes életvitel, helyes törekvés, helyes éberség, helyes összeszedettség. Ezt hívják helyes gyakorlásnak.”

(Dutiyapaṭipadāsutta, SN 45.24)

„Otthon lakó és hontalan
Rosszul végzett gyakorlatban
Végül nem lehet boldogan
E legfőbb és helyes tanban.

Otthon lakó és hontalan
A jól végzett gyakorlatban
Szíve mindig boldogan van
E legfőbb és helyes tanban.”

(Saṁyuktāgama 751, T2n99p198c22-25)

„Azért gyakoroljuk a meditációt, fejlesztjük a tudatosságot és a szamádhi állapotokat, mert egy jó helyre rakja az elmét ahhoz, hogy meglássa a négy nemes igazságot, ahogyan az történik napról napra, pillanatról pillanatra a saját tapasztalatunkban. Akkor úgy találjuk, hogy lehetséges elválasztani a sóvárgásunkat az élvezettől és fájdalomtól, és megállítani az elme állandó sóvárgásba és annak eredményébe zuhanását, vagyis ezt a végtelen tudati sokasítást, ami először élvezet keresése, izgalom, ingerlés, öröm és boldogság, majd utána csalódás, amikor azok elmúlnak, átváltás az érzésbe, tapasztalatba, mint a fájdalom, csalódás, elkeseredettség. Mindez újra és újra. Ez a napi tapasztalatunk: egyszer fent, egyszer lent, élvezet majd fájdalom, elégedettség majd elégtelenség, boldogság majd szomorúság. Amikor kifejlesztünk némi tudatosságot és nyugodt állapotot, akkor az megtöri ezt a szokást, megszakítja azt kicsit, hátrébb lépteti az elménk, mintha egy belső nyaralás lenne, egy pihenő mindazon sóvárgás és az abból eredő szenvedés elől. Nyerünk egy kis nyaralást, hogy tárgyilagosabban visszanézhessünk a tapasztalatunkra és megmondhassuk, hogy a gond valójában a sóvárgás; hogy nem kell elfutni a tapasztalattól, nem kell kitakarni vagy eltüntetni. Inkább mélyebben megérthetjük, mi történik. Tehát amikor rácsapunk az ujjunkra kalapáccsal, az fáj, és nem sokat tehetünk a testi fájdalommal, azzal az érzettel, de hogy mire gondolunk, azt nagyon gyorsan megváltoztathatjuk, ha tudatosak és tárgyilagosak vagyunk a tapasztalattal. Akkor ott lehetséges elengedni a sóvárgást. Ha elég tudatosak vagyunk, s rácsapunk egy kalapáccsal az ujjunkra, az fáj, nem jó, de el tudjuk engedni a sóvárgást. Az élet megannyi dolga sokkal tűrhetőbb és elviselhetőbb, és a szenvedés, amibe annyira beleragadunk, gyakran igen könnyen orvosolható, amikor alkalmazzuk ezt a rendszert, amikor gyakoroljuk a tudatosságot, kifejlesztjük az utat, és az elmét visszafordítjuk a sóvárgás élményére, abban a pillanatban gyakorta képesek vagyunk elengedni a sóvárgást, amiről a Buddha is mondta, hogy csinálnunk kell. És természetesen ha megtanuljuk egy kicsit csinálni, akkor tudjuk többet is, és jobban, és jobbak leszünk benne.”

(The Buddha Gave Us The Way Out Of Suffering - Dhamma talk by Tan Ajahn Kalyano 5 July 2020; https://www.youtube.com/watch?v=TG7cmirSNoo 33:58-36:34)

„Látvány, hangok, ízek, szagok,
Érintés, gondolat - mindük
Kedvelt, vágyott, és kellemes,
Míg létezőknek mondhatod.

Világnak, s isteneinek
A boldogságot jelentik,
De ahol létük megszűnik,
Azt tartják ők szenvedésnek.

Boldognak látják nemesek
A lényegiség megszűntét.
Látók e felismerése
Egész világgal szembe megy.

Mások boldogságnak mondják,
Nemesek azt szenvedésnek.
Mások szenvedésnek mondják,
Nemesek boldognak tudják.

Lám, e tan nehezen érthető,
Tudatlant összezavarja.
Befedetteknek sötétség,
Nem látóknak feketeség.

Ám a jók számára nyitott,
Ahogy a fény a látóknak.
Közeli, mégsem értik meg
Tanban járatlan keresők.

A létvágyba süppedteknek,
Létfolyammal sodródóknak,
Mára földjébe süllyedteknek
Nem könnyen érthető e tan.

Nemeseken kívül ezt az
Állapotot ki érthetné?
Ez állapotot jól értve
A szennyezetlen kialudt.”

(Paṭhamarūpārāmasutta, SN 35.136)

Ha követnéd Buddha tanát:
Hat érzékben múló világ,
Buta vágy okozza baját,
Így legjobb azt kioltani.
Harag nélkül lemondani,
Szóban, tettben, gondolatban
Jóban maradni, nem rosszban.
Alapos figyelemből lesz
Béke: örök, s időleges.
Ez a négy és a nyolc nemes.

„Tényleg, minden meditáció jó meditáció. De attól lesz igazán jó, hogy megtanulunk elengedni. Látni, majd elengedni. Ha nagyon békétlen vagy egy meditációban, az rengeteg átgondolni-, szemlélni-, elengednivaló. Időnként attól elengedjük, hogy egyszerűen türelmesek vagyunk a szétszórt tudatállapotokkal, vagy az álmossággal, unalommal, nyugtalansággal, vagy bármivel. Ha mind le tudnánk ülni meditálni és belépni az egyhegyű szamádhi boldog állapotaiba, akkor nem kéne itt lennünk, hanem egy brahma világban lebegnénk. Az egész értelme, hogy tanulni, gyakorolni, aztán elengedni vagyunk itt. A legjobb tanító pedig, aki segít nekünk ebben, az a szenvedés.
Tehát amikor meditációban ülsz: nincs béke, lábak fájnak, nyugtalan tudatállapotok, kétely, hogy egyáltalán miért csinálom – mindezekből tanulhatunk. Ez lehet a hely, ahol megvilágosodunk, attól, hogy csináljunk, szembe nézünk vele, tanulunk belőle, mert ez az első nemes igazság.
A Buddha nem azt tanította, hogy meditálj és csak legyél boldog. A Buddha a dukkha első nemes igazságát tanította, mint amit meg kell ismerni. Ami időnként azt jelenti, hogy figyelnünk kell a dukkhát, tanulnunk kell róla, együtt kell lennünk vele, elfogadnunk azt. De ez még nem a vége. A célja, hogy lássuk, honnan jön. Lássuk a sóvárgást, a ragaszkodást, és lássuk, hogyan kell elengedni. Ez a negyedik nemes igazság, a gyakorlás útja, kifejleszteni a minőségeket, amik lehetővé teszik, hogy elengedjük a dolgokat, semmint hogy kapaszkodjunk beléjük. Néha lemondással, néha csupán éles éberséggel, néha bölcs megfontolással, a mulandóság megértésével.
A mulandóság az, ahogy a dolgok vannak. A dolgok okok és feltételek szerint keletkeznek és elmúlnak. Ha képesek vagyunk ezt látni, segít elengedni minden iránt a vágyat, hogy állandó és irányításunk alatt legyen, hogy birtokoljuk. Ami mulandó, azt nem birtokoljuk. Ha ezt képesek vagyunk látni, akkor békések tudunk lenni; ha a fájós lábunkról látjuk, hogy nem a miénk: ott van, fájdalmas, de csak egy érzet, csak egy érzés, nem egy én, nem egy személy. Az nem egy személyes hiba, ha fáj a lábunk. Csak ilyenek a dolgok. Csak egy érzés, ami emberi lényekben keletkezik, akik esetleg a földön ülnek. A nyugtalan elme nem egy személyes hiba, amitől rosszul kell érezzük magunk. Csak egy helyzet, egy tudatállapot. Megvannak a különféle okai, amiktől különféle gondolatok és elméletek bukkannak fel. A mi dolgunk beazonosítani, mint dukkha. De a dukkha nem én. Csak egy érzés, tudati érzés, halvány tudati érzés, néha nagyon erős testi érzés, de csak egy érzés. Fájdalmas, kellemetlen, nem békés. De amit az érzések csinálnak, az az, hogy keletkeznek és eltűnnek, mert mulandók. Nem személyek, lények, ének. Csak tudatállapotok, vagy csak testi érzetek, vagy csak tudati érzetek, érzelmek. Csak keletkeznek és elmúlnak. Így kezeli őket egy szamana, tisztán, éberen, belátással. A világi mód: »Jaj, rosszul érzem magam, rossz kedvem van.« Ez aztán továbbiakhoz vezet, ugye? Szomorúak vagyunk, vagy valamit csinálnunk kell, mert szomorúak vagyunk. Orvoshoz megyünk, vagy lerészegedünk, vagy csinálunk valamit, hogy megpróbáljunk elmenekülni az érzésünktől. De nem igazán tanulunk belőle. Nem úgy kezeljük, mint egy nemes igazságot.”

(Give Up To The Practice Not To Your Preferences by Ajahn Kalyano 13 Dec 2025; https://www.youtube.com/watch?v=JBUUdBaI1oE 34:47-39:24)

„Ha traumatikus élményed volt, azt nyilván meg kell tanulni kezelni. Kérdezd meg magadtól: folyton újraélni, belemenni hibáztatásba, bűntudatba, gyötrődésbe miatta, az vajon segít? Néha le kell ülni és átgondolni, megbeszélni magaddal. Bár még nem tudod elengedni, nem békéltél meg az emlékeiddel és különféle traumákkal, a felmerülő dolgokkal, de legalább átbeszéled magaddal és eljutsz a helyes megértésre, hogy a múltat nem változtathatod meg. Nem tudsz visszamenni megváltoztatni, de változtathatsz azon, ahogyan az emlékekhez és az emlékek kiváltotta érzésekhez viszonyulsz. A viszonyod megváltoztathatod.
A célod eljutni oda, hogy lásd az öt khandhát - a testet, az érzést, emlékeket, gondolatokat, és az érzéktudatosságot - mint csupán az öt khandha, amik keletkeznek és elmúlnak; hogy legyen elég éberséged úgy látni őket, mint mulandó, mint nem én, nem úgy azonosítani őket, mint te magad, mint én, enyém, önmagam. Tudom, hogy mondani könnyű, de ez a célod, s először jól kell érteni a célodat, aztán gyakorolni. Az elképzelés, hogy addig állítod helyre az éberséged újra és újra, ameddig szükséges. Ameddig felmerülnek ezek az emlékek, érzések, képek - bármennyire traumatikusak, bármennyire lesújtóak - ameddig felmerülnek, addig kell gyakorolni az éberséget. Gyakorolnod kell, de a cél eljutni oda, ahol képes vagy az érzést érzésként felismerni. Bármennyire erős, kellemetlen, fájdalmas, bármilyen, az egy érzés, ami keletkezik és megszűnik. Az éberség ehhez az eszköz. Akkor képes vagy rálátni, hogy ez olyan, ami keletkezik és megszűnik. Végsősoron nem én vagyok az. Az egy jelenség, egy tapasztalat, egy tudatállapot, aminek van kezdete és van vége.
Ahogy gyakorlod az éberséget, lesznek időszakok, amikor azok az érzések, és az a trauma nem merül fel. Akkor mondhatod: látod, eltűnt. Aztán lehet, később visszatérnek, de akkor újra csinálhatod ugyanazt, s láthatod továbbra is az emlékeket és érzéseket mulandónak, és hogy ami mulandó, az nem én. Minél inkább világossá válik ez az éberség, bölcsesség, megértés, annál kevésbé lesújtó jellegűek az érzelmek, a trauma. Minél kevesebb jelentőséget tulajdonítasz neki, kevésbé kötődsz hozzá, annál inkább csupán emlékeknek látod, egy kiváltott dolognak, ami keletkezik és megszűnik. Ha jól megy - bár tudom, hogy mindenki különböző, tehát egyeseknek többel kell dolgozniuk, mint másoknak - tehát ha jól megy, fokozatosan meglátod, hogy az csak egy emlék, csak egy érzés, keletkezik, megszűnik. Apránként kisebb lesz, egyre kevésbé érint meg.
Vannak emberek, akiknek sikerült túljutniuk mindenféle traumán az éberség gyakorlatával, a belátás kifejlesztésével, és más ügyes hozzáállások és tevékenységek kifejlesztésével az életükben. Szóval ez egy egész készlet, de lehetséges dűlőre jutni a traumával, jó hozzáállást elérni és megtanulni elengedni. Csak nagyon türelmesnek kell lenned és a megfelelő dhamma orvosságot kell használnod, hogy kezelni tudd. És persze szerezz segítséget, jó tanácsadást, útmutatást, s egyebeket, de a dhamma, amikor alkalmazzák, tud segíteni.”

(Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano 30 Nov 2025; https://www.youtube.com/watch?v=0chckXnNpOk 29:10-33:02)

„Az elménk sosem elégedett. Túl sok étel, túl kevés étel; túl közel a falu, túl távol a falu; túl meleg van, túl hideg van. Mindig van valami. De mind a tanítónk. Ezek a feltételek, így hívjuk őket, csupán feltételek. Ez a szó segít nem énnek látni őket, nem személyesnek venni. Ha hideg az idő, az nem egy személyes támadás ellenünk. Ez csak a természet. Ha túl sok az eső, nem azt jelenti, hogy valaki rajtunk áll bosszút. Ez csak eső. A megannyi feltétel, amivel találkozunk az életben, nem szükségszerűen valami nagy összeesküvés, hogy elkapjon és nyomorultul érezzünk magunk miatta. Csak ilyenek a dolgok, ezek a feltételek. Egyesek kellemesek, és történnek velünk kellemes dolgok, de ezek feltételek: keletkeznek és elmúlnak. Egyik sem én, egyik sem egy személy. Egyes feltételek kellemetlenek vagy fájdalmasak. Keletkeznek és elmúlnak.
Amikor nem gondoljuk át, nem igazán vagyunk figyelmesek, megfontoltak, akkor az elme nagyon személyesre veszi. Egy történetet csinálunk belőle. Az én bajom. Túl éhes vagyok, vagy nagyon fázom, vagy nem úgy vannak a dolgok, ahogy szeretem. Nem azt kapom, amit akarok. Túl sokat kapok abból, amit akarok. De ezt egy személyes történetté alakítjuk, aztán szenvedünk. Ez a sóvárgás és a ragaszkodás, mindent személyesre venni, bajt csinálni belőlük, mikor igazából csupán változó feltételek. Lehet valamennyi befolyásunk a feltételekre, s ez az, ahol becsaphatjuk magunkat. Azt mondjuk, befolyásoljuk a dolgokat; megszerezzük, amit akarunk. Tehát van az énérzetünk, azt gondoljuk, megkapjuk, amit akarunk, de aztán nem mindig kapjuk meg, így csalódunk és kezdjük előről. De ezek mind csak feltételek. Nem arról van szó, hogy ellenünk van a világ. Nyolcmilliárd ember van a világon. Nincs senki, aki irányítani próbál mindent és mindenkinek egy kis dukkhát osztogat erre-arra. Csak történik. Ezek a feltételek. De mi mindet személyesnek vesszük.”

(Suffering Is Our Teacher by Ajahn Kalyano 29 Nov 2025; https://www.youtube.com/watch?v=vlD0Cb1Bz3U 31:09-33:54)

A Buddha tanításának tekintendő az, ami megszabaduláshoz vezet (AN 7.83, AN 8.53), pl.: a hét felébredési tényező (SN 46.20) és az éberség négy alapja (SN 47.32). A Buddha tantásának tekintendő, ami egyezik a többi tanítással (AN 4.180), vagyis illik a négy nemes igazsághoz és felszámolja a káros indulatokat (Netti 6). Avagy minden, amit jól mondanak, az a Buddha beszéde (AN 8.8), a jól mondott a tanítás (AN 4.48), ami lehet sokféle (MN 59, MN 32).

Hogy néz már ki?! Milyen már ez?! Normális?! Csúnya, gusztustalan, nem normális. Vidd a szemem elől! Látni sem akarom. Szép, imádnivaló, teljesen normális. Mikor láthatom újra? Tartsuk meg! Maradjon úgy!

A taszító és vonzó benyomások irtózást és sóvárgást váltanak ki, amiket annak megfelelő tettek követnek. Az pedig, hogy mi tetszik és mi nem tetszik, korábbi tettek és tapasztalatok képezte nézetek és hajlamok határozzák meg. Ha úgy gondoljuk, hogy valami egy adott változatban jó, elfogadott, természetes, akkor az abban a formában vonzó, kedvelt. Fordítva, amikor nem a megszokott, elvárt módon történik valami, akkor az azonnal kellemetlen, idegesítő, felháborító, dühítő, és akár teljesen elveszítjük tőle az eszünket. De az is észveszejtő, amikor valami nagyon élvezetes. Minden nap ész nélkül megyünk a vonzó élmények után és menekülünk a taszító élmények elől. Amikor megszokásból, akkor meggondolatlanul cselekszünk.

Mindig így csináltam, én így szeretem, én ilyen vagyok. Vagyis: nincs vele mit csinálni. Kellemetlenségek persze mindig akadnak, de hát ilyen az élet, ami nem habostorta. Persze jó lenne valamit kezdeni vele, de hát mit?

Amikor észnél vagyunk, nem ragadnak el az indulatok, akkor lehetséges hideg fejjel, tárgyilagosan rátekinteni valamire. Ami más esetekben észvesztő, vonzó vagy taszító, az higgadtan nézve csak olyan, amilyen. Nem izgató, nem idegesítő. Ezt számunkra semleges élményekkel - látvánnyal, hanggal, szaggal, ízzel, tapintással, gondolattal - nem nehéz megtenni. A nehézség benne, hogy nagyon gyorsan unatkozni kezdünk, s valami érdekes, szórakoztató után nézünk. Vagyis újra elragad a sóvárgás, újra megjelenik az elégedetlenség, a zaklatottság, a szenvedés. De ezt már megszoktuk, hiszünk neki, és észvesztve követjük.

Az egyik általános buddhista meditációs gyakorlat a légzés figyelése számolással. Belégzés, kilégzés, egy. Belégzés, kilégzés, kettő. Belégzés, kilégzés, három. Ezt tízig, majd újra egytől. Az első pár alkalommal könnyen lehet, még ötig sem jutunk, és már egész máshol kalandozik a figyelmünk. A sokadig alkalommal lehetséges, hogy akár tízszer tízig is eljutunk. De addig is sokat lehet tanulni ebből. Mégpedig észre venni, amikor nem a légzést figyeljük. Megtanulni, mi az, hogy elkalandozik a figyelem. Megtanulni, mi az, hogy visszahelyezni a figyelmet a légzésre. Érzékenyebbé válunk a tudati folyamatokra. És rájövünk, hogy nem kell mindig követni az indulatokat, nem kell elveszteni az eszünket, csak mert valami vonzó vagy taszító jelent meg. Fokozatosan rájöhetünk, mennyivel kielégítőbb az, amikor a figyelem nyugodt, amikor nem zaklatott a tudat, nem keressük az újabb szórakoztató élményt. Azt is megtanulhatjuk, hogy mik azok a tudatállapotok, amik akadályai a békességnek, amik elrabolják a figyelmünket. És megtanulhatjuk legyőzni ezeket azzal, hogy visszatérünk a légzéshez. Belégzés, kilégzés, egy. Belégzés, kilégzés, kettő.

Ha azon kapjuk magunkat, hogy már megint bosszant a lassú haladás, a zajos szomszéd, a kellemetlen hír, vagy a sokadik sikertelen próbálkozás, akkor ott helyben elővehetjük a légzés figyelését. Ezzel sikerülhet megnyugodnunk, s elhagyni a bosszankodást. Avagy: vegyél egy mély levegőt és számolj el tízig! Könnyen lehet azonban, hogy ez nem segít. Nem segít, mert nincs varázsmódszer. Ami van, az a figyelmünk, a tudatunk képzése. A zaklatottság kiváltója egyrészt az, hogy a figyelmünket egy idegesítő, taszító, vagy épp vonzó tárgyra helyezzük újra és újra. A légzés számolása egy alkalmas helyzetet teremthet ennek felismerésére, s hogy megtanuljuk kezelni a helyzetet, amikor a figyelem elterelődik. Viszont ez még nem írja felül azokat a nézeteket és hajlamokat, amik meghatározzák, hogy mik vonzanak és mik taszítanak. Mi több, az is lehetséges, hogy nem jutunk előbbre a légzés számolásával, vagyis nem nyerünk belőle viszonylagos nyugalmat. Ilyenkor másik meditációs tárgyra lehet szükségünk, vagy egyéb tényezők akadályoznak.

A légzés figyelésének rendszeres gyakorlásával a tudatunkat, a figyelmünket, az éberségünket képezzük. Először eljutunk addig, hogy szinte bármeddig tudjuk számolni a légzést. Idővel észleljük, hogy nincs szükség a számolásra, zavaróvá válik, s akkor elhagyjuk és csak a légzést figyeljük. A test és a tudat viszonylagos nyugalomban marad, de nem veszik el a figyelem, így fenn tudjuk tartani a légzésre való éberséget. Később lehetséges, hogy már a légzést sem kell figyelni ahhoz, hogy megmaradjon a békés figyelem. A cél azonban nem az, hogy elhagyjuk a számolást, vagy a légzést, mint a meditációs tárgyat, hanem hogy elégséges összeszedett nyugalmat találjunk, ami lehetőséget kínál a felmerülő tapasztalatok vizsgálatára.

Amikor nem csaponganak a gondolatok, nem zsigerből reagálunk, s nem bonyolódunk bele történetekbe és magyarázkodásba, akkor észleljük, ahogy a benyomások megjelennek és eltűnnek. Hallunk valamit, hangot tapasztalunk, majd elmúlik. Nem belebonyolódni a hangba annyi, mint nem elkezdeni rajta elmélkedni, korábbi eseményeket felidézni, új terveket szőni. Nem szép, vonzó hang. Nem csúf, taszító hang. Csak egy hang, ami jön és megy. Ugyanez minden más benyomással. Miközben a légzést figyeljük, továbbra is működnek az érzékszervek, de nem tulajdonítunk nekik jelentőséget, így nem képzünk belőlük semmit. Amikor nem képzünk semmit a benyomásból, akkor az nem jó és nem rossz, nem érdekes és nem unalmas. A benyomás, a tapasztalat a saját rendje szerint keletkezik és megszűnik. Ebből megérthetjük, hogy így működnek az élmények, így működik a test és a tudat. Megérthetjük azt is, hogy amikor elragad egy élmény, amikor vonzódunk vagy irtózunk, akkor zaklatottak leszünk, szenvedünk, s ez újabb zaklatottsághoz vezet. Megérthetjük, hogy megragadás híján nincs szenvedés se. S megérthetjük, hogy akkor nem ragadjuk meg, ha eléggé összeszedettek és nyugodtak vagyunk ahhoz, hogy lássuk: a benyomás csak ennyi, csak a maga rendje szerint keletkezik és elmúlik. Bármennyire szeretnénk is, nem mi hozzuk létre és nem mi szüntetjük meg. Amikor világos, hogy nincs dolgunk vele, akkor nincs miért bajlódni miatta.

Amikor nem bajlódunk, akkor higgadt értelemmel fogjuk fel azt, ami történik, s annak megfelelően viszonyulunk. Nem kell többet látni bele, s nem kell kevesebbet. Nem csábít és nem fenyeget. Így a cselekvés nem indulaton, hanem belátáson alapszik. Így ha olyan gondolatok is merülnének fel, amik korábban megszokott viselkedést eredményeznének, megvan a tudatosságunk és összeszedettségünk, hogy ne a bajt okozó mintákat kövessük. Ahogyan egy elkalandozás után visszatérünk a légzéshez, úgy az ideiglenes figyelmetlenségből visszatérünk az odafigyeléshez. Az odafigyeléshez arra, hogy mit teszünk, mit mondunk, s mit gondolunk. Elhagyva a bántó viselkedést, a bántó szavakat, s a bántó gondolatokat, megtanulunk kedvesebb, békésebb, megértőbb életet élni.

„Szenvedés vár ránk. Szenvedés öregségtől, betegségtől, illetve az egyszer mindenképp széteső testtől, avagy a haláltól, amivel elkerülhetetlenül találkozunk. De felkészültünk rá? Néha könnyű azt mondani, hogy ez természetes dolog, nemde? Az öregség természetes. A betegség természetes. A halál természetes. De tényleg látjuk, hogy természetes? Már tisztán értjük? Itt kezd nehezedni. Amikor velünk történik, nem tudjuk elfogadni. Miért velem kell történjen ez? Miért? Mert bizonytalan. Minden bizonytalan. Most ver a szívünk. Minden nap ver. De nem tudjuk, mikor áll meg.”
…
„Így hát idézzük fel a belégzést, a kilégzést! Ha egyszerűen figyeljük a légzést, az a szamatha, a nyugalom meditáció. Viszont tudni, hogy kilégzés után lehet, nincs újabb belégzés, vagy egy belégzés után lehet, nincs újabb kilégzés, hogy a halál bármely belégzés vagy kilégzés pillanatában megtörténhet, ez a vipasszaná, a belátás meditáció.
Mielőtt még szerzetes lettem, egyszer elmentem megkérdezni luangpó Kruba Inthacsak Rakszát (ครูบาอินทจักรรักษา) a Csiangmaj tartományi Vat Nam Bo Luangba. A Dhammát keresni mentem. Megkérdeztem a vipasszanáról. Azt mondta: »A belégzés keletkezik, marad egy pillanatig, és a kilégzés megszűnik. Ez már vipasszaná.« Ő egy arahant volt, aki az északi területen lakott, s ilyen egyszerűen tanított. Ezért amikor ismerjük a légzést, és azt, amikor a légzés elnyugszik, és figyeljük a keletkezését és elmúlását, a keletkezését és elmúlását, az a vipasszaná. Ha egy nap tisztán látjuk a keletkezést, fennmaradást, és megszűnést, tisztán, hogy milyen, akkor a Dhammát látjuk. Az életünk folyton keletkezik és megszűnik. Ezért aki látja a Dhammát, olyan, mint tisztelendő Szívali maháthéra, aki fejének borotválása közben látta földre hullani a haját és szótápanna, folyamba lépett lett. Ott azonnal látta a Dhammát. Látta az elemeket, látta a mulandóságot, látta a nem ént.”
…
„Ezért kell felkészíteni és képezni magunk, mert elkerülhetetlenül találkozunk olyan tudatállapotokkal és hangulatokkal, helyzetekkel és tapasztalatokkal, amiket nem szeretünk vagy nem akarunk. A nagyon gyorsan változó világ folyását követve jönnek. Állandóan keletkeznek a boldogság és szenvedés érzései. A külső dolgok mindig váltakoznak. Semmire sem lehet támaszkodni. A Buddha azt mondta, hogy ez a világ mulandó, és ne ragaszkodjunk semmihez. Csupán látogatók vagyunk a világban és nem maradhatunk itt. Az öreg szerzetesek azt is tanították nekünk, hogy ez a világ sosem elégedett. A sóvárgás rabja. Soha semmi sem elég. Ebben a világban senki sem igazán nagy. Az öregség, betegség, és halál az, ami nagy. Azután, hogy megszülettünk, végül mindent hátra kell hagyjunk.”

(Practicing Dhamma in a Materialistic World by Ajahn Anan; https://www.youtube.com/watch?v=INFQTqE1RkY 10:36-11:34, 12:53-15:05, 16:33-17:40)

Hét évet nőtt hajamat
Dicsérte büszkén anyám,
A bőkezű hercegnő,
És csüngtem minden szaván.

Fésülte, igazgatta.
Feketéje ragyogott
Az őszi nap fényében.
Gondoltam: ez én vagyok.

Egy derűs napon aztán
Remeték nagy seregét
Látta vendégül nálunk,
Minthogy megszülettem én.

Ott a Tan tábornoka
Megszólított engemet,
A szelíd és bölcs hangján
Kérdezte hogylétemet.

A beszélgetésünket
Anyám jó szemmel nézte,
Otthonból távoztamra
Kész volt az engedélye.

Erős hittel hallgattam
A tanítóm tanácsát:
Figyeljed ezt a testet,
Annak minden csúfságát!

Haj, szőr, köröm, fog, és bőr;
Ezt az ötöt jegyezd meg!
Szabadulásod kulcsa,
Ha ezt el nem felejted.

Ahogy borotvával a
Kezében ezt mondta,
Igazságra nyílt szemem
A valóságot látva.

E haj, mi eddig voltam,
Szépségem, dicsőségem,
Enyém volt, és most elhullt,
Így mivé lett az énem?

Ami a földön hever,
Most fakóbb, mint korábban.
Kiábrándító tudni,
Mindhiába csodáltam.

Fejem, éltem fő éke
Előttem porosodik.
Ugyan minek tenném fel?
Csak azonnal lehullik.

Sörényem, büszkeségem,
Vágyam: valaki legyek;
Ez a teher már nem nyom,
Újabb ént nem növesztek.

Mert korokkal korábban
Adakoztam buddháknak,
Mostani adakozók
Nagy bőséggel ellátnak.
Így lettem egy kiváló
Utódja Gótamának.

források:

AN 1.207, AN 1.263
Sīvalittheragāthā (Thag 1.60)
Suppavāsāsutta (Ud 2.8)
Asātarūpajātaka (Ja 100) https://suttacentral.net/ja100/en/chalmers
Sīvalittheravatthu https://ancient-buddhist-texts.net/English-Texts/Dhamma-Verses-Comm/26-31.htm
Sīvalittheraapadāna https://suttacentral.net/tha-ap545/en/walters
Ven. Sīvali (The Great Chronicles of the Buddhas by Mingun Sayādaw) https://ancient-buddhist-texts.net/English-Texts/Great-Chronicles/43-18.htm
Venerable Sivali Thera (Dhamma Video Conference Talk and Q & A with Ajahn Anan) https://watmarpjan.org/en/venerable-sivali-thera/

„Ez nem olyan, amit remélhetsz vagy kívánhatsz. Nem olyan, amit megvehetsz. Nem olyan, amit mástól megkaphatsz. Ez olyan, amit magadnak kell gyakorolni. Amikor megjelenik az éberség, akkor vizsgálhatod a Dhammát. A Buddha bölcsességét használhatod és alkalmazhatod, illetve igazolhatod magadnak.
Hallottál az állandótlanságról, a változásról, a dolgok mulandó természetéről. Amint éber vagy, valóban arra fordíthatod az elméd, hogy megfigyeld: gondolatok és érzések keletkeznek és megszűnnek; érzéki benyomások keletkeznek és megszűnnek. Semmi sem marad meg. Bármennyire vonzónak tűnhet, nem marad meg. Bármennyire visszataszítónak, nem marad meg. Élvezet és fájdalom keletkezik és megszűnik. Ezt az elmével kell megismerni.
Ahogy éberebb leszel, óvatosabbá, visszafogottabbá válsz; vigyázol az elmédre, vigyázol az életedre, mert nem futsz annyit a dolgok után. Tudatában vagy a dolgoknak, semmint hogy minden felmerülő vágy, ragaszkodás áldozata legyél. Ha éberebb vagy és aztán a mulandóságot vizsgálod, akkor sokkal több szabadságod van.
Még ha valami kellemetlen érzelmet is vált ki, tudod, hogy nem kell kapaszkodnod bele. El tudod engedni, mert mulandó. Csak elég türelmesnek kell lenned és erőfeszítést tenned, ameddig el tudod engedni. A harag elengedhető. A sóvárgás elengedhető. A félelem elengedhető. Csak gyakorolnod kell, ameddig meg tudod tenni.
Végsősoron semminek sem kell felülkerekednie rajtunk, vagy legyőzni minket. De használnunk kell a Dhammát, amit hallottunk, és a gyakorlatba ültetnünk. Amikor ezt tesszük, akkor a Dhamma vigyáz ránk. Aki gyakorolja a Dhammát, arra vigyáz, azt megvédi a Dhamma.”

(Studying The Dhamma Is Good But Practising Is Better by Ajahn Kalyano 11 Oct 2025; https://www.youtube.com/watch?v=TkeTpGKkmCw 18:31-21:45)

„A tudatnak azok a részei, amelyek nem segítik elő a békét és boldogságot: a kapzsiság, a harag és a zavarodottság. Ezek olyan káros mentális állapotok, amelyekhez ragaszkodunk, és amelyekkel megtöltjük az elménket. Innen ered a szenvedésünk.
Mindannyian tudjuk, milyen érzés haragosnak lenni – ilyenkor nem vagyunk boldogok, nem vagyunk békések. Az elme nem csendes, nem nyugodt, nem elégedett. Amikor a kapzsiság vagy önzés hatása alatt állunk, az elme nyugtalan, nincs benne béke vagy könnyedség. Ha megtévedtek vagyunk, akkor gyakran zavartak vagy aggódóak vagyunk – az elme nem békés.
Ha hosszú időn keresztül kapzsisággal, haraggal és zavarodottsággal töltjük meg az elmét, az nyugtalansághoz, zaklatottsághoz és belső feszültséghez vezet. A legtöbbször nem is vagyunk tudatában annak, amit csinálunk. Ezért kell fejlesztenünk a képességünket arra, hogy megfigyeljük és megértsük saját elménket – hogy megvédjük és gondját viseljük, és ne töltsük meg újra és újra ezekkel a szenvedést okozó állapotokkal.
De mivel már részben megtettük ezt, türelmesnek kell lennünk. Nemcsak azt próbáljuk megakadályozni, hogy újabb kapzsiság, harag és zavarodottság kerüljön az elménkbe – hanem azzal is foglalkoznunk kell, ami már ott van. Gyakran anélkül, hogy észrevennénk, már beengedtük ezeket az állapotokat az elménkbe.
Néha automatikusan reagálunk. Látunk valamit, ami tetszik, és ez a tetszés kapzsisággá vagy vonzalommá alakul. Egy illat, egy látvány, egy hang – mindezek vágyat kelthetnek. Ha nem kapjuk meg, amit akarunk, elutasítás, irritáció és harag jelenik meg. Vagy nem kapjuk meg, amit szeretnénk, vagy olyasmit kapunk, amit nem akarunk. Ez annak az eredménye, hogy korábban már megtöltöttük az elmét kapzsisággal, haraggal és zavarodottsággal. Így az elme kész rá, hogy ezek ingereljék. Látunk valamit, ami tetszik – az elme akarja, felé mozdul, gondolkodik rajta, emlékezik rá, ragaszkodik hozzá.
Egész nap gondolkodhatunk valamin, amit szeretünk – elképzeljük, vágyunk rá. Ugyanez igaz azokra a dolgokra is, amiket nem szeretünk – egész nap azon járhat az eszünk, ami feldühít, elkeserít, bosszant.
Mindez az elménkben zajlik, és lehet, hogy mások nem is tudnak róla. Akkor ki fog vigyázni az elménkre? Ha mások nem is tudják, mi zajlik bennünk, nem tudnak vigyázni helyettünk. Meg kell tanulnunk, hogyan tegyük ezt mi magunk.
Hasznunkra válhatnak a Buddha szavai és olyan bölcs gyakorlók tanításai, mint Ácsán Cshá. Az ő útmutatásuk segíthet – de végső soron nekünk kell elvégezni a munkát. Ezért vagyunk itt: hogy gyakorlatba ültessük ezeket a tanításokat.”

…

„Ahogy folytatjuk a gyakorlást – tudatosan a légzésre és elengedve az akadályokat –, elkezdünk ellazulni, testileg és tudatilag egyaránt. A béke és ellazulás érzései nem a gyakorlás céljai, de támogató tényezők. Élvezetesebbé teszik a meditációt, de nem ez a végső cél. A cél az, hogy tudatosak legyünk – hogy megismerjük az elménket és a testünket. Ez a tudás szabadít meg minket a szenvedéstől.
Minden hozhat számunkra tudást – még a nehéz érzelmek is, mint a kapzsiság, harag, zavarodottság, félelem, aggodalom és szorongás. Ácsán Cshá gyakran mondta, hogy ilyen értelemben minden jó – mert minden taníthat minket valamire.
Ha haragot érzünk, figyeljük meg, honnan ered! Valószínűleg azért, mert nem kaptunk meg valamit, amit akartunk, vagy épp olyasmit tapasztalunk, amit nem akarunk. Ha tudatosak vagyunk, el tudjuk ismerni:  »rendben, nem kaptam meg, amit akartam« anélkül, hogy ragaszkodnánk az irritációhoz, frusztrációhoz vagy ellenszenvhez.
Ha elveszítünk valamit, szomorúak leszünk. Ez természetes. Így működik a világ. Ha nem vagyunk teljesen tudatosak, ha nem értjük meg, akkor ha elveszítünk valamit, amit szeretünk, szomorúak leszünk. De ha tudatosak tudunk maradni, akkor is elveszítjük azt a dolgot, de tudjuk, mi történt, és nem hagyjuk, hogy az elménk elszomorodjon vagy elvesszen a szomorúságban.
Ha van valami, amit akarunk, amit kívánunk, és nem vagyunk tudatosak, akkor ez valamilyen formában kapzsiságot, vonzódást, vágyat hoz elő. Folyton a jó részre gondolunk, az élvezetre, arra, amit érzünk vagy kapunk tőle. Ez történik. A kellemes, vonzó dolgok vágyat keltenek bennünk, ami – ha megkapjuk – talán ideiglenes boldogságot hoz. De ez csak az, ahogy működik. Ha viszont tudjuk, mi zajlik bennünk, nem feltétlenül kell futnunk az élvezet után, és nem kell újra meg újra akarnunk. Egyszerűen csak tudjuk: az élvezet ilyen. A vonzó dolgok ilyenek.
Minden taníthat minket. De ami világossá válik, az az, hogy minden mulandó. Semmi sem tart örökké. Semmi sem hozhat tartós békét és boldogságot. A legmagasabb, avagy legmélyebb belátás az, hogy semmi sem a miénk, semmi sem én. Azt mondjuk, hogy bármilyen örömöt vagy boldogságot érzünk, az elmúlik. Nem én. Nem marad meg örökké. A fájdalom nem én. Az öröm nem én.
Ha tudatosabbak vagyunk és szemlélődünk, láthatjuk, hogy akár egyetlen meditáció során is lesznek időszakok, amikor kellemesen, kényelmesen, boldogan érezzük magunkat – máskor nyugtalanul, zaklatottan, unatkozva. Majd újra jobban érezzük magunkat, kényelmesebben, tudatosabban. Sok mindent megfigyelhetünk. Mindez tanít minket. Tanulunk. Ebben az értelemben minden jó, minden hasznos. Ha sosem tanulunk meg visszatekinteni az elménkre, jobban megérteni azt, akkor csak a hangulataink rabjaivá válunk. Látunk valamit, ami tetszik – izgatottak leszünk, akarjuk. Látunk valamit, ami nem tetszik – bosszankodunk, dühösek leszünk. Ez folyton ismétlődik, hacsak nem kezdünk el tudatosabban figyelni és szemlélődni azon, mi zajlik bennünk. Ha folytatjuk a Dhamma gyakorlását, elkezdjük megtölteni az elme edényét jó dolgokkal: tudatossággal, bölcsességgel, megértéssel, mettával, kedvességgel. Így megváltoztathatjuk az elménket a jó irányba – a gyakorlás által.”

(The Good And The Bad Are Both Teaching Us by Ajahn Kalyano 27 Sep 25; https://www.youtube.com/watch?v=OFdFNd-3vYc 9:39-13:39, 30:14-36:28; szerkesztett leirat nagyrészt gépi fordítással)

„Gabona, pénz, ezüst, arany,
És egyéb vagyonod mi van;
Szolgák, munkások, cselédek,
És kik tőled függőn élnek:
Léted tovább nélkülük halad,
Mindened végül hátramarad.
De amiket megcselekszel
Tudattal, szóval, és testtel:
Magadénak nevezheted,
Magaddal azokat viszed.
Veled majd csak azok mennek,
És mint az árnyék követnek.
Ezért ami jó, azt tegyél;
A jövődbe így fektessél!
Túlvilágon az érdemek
Támogatják a lényeket.”

(Dutiya aputtaka sutta, SN 3.20)

Éberen testre, szóra, képzetre
Nevelem magam jó tettre.
Nem ártani egy lénynek se
A buddhák örök intelme.
Ölés, lopás, paráznaság
A három testi gonoszság.
Beszédből négyféle a rossz:
Ami hamis, vagy mi megoszt,
Vagy durva, vagy felesleges.
Még hármat kerül, ki eszes,
És marad tiszta a tudat:
Nem kapzsi, nincs rosszindulat,
Sem semmilyen téves nézet.
Ezek azon cselekvések,
Amik magas mennybe visznek,
Ha jól elkerülöm mindet,
Vagy a mély poklokba tolnak,
Hol bűnösök meglakolnak.

Éberen testre, szóra, képzetre
Tudatomat összeszedve
Figyelmemet kihegyezte
A lelkiismeret csendje.
Bűntudattól szabad elme
Erényes örömmel telve
A világtól meg nem mozdul,
Jelen élmény felé fordul.
Nem kószál jövőbe, múltba,
Jól figyel a pillanatra.
Tárgyát először megfogja,
Szilárdan magát ott tartja;
Ha fogásából kicsúszna,
Gyorsan emlékezzek vissza:
Nyugodni jobb, mint feszülni,
Békét, nem sóvárgást szülni,
Csendben, semmint zajban ülni,
Vágyvilágon túl időzni.
Elkülönülésből öröm
Az összeszedettséggel jön,
Elegendő fogás, tartás
Után csak szilárd megnyugvás
Nyújt már elégedettséget,
Majd késztetések csendjében
Éber egykedvűség marad,
Mivel tovább dolgozhassak.

Éberen testre, szóra, képzetre
Nem jön elő több téveszme
Ha a tudat jól képezve
A kialváshoz érkezne.
A három: test, szó, gondolat,
Ahogy a cselekvés halad.
Tettből lesz majd tapasztalat,
Tettnek okot a szándék ad.
Szándék, tett, és tapasztalat,
Ebből áll a létforgatag.
Három fő szennyes szándék van:
Vágy, harag, és a tudatlan.
A kellemes élményre vágy,
A rossz tapasztalat utált,
A semleges meg zavaros,
Ettől lesz a tett hajlamos.
Látni egy élmény mily múló,
Pillanatonként elmúló,
Folyamatban alakuló,
Újra, s újra elpusztuló:
A tévedést eloszlatja,
Hogy jó lenni kapaszkodva,
Hogy lehet bármit őrizni,
És aztán mégsem szenvedni.
Ezért lenni valaminek
Nem más, mint puszta őrület.
Múló, bajos, személytelen:
Ezt kell lássa az értelem,
S eloszlik a ragaszkodás,
Sóvárgásból lesz kialvás.

Éberen testre, szóra, képzetre,
Itt lelek hármas képzésre:
Az erényesség fegyelme,
Összeszedettség figyelme,
És a belátó bölcsesség,
Tőlük lesz végső békesség.
Az öt akadályt elhagyta,
Jól ráállt a négy alapra,
Hét tényező kifejlesztve,
Jövőbe', múltba', jelenbe'
Ez a teljes felébredés,
Bajoktól megmenekülés,
Ahogy a Tan tábornoka
Világosan nyilatkozta,
Ezért erre törekedni
Választható mindennapi
Tevékenységem legjobbja,
Így védelmezőm a Buddha.

„Tehát a bölcsesség elengedéshez, feladáshoz, szenvtelenséghez, nem ragaszkodáshoz vezet. És az emberek folyton azt kérdik: »Jaj, ez azt jelenti, hogy a buddhizmustól száraz, robotszerű, érzéketlen leszel? « Mert papíron így hangzik. De ez csak papíron a buddhizmus, ugye? Gyakorolnod kell, hogy megértsd, valójában mit jelent. Vagyis nem jelenti, hogy a Buddhának és a megvilágosodott lényeknek semmi öröme nem volt. Biztosan volt örömük. Békés elméjük volt. Abban rengeteg öröm van. Mindig kedvesek és együttérzők voltak. Ez nem száraz és élettelen, vagy értelmetlen, hanem nagyon is jó. Igazából nagyon kívánatos. Bölcsek és megértők, nem válnak zavarodottá. Így aztán nincs bajuk azzal, hogy átvernék őket, vagy ilyesmi. Nem megtévedtek. Úgy látják a dolgokat, ahogy vannak, és együttérzők, mert nagyon jól értik az emberi elmét. Ezért aztán tanítani, segíteni tudnak másoknak. Tehát távol vannak attól, hogy amolyan élettelenek, szárazak, vagy mondhatnád unalmasak lennének. Nem olyanok. Az elméjük, mert jól képzett, igazából nagyon életteli és éber arra, ahogy a dolgok vannak. De papíron nehéz kifejezni, ugye? Írhatnak róla, beszélhetnek róla. Én is csak beszélek róla, ezek csak szavak. Lehet, nem hangzik olyan vonzónak.
Képesnek lenni elengedni az élvezetet és a fájdalmat úgy hangzik, mintha az életed teljesen szürkévé és lehangolttá válna. De ha megtapasztalod, akkor mit jelent? Azt jelenti, hogy uralod az elméd. Amikor eléggé kifejlődik az öt szellemi képesség, irányíthatod az elméd, és nem kell követned a gondolataid, a vágyaid a vonzó és taszító dolgok miatt. Több benned az egykedvűség, ami a legfőbb béke. Az elméd békés. Még akkor is, amikor a világ körülötted nagyon csábító és csalogató, amikor vannak dolgok, amiktől sóvárogsz és vágyakozol, és történések, amiktől tele leszel utálattal vagy félelemmel. Nem muszáj mindig úgy reagálnod. Tudhatsz dolgokról, de nem kell félelemmel, utálattal, vagy vágyakozással reagálnod, mert megvan az egykedvűség békéje. Ez az, ami felé a buddhizmus visz, de ez egy lépcsőzetes folyamat. Nem biztos, hogy egy nap alatt eléred. Kisebb, vagy nagyobb löketekkel haladsz. Néha tiszta, néha nem annyira tiszta. Mind azon múlik, hogyan halad a gyakorlásod, milyen a kammád, a személyiséged, mennyi erőfeszítést teszel bele.”

(Development in Conviction, Energy, Mindfulness, Concentration and Wisdom by Ajahn Kalyano 10 Aug 25; https://www.youtube.com/watch?v=vKZswUZRGzM 43:32-46:19)

- Kedves Luangpó, ha nincs átman, avagy nincs én, akkor ki figyeli a gondolatokat és a légzést?

- Nos, a konvencionális szinten beszélünk személyről, ugye? Azt mondjuk, van meditáló, van, aki éber a légzésre, van dhamma gyakorló, aki a Buddhát követi. A konvencionális, közönséges szinten beszélünk személyről, egy énről, aki mindezeket csinálja, mert így kényelmes. De egy magasabb, a végső, avagy a mélyebb igazság szintjén azt mondjuk, nincs személy. Amit személynek veszünk, az az, amit az öt khandhának hívunk: test, érzések, emlékezés vagy észlelés, gondolati alkotók, és érzék tudatosság. A tapasztalás ezen öt csoportja alkotja az emberi lényt, amit úgymond összekötünk és egyfajta szilárd személyt vagy lényt alkotunk belőlük, és azt mondjuk: ez én vagyok; és ez a gondok gyökéroka. Tudatlanságból, félreértésből ezt a testet és elmét, a khandhákat énnek vesszük, miközben nem azok, mert feltételesek, keletkezésnek és megszűnésnek, változásnak alávetettek. Nincs maradandó átman vagy én bennük. Csakhogy ezt nem sikerül látnunk, illetve onnan indulunk, hogy nem sikerül látnunk. De a szótápanna, a folyamba lépett látja, hogy ez hibás nézet, hogy ez a test nem egy én, mulandó, és meg fog halni, és mindenki más teste körülöttünk meg fog halni. Mind meg fognak halni. Nagyon tisztán látják a mulandóságot a nézetük és megértésük szintjén. De még mindig van valamennyi ragaszkodásuk. Csak az arahant látta át egészen az én téveszméjét.
A gyakorlással, ahogy időnként mondjuk: leveted az én érzetét. A durvább, a normális szinttől kezdve, ahol mindent énnek, enyémnek, önmagamnak, személynek, lénynek veszünk. Valakinek, aki meditál; valakinek, aki fejleszti a tudatosságát; valakinek, aki tud dolgokat, lát dolgokat; valakinek, aki tudatlan, nem lát dolgokat; valakinek, aki szenved, valakinek, aki békés. Mindig az én nézőpontjából látunk és értelmezünk.
De ahogy gyakorlunk, elkezdjük lehámozni egyes rétegeit. De megint csak mondhatnád, hogy ki hámozza le a rétegeket? Azonban ezt a gyakorlás jó hatásainak nevezheted. Az éberség és bölcsesség, amit kifejlesztünk, természetesen lehámozza az én, a ragaszkodás, a hibás nézet rétegeit, amik létrehozzák és fenntartják az én érzetét. A gyakorlás aláássa, lehámozza, egészen addig, amíg végül nem marad én és ezt tudod is. Így nincs többé a kérdés: ki tudatos? Ki enged el? Ki engedi el a ragaszkodást? És így tovább. Az a kérdés és az a megértés megváltozott. Ez olyan, amit magadnak kell megtapasztalnod és felismerned. Nem lehet igazán szavakba önteni és úgy átadni. Ha tudnánk ilyet, akkor valószínűleg mindenki sokkal gyorsabban megvilágosodna. Ez olyan, amit gyakorlással kell felismerned. De talán először csak ezen a két szinten dolgozz. A konvencionális, normális, vagy feltételezett szinten, hogy van egy személy, egy lény, akinek van neve, aki gyakorol, és ez így kényelmes. De ahogy egyre tudatosabb leszel, tapasztalod a béke, nyugalom, szamádhi állapotait, és aztán megvizsgálod a dhammát, ez az én érzet elkezd kopni és eltűnni.

(Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano 29 July 2025; https://www.youtube.com/watch?v=dBPddhjRdr0 14:10-18:32)

„Ha képes vagy fenntartani az éberséged, akkor megláthatod: a harag csak egy érzés, csak egy gondolat – keletkezik és megszűnik – és akkor dönthetsz úgy, hogy elengeded. Amikor nincs éberség, a harag felmerül és olyan erősen azonosulunk vele, hogy elveszünk benne, és továbbra is csak haragos gondolatokat gondolunk. Önálló életet él, önálló ereje van. A kapzsiság ugyanilyen. A sóvárgás ugyanilyen. A félelem, az aggodalom ugyanilyen. Elfoglalja az elmét és mindenféle tudati sokasításhoz vezet, és a belátás elveszik, mert az éberség elveszik.
Ezért kell visszatérnünk a buddhó vagy a légzés tudatosságához. Akkor képes vagy szemlélődni, a belátásod képes látni a dolgokat, ahogy vannak: ami keletkezik, megszűnik. Bármennyire szomorú, bármennyire erős az érzelem, bármennyire zavaró: keletkezik, megszűnik. Bármennyire vonzó vágy: keletkezik, megszűnik. Semmi sem maradandó. Amikor az elméd nyugodt, ezt képes vagy látni, akkor el tudod engedni. Amikor ügyesebbé válasz az elengedésben, jártassággá válik, és inkább szabadon tartod az elméd, mintsem hogy felvegyél és megtarts dolgokat. Amikor megtartasz dolgokat, az elméd nehéznek érződik, mint egy súlyos teher.”

(When Mindful You See Things As They Are by Ajahn Kalyano 25 July 2025; https://www.youtube.com/watch?v=-IqKt5I-NKg 13:08-14:47)

Thich Nhat Hanh: Meditálni azt jelenti: hazatérni önmagadhoz. Akkor tudod, hogyan törődj a dolgokkal, amik benned történnek, és tudod, hogyan törődj a dolgokkal, amik körülötted történnek. Minden meditációs gyakorlat célja visszavinni az igazi otthonodhoz: önmagadhoz. Anélkül, hogy visszaállítanád a békéd és nyugalmad, és segítenél a világnak visszaállítani a békét és nyugalmat, nem tudsz túl messzire jutni a gyakorlatban.

Melvin McLeod: Mi a különbség az igazi én – az én, amihez hazatérsz – között, és aközött, ahogy normálisan gondolkozunk magunkról?

Thich Nhat Hanh: Az igazi én a nem-én; a tudatosság, hogy az én csak nem-én elemekből áll. Nincs elválasztás én és más közt, és minden összekapcsolódik. Amint tudatában vagy ennek, többé nem ragadsz bele a képzetbe, hogy egy különálló létező vagy.

Melvin McLeod: Mi történik, amikor felismered, hogy az igazi természete az énnek a nem-én?

Thich Nhat Hanh: Belátást ad. Tudod, hogy a boldogságod és szenvedésed mások boldogságától és szenvedésétől függ. Ez a belátás segít, hogy ne tegyél rosszat, ami szenvedést hoz neked és másoknak. Ha próbálsz segíteni apádnak kevesebbet szenvedni, esélyed van neked kevesebbet szenvedni. Ha segíteni tudsz a fiadnak kevesebbet szenvedni, akkor te, mint apa, kevesebbet szenvedsz. Köszönhetően a felismerésnek, hogy nincs különálló én, felismered, hogy a boldogság és szenvedés nem magánügy. Látod az összekapcsolódottság természetét, és tudod, hogy önmagad megvédéséhez a körülötted lévő embereket kell megvédened.

Ez a gyakorlat célja: felismerni a nem-ént és az összekapcsolódottságot. Ez nem csak egy eszme vagy valami, amit ésszel megértesz. Alkalmaznod kell a mindennapi életedre! Ezért szükséged van az összeszedettségre, hogy fenntartsd a nem-én belátását, hogy az vezethessen minden pillanatban. Manapság a tudósok képesek látni a nem-én természetét az agyban, a testben, mindenben. De amit találtak, nem segít nekik, mert nem tudják alkalmazni ezt a belátást a mindennapi életükben. Így tovább szenvednek. Ezért beszélünk a buddhizmusban az összeszedettségről. Ha belátod a nem-ént, ha belátod a mulandóságot, alakítsd a belátást összeszedettséggé, amit életben tartasz egész nap! Akkor amit mondasz, amit gondolsz, és amit teszel, ennek a bölcsességben a fényében lesz, és elkerülöd a hibázást és a szenvedés létrehozását.

Melvin McLeod: Tehát a tudatosság gyakorlata megpróbálni fenntartani a nem-én és az összekapcsolódottság belátását minden időben?

Thich Nhat Hanh: Igen, pontosan.

Forrás: This Is the Buddha’s Love

se eleje, se veleje
szenvedéssel van csak tele
sóvárgás az ami hajtja
nyolcas úton jutsz túl rajta

A Buddha így tanította:

„Egy koron át gyűjtve egy
Embernek összes csontja
Hegynyi halmot képezne,
A nagy látó ezt mondta.
Magadha hegyei közt,
Mint Vépulla, nagy lenne,
Keselyű-bércnél nagyobb,
Ahogy kijelentette.
Nemes igazságokat
Ha látja jól értően:
Szenvedést, eredetét,
Túljutást szenvedésen,
Szenvedés nyugvásához
Vezető nyolcas utat;
Akkor legfeljebb hétszer
Sújtja még létfordulat,
Hogy béklyóit elnyesve
Szenvedését bevégezze.”

(Puggalasutta SN 15.10 & Aṭṭhipuñjasutta Iti 24)

Elégedetlen vagy, mert nem az történik, amire vágysz. Hogy megszűnjön az elégedetlenség, ismerd fel az elégedetlenséget, hagyd el a vágyat, és tapasztald meg az elégedetlenség megszűnését úgy, hogy elhatározod magad a vágyódás és haraggal ártás elhagyása mellett; ezért se szóval, se tettel, se megélhetéseddel nem bántasz másokat; továbbá törekszel a zaklató késztetések elhagyására és a békítő késztetések gyarapítására azzal, hogy odafigyelsz a test, az érzékletek, s a tudatállapotok változó mivoltában a nyugalmat hátráltató és elősegítő minőségekre, így létrehozva a békés és összeszedett elmét, amivel felismered az elégedetlenséget, elhagyod az okát, megtapasztalod a megszűnését, és beteljesíted a megszűnéséhez vezető utat. Ez a négy nemes igazság és a nemes nyolcas út.