Újból sikerült szembe találkoznom azzal az akadállyal, hogy a nyugati emberek egy részének, akik a buddhizmussal foglalkoznak, komoly és nehéz kihívást jelent egyáltalán elfogadni azt, hogy a buddhizmus tagadja a teremtő isten és a halhatatlan lélek létezését, illetve állítja, hogy van egyéni újraszületés. Általában egy embernek vagy az isten-lélek tagadással van gondja, vagy pedig az újraszületés tanításával. Harmadik lehetőség, hogy elfogadja mindkettőt, csak képtelen összeegyeztetni őket.
Még érdekesebb, hogy az állandótlanság és a függő keletkezés tanaival nem szokott gond lenni. Pedig pontosan ezekből következik az, hogy nincs lélek és van újraszületés. Könnyű belátni, hogy a dolgok mulandóak és az okság rendszere szerint alakulnak. Mert változóak, ezért nincs végső lényegük, ami megmaradna a változásban.
Mondok egy egyszerű módszert, ahogyan megérthető. Az ember a szavakkal fejezi ki és ragadja meg azt, hogy mi van és mi nincs. Egy nyelv szavai egymástól függenek. Ennek a kölcsönös függőségnek köszönhetően alakítunk ki mondatokat és egész szövegeket. Így határozza meg egy szó jelentését a szövegkörnyezet. Bár úgy tűnik, egy szónak van önmagában is jelentése, egyértelmű jelentést csak egy adott szövegen belül kap. Például itt van a "kap" ige. "Enni kap." "Közepest kap." "Észbe kap." "Rajta kap." "Náthát kap." "Elkap, kikap, összekap, visszakap, szétkap, megkap, felkap, lekap, rákap, bekap, mellé kap." És akkor lehet még tovább pontosítani, hogy miként is értjük. Így látható, hogy a "kap" önmagában még semmi konkrét. Ez az, hogy a szó egy függő létező, mert csak akkor lesz értelme, ha összefüggésében nézzük. És még amikor azt hisszük, hogy pusztán csak önmagában ragadjuk meg, akkor is az értelmezése egy összetett fogalom. Vagyis ha meg akarjuk határozni, hogy mi az, hogy "kap", akkor ehhez több szót kell használnunk, amit bizonyos rendszerbe illesztünk. Akármeddig kutakodnánk is, nem találnánk egyetlen olyan szót sem, ami önmagában megáll, s nem valamilyen összetett szórendszerrel határoznánk meg. És akkor még nem is említettük az olyan tényezőket, mint stílusérték, asszociációk és különféle emlékek, érzéki tapasztalatok, amit egyetlen szóhoz kötünk. Ez mind a függő keletkezésre példa.
Ha valaki mond nekünk valamit, akkor mi annak függvényében válaszolunk, arra pedig a másik mond valamit, s így tovább. Ebben a folyamatban, egy párbeszédben, nincs állandó részecske, nincs valami, ami megmarad, hanem oksági folyamatok mennek végbe, aminek nincsenek végső, önálló darabkái. Minden egyes szó összefügg az addig elhangzottakkal, s egyben előre vetíti a majdan elhangzókat. Egy ilyen párbeszéd olyan, mint a szamszára. Ameddig fenntartjuk a párbeszédet, addig folytatódik a születés és halál sorozata. Mert mindig van egy válasz az előzőre, hatások és ellenhatások követik egymást. De mindebben nincs maradandó dolog, nincs örökkévaló elem, csupán az előzőek függvényében létrejövő újabb és újabb szó, kifejezés, mondat, szöveg, párbeszéd.
Ezt a párbeszédet, amit ha tetszik a saját képzeletünkben folytatunk, nem valaki más teremtette, nem enyészik semmivé a mondat végén, nem marad fönn egyetlen szóként mindörökké. Nem egy magasságos isten hozta létre, nem egy halhatatlan lélek mondja, s nem szűnik meg csak attól, mert véget ért az egyik mondat.
Beszélgetünk magunkkal, miközben azt gondoljuk, hogy ennek a beszélgetésnek különféle résztvevői vannak. Azért magunkkal beszélgetünk, mert a saját képzeteink rabjai vagyunk. Ameddig zajlik a belső monológ, addig nem is halljuk mások hangját. És itt van még egy félreértése a buddhizmusnak. Azt gondolni, hogy a megoldás az, ha soha többé nem szólalunk meg, ha nem gondolunk semmire, nem érzünk semmit. A nirvána nem más, mint megsemmisülés. De ez tévedés, nem is kicsi. A megszabadulás az, ha látjuk először is azt, hogy saját magunkkal beszélgetünk, s ebben a beszélgetésben egy egész világot teremtünk. Ha pedig ezt megértettük, akkor megtanulunk akkor beszélni, amikor helye van a beszédnek, s hallgatni, amikor ideje van a hallgatásnak. Így válunk képessé kapcsolatot teremteni másokkal, mert tudunk egyrészt odafigyelni rájuk, minthogy csendben vagyunk, másrészt segíteni tudunk nekik, mert beszélni tudunk hozzájuk. Szabadokká válunk az élet dolgaitól, mert csendben tudunk lenni, s válaszolni is tudunk a különféle körülményekre, mert meg tudjuk válogatni a szavainkat - és nem csak követjük az előző szavak teremtette folyamatokat. Tudni beszélni és hallgatni, hallgatni és beszélni, ez a buddhizmus kulcsa. Felismerni, hogy hallgatni és beszélni nem két külön dolog, ez a buddhák bölcsessége.