Camus azt mondja, az első kérdés, amit meg kell válaszolni, az az, hogy legyünk-e öngyilkosok, vagy se. Vagyis, van valami értelme az életnek, vagy nincs? Én nem emlékszem egy olyan történetre sem, ahol valaki azzal megy oda a Buddhához, hogy megkérdezi, minek élünk, minek vagyunk itt. De ettől még úgy gondolom, van válasz a buddhizmusban arra a kérdésre, hogy mi lenne az élet értelme.

Mi az, amire kérdezünk? Két dologra: honnan jövünk és hová megyünk? Milyen ok folytán vagyunk ott, ahol épp vagyunk? Mi az, amire törekedjünk, mit csináljunk? Az forrás és a cél az, amely homályban van.
Miért kérdezzük? Az okot, a forrást azért akarjuk tudni, mert kíváncsiak vagyunk; abból az elképzelésből indulunk ki, hogy a származásunk meghatározza azt, akik most vagyunk. Ez hasonló ahhoz, mint mikor egy csecsemőkorában otthonba került gyerek felnőttként meg akarja ismerni a vér szerinti szüleit. A célt pedig azért keressük, hogy az megjelölje az utat, amin haladhatunk. Hasonló ez a hajóskapitányhoz, aki az esthajnalcsillag mozdulatlanságára támaszkodva juttatja el a hajót céljához. Végül pedig azért merül fel ez a két kérdés, mert elveszettnek érezzük magunkat, s bizonytalanok vagyunk saját helyzetünket illetően. Az élet értelmére kérdezni olyan, mint egy térképen betájolni, hogy eddig milyen úton jöttünk, s mostantól merre haladjunk tovább. Ha ezt a kettőt nem ismerjük, akkor azt sem tudjuk megmondani, hogy épp hol vagyunk.

Mi a Buddha válasza? A létforgatag. Előző tetteink (karma) következményeként vagyunk ott, ahol vagyunk, s jelenlegi tetteink határozzák meg azt, hogy hol leszünk legközelebb. Ez így volt mindig is és így lesz a jövőben is. Az élet minden lény számára születés és halál végtelen ismétlődése. A különbség az egyes életek közt pedig a szenvedés mértékében van. A szenvedés mértékét pedig mindig a tettek (karma) határozzák meg. De ahogyan igaz az, hogy minden születés halállal végződik, úgy igaz az is, hogy minden élet szenvedésteli. Miért szenvedés? Mert nem nyújtanak maradandó boldogságot. És ez a válasz az élet céljára, a tartós boldogság. Minden lény azért él, azért cselekszik, hogy boldog legyen. Tehát ahogyan mondhatjuk, hogy az életek közti különbség a szenvedés mértékében van, ugyanúgy beszélhetünk a boldogság mértékéről is. Ám a létforgatagban nem létezik maradéktalan, tartós boldogság, mert nem létezik benne állandóság. Annak fényében pedig, hogy eleddig végtelen számú születésen és halálon mentünk keresztül, világossá válik, hogy önmagától nem is ér véget ez a folyamat. Ha pedig önmagától nem szűnik meg, akkor így nem is érhetjük el célunkat, az örök boldogságot.

Mi a létforgatag (szamszára)? Az egész világmindenség, ami nem csupán azt fedi le, amit hétköznapi emberként látunk belőle, a hegyeket, folyókat, városokat, bolygókat, galaxisokat, hanem a többi létbirodalmat is. Ezeket a birodalmakat három nagy csoportra osztják: vágy világ, forma világ, forma nélküli világ. A vágy világon belül találjuk a poklok, éhes szellemek, állatok, titánok, emberek és istenek birodalmait. Ezen hat birodalmon belül születnek azon lények, akik nem tapasztalták meg és alakítottak ki ragaszkodást az elmélyedések (dhjána) iránt, hanem csak "e világi" tetteket (karma) halmoztak. A két felsőbb világban pedig szintúgy istenek laknak. A három világban lakó isteneknek összesen 26 csoportja létezik, s ha ezekhez hozzáadjuk a többi 5 birodalmat, akkor megkapjuk a létezés 31 síkját, ami az egész világmindenség, a teljes létforgatag.
Van azonban egy másik jelentése is a létforgatagnak, ami nem ellentmond az előzőnek, hanem az értelmét bővíti ki. Ez pedig az, hogy a létforgatag, a világmindenség nem más, mint a hat érzékszervi tartomány (látvány, hang, szag, íz, tapintás, gondolat). Mert mi az, ami a világ? A világ az, amit látunk, hallunk, szagolunk, ízlelünk, tapintunk, s gondolunk. Ezen kívül nem találni semmit.

Mi az élet értelme? Avagy: honnan jövünk és hová megyünk? De mi az, ami jön, s mi az, ami megy? A hat érzékszervi tapasztalat az, ami jön és ami megy. Hisz e haton kívül nincs sem világmindenség, sem ember, sem semmi más. Így ha tudni akarjuk, mi az élet értelme, akkor azt itt helyben ki is deríthetjük. Hogyan? Nézzük meg, hogy honnan jelenik meg a látvány, s hová tűnik el; honnan jelenik meg a hang, s hová tűnik el; honnan jelennek meg az érzések (szag, íz, tapintás), s hová tűnnek el; honnan jelennek meg a képzetek, s hová tűnnek el. De nem mindegy, miként vizsgáljuk meg.

Amikor megjelenik egy hang, akkor az fennáll egy darabig, majd halványul, végül eltűnik. Fontos a megfogalmazás ebben az esetben. Nem az a lényeg, hogy én hallok egy hangot kintről. Amire figyelnünk kell, az csak magának a hangnak a megjelenése és eltűnése, a puszta tapasztalat.
Azért fontos így csinálni, mert különben egy másfajta megfigyelést végzünk. Ha úgy nézzük, hogy valamilyen történés folyományaként hangot hallok, akkor azt látjuk, hogy a hang bizonyos események feltételében jelenik meg, s annak a feltételnek a megszűntével a hang is megszűnik. Ha azonban csak magát a hangot figyeljük, nem foglalkozva azzal, hogy kintről, vagy bentről jött, hogy ki hallja és mit hall, akkor azt vesszük észre, hogy a hang az ürességből jött és az ürességbe tért vissza. Mi több, amennyiben ezt az ürességet alaposabban szemügyre vesszük, az is kiderül, amikor fennáll a hang, az üresség nem tűnik el.
Mi is ez az üresség? Ez az éber tudat. De nem úgy éber, mint mikor valamire szándékosan figyelünk, hanem úgy éber, ahogy halljuk az utcai zajokat akkor is, amikor újságot olvasunk a kertben. És ez az éberség üres, mert nem megragadható. Akár van hang, akár nincs, mindkettőről tudunk. Ezt az üres tudatot nem befolyásolja a hang, számára a hang megjelenik, fennáll, s elmúlik. De igazán még ilyen különbségeket sem tesz. Ez az, ahogyan figyelnünk kell a hat érzéki benyomást. Nem mozduló tudattal. Nem azért nem mozdul, mert bármi lerögzítené, vagy megkötné. Azért nem mozdul, mert üres. Olyan, mint a tér. A térben mehetnek emberek, repülők, űrhajók, bolygók, csillagok, az attól még nem változik.
Az ürességnek a másik jelentése az, hogy a tapasztalatok nem állandóak, hanem megjelennek és elmúlnak, mégpedig okok és feltételek szerint jönnek létre és szűnnek meg, miként például a hang. Amikor pusztán csak figyeljük a hang megjelenését és elmúlását, akkor nem különböztetünk meg okokat és feltételeket, hanem csak észleljük, ahogy egy hang felbukkan, majd pedig eloszlik. Amikor értelmezünk is, akkor tudjuk, hogy az milyen hang, honnan jött, milyen erősségű, stb. Az éber figyelem és a felfogás egyazon tudatnak a működései. S maga az értelmezés is olyan, amiről tudunk, amire éberek vagyunk. Ugyanígy a többi érzéktartomány is a tudat működései. Mit jelent az, hogy éberek vagyunk a hat érzéki benyomásra? Nem azt, hogy kívülről figyeljük azokat, hisz nincs más hely a hat érzékterületen kívül. Azt jelenti, hogy éberek vagyunk a felbukkanó és elmúló tapasztalatokra kötődés nélkül. A kötődés jelenthet ragaszkodást és elutasítást is. A lényeg, hogy nem helyezzük el sehova sem magunkat, egy ént, az érzékterületek viszonyában, vagyis azokon belül, kívül, vagy a kettő közt. Hasonlóképp, ahogyan a tér sem a dolgokon belül, kívül, vagy a kettő közt van.

Ha a fentiek szerint megvizsgáltuk, hogy honnan jövünk és hová megyünk, akkor megtaláltuk a választ is az élet értelmére. Felfedeztük, hogy minden okok és feltételek szerint keletkezik és pusztul el. Megismertük, hogy a tapasztalatok az ürességből jelennek meg, az ürességben vannak és az ürességbe térnek vissza. Láttuk, a dolgok nem különböznek az ürességtől, hisz az éberség és a jelenségek egyaránt megragadhatatlanok. Amikor pedig nincs megragadás, nincs kötődés, nincs énség, akkor szenvedés sincsen, mert már nincs mit elérni. Az élet értelmének keresésének végére érve nem találunk mást, mint ürességet. Mert ameddig valamit is magunkénak vallunk, vagy meg akarunk szerezni, a létforgatagban mozgunk, ahol nem találni állandóságot. De amint elengedjük a szemünk előtt lebegő látomást az élet értelméről, nem kell többé keresnünk, mert elégedettek vagyunk, boldogok.