Mit mond a buddhizmus erről, mit mond a buddhizmus arról? Hozzá vagyunk szokva, hogy a vallások és egyéb szervezetek megmondják, hogy a tagoknak mit kell tenniük, mik a szabályok. A buddhizmusban ilyen módon nem léteznek törvények. Itt nem mondja meg senki, hogy mit kell csinálni. Onnantól buddhista valaki, hogy a Három Kincsben vesz menedéket. Ezt nem adja valamilyen személy és nem is veheti el más. A Buddha elmondta, a világ milyen elvek szerint működik, hogy a tetteknek milyen következményei vannak. Ezt valaki vagy figyelembe veszi, vagy nem. A szerzetesi közösség is úgy működik, hogy önként lehet csatlakozni és önként el is lehet hagyni. Mindenki a saját életkörülményeinek figyelembe vételével dönt. Útmutatók azonban vannak bőven, hogy segítsen az eligazodásban.
Amikor valaki úgy látja, hogy a Buddha útmutatásai helytállóak és az ezen útmutatásokat követő emberekhez szeretne csatlakozni, továbbá ezen az úton eljutni valameddig, akkor menedéket vesz benne, ezt tekinti a megoldásnak az élet mély problémáira.
Két fontos irányelv létezik: az egyik a bölcsesség, a másik az együttérzés. Végső soron a kettő ugyanaz, de az alkalmazásukat tekintve érdemesebb szétbontani és lépésekben alkalmazni.
Az együttérzés az a szándék, hogy valakinek szűnjön meg a szenvedése. Tágabb értelemben magában foglalja a négy mérhetetlent. Alapesetben rendelkezünk az együttérzéssel magunk irányába, minthogy mi nem akarunk szenvedni, hanem boldogok akarunk lenni. Általában pedig vannak még olyan emberek, akik számunkra fontosak, akiknek ugyanígy azt kívánjuk, hogy ne szenvedjenek és legyenek boldogok. Ezzel a kettő fajta együttérzéssel a legtöbb ember - illetve érző lény - rendelkezik. Ez az együttérzés egy igen szűk és önző formája, ahol csak saját magam és a saját csoportom/közösségem számít. De az együttérzés növelhető is, tágítható.
A törődés érzését kiterjeszthetjük nem csak a közvetlen környezetünkre, akikkel szoros kapcsolatban vagyunk, hanem azokra is, akikkel nincs különösebben jó viszonyunk, akiket ismerünk, de csak távolról. A semleges viszonyról kiterjeszthetjük az együttérzést még azokra is, akikkel nem vagyunk jóba, akikre neheztelünk, akiket az ellenségeinknek tartunk. Végül elérhetünk odáig, hogy az együttérzést korlátlanul mindenki irányába gyakoroljuk. Ez az együttérzés növelésének egyik oldala. Ahhoz, hogy ezt valójában végre is tudjuk hajtani, azt kell belátnunk, hogy nem csak mi akarjuk elkerülni a szenvedést és élvezni a boldogságot, hanem mindenki más is így van ezzel. Sőt, nem csak az emberek érzik így, hanem minden lény. Mindenki kivétel nélkül menekül a fájdalomtól és vágyik a boldogságra. Ahogyan nekünk fájnak dolgok, úgy másoknak is. Ahogyan mi tudunk szenvedni, úgy mások is.
És itt jön az együttérzés másik oldala, hogy miben ismerjük fel a szenvedést illetve annak okát. Először is ott vannak a testi fájdalmak, a fizikai nehézségek, mint amikor valaki éhezik vagy beteg. Vannak továbbá lelki kínok is, mint amikor valaki szomorú vagy fél. A körülmények a legnyilvánvalóbb okok, hogy valaki miért szenved különböző testi-lelki bajoktól. Azért éhezik, mert nincs mit ennie. Az együttérzéstől indíttatva adunk neki enni. Szomorú, mert egyedül van. Az együttérzéstől indíttatva beszélgetünk vele. Persze vannak ennél nagyobb gondok és gyakran nem tudunk segíteni, vagy legalábbis nem közvetlenül. A szándék, hogy csökkentsük mások szenvedését, ez a legfontosabb, mert ebből következően születnek aztán a tettek. Ha pedig másokat is biztatunk az együttérzés gyakorlására, akkor még inkább tudunk segíteni. Ezt a fajta törődést mindenki érti és képes gyakorolni. Ahhoz, hogy ezt minden lényre kiterjesszük, látni kell, hogy a testi és lelki, a külső és a belső szenvedések mindenkit érintenek, és ebben a mindenkiben nem csak az emberek, hanem az összes érző lény benne van. A szenvedés külső, környezeti okán túl létezik belső ok is.
A Buddha azt tanította, hogy az életünk során érzett elégedetlenség végső oka a tudatlanság. Az elégedetlenség - amit ugyanúgy nevezhetünk szenvedésnek is - itt az, hogy életünk során nem vagyunk képesek megtalálni a tartós boldogságot és nyugalmat. Vannak örömteli és élvezetes pillanataink, de azok hamar elmúlnak. Gyakran sokat dolgozunk azon, hogy valami célt megvalósítsunk, de még ha el is érjük, idővel elveszítjük. Az érzéki élvezetek megfelelő példát szolgáltatnak. Tegyük fel, szeretünk síelni. Ahhoz, hogy síelni tudjunk, kell a felszerelés, a megfelelő hely és nem utolsó sorban a szabadidő. A felszerelést meg kell vásárolni, karban kell tartani és a hibás darabokat ki kell cserélni. A sípályához el kell utazni, ott szállást kell bérelni és az egyéb igényeinkről is gondoskodni. Mindez költséges, ezért elég sok pénzt kell előbb megspórolnunk, amiért persze elég ideig kell dolgozni és akár más dolgokról le is kell mondanunk. Hónapokat dolgozunk azért, hogy végül egy hosszú hétvége során síelhessünk kicsit. De mindez még egy egyszerűbb eset. Egy párkapcsolatot kialakítani és fenntartani sokkal összetettebb és megpróbáltatóbb tud lenni ennél. De még ha csak egy ebédről is van szó, ahhoz vásárolni kell, előkészíteni az alapanyagokat, megfőzni, hogy a végén tíz perc alatt megegyük és mehessünk mosogatni. Csakhogy mert élveztük a síelést vagy az ételt, ezért újra és újra akarjuk. Ez a hiány, ez a vágy az, ami már eleve elégedetlenség. Egy kicsi élvezetért is sok szenvedésen megyünk keresztül (pl. sorban állás). De ezekről a kisebb-nagyobb kellemetlenségekről és fájdalmakról utólag már nem veszünk tudomást, elfelejtjük, mintha nem is létezett volna. Amikor benne vagyunk, akkor nagyon rossz, de utána már fogalmunk sincs róla, hogy ilyen valaha létezett. Ez eredményezi azt, hogy pontosan ugyanazokba a nehézségekbe és fájdalmakba ütközünk, miközben valamilyen élvezetet próbálunk magunknak szerezni. Ezt a hozzáállást nevezik a buddhizmusban tudatlanságnak, ami annyi, mint nem felismerni az elégedetlenséget és annak az elégedetlenségnek az okát. A tudatlanság másik fele pedig az, hogy nem tudjuk, hogy ezt az elégedetlenséget hogyan szüntessük meg és mi a megszüntetésének az útja. Ha értjük ezt a négyet, akkor ismerjük a négy nemes igazságot. És ha látjuk, hogy a lények pontosan emiatt szenvednek, akkor az együttérzésünk egy mélyebb szintre összpontosít. Ez az, amikor már nem csak azt észleljük, hogy valaki éhezik vagy fél, hanem azt is, hogy még ha jóllakott és biztonságban érzi magát, nem elégedett az életével, nem boldog. Ebben a korszakban, mikor a legtöbb embernek van mit ennie és nem kell félnie vadállatoktól vagy más emberektől, jól látható, nem old meg mindent a gazdagság. Csak még többet és többet akarunk, fogyasztunk, de elégedettek sosem leszünk így. Ennek okán az együttérzés egy mélyebb szintű gyakorlása azt jelenti, hogy másoknak is tanítunk a négy nemes igazságról és a Buddha más tanításairól, amik a szenvedés belsőbb okaira adnak orvosságot.
Az együttérzésnek létezik egy harmadik aspektusa is, ami tárgy nélküli. Ez a kötetlen együttérzés, ami azt jelenti, hogy nem irányul semmilyen konkrét lényre vagy problémára. Itt az együttérzés már nem válik szét a bölcsességtől, ami az üresség felismerése. Úgy is lehet fogalmazni, hogy az együttérzés az ugyanaz, mint az üresség. Ez a buddhista ösvény magas foka, amit a bölcsesség és az együttérzés együttes gyakorlásának fontos eredménye. De hogy ezt világosan értsük, tisztába kell jöjjünk azzal, mit is jelent a bölcsesség.
A bölcsesség művelését három szakaszra osztják: tanulás, megértés, megvalósítás. A tanulás azt jelenti, hogy megismerkedünk a Buddha tanításaival, olvassuk a Buddha és a tanítók beszédeit, előadásokat hallgatunk. A megértés az, amikor a tanításokon elgondolkozva megértjük azokat, felfogjuk az egyes pontok jelentését és látjuk a köztük levő összefüggéseket, továbbá meglátjuk azok értelmét a saját életünkben is. A megvalósítás jelentése az, hogy a megtanult és megértett dolgokat megtapasztaljuk személyesen. Nem sokban különbözik ez a folyamat attól, ahogyan más dolgokat sajátítunk el. Például egy idegen nyelv esetében először tanulunk szavakat és nyelvtani szabályokat, utána megértjük, hogyan tudunk mi magunk mondatokat és összefüggő szövegeket alkotni, végül képessé válunk a nyelvet használni másokkal való kommunikációra.
A buddhista tanítások sokrétűek, de mindegyiknek a végső lényege az üresség tanítása. Az üresség azt jelenti, hogy bármilyen tapasztalatról is legyen szó, annak nincs olyan lényegisége, amit meg tudnánk ragadni. Az ürességet is több módon lehet megérteni és megtapasztalni, ám ezek közül a legrövidebb módszer a közvetlen belátásé. Ha azt nézzük, hogy minek az ürességét érdemes először meglátni, akkor az a tudat üressége. Ez azért van, mert a vágy, a ragaszkodás és az elégedetlenség mind a tudatban jön létre, továbbá a tudat az, ami meghatározza a tapasztalatok mibenlétét, értelmét és jelentését. Tehát először elgondolunk valamit - meghatározzuk, felfogjuk, rendszerbe helyezzük - majd az addigi nézeteinkhez kapcsolódóan vágyódást vagy ellenszenvet érzünk, végül pedig ezen érzések hatására cselekszünk. Így mindennek elsődlegesen a gondolataink az okai. Ha azonban felismernénk a gondolatainkat és nem kötődnénk hozzájuk, onnantól az abból következő érzelmek és cselekedetek sem alakulnának ki. Ezért nézzük meg a gondolatainkat, hogy azok jönnek és mennek, de egyáltalán nem szilárdak, nem maradnak egy pillanatnál tovább. Amikor azt gondoljuk, hogy "az egy párna", akkor az a gondolat csak megjelent majd el is tűnt. És amikor azt gondoljuk, hogy "az az én párnám", akkor hozzáteszünk egy plusz kötődést, amiből aztán további érzelmi és gondolati folyamatok következhetnek. De ha azt a gondolatot sem ragadjuk meg, hogy "párna", illetve felismerjük azt, mint csupán gondolat, akkor nem ragad magával. Felismerni, hogy az pusztán egy gondolat és nem elmerülni benne, ez az üresség látása, mert nem képzeljük tévesen azt, hogy a "párna" képzete, amit meg is ragadunk ezzel, egyenlő azzal a szín és forma csoporttal, amit látunk. Ettől még persze tudjuk, hogy azt ott párnának hívják, de nem keverjük össze a puszta elnevezést a tárggyal. Ha még alaposabban nézzük pedig, akkor még a "párna" gondolata sem valódi, az elnevezés sem valami, amihez ragaszkodhatnánk, hogy "bár nincs párna, de van "párna" mint név".
Amikor nem ragaszkodunk a gondolatainkhoz, akkor a tudat kötetlenné válik. Hihetnénk azt, hogy a gondolatokon túl létezik egy tudat. De ha megpróbáljuk megkeresni, hogy mi is ez a tudat, akkor nem találjuk. Nem találni magát a tudatot azt jelenti, hogy az nem egy dolog, még csak nem is egy gondolat. Észrevenni ezt, vagyis hogy a tudat üresség, maga a bölcsesség tudata, mert nem azonosul semmivel sem. Ha nincs azonosulás, nincs ragaszkodás, akkor nincs szenvedés sem. Nincs szenvedés, mert nem merülünk el olyan képzetekbe, hogy valamit meg kéne találnunk, valamit meg kéne valósítanunk, valamit el kéne érnünk. Nincs az, hogy valamivé vagy valamilyenné válnunk kellene. Ez a tudatlanság és a vágy megszűnése. Ami ezzel a felismeréssel együtt megjelenik, az a kötetlen együttérzés. Mert már tisztán látjuk, hogy mitől és hogyan szenved mindenki, miközben menekül a fájdalomtól és keresi a boldogságot. Egy olyan boldogságot keresnek, ami egy pillanat alatt szertefoszlik. Az együttérzés a bölcsesség természetes cselekvési módja.
Ám még ha fel is ismertük, hogy a gondolatok múlékonyak és a tudat valójában üres, ezt a kötetlen szemléletet először nem fogjuk tudni sokáig megtartani. De könnyen lehet, hogy nem sikerül erre rálátnunk, hanem egészen elbizonytalanodunk a gondolatainkba és kétségeinkbe merülve. Ezen egyrészt segít, ha igyekszünk többet tanulni és megérteni a buddhizmusból, másrészt ez még nem akadálya annak, hogy az együttérzést gyakoroljuk, ami a Buddha tanításának veleje. Azonban igyekezzünk bölcsen alkalmazni az együttérzést, figyelve arra, hogy mi az adott helyzet és ezen a tetteink mennyiben segítenek. Az, ha ostobán mindenkivel csak jót akarunk tenni, nem biztos, hogy segítünk, hanem akár ártunk is. Igyekezzünk tisztában lenni a saját érzéseinkkel és képességeinkkel, ami által sokkal hatékonyabban ismerjük fel mások helyzetét is és látjuk meg azt, miben enyhíthetünk tartósan a szenvedésén. A legnagyobb segítség a Buddha tanítása, amivel végleg meg lehet szüntetni az elégedetlenséget. De azt látnunk kell, hogy erre nem mindenki fogékony, hanem egy ideiglenesebb segítségre van szüksége. Idővel aztán, ha már nem a napi betevője miatt aggódik, felteszi magának a kérdést, vajon miért nem boldog.
