Az első nemes igazság adja meg a kiindulópontját a buddhizmus egészének, vagyis a szenvedés igazsága. Ameddig nem értjük, nem látjuk be, nem fogadjuk el, hogy van szenvedés, addig nincs semmi dolgunk a Buddha tanításával. Olyan életkörülmények között, ahol az ember elkerülhetetlenül találkozik betegekkel, sebesültekkel, haldoklókkal és halottakkal, nem nehéz belátni az élet hátulütőit. De nálunk egy ideje a betegek és haldoklók a kórházakban vannak, a sebesültek és halottak pedig leginkább csak a tévében. Ez persze nem baj annyiban, hogy a szenvedésből így is kijut bőven. Ám ameddig nem látjuk, hogy itt van minden nap, minden órában, addig abban a káprázatban élünk, hogy az élet szép, s sose halunk meg.
A tudat vizsgálata a legfontosabb teendő a buddhizmusban. Sokan sokfélét gondolnak a meditáció jelentéséről, ám az nem más, mint megnézni a lelkiállapotunkat. Hogyan érzem magam? Mi jár a fejemben? Ezeket a kérdéseket könnyű feltenni, amikor kellemes körülmények között nyugodtak vagyunk. Sokkal sokkal nehezebb, amikor épp izgulunk, idegeskedünk, haragszunk, vagy aggódunk. Azonban ha elhatározzuk, hogy javítani akarunk az életminőségünkön, s fontosnak tartjuk az önvizsgálatot, fokozatosan javul az a képességünk, hogy zavaros helyzetekben is feltegyük a kérdés: Mi van velem?
A vizsgálat, vagyis a meditáció nem arról szól, hogy magyarázatokat szőjünk. Amikor elméleteket állítunk fel magunkban arról, hogy épp mi van, mentegetjük magunkat magunk előtt, okoskodunk saját magunknak, akkor nem vizsgálódunk, hanem elmerülünk a tudatban. Van, akinek nehéz önmagába tekintenie, mert szorongást érez, vagy bűntudatot. Ilyenkor azt nézzük meg, hogy mitől félünk, milyen elképzelés jelenik meg ilyenkor magunkról. Ezek az érzelmi reakciók annak a kísérőjelenségei, hogy épp milyen önkép jelenik meg. Itt erre az önképre kell tekinteni, s világosan ránézni.
Tehát a meditáció nem magyarázkodás, hanem figyelmesség. Ébernek lenni arra, amit épp érzek, gondolok, elképzelek, akarok, tudok. S ha csak egy kicsit is figyelmesek vagyunk, hamar feltűnik, mennyit bajlódunk aprónak tetsző gondolatokon, mennyit bosszankodunk semmiségeken, mennyit idegeskedünk akár csak egy kicsit is kellemetlen helyzetben. Mi több, más embereken is láthatjuk ezt. Elég csak hallani a buszon, ahogy emberek caccognak, vagy megjegyzéseket tesznek másokra, látni ahogyan ráncolják a szemüket, a homlokukat, húzzák a szájukat, csóválják a fejüket. Mindezt olyan apró dolgokért, mert valaki nem ment arrébb, nem úgy áll, ül, vagy öltözködik, ahogy neki épp tetszene. De ugyanígy magukban is eleget problémáznak szemmel láthatóan, ahogy a ruhájukat igazgatják, vakaróznak, fészkelődnek, dideregnek, legyezgetik maguk, vagy épp a nyelvükkel kotorásznak a szájukban. Nincs egy perc nyugalom se.
Erre azonban nem megoldás, ha nyugalomban akarunk maradni. Ki lehet próbálni, sőt, érdemes kipróbálni. Csak nyugton ülni, nem csinálni semmit. Nem kell hozzá sok idő, hogy érezzük, mennyire nehéz ez, s egyre idegesebbek leszünk. Nem elég, hogy folyton valami bajunk van, de még csak abba sem tudjuk hagyni!
Azt lehet gondolni, hogy mindezek semmiségek, hétköznapi, természetes dolgok. És ha valami természetes, akkor normális, tehát rendben van. Beláthatjuk azonban, hogy ez a közhiedelem nem állja meg a helyét. Mert nem gondoljuk, nem érezzük azt, hogy rendben lenne, mikor kényelmetlen a szék, idegesítőek a zajok, a szagok, a meleg, a hideg, az emberek, a bogarak, a kutyák, a szél, az eső, a napsütés.
Nem kell háború sújtotta területre menni ahhoz, hogy szenvedést lássunk. Még csak a lakásból sem kell kimenni. Elegendő ránézni a tudatunkra, az elménkre, ahogy minduntalan a zaklatottság állapotában van.
Hangulatzene: Az a baj
