A négy dharma pecsét nem csupán olyan általános tételt jelent, amit minden buddhista elfogad, hanem összefoglalása is a Buddha tanításának. Lépésről lépésre megmutatja azt, ami az ösvényt képezi, feltárva a Dharma nyújtotta megoldást az élet gondjaira.

Az állandótlanság tanulmányozásával megértjük az okság törvényét,
így az erkölcsi fegyelem révén elkerüljük a fájdalom három alsó birodalmát.
A szenvedés tanulmányozásával felismerjülk a létforgatag nem kielégítő mivoltát,
s elfordulva attól a három kincsben veszünk menedéket.
Az éntelenség tanulmányozásával a megszabadító bölcsességre teszünk szert,
így lépünk be a nemes tanítványok sorába.
A nirvána tanulmányozásával tökéletesítjük magunkat a teljes boldogság eléréséig.

Minden összetett állandótlan

Mi sem nyilvánvalóbb az ember számára, mint hogy minden változik. Változnak az évszakok, változnak a kultúrák, változik az ember is. Itt amit állandótlannak neveznek, azok az összetett dolgok. Összetett mindaz, amit látunk, hallunk, érzünk, vagy gondolunk. Tehát amikor ki akarjuk deríteni, hogy valóban állandótlan-e valami, akkor először is nézzük meg, hogy az valami, amit látunk, vagy hallunk, vagy érzünk (ide tartozik az íz, a szag, s a testérzetek), vagy gondolunk (érzelmek és fogalmak). Ha látjuk, akkor nem láttuk mindig, s nem fogjuk mindörökké látni, tehát nem állandó. Ha halljuk, akkor nem hallottuk mindig, s nem fogjuk mindörökké látni, tehát nem állandó. Ha érezzük, akkor nem éreztük mindig, s nem fogjuk mindörökké érezni, tehát nem állandó. Ha gondoljuk, akkor nem gondoltuk mindig, s nem fogjuk mindörökké gondolni, tehát nem állandó. S amikor az a kérdés merül fel bennünk, hogy mi van, ha létezik olyan, amit nem láttunk, nem hallottunk, nem éreztünk, s nem gondoltunk még, akkor az lehet, hogy állandó. Nos, ez is egy gondolat, ami állandótlan.

Minden összetett szenvedés

Az, hogy az életben vannak rossz dolgok is, ez nem kérdés. De hogy minden szenvedés lenne, ez sokaknak nagyon búskomoran, pesszimistán hangzik. A szenvedés szó vonatkozik a testi és tudati fájdalomra egyaránt, s a buddhizmusban a szenvedés három fajtáját különböztetik meg: a fájdalom, mint szenvedés; a változás, mint szenvedés; az összetettség, mint szenvedés. Az első az éppen átélt, főként testi jellegű fájdalomra értendő. A második arra, hogy a kellemes dolgok elmúlnak és a kellemetlen dolgok megjelennek, s ez inkább tudati szenvedés. A harmadik magában foglalja az előző kettőt, s rávilágít arra, hogy mivel minden összetett állandótlan, ezért nem hogy a kellemes, de még a kellemetlen tapasztalatokban sem nyerhetünk végső bizonyosságot, ezért a bizonyosság, a biztonság, a valóság szilárdságának érzete híján szüntelenül azon vagyunk, hogy valamilyen tartós világot hozzunk létre magunknak, ám ebben sosincs sikerünk, ezért szenvedünk. A fájdalmat, mint szenvedést könnyű megérteni. A változás szenvedését nehezebb, mert az egy érzelmi kín, amit akkor tapasztalunk, ha valami fontosat elveszítünk, vagy épp nem tudjuk megszerezni; de ide tartozik például az unalom is. A harmadik fajta, ami egész létezésünket áthatja, a legtöbb ember számára észrevétlen, mert annak tudatosítása helyett csak a késztetést követik, ami vele jár. Azt a késztetést, hogy valami legyen valahogy, vagy ne legyen valahogy, s ezt nevezik a buddhizmusban sóvárgásnak (tṛṣṇā). A sóvárgás pedig magában hordozza a szenvedést, mert azt jelenti, hogy ami van, az úgy nem (teljesen) jó, nem (egészen) kielégítő. Ha valami kellemes tapasztalatunk van (látunk, hallunk, érzünk, gondolunk), akkor azt akarjuk, hogy tartson tovább és tovább. Ha nincs kellemes élményünk épp, akkor azt akarjuk, hogy legyen. Ha valami kellemetlen, azt akarjuk, hogy szűnjön meg. Amikor pedig nincs kellemetlen élményünk, akkor nem akarjuk, hogy megjelenjen. Ezért szenvedés minden, ami összetett.

Minden jelenség éntelen

Az éntelenség kifejezés azt sugallja, hogy én (mint egyes szám első személyű utaló névmás) nem létezem, miközben azt mondja, hogy én (mint főnév) nem létezik. Ezért amit itt tisztázni kell, hogy mi az az én, ami nincs. Énnek azt nevezzük, ami egy állandó/maradandó és irányítható/uralható dolog. Mint láttuk az előző két pontban, az összetett jelenségek (látott, hallott, érzett, gondolt) se nem állandóak, se nem irányíthatóak. Nem állandóak, mert létrejönnek és megszűnnek, s nem irányíthatóak, mert bármennyire is szeretnénk, nem lesznek olyanok, amilyennek mi akarjuk őket. Ezért mindezekben nincs én, s nem állnak az én irányítása alatt. A jelenség kifejezés azonban nem csak az összetett dolgokat foglalja magában, hanem azt is, ami nem összetett. Ez a nem összetett pedig a nirvána. A nirvána azon okból kifolyólag éntelen, hogy abban nincs semmilyen dolog, amit énnek nevezhetnénk. (Az én és az összetettek viszonyát lásd bővebben: Rész egész)

A nirvána nyugalom

A nirvána nem egy hely, nem egy különleges tudat, hanem a szenvedés megszűnése. Nem összetett jelenség, mert bár élmény (vagyis jelenség), de nem valami, ami ténylegesen létrejönne, vagy elmúlna. Azt mondjuk, hogy a szenvedés megszűnésével létrejön a nirvána, tehát képletesen szólva valami elmúlik és valami létrejön. Gyakorlatilag azonban azért nem egy megszűnő dolog, mert a szenvedés még nem a nirvána, így nem a nirvána az, ami megszűnik, s nem is egy létrejövő dolog, mivel csupán a szenvedés megszűnéséről van szó, s nem valami másnak a létrehozásáról, vagy megjelenéséről. A nirvána nem összetett, ezért nem állandótlan és nem szenvedés, de éntelen. Hogy a nirvána nyugalom, az a tökéletes boldogságot jelenti, mivel már nincs sóvárgás többé, ami a szenvedést létrehozná és fenntartaná.