Mit jelent az, hogy mindaz, amit tapasztalunk, valójában tudati? Ehhez látni kell, hogy mik azok, amik meghatározzák a valóságunkat. Az érzelmeink és gondolataink irányítanak és határoznak meg mindent. Ezek határozzák meg azt, hogy minek gondoljuk magunkat, hogyan viszonyulunk másokhoz és a tárgyakhoz. Amikor azt mondjuk valamire, vagy valakire, hogy jó, vagy rossz, vagy szép, vagy csúf, vagy tetszik, vagy utálom, ezeket mind úgy véljük, hogy az adott tárgy, vagy adott személy jellege miatt van. Például ha azt gondolom, hogy szeretek valakivel együtt lenni, akkor ebbe beleértem azt is, hogy én miatta érzem jól magamat. Ugyanígy, ha valakit nem szeretek, sőt, ki nem állhatom, akkor az miatta van, azért, mert ő olyan. Így gondolkodunk a hétköznapok során. Látni, hogy a tapasztalatunk tudati annyit tesz, hogy felismerjük, a saját érzelmeinket és véleményünket vetítjük ki és tárgyiasítjuk el. Tehát nem azért nem szeretek a másikkal lenni, mert ő tényleg egy szemétláda, hanem mert a fejemben ez a kép él róla, ezt a meghatározást adtam neki, hogy ő egy szemétláda, s ezt vetítem rá. Ez nem azt jelenti, hogy a másik egyáltalán nem is létezik, vagy hogy ne tapasztalnám azt, amit ő tesz, vagy mond, hanem azt, hogy mindennek az értelmezését már én hajtom végre, s az abból fakadó ítéleteim alapján hozom létre a képet róla, hogy ő szemétláda. Onnantól pedig, hogy meghatároztam valamiként, így is viszonyulok hozzá. De valójában ez a kép nem több annál, mint hogy én annak gondolom a másikat, s ennek a gondolatomnak nincs valódi tartalma azon túl, hogy pusztán egy elképzelés.

Amikor szeretjük a másikat, azt mondjuk, hogy őt szeretjük, s ennek a szeretetnek ő az oka. Igaz, a szeretetünket gyakran nem érezzük megindokolandónak úgy, mint a haragunkat, de ugyanúgy ott van a kép, ami miatt szeretjük. A szerelmes ember azt, akibe szerelmek, szépnek és jónak látja. Erre van a mondás, hogy a szerelem vak. De még ez a mondás is azt feltételezi, hogy van ott egy valódi valaki, akit a szerelmes személy épp nem lát. S a legtöbb esetben azok mondják ezt másoknak, akiknek valamilyen bajuk van azzal, akibe a másik szerelmes. Azt már nem ismerik fel, hogy nem csak a szerelem vak, hanem az ellenszenv is.

Abban a hitben élünk, hogy lehetséges a dolgokat megismerni a valódi mibenlétükben, hogy milyenek azok valójában. Ugyanezt gondoljuk emberekről, hogy van egy valódi személyiségük. Mi több, még magunkról is így gondolkodunk, hogy van egy igazi énünk, akik mi valójában vagyunk. Erről szólnak az olyan szlogenek, mint a "valósítsd meg önmagad", a "légy önmagad", meg a "találd meg önmagad".

Ez a káprázat, amit valóságnak nevezünk. De gyakran, akik azt emlegetik, hogy mindaz csak illúzió, amit látunk, úgy hiszik, létezik egy valódi valóság is, amit meg kell találni. Ezt kutatják a filozófusok, a tudósok, s számos vallás követője is. A buddhizmus azonban eltér ettől a gondolatmenettől, s azt mondja, a valóság az a káprázat maga. A káprázat mögött egy valóságot gondolni, ez igazi káprázat. De látni azt, hogy bármit is gondoljunk, vagy képzeljünk el, az mindig csak gondolat, csak fantázia, ez a valóság tisztán látása.

Mindezt a Buddha nem azért tanította, hogy legyen egy izgalmas világképünk, hanem azzal a céllal, hogy megszabaduljunk a szenvedéseinktől. Amennyiben felismerjük, hogy mennyire az érzelmeink és gondolataink vezérelnek, s belátjuk róluk, hogy ezek mögött nincs semmilyen szilárd valóság, ezek nem többek az elménk játékánál, akkor nem is érezzük azt a kényszert, hogy higgyünk bennük, hogy hitelt adjunk nekik. Ha pedig nem érezzük a valóság kényszerét, akkor képesek vagyunk nem ragaszkodni, képesek vagyunk elengedni, tovább mozdulni. Ameddig úgy gondolkodunk, hogy jogosan haragszunk valakire, addig nem lépünk túl a haragon, mert kényszerítve érezzük magunkat a haragvásra. Ugyanígy minden más érzelemmel és véleménnyel.

Szeretjük azt hinni, hogy létezik valamilyen bizonyosság, valamilyen igazság. Ám ha azt gondoljuk, hogy minden csak kitaláció, akkor úgy tűnik, elveszik a talaj a lábunk alól, megszűnik minden rendszer, s teljesen elveszettnek gondoljuk magunkat. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy miközben a rajtunk kívülálló dolgokról azt képzeljük, valótlanok, sőt, egyáltalán nincsenek is, magunkról továbbra is úgy gondolkodunk, hogy létezünk, s valamiként léteznünk kell. Ez itt egy fontos pont.

Olyan nincs, hogy pusztán létezünk. Mindig valamiként létezünk. Ugyanúgy, ahogy nincs lét önmagában, mindig csak valami létezik. De ezt a valamit, ezt a valamikéntséget a gondolatok és érzelmek alkotják. Ha pedig megvizsgáljuk a gondolatokat és érzelmeket, vagyis az elménket, akkor láthatjuk, nem teljes rendszertelenség van, hanem okok és feltételek működnek. Az asztalt asztalnak, a széket széknek hívjuk, s az asztalról nem gondoljuk azt, hogy repülni lehet vele, a székről pedig azt, hogy nokedlival kell tálalni. Van rendszere annak, amit gondolunk és amit érzünk. S ebben a rendszerben nincsenek következmény nélküli dolgok. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy mit és hogyan gondolunk és érzünk.

Összegezve, a valóság az, amit annak érzünk és gondolunk. Mi magunk sem vagyunk egyebek, mint amit önmagunkról érzünk és gondolunk. Ha rossz kedvünk van, akkor lehet, épp szar alakok vagyunk, szerencsétlen senkik, ha pedig jó kedvünk van, akkor mi vagyunk a királyok és a menő arcok. Ezek a gondolatok és érzelmek nem rendszertelenül vannak, hanem az előző gondolati és érzelmi állapot eredményezi a következőt, s a mostani gondolati és érzelmi állapot eredményezi azt, hogy legközelebb milyen lesz. Ez az, amit a buddhizmusban az üresség és függő keletkezés egysége jelent. Üres, mert nincs semmilyen mögöttes valóság, hanem ez itt maga a valóság, másrészt pedig nem véletlenszerű, hanem rendszerezett, az oksági folyamatok szerint történik. Annak, aki meg akar szabadulni a szenvedéstől, aki túl akar jutni a ragaszkodáson, vizsgálja meg alaposan azt, amit valóságnak gondol. S vegye észre, bármit is gondol, az egy gondolat, bármit is érez, az egy érzés. Ha valódinak hisszük, akkor ezek a gondolatok és érzések irányítanak, akkor egy kényszerpályán vagyunk. Ha látjuk, hogy ezek feltételektől függően létrejövő képzetek, nem többek az elme cikázó játékánál, akkor nincs kötöttség.