Az egész egy abszurd dráma, aminek több szereplője van, mint Beckett történetének. Mi magunk talán azt várjuk, kiderül valamikor, hogy mi az az utolsó szó, ám végig titokban tartják. Azt látjuk, mi történik a színpadon, csak nem látunk a függöny mögé, ahol talán megérthetnénk, mi a trükk mögött a mechanika. Az biztos, hogy becsapnak minket.

Deshan fogja a csészét (Kaputlan kapu, 13.)

Deshan egy nap a csészéjét fogta lent a csarnokban. Ezt látva Xuefeng megkérdezte:
- Öreg, a harang még nem kongott, a dob még nem hallatszott. Csészéjét fogva hova tart?
Shan erre visszament a szobájába. Feng ezt elmondta Yantounak. Tou így szólt:
- Az idős Deshan még nem ismeri a végső szót.
Shan hallott erről, ezért a szolgálójával hívatta Yantout, majd megkérdezte tőle:
- Nem értesz egyet az öreg szerzetessel?
Yantou titokban elmagyarázta gondolatát. Shan erre nem faggatta tovább. Másnap felment a szószékre és valóban nem a szokásos volt. Yantou odament a szerzetesi csarnok elejére, tapsolt, nagyot nevetett és így szólt:
- Mily örvendetes, az öreg ismeri a végső szót! Az utána jövő emberek a világban nem tudnak mit kezdeni vele!

Wumen hozzáfűzése:
Az utolsó szót sem Yantou, sem Deshan nem álmodhatja meg. Ha alaposan megvizsgálják majd, úgy fog tűnni, mind bábuk a színpadon.

Vers:

Ha tudod az elsőt
Ismered a végsőt
Végső és az első
Kettő nem egyező

(Háttér:) A történet három szereplője mind ismert szerzetesek: Deshan Xuanjian (780-865) a kolostor apátja, Linji kortársa, aki a botütéseiről vált ismertté, s a mondásáról: "ha beszélsz, harminc bötütés, ha hallgatsz, harminc botütés". Xuefeng Yicun (822-908) a kolostor konyhafőnöke és Yantou Quanhuo (828-887), a kolostor vezető szerzetese, egyarát Deshan tanítványai voltak, akik később együtt is vándoroltak. Xuefeng, miután letelepedett, számos tanítvánnyal rendelkezett, akinek jelentőségét a Zen iskola alakulásában Albert Welter csak Mazuéhoz tudja hasonlítani.

Az eset

Deshan fogja a csészét. Azt hiszi, már ebédidő. Várja, hogy most jól fog lakni, de nem. Mi is ott állunk vele, s várjuk, most majd megtudjuk az igazságot. Végül is ezért foglalkozunk buddhizmussal, hogy eredményeket érjünk el, nem? Ezért foglalkozunk bármivel, ezért teszünk erőfeszítéseket, mert azt gondoljuk, akkor majd elérjük a célt, akkor majd elégedettek lehetünk. Közben ugyanazokat a köröket járjuk: reggeli hétkor, ebéd délben, vacsora hatkor.

Xuefeng kérdez. Nem csak néz, nem hallgat, nem fordul el, hanem figyel és cselekszik. Lehet, hogy ez itt a mester, de őt nem tartja vissza. A szellemi barátság kölcsönös, még akkor is, ha az egyik a tanító, a másik a tanítvány. Ám a tanító és a tanítvány helyzete nem kötött, a szerepek fordulhatnak, vagy épp válhatnak ugyanazzá is. Amikor mindkettő tanító tud lenni, akkor jól működik a közösség. Tanítónak lenni pedig annyi, mint figyelni, de nem fennakadni, cselekedni, de nem megütközni.

Deshan visszament. Ezt értelmezhetjük úgy is, hogy nem tudott mit kezdeni a helyzettel, ezért egyszerűen csak sarkon fordult. De lehet az is, hogy ha nincs mit tenni, akkor értelmetlen az erőlködés. Egy kérdésre vajon milyen válasz hátat fordítani a másiknak? A visszavonulás vajon egy taktikai döntés, vagy félelem? Mindenki csak Fenggel és Shannal van elfoglalva, s nem látják, hogy a csésze üresen jött és üresen ment. Ebben a csészében nincs semmi különleges, ezért aztán el sem kell mosni. Ha telepakolják, nem lesz több, s ha kiürítik, nem lesz kevesebb. Mi más ez, mint mindenki elméje?

Nem ismeri a végső szót. Azt is lehetne mondani, hogy nem Deshané volt az utolsó szó. Yantou kifogása egyszerű, de kritikának értékelni túlzás lenne. Azt követeli, ha megvan a figyelem, akkor cselekedni is tudni kell. Deshan nem figyelt oda, ezért rossz időben akart enni. Deshan nem cselekedett, csak visszavonult. Miért ne mondhatnánk azt, hogy Yantou nem értett egyet Deshannal? Mert ezzel azt is mondjuk, hogy Deshan és Yantou egyaránt ostoba. Deshan azért, mert homályos az elméje, így nem is lehetne a tanítója a szerzeteseknek. Yantou pedig azért, mert egy bolond tanítványa, aki még okosabbnak is képzeli magát. Hogy akkor mégis mi a helyzet, ezt akarja Deshan is letisztázni.

Titokban elmagyarázta gondolatát. Vagyis ami az igazi szándéka volt Yantounak, azt nekünk nem árulja el. Minek is kéne, mikor az egész teljesen átlátszó? Xuefeng zavarba jött, hogy a mester faképnél hagyta, ezért Yantou vállalta a feladatot, hogy rendbe teszi a dolgokat. Nem mintha Feng teljesen vak lett volna, de még mindig abban a hitben élt, hogy létezik megvilágosodás, tehát megvolt a maga elképzelése, mit kellett volna Shannak csinálnia. Amit Tou elmondott, az titok. Nem azért titok, mert valaki elrejtette, s nem is azért, mert nem lehet kimondani. Éppenséggel ez maga a magyarázat, titokban beszélni. Hongren titokban adta át a Dharmát Huinengnek, miként a Buddha is némán mutatta meg Kásjapának. Ahogy egyik tanítóm szavajárása volt: szabad tudati mozdulat. Mikor az elme nem támaszkodik semmire, de nem is válik semmivé, hanem cselekszik, akkor a titkot magyarázzuk. A titok nem megfogható, Deshan mégis nyugalomra talált tőle. Ami megfogható, abban nincs is nyugalom.

Nem a szokásos volt. Egyáltalán milyen volt a szokásos? Nem tudni, csak azt, hogy itt valami különleges előadás lehetett, aminek Yantou nagyon örült. Eddig leszólta, most dicsőíti. Vajon mi a különbség aközött, hogy valaki nem ismeri, vagy ismeri a végső szót? Szó sincs róla, hogy Deshan épp előző nap világosodott volna meg. Viszont hallgatott Toura, s figyelembe vette a hallgatóság igényeit. A buddhizmusban a mondanivaló mindig ugyanaz, no de a stílus, az sokféle. A Zen egy olyan irányzat, egy olyan stílus, ami nem köti magát egyes módszerekhez, nincs felépítménye. Deshan mondta egyszer Xuefengnek: "A tanításomban nincsenek sem szavak, sem kifejezések. Valójában nincs benne Dharma, amit másoknak lehetne adni." Hogy lehetne ezzel bármit is kezdeni?

A hozzáfűzés

Nem álmodhatják meg. Vagyis nem hogy megérteni nem tudják, de még elképzelni sem. Egyszerűen azért, mert az utolsó szó elképzelhetetlen. Amikor nincsenek képzetek, amikor nem merülünk el a nézetekben, az az utolsó szó.

Bábuk a színpadon. Az egész történet egy ügyes előadás, hogy tanulhassunk belőle. Linji mondta: "Nézd a színpadon játszó bábukat! Minden rángásuk és lendületük a hátul levő emberen múlik." Nem az az érdekes, hogy kivel mi a helyzet ebben az elmesélésben, hanem hogy mi magunk mit látunk bele, s észrevesszük-e, hogy beleláttuk. Ha kiderül, hogy képzelgés volt, megismerjük azt, aki a húrokat rángatja.

A vers:

Az első szó a végső szó. Mielőtt megjelenne egy gondolat, mi van? Miután elmúlt egy gondolat, mi van? Avagy: a gondolat honnan jön és hová megy? Ha értjük az egyiket, tudjuk a másikat is.

Az első szó nem a végső szó. Mikor elindulunk az úton, már rendelkezünk a buddha-tudattal. Mikor véget ér az út, a buddha-tudat nem lett más. Bár az elme mindig kötetlen, folyamatosan lekötnek minket a különböző élmények és elképzelések. Ameddig csak a színpadot látjuk, a bábozó rejtve marad. Ameddig a vágy és harag vezérel, az elme természete továbbra is titok.