A szex csak ösztön? A szerelem egyszer csak beüt? A sors megver? Az élet kegyetlen? Ezek, s más hasonló sztereotípiák azok, amik mutatják, mennyire nem figyelünk oda arra, mi történik az elmében. És még ha esetleg mi magunk nem is élünk ezekkel a szófordulatokkal, nem értünk pont ezekkel egyet, egyrészt akadnak mások, amiket sosem kérdőjeleztünk még meg, sosem vizsgáltunk meg alaposabban, másrészt amikor a buddhizmusban azt tanuljuk, hogy a világ olyan, mint egy álom, mint egy illúzió, akkor itt élesen látni lehet, mit is jelent ez.

Ezek a mondások, apró filozófiai alaptételek lényegileg határozzák meg azt, hogyan élünk, s mit élünk meg. A meditációs gyakorlat működési elve abban áll, hogy lecsendesítve az elménket félretesszük a bevett képzeteinket, a véleményünket, az érzéseinket, a hozzáállásunkat. Ha ezt nem tesszük meg, akkor esélyünk sincs arra, hogy érdemben bármire is rá tudjunk látni. A rálátás, a vizsgálat az, ami a bölcsességet adja, a bölcsesség pedig a megszabadulást.

Pillanatról pillanatra felmerülnek gondolatok, benyomások, érzetek, s ezek újraalkotják azt, ahogyan élünk, amik vagyunk. Ezt persze észre sem vesszük, mert teljesen elragadnak az érzéki tárgyak, az álmok, a várakozások, a remények, a félelmek, s megannyi más. Ha legalább elméletben megértjük a tudatnak ilyentén működését, akkor beláthatjuk, miért az első lépcső a buddhista képzésben az erkölcsi fegyelem. Könnyebb először visszafogni magunkat attól, hogy valamit elkövessünk, mint hogy már magával a szándékkal képesek legyünk foglalkozni. De természetesen idővel eljutunk oda, hogy már az aprócska gondolat felbukkanásakor észrevegyük azt, amire azelőtt csak annyit mondtunk "Felidegesített", vagy "Megutáltam", vagy "Elcsábított", vagy "Beleszerettem".

Az éntelenség tana könnyen valamiféle elméleti absztrakciónak tűnik az elején. Az pedig egyenesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki ne egyszerűen csak ideig-óráig visszafogja magát, hanem elengedjen egy érzést amint az megjelent. Ezek megértése és megtapasztalása lehetséges mindenki számára, amennyiben valóban erre törekedne. A törekvést pedig annak megértése szokta kiváltani, hogy miközben az életben van számos jó és rossz dolog is, önnön szenvedésünk csakis annak köszönhető, hogy ezeket hajhásszuk.

Lehetséges ösztönlényként viselkedni. Lehetséges haragvó lényként cselekedni. Lehetséges sóvárgó lényként élni. Ezek azok a tudatállapotok, amiket a buddhizmusban a három alsóbb létforma jellemzőiként adnak meg, amik a legfájdalmasabb, legrosszabb világok az egész szamszárában. Az ösztönlét, a tudatlan, ingereket követő létforma az állati mód. A haragvó, mérges, utálkozó, erőszakos állapot a pokollakóké. A sóvárgó, vágyakozó, epekedő, kielégíthetetlen étvágyú létezés pedig a szellemeké. Ezek az állapotok és létformák sokkal rosszabbak, mint a legnyomorúságosabb emberi élet. S itt szó sincs fenyegetésről, hogy aki nem viselkedik, azt majd megbünteti a sors. Ezek mind olyan tudatállapotok, amiket lehetőségünk van egyrészt megtapasztalni - s minden bizonnyal volt benne részünk ezen éltünk során is - másrészt meg is tudunk érteni, rá tudunk látni. Az emberi lét legnagyobb előnye, hogy használni tudjuk értelmünket.

Az értelemnek van sok formája, s valamennyivel még egy házi légy is rendelkezik. De azt már nem tudja megérteni, hogy egy ablak van előtte. Az emberek rengeteg módon tudják használni az értelmüket, akár jó, akár rossz dolgokban is. Vannak, akik egy futószalag mellett figyelnek, hogy hol van romlott paprika. Vannak, akik egy kórházban figyelnek, hogy ki nem tud aludni. Vannak, akik a tudományokban, vagy a művészetekben használják az értelmüket, míg mások barátságok és ismeretségek ápolásában. A buddhizmusban az értelmet arra használjuk pedig, hogy megértsük a saját értelmünk működését.

Az elme megértésével pedig nem csak magunknak, hanem másoknak is hasznára válunk. Hogy türelmesebbek, nyugodtabban, figyelmesebbek, együtt érzőbbek leszünk, ez hatással van mindenkire, akivel csak kapcsolatba kerülünk. Önmagunk megértésével másokon is tudunk segíteni. Nem úgy, hogy egyszerűen csak megpróbáljuk ráerőszakolni azt, amiről mi azt hisszük, működik, hanem úgy, hogy oda tudunk figyelni, mi van valójában a másikkal. Megtanulunk nem csak beszélni, hanem hallgatni is. S miközben hallgatunk, nyitottak maradunk, befogadóak. A másik szavaiban nem a saját világunkat akarjuk megerősíteni, a saját tetteinkre igazolást keresni, hanem csak figyelünk rá, s a figyelemből következően megértjük. Hogy ez milyen fontos, elegendő arra gondolnunk, mi magunk mennyire szeretjük azt, ha valaki ránk figyel, ha valaki elfogad minket. Így önmagunkon keresztül mindenkivel kapcsolatot teremtünk. Olyan kapcsolatot, ahol nem a saját vágyainkkal és félelmeinkkel találkozunk csupán, hanem ember az emberrel.

(Az írást ihlette: Jade, a bloggerina ösztönösen kefél nős férfiakkal)