Mit csinálok egész nap? Attól függ. Van a munkanap, meg van a munkaszüneti nap. Ha munkanap van, akkor reggel felkelek, megjárom a reggeli szokásosköreimet szinte mindig ugyanabban a sorrendben, utazom a munkahelyre ugyanazon az útvonalon, bent csinálom azt, amit az összes előző munkanapon is csinálni szoktam, hazamegyek, eszem, elolvasom a leveleimet, felmegyek a fórum(ok)ra, vagy talán olvasok, néha valami mást csinálok, de általában ugyanazokat a dolgokat, aztán a szokásos menetben eljutok az alvásig. Amikor pedig munkaszüneti nap van, akkor már előző este tovább fennmaradok, másnap tovább is alszom. Aztán vagy van valami családi program - általában akad - vagy pedig netezem, olvasok, filmet nézek, mikor hogy. Azt lehet mondani, hogy van egy kis köre azon dolgoknak, amikkel a szabadidőmet töltöm.
Ha visszanézek, látom, mennyire ismétlődő minden nap, minden hét, minden hónap, minden év, vagy akár minden évtized is. Az egész élet nagy része bizonyos dolgok ismétlése. És miért ne szeretnénk ezt az ismétlődést? A stabilitás látszatát kelti, hogy rendezett és biztonságos az életkörülményünk.
Vagy egy másik megközelítés. Mindig valamire törekszünk, valamit el akarunk érni, meg akarunk valósítani. Az oviból iskolásak akarunk lenni, a kisiskolásból gimnazisták, a gimnazistából egyetemista, az egyetemistából jól kereső szakember, a jól kereső szakemberből elismert szakemberek, az elismert és jól kereső szakember még elismertebb és még gazdagabb szakember akar lenni. Vagy van aki egyszerűen csak pénzt akar, sok sok sok pénzt. Mások párkapcsolatot, egy igazán jót. Kicsit leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy az életnek két pillére van a hétköznapi esetben: a gazdagság és a párkapcsolat, avagy pénz és szex. Akinek nincs, annak kellene. Akinek van, annak még több, még jobb kell. Nem létezik olyan, hogy elég. Ez az elgondolás működteti a gazdaságot és a bűnözést egyaránt, ahogyan a házasságot és a futó kalandokat is.
Szellemi téren ugyanúgy áll a "sosem elég" alapelve. Mindig van több tudás, jobb érvelés, okosabb ötlet, nagyobb igazság. A szentségnek sincsen felső foka, az ember lehet kedvesebb, segítőkészebb, figyelmesebb, önfeláldozóbb, áhitatosabb, elkötelezettebb a nap minden órájában. Törekszünk az abszolútra. Legyen ez az abszolút a végső igazság, vagy a legfőbb jóság.
A mindennapok ismétlődése, az élet egyhangúsága is arról szól, hogy sosem elég. Mert minden reggel meg kell fésülködni, hogy ugyanúgy álljon a frizuránk, mint tegnap. Minden héten kell dolgozni, hogy kapjunk fizetést. Minden nap eszünk, iszunk, ürítünk, alszunk. Lehet egyre jobb dolgokat enni, vagy inni. Arról még nem hallottam, hogy valaki az ürítésben keresné a tökéletességet, de szerintem ilyen embert is találni. Az alvás pedig, óh, az minnél többet lehet, annál jobb. Megismételjük azokat, amiket meg szoktunk ismételni, hogy fenntartsuk magunkat.
Az, hogy élünk, azért lehetséges, mert megvannak bizonyos feltételek. Lélegzünk, táplálkozunk és alszunk. Ezeket mondhatjuk elsődleges feltételeknek. Mióta megszülettünk ezeket csináljuk, s mikor meghalunk, ezeket fejezzük be. De ennyivel hogyan is érhetnénk be? Az állatok talán jól megvannak annyival, hogy esznek és alszanak, de az embereknek ez nem szokása. Először is ott van az, hogy társaságban szeretünk lenni, más emberekkel közösségben. Ha nem vagyunk közösségben, akkor felesleges a beszéd is, nem hogy bármilyen más kifinomultabb tevékenység. Mert ugyan kinek és minek írnánk például naplót? Kinek építenénk nagy házat, festenénk képet, szereznénk zenét? Vagy épp kinek mondanánk azt, hogy miben higgyen, mit gondoljon? Kinek kellene akkor kormányzás, bíróság, rendőrség, vegyesbolt, tömegközlekedés, piac? Ezekre mind semmi szükség nem volna, ha nem lenne emberi közösség. Még ha nem is maradunk egész életünkben a társadalom tagjai, legtöbbünk a társadalomban nő fel. Amit tudunk, azt a társadalomtól a társadalomban tanultuk. Ennek a tudásnak az alapeleme a nyelv, amin beszélünk és gondolkozunk. A nyelv a társadalom alapelve is egyben, ez tartja össze az embereket.
Hogy jön mindehhez, az élethez, a mi életünkhoz, az én életemhez a buddhizmus? A Buddha célja az volt a tanításával, hogy megszabadítsa az érző lényeket a szenvedéstől. Ez a szenvedés nem más, mint az életünk, amiben vagyunk. Ez a szamszára, a létforgatag.
Azért nevezik létforgatagnak, mert a lények a létezésben sürögnek-forognak. Az élet alapelve a létfenntartás. Az, hogy életben akarok maradni. Ehhez pedig minimum lélegeznem, táplálkoznom és aludnom kell. Legalábbis ez a biológiai értelmezése az életnek. A buddhisták szerint az élet alapelve a boldogságra törekvés. Minden lény a boldogságra törekszik. Ezen belül kétféle törekvésről lehet beszélni. Az egyik az, amikor a boldogságot valaminek a megszerzésében látjuk, valamilyen körülmény megteremtésében, s ezért dolgozunk azon, hogy legyen házunk, kocsink, okos gyerekeink, és hasonlók. Vannak olyanok, akik szellemi és vallási dolgokban látják a boldogság megszerzését, ezért könyveket olvasunk, elmélkedünk, kísérletezünk, imádkozunk, meditálunk, erényesen élünk, stb. És van a másik fajta törekvés, ami a szamszárán túlra mutat. Ez a törekvés az, amiről a Buddha beszélt, mint megszabadulás.
Könnyen azt gondolhatjuk, hogy a megszabadulás, a nirvána az valami olyan, ami minden elképzelhetőn túl van, aminek semmi köze a hétköznapokhoz, az életünkhöz, ahhoz, amit épp csinálunk. Sokan pedig azt gondolják, hogy a megvilágosodás az egy különleges állapot, amit kemény munkával kell elérni. De nem erről van szó.
A szamszára attól a szenvedés helye, attól létforgatag, hogy sosem elég. A lények a boldogságra törekszenek, de nem találják meg. Ez egy végeláthatatlan törekvés, ami történik. Még ha csak olyan keveset is akarunk, hogy legyen ételünk és ruhánk, ezt is elveszítjük. Ha csak annyira szorítkozunk, hogy fenntartsuk az életünket, akkor nem látjuk, hogy a halál elkerülhetetlen. Amikor pedig újabb és újabb terveket szövünk arról, hogy mivel lehetnénk gazdagok, hogyan találhatnánk meg életünk szerelmét, vagy mivel tehetnénk az életünket egyszerűen szebbé és kellemesebbé, akkor abban a tévhitben élünk, hogy "lesz elég", hogy egyszer, pontosabban abban a pillanatban, amikor az épp kitűzött célunkat elérjük, akkor majd elég lesz, akkor minden rendben lesz. De aztán nem lesz. Nem azért, mert nem értük el a célunkat. Természetesen elérhetjük. Csak mire oda jutunk, addigra lesznek újabb és újabb terveink.
Gondolhatnánk erre azt, hogy akkor a próbléma abban van, hogy vannak terveink, hogy valamire törekszünk. Ezért aztán egyre többen azt szajkózzák, hogy "élj a jelenben". De ennyivel azt is mondhatnák, hogy "élj a mának". Csakhogy ez nem hogy nem megoldás, hanem egyenesen ostobaság. Ha a mának élek, s kedvem szerint szórakozom, akkor vagy elfogy a pénzem, vagy eljutok oda, hogy megunom. Ha pedig nagyon a jelenben élek, akkor könnyen lehet, hogy pár napon belül szomjan halok, mert hát az is tervezés, hogy iszom egy pohár vizet.
A megoldás a "sosem elég" képzetének felülvizsgálatában rejlik. Ez nem olyan, ami elsőre nyilvánvaló. Az ember általában nem úgy él, nem úgy gondolkozik, hogy sosem elég semmi. Éppen hogy arra számít, hogy lesz elég, hogy van elég. A sosem elég abban nyilvánul meg, hogy keressük az elégségeset, keressük a tökéleteset, hiszünk az elégben, a tökélyben. Vannak olyanok is, akik megkeseredetté válnak, s azt mondják, minden tökéletlen, az élet hasztalan. Ezek az emberek feladják az elégséges keresését, s az elégtelenség képzetének igazságában keresik az elégséget, a tökélyt.
A Buddha azokat, akik hisznek egy tökéletesben, az "öröklét tanában hívőkenk" nevezte, míg azokat, akik a tökéletlenségben hisznek, a "megsemmisülés tanában hívőknek" hívta. Ez az a két véglet, amit a Buddha elkerült, s helyette a közép utat tanította. Ez a közép út a buddhizmus lényege.
A tudatlanság, ami a szamszára, a szenvedés gyökere, nem más, mint az a képzet, hogy "sosem elég". Ne feledjük, a "sosem elég" azt jelenti, hogy vagy abban hiszünk, hogy van tökély, vagy abban, hogy nincs tökély! A sosem elég a vágy, a sóvárgás. Ami a megoldás a Buddhadharma szerint a szenvedésre, az a sosem elég nézetének megszüntetése. Fontos, hogy itt ennek a nézetnek a megszüntetéséről van szó, s nem arról, hogy azt leváltsuk bármilyen másik nézetre, mint például "van elég", vagy "néha elég", vagy "nincs elég", vagy "elég is meg nem is". A sosem elég megszüntetése, elvágása azt jelenti, hogy felismerjük, nincsen olyan körülmény, élethelyzet, tárgy, személy, élmény, ami teljesen elég lenne. Amikor a sosem elég alapján gondolkozunk, beszélünk, cselekszünk, akkor ezek a tettek mindig valami tökéletest akarnak megragadni, még ha az a tökéletetlenség tökéletessége is.
A napjaink eléggé egyformán telnek, a szürkeség az, ami átitatja az életünket. Belülről nézve akadnak izgalmas pillanatok, különleges órák. De ha kicsit is megvizsgáljuk, nem nagyon csináltunk mást, mint az elődeink, s az ő elődeik. Nem csináltunk igazán mást ebben az évben, mint tavaly. Eszünk, ürítünk. Felkelünk, lefekszünk. Belélegzünk, kilélegzünk. Megszületünk, meghalunk. Megszületünk, meghalunk. Megszületünk, meghalunk.
A változás, az élet folyama. Itt vagyunk most. Legfőbb reményünk, mindenki legigazibb vágya, a boldogság. A boldogság egyetlen akadálya az, hogy sosem elég. Várjuk, hogy történjen valami csoda. De hónapok, évek teltek el, s még mindig nincs semmi csoda. Miért? Mert sosem elég.
Mit tehetünk azért, hogy ne legyen sosem elég? A Buddhának van egy megoldása, amit megosztott az emberekkel. S a tanítványainak lettek tanítványai, s nekik is lettek tanítványaik, egészen a mai napig. A Buddha átadta a Dharmát, amit a közösség, a Szangha megőrzött nekünk. Ha bízni tudunk ebben, bízni abban, hogy van megoldás arra, hogy sosem elég, akkor onnantól a Buddhát, a Dharmát és a Szanghát tekintjük menedéknek. Menedéknek a sosem elég világából, a szamszárából.
Mint mondtam, ahhoz, hogy megszabaduljunk a sosem elég képzetétől, attól, hogy a tökélyt hajszoljuk, először is azt kell megvizsgálni, mi ez a "sosem elég". A vizsgálódást úgy csináljuk, hogy átgondoljuk, majd pedig megfigyeljük saját magunkon. Megfigyeljük azt, hogy mit jelent az életünkben az elégedettség, a tökéletesség, a boldogság, az igazság keresése. A saját szemünkkel kell látnunk, hogy bármennyire is erőlködünk, bármennyire is sikeresek vagyunk, képtelenek vagyunk elérni a végső célt, mert bármit is érjünk el, elmúlik. A múlandóság alól pedig nincs kivétel.
De ha látjuk azt, hogy a dolgok múlandóak, ezért sosem bizonyulnak elégségesnek, akkor felismerjük azt is, hogy nincs tökéletesség, nincs végső igazság. Ezt nevezte a Buddha a létezés három jellegének (trilaksana/tilakkhana): állandótlanság (anitja/aniccsa), szenvedés (duhkha/dukkha), éntelenség (anátma/anatta). Valóban belátni ezt a hármat egyenlő azzal, hogy felhagyunk a sosem elég gondolatával.
Mi akkor a nirvána? Nem más, mint a sosem elég megszűnése. Nem egy másik világ, nem egy távoli bolygó, nem egy misztikus élmény. A nirvána eléréséhez semmi egyéb nem kell, mint látni, a sosem elég tévedés. De nem azért, mert van elég, vagy mert nincs elég. Azért ennyi a megszabadulás, mert bárhogyan is éljünk, ameddig a sosem elég hajt, valóban sosem lesz elég, csak a hajtás marad. Amikor pedig feladtuk a sosem eleget, akkor csinálhatjuk tovább azt, amit eddig. Eszünk és ürítünk, belélegzünk és kilélegzünk. De van egy különbség. Nem keressük benne a tökélyt, nem keressük a tökéletlenséget, nem állapodunk meg semmiben, ami tökéletesnek tűnik, s nem menekülünk semmitől, ami tökéletlennek tűnik, mert a tökély, az igazság, a valóság, a boldogság képzete nem homályosítja el a tudatunkat. Ez pedig mi más lenne, mint a valódi elégedettség?
