„Mindig kifogásokat találunk és azt mondjuk: »Nem tudom megcsinálni. Nem lehetek szerzetes. Nem lehetek apáca.« Mintha ez valahogy azt jelentené: »Csak szenvedek tovább. Maradok kapzsi, időnként mérges, időnként aggódó, és nem kezdek ezzel semmit.« Ne hagyd az elméd idáig csúszni!
Ezért jó némi időt tölteni szerzetesekkel és apácákkal, még ha nem is vagy szerzetes vagy apáca. Legalább némi időt szánj rá, mert sok egykedvűséget és kötetlenséget tanulsz, amikor a szanghával vegyülsz. Emlékszem, amikor fiatal szerzetes voltam, jártunk az idősebb tanítókat meglátogatni, és mindig kuncogtak, amikor egy fiatal szerzetest hallottak panaszkodni arról, hogy milyen nehéznek találják a gyakorlatot: »Meditáció közben nem békés az elmém, fáj a lábam. Néha hiányzik az otthonom, hiányzik ez, hiányzik az.« Csak kuncogtak. És mindig azon gondolkoztam, miért kuncognak? Mert már átestek mindezen. Nagyon jól ismerik az emberi elmét. Felismerik, hogy ez az új szerzetes csak azt tapasztalja, amit valószínűleg ők maguk is tapasztaltak, amikor kezdő szerzetesek voltak.
Úgy lehet kezelni, hogy némi egykedvűséget, némi szívbeli higgadtságot gyakorlunk, és csak kuncogunk és kinevetjük. Aggodalmaid vannak? Csak nevesd ki őket! Csak keletkeznek és elmúlnak. Az aggodalmak csak aggodalmak. Még az a gondolat is, hogy meghalhatok, csak egy gondolat, ugye? Végső soron csak annyi.
Hallottam olyan szerzetesről, akit meglátogatott a tanítója, mert ágyban fekvő beteg volt. »Jaj de fáj! Úgy néz ki meghalok.« Jön a tanító meglátogatni és csak annyit mond nagyon tárgyilagosan: »Rendben, meghalsz. Vége a fájdalmadnak. Amint meghalsz, nincs többé a tested, nincs többé fájdalmad.« Egy része az elmének ezt nem fogadja el, azt mondja: »Micsoda?! Hogy lehetsz ilyen tárgyilagos, ilyen közönséges a közelgő halálomról?!« De aki érti a testet és az elmét, mint mulandó, nem én, az tud tárgyilagos lenni, mert ez az igazság. Nem birtoklod a testet, a test a négy elem. Nem birtoklod az érzést, az csak keletkezik és elmúlik a feltételek függvényében. A tévedés az, hogy folyton megalkotjuk az én érzetét, az én eszméjét, hogy én, enyém, önmagam. Innen jön a szenvedés.
Mit mondott a Buddha? Azt mondta, végső soron a szenvedés keletkezik és a szenvedés elmúlik. Amikor az elméd tiszta, ezt látod, ezt tudod, akkor nem szenvedsz, ámbár a szenvedés keletkezik és elmúlik, az csak, ahogy mondjuk, az öt khandha szenvedése. A békés elme, ami ezt látja, nem csinál belőle többet, nem alkot szenvedést.
De amikor nem értjük, mit csinálunk? Még a legkisebb dologból is szenvedést csinálunk. Lesz egy apró karcolásod: »Jaj, vér!« Szoktam mesélni a szerzetes történetét, akit megharapott egy pici kutya, s azt mondta, hogy nem nagyon fáj, de amikor odanézve vért látott, ott helyben elájult a vér látványától.”
(Wholesome Dhammas Are Stronger Than Unwholesome Dhammas by Ajahn Kalyano 23 Feb 25; https://www.youtube.com/watch?v=ArhNIIGYMlo 26:23-30:12)
