Az egyhegyűség a figyelem fenntartása egy tárgyon. Ezt mindenki tudja és csinálja hétköznapi szinten, mivel ha foglalkozunk valamivel, akkor azon tartjuk a figyelmünket. Amitől a tudat képzéséhez használt módszerré válik, az az, hogy a közönséges esettel szemben nem azért tartjuk a figyelmünket ugyanott, mert érdekes a tárgy, hanem mert ott akarjuk tartani. Fontos nem azt képzelni, hogy itt valami sziklaszilárd állapotról van szó, sem azt, hogy ezt teljes erőbedobással kellene végezni. A légzés figyelésénél attól egyhegyű a tudat, hogy nem kalandozik el, de az már jártasságtól függ, hogy meddig marad egy helyen a figyelem. Fontos az is, hogy az egy tárgyra figyelés nem cél, hanem eszköz a tudat elcsendesítésére és a figyelem fenntartására. Nem baj, ha némi erőfeszítést kell tenni, de ez inkább abban kell megnyilvánuljon, hogy ha elveszítjük a választott tárgyat, akkor ezt észrevesszük és egyszerűen visszahelyezzük rá a figyelmet.
Az összeszedett, nyugodt tudat szükséges, de nem elégséges. Ha meg tudod tartani a figyelmet egy tárgyon, el tudod választani a valamiről gondolkodást a valamire figyeléstől, akkor a következő lépés a felmerülő tapasztalatok - testi és tudati - vizsgálata, elsősorban az állandótlanság szempontjából, avagy annak látása, hogy minden élmény, tapasztalat, benyomás az csak jön és megy, megjelenik és elmúlik. Ha ez is megvan, akkor észrevehető a különbség aközött, amikor magával ragad egy benyomás (testérzet, érzés, gondolat), s ezért foglalkozni kezdesz vele, meg amikor nem ragad magával, s ezért magától jön és megy. Ettől kiderül, hogy miként jelenik meg az, ahogyan egy benyomást érzünk (kellemes, kellemetlen, semleges), azután sóvárgunk (akarom, nem akarom), azt megragadjuk (ez vagyok, ez az enyém), azzal azonosulunk (én ilyen vagyok, nekem ilyenem van), azt megtestesítjük (ez vagyok én), s küzdünk az elmúlása ellen aztán. Ez az, amikor látható, hogy ami állandótlan, az szenvedéssel jár. Ezzel együtt pedig az is látható lesz, hogy ez az egész folyamat nem valakinek a cselekvése, hanem oksági kapcsolatok sorozata, amit nem valaki irányít, vagy birtokol, s amiben nincs semmi, amivel valójában azonosulni lehetne. Ez az éntelenség, az üresség meglátása. Mikor világos, hogy a tapasztalat mulandó, fájdalmas, s személytelen, akkor nincs oka a sóvárgásnak, a ragaszkodásnak, s így feladva a kötődést nem jön létre szenvedés.
