Az én a cselekvő és a tapasztaló. Cselekvés és tapasztalás a hat érzékterület és az öt halmaz keretein belül történhet, így az én megállapítása ezek bármelyikével való azonosulásban vagy eltávolodásban történik. Az eltávolodás, a disszociáció, valaminek a tagadása az én viszonyában, hogy az nem én vagyok, az nem az enyém. Az azonosulás, az asszociáció, valaminek az állítása az én viszonyában, hogy az én vagyok, az az enyém.
Az eltávolodás a nemlét véglete, az okság tagadása, amikor a tettek és következmények tekintetében nem látjuk a kapcsolatot, amikor nincs felelősségérzet, nincs figyelmesség, nincs törődés.
Az éntelenség és üresség tanításait könnyű összetéveszteni a nemlét végletével, s ilyenkor egyrészt tagadjuk a hajlamok, a szennyeződések, az üdvős és káros tettek és tapasztalatok meglétét, illetve jelentőségét, másrészt pedig belsőleg letagadjuk, hogy a felmerülő gondolatokhoz és érzésekhez közünk lenne, s ehelyett egy semleges megfigyelő állásponttal próbálunk azonosulni. Mindeközben nem vesszük észre, nem tudatosítjuk, hogy ez a fajta tagadás nem működik, mert továbbra is szenvedünk az élet változásai közepette, minthogy a testi és tudati jelenségek továbbra is megjelennek, s csak egy jövőbeli képzelt nyugalom után sóvároghatunk.
Az azonosulás a lét véglete, egy állandó lényeg állítása, ami mindenek előtt és fölött van. Ez teszi személyessé az eseményeket és élményeket, amikor hibáztatjuk magunkat vagy másokat, amikor élvezünk vagy elszenvedünk dolgokat, amikor meg akarunk szerezni valamit, valamilyenné lenni akarunk, vagy valaminek tartjuk magunkat, illetve mindez másokra vonatkoztatva is.
Gondolati szinten fontosnak, igaznak, jelentőségteljesnek, valódinak tartjuk a saját véleményünket, s érzelmileg önmagunk áll a középpontban, mint akit megbántottak, akit szeretnek, akitől követelnek, akit elismernek, akitől elvesznek, akinek adnak, aki jelentéktelen, aki fontos, s hasonlóképpen mások irányában is. Az azonosulás mindig pillanatnyi, ahogy valamilyen testi vagy tudati jelenséggel azonosítjuk magunkat, vagy tartjuk magunkénak, s mindeközben nem vesszük észre, hogy ezen élmények és tapasztalatok változnak, átalakulnak, elmúlnak. Mert a felmerülő benyomások állandótlanok, ezért ténylegesen sosem sikerül megtartani semmilyen azonosságot, így a tartósság, a megbízhatóság, a biztonság után sóvárgunk és mindig elégedetlenek maradunk.
A Buddha tanította közép út, ami nem esik sem a lét, az örökkévalóság, sem a nemlét, a megsemmisülés végletébe. Ezen végletek helyett a függő keletkezést tanította, ami hétköznapibb kifejezésekkel a lélek nélküli újraszületés, míg gyakorlati módon a közvetlen tapasztalatban megfigyelhető testi és tudati folyamatok állandótlansága és éntelensége.
Azonosulás és eltávolodás együtt jár, mert miközben valamilyen testi vagy tudati benyomással azonosulunk, addig másoktól eltávolodunk, s miközben eltávolodunk egyes tapasztalatoktól, ezzel együtt azonosulunk másokkal. Az azonosulás a tapasztalat megjelenésére figyel, s nem veszi észre a megszűnést, míg az eltávolodás a megszűnésre összpontosít és figyelmen kívül hagyja a megjelenést. Ezért hogy felszámoljuk az én téves képzetét, a testi és tudati tapasztalatok állandótlanságának észrevételével és megfigyelésével tudunk dolgozni. Hogy észrevegyük, ehhez emlékezni kell, észben kell tartani a tanításokat, míg ahhoz, hogy megfigyeljük, tudnunk kell a figyelmünket irányítani. Így a Dharma megismerése és elsajátítása igényli, hogy tanuljunk, s azt is, hogy a tudatunkat képezzük annak elnyugtatásával és összpontosításával.
