Könnyen kételkedhetünk, hogy mire jó a buddhizmus, mire jó a meditáció. Vagy ha már próbálkoztunk valamilyen módszerrel, esetleg rendszeressen műveljük is azt, akkor nem biztos, hogy érezzük annak jótékony hatását, vagy látjuk a kapcsolatát a megvilágosodással. Ennek kapcsán nézelődjünk kicsit.
A buddhista ösvény célja a megszabadulás. A megszabadulásnak vannak fokozatai is, illetve beszélünk végső megszabadulásról (nirvána). De amit a megszabadulás jelent, az a szenvedéstől történő megszabadulás. És miként csökken a szenvedés? A ragaszkodás csökkenésével. A ragaszkodás csökkenése pedig egy nyitottabb, éberebb tudatot jelent. Mondhatnánk úgy is, hogy az ember jobban rálát a dolgokra.
Az intelligencia, az értelem arról szól, hogy gondolatilag emelkedjünk felül a tapasztaltakon, s ezáltal elemezni tudjuk a helyzetet. A belátás a meditációban pedig arról szól, hogy lássunk rá a gondolatainkra, a képzetekre, amik behatárolják és eltorzítják a világlátásunkat.
A nyugalom csak az alap, ami teret ad a belátásnak. De a belátás az, amivel bölcsességre teszünk szert, s a bölcsességgel elérjük a megszabadulást. Ha csak ideiglenesen el tudjuk nyugtatni a tudatot, az még nem akadályozza meg azt, hogy később ne merüljenek fel újra és újra ugyanazok az akadályok a tudatban. Viszont ha elvágjuk az akadályok okát, akkor többé nem jelenhetnek meg.
Hasonlóképp működik ez, mint amikor rá tudunk látni egy helyzetre. Veszekszünk valakivel, s ahogy elmerülünk a veszekedésben, nem látunk rá arra, ami történik bennünk, mert csak adjuk ki magunkból a mérgünket. Aztán mondjuk otthagyjuk a másikat, s lenyugszunk, nincs ott a harag. De mikor megint találkozunk, újra veszekedés lesz belőle. De tegyük fel, hogy ott hagyjuk az, akivel veszekedtünk, lenyugszunk, s átgondoljuk azt, ami történt. Lehet, hogy továbbra is csak azt magyarázzuk magunknak, hogy jogosan veszekszünk a másikkal, s így megerősítjuk magunkban ezt az érzést, ezt a látásmódot.
De az is lehet, hogy arra gondolunk, nem jó dolog veszekedni, mindkettőnknek fájdalmat okoz. Már ha csupán ez felmerül, akkor megpróbáljuk valamiképp elkerülni a veszekedést. Ha ezt úgy tesszük, hogy kitérünk a másikkal való találkozás elől, akkor könnyen lehet, hogy végül újra összefutunk, s megint veszekedés lesz. Viszont ha tovább gondoljuk, hogy nem jó ez a veszekedés, s ennek a veszekedésnek az oka ott van, hogy belelovalom magamat a gondolatok és érzések hullámaiba. Azonban ha figyelmes vagyok arra, amikor ezek megjelennek, akkor elkerülhetem azt, hogy belevonódjak és tovább éltessem őket. Ez a figyelmesség az, amit éberségnek hívnak a buddhizmusban. Ekkor az éberség őrzőként működik, ami ügyel arra, hogy milyen gondolatokat és érzéseket követünk. Ez egy következő szintje annak, hogy elkerüljük a veszekedést. Így még ha találkozunk is a másikkal, s elkezdenénk veszekedni, észre vehetjük, hogy mi történik, s ezért nem folytatjuk. Máris előbbre járunk abban, hogy ne veszekedjünk.
Újra felhasználva nyugalmi helyzetünket, mikor nem veszekszünk a másikkal, tovább vizsgálhatjuk azt, miért kezdődik el egyáltalán a veszekedés, mi a forrása mindennek. Sokan beleesnek a hibába, hogy külső okokat tesznek felelőssé saját érzelmi állapotunk miatt, s ezért tehetetlennek mondják magunkat, mint akik nem képesek változtatni a helyzeten. Pedig lehet változtatni, s van újta is a változtatásnak. Erre eszköz a meditáció, amiben megfigyeljük, miként formálódnak a képzeteink, s miként kapaszkodunk beléjük. Ez az, amikor szemléljük a gondolataink folyamatát.
A gondolatainkat valósnak fogadjuk el, mert egyszerűen nem reflektálunk rájuk. Mindig a gondolatainkkal ragadunk meg valamit, miközben magukat a gondolatokat nem vizsgáljuk meg. És hogyan lehet vizsgálni a gondolatokat? Nem úgy, hogy gondolkozunk rajtuk, mert akkor még mindig csak gondolkozunk. Ezt is lehet csinálni, és esetenként hasznos lehet, de van egy még pontosabb mód, amivel a gondolatokat magukat ismerjük meg. Ez pedig az, hogy anélkül, hogy elmélkednénk a gondolatokon, szemléljük a gondolatok megjelenését. De úgy szemléljük, hogy közben nem kezdünk el azon merengeni, vajon ezek most milyen gondolatok, vagy hogy ez jó gondolat-e, vagy unalmas, vagy nem idevaló. Nem elűzni akarjuk a gondolatokat, hanem megfigyelni. A megfigyelés pedig három lépésben történik. Észrevesszük, amikor megjelenik egy gondolat. Észrevesszük, ahogyan fennáll egy gondolat. És észrevesszük, ahogyan megszűnt egy gondolat. Tehát három pontra kell figyelni: keletkezés, fennállás, elmúlás. Kezdetnek lehet azt, hogy mondogatjuk magunknak: Létrejött. Fennáll. Megszűnt. De a cél az, hogy gondolatok használata nélkül csak legyünk tudatában a gondolatok jelenlétének.
Meg kell találni azt a pontot, ahol nem azonosulunk a gondolatokkal. Ettől még természetesen a gondolatok ott vannak, tudjuk, hogy mi az a gondolat, de nem úgy tudunk róla, mint ami az én saját gondolatom, mint ami az igazság, mint ami jó, vagy ami hazugság. Egyszerűen csak egy gondolat.
Ez a fajta szemlélődés vezet el aztán ahhoz, hogy lássuk, mennyire a fogalmiságunk határozza meg azt, ahogyan élünk. És legközelebb ha találkoznánk azzal, akivel azelőtt veszekednénk, már többé nem veszekszünk. Miért? Mert a veszekedés alapja az, hogy a saját igazságunkat akarjuk bebizonyítani úgy, hogy azt a másik elfogadja. Mindezt a bizonyítást pedig fontosnak, jelentősnek, lényegesnek fogjuk fel. A gond nem ott van, hogy van egy elképzelésünk valamiről, hogy az miként lenne jó. A gond ott van, hogy ennek az elképzelésnek a helyességének a bizonyítását fontosnak képzeljük. Ez a fontosság, valódiság, jelentősség az az érzés, az a képzet, ami a veszekedéshez vezet, s ami szenvedést szül. Az igazságnak ilyen érzete a szenv, a vágy, a tudatlanság. Mert nem látjuk annak, ami. Igazságnak látjuk, fontos dolognak, s nem pedig egy gondolatnak, egy nézetnek. De hangsúlyozom, a gond nem abban van, hogy van egy gondolatunk, egy elképzelésünk, hanem az ehhez kapcsolódó érzelmi töltés, ragaszkodás, azonosulás az, ami a szenvedést kiváltja. És ezt az azonosulást, ragaszkodást fogalmazzuk meg úgy, hogy igazi, valós, tényleges, mert ezek a fogalmak adnak támasztékot az érzelmi bevonódásnak. A célünk a szenvedés megszüntetése, s ezért kell rálátni arra, hogy ezek csupán gondolatok, képzetek.
Erről szól a meditáció, erről szól az ösvény járása. Így lehet a megszabadulás különböző fokait elérni, s végül a teljes eloldódást.
