Miért nincs megszabadulás? Mert nincs ki megszabaduljon.
Tele vagyunk problémákkal. Nem tetszik ez, nem jó az, s amúgy is egy csomó dolgunk van. Folytonos nyűglődés, s ezek a nyűgök sosem érnek véget. Még a halállal sem. Hiába halunk meg, folytatjuk ahol abba hagytuk egy újabb születésben. S mindig ugyanott marad abba, hogy valamit el kell intéznünk, valamit meg kell oldanunk. A munkanapokat hétvége követi, majd megint hétfő. De még mikor szabadságon is vagyunk, az életünk nem tart szünetet, a teendők egyre csak sorakoznak. Hogy érhetnénk rá mindemellett valami földöntúlira, valami szellemire?
A sürgösség, hogy mással is foglalkozzunk az épp felbukkanó kötelezettségeken és kívánságokon túl akkor jelenik meg, ha rálátunk, ugyanazt a mókuskereket hajtjuk minden nap. Ameddig nincs az a felismerés, hogy körbe futunk, s csak a tájat nézzük, megvan az a képzet, hogy haladunk, hogy egyszer sikerül, s ez erőt ad. Amikor pedig elveszik a haladás, amikor céltalanná válunk, az szörnyű érzés, a tehetetlenségé. Megyünk, mindig csak körbe, megállni nem tudunk.
Értelemszerűen jelenik meg a felismerés, a körből ki kell lépni, a késztetést a járásra meg kell szüntetni. Akkor jó lesz, megszabadulunk. No de mi van a körön kívül? S ha mindig csak körbe lehet menni, hogyan lépünk ki? Átfordítva, érzelmeink és gondolataink folyamatosan áramlanak. De mi létezne érzelmek és gondolatok nélkül? Még a képzete is elrettentő annak, hogy minden megszűnik, miközben az sem egy jó kilátás, hogy körbe-körbe járunk. Megsemmisülés és örökkévalóság, egyik sem megoldás.
A tapasztalatok, az érzelmek és gondolatok, ez az élet. Ez az élet pedig fogságban tart, mert csak az érzelmek és gondolatok hajtanak, azok irányítanak, azok határoznak meg mindent, azok döntenek. Egészen addig van ez így, ameddig az él bennünk, hogy ezek a tapasztalatok én vagyok, ezek az enyémek. Csakhogy ez nem igaz.
Az a képesség, hogy rá tudunk látni a tapasztalatokra, közvetlen rámutat arra, hogy több is van ezeknél. És mivel mi magunk vagyunk azok, akik meg tudjuk ismerni őket, logikusan azt állapíthatjuk meg, hogy akkor nem ugyanazok vagyunk, mint amiket tapasztalunk. Ily módon létezik maga a tapasztaló, külön attól, amit tapasztal. Ez az én képzete, ami a gondok forrása.
Mert teljesen lekötnek a gondolatok és érzelmek, arra kevés alkalom adódik, hogy megvizsgáljuk ezt az ént. Egyszerűen csak feltételezzük, elfogadjuk, s meg nem kérdőjelezzük, hogy van én. Hogy én vagyok. De próbálnánk megtalálni, mi is ez az én, ami nem érzelem és nem gondolat, valójában nem találunk semmit sem. Ki az, aki tapasztal? Mi az, ami tapasztal? Vannak gondolatok, vannak érzelmek, s természetesen van test is. De ezen túl? Ezért van, hogy az én az egy képzet, egy feltételezés, hogy létezik én, de nem több.
Mi akkor a tapasztaló? Természetesen ez is csak egy név, amivel azt az elképzelést jelöljük, hogy van valami, ami a gondolatokon és érzelmeken túl mindezeket megéli. Az elképzelés pedig azon a tapasztalaton alapul, hogy tudatában vagyunk a tapasztalatoknak, s azokat képesek vagyunk megfigyelni. Ez a tudatosság azonban csak gondolatilag, nyelvileg tűnik úgy, hogy valami különálló létező. Másrészt azt sem állapíthatjuk meg, hogy azonos lenne a tapasztalatokkal, mert akkor egy gondolat eltűnésével maga a tudatosság is eltűnne. A helyzet az, hogy magát a tudatosságot nem tudjuk elhelyezni sehol, nem tudjuk leszögezni, hogy ez, vagy az. Nem mondhatjuk azt, hogy nincs, s azt sem mondhatjuk, hogy van. Mert ha nincs, akkor nem létezne maga a tudatosság, semmiről sem tudnánk. Ha van, akkor rá kéne tudni mutatni, hogy pontosan mi is az.
Megérteni kevés, azok csak nevek, szavak egymás után. Megtapasztalni kell. Azt pedig úgy lehet, hogy miközben tudatában vagyunk a tapasztalatoknak, nem merülünk el bennük. Nyugodtak és nyitottak maradunk, vagyis megtartjuk a tudatosság eredeti természetét. A gondolatok, az érzelmek megjelennek, mégse kötnek meg, s maguktól el is múlnak. De ha azon erőlködünk, hogy távol maradjuk a tapasztalatoktól, hogy külön álljunk tőlük, akkor csak egy újabb képzetet követünk, egy újabb érzést akarunk fenntartani. Amikor az a késztetés jelenik meg, hogy valahonnan rátekintsünk a jelenségekre, csak jusson eszünkbe, hogy a tudatosságot nem lehet leszögezni sehol, az megragadhatatlan.
Ugyanilyen megragadhatatlanok a gondolatok, az érzelmek és a testi benyomások is. Próbáljuk csak megfogni bármely tapasztalatot, az nem különbözik attól, amilyen a tudatosság. S minden szilárdság, minden megállapítás alapja egy újabb gondolat, egy név, amiről azt hisszük, megbízható. Amikor valamit megbízhatónak találunk, akkor arra támaszkodunk, s amikor támaszkodunk valamire, akkor azt képzeljük, megragadható. Ez nem jelenti azonban azt, hogy a megragadhatatlanságot kellene megragadni. Ezt jelenti az, hogy örökkévalóság és megsemmisülés egyaránt tévút. A közép út az, amin nincs elutasítás és nincs elfogadás. A körben haladunk, de nincs, aki menne, s nincs ahol menne.
"Nos, a járó nem jár,
S a nemjáró sem jár.
Más, mint járó s nemjáró,
Mily harmadik jár?"
(MMK 2.8; tr. FJ)
