一切眾生從無始來由妄想我及愛我者。曾不自知念念生滅。故起憎愛。耽著五欲。
"Minden érző lény a kezdettelen idők óta téves felfogásból eredő én és én-kötődés folytán, nem ismerve maguktól a gondolatról gondolatra történő keletkezést és megszűnést, ellenszenvet és kötődést hoznak létre, s elmerülnek az öt kívánatos dologban."
(Tökéletes megvilágosodás szútra, 6. fejezet; T842, p917a17-18)
Mi ez az én, amiről szó van? Egyszerűen fogalmazva azt lehet mondani, hogy nem más, mint magának az énnek a gondolata. De minthogy ez a szó nehezen megragadható, így az énképzet három fő megjelenését vizsgálva érthetőbbé válik. Ez a három a tapasztaló, a cselekvő és a birtoklás.
A tapasztaló jelenti azt, amikor "én vagyok az, aki tapasztal". Ez az a helyzet, amikor magunkat egy élménnyel szemben az alanyként, az élvezőként, az elszenvedőként határozzuk meg, s ezzel egyfajta kívülállók leszünk ahhoz képest, amit tapasztalunk. Ez van akkor, amikor látunk valamit, vagy hallunk, vagy érzünk, vagy épp önmagunkra tekintünk. Tehát még olyan helyzet is létezik, hogy "kívülről tekintünk magunkra", mintha saját magunkon lehetnénk kívül, avagy önkívületben.
A cselekvő az, amikor "én vagyok az, aki elköveti". Ilyenkor is megvan a viszony az alany és a tárgy között, de ebben az esetben nem az elszenvedők, hanem az alkotók, a létrehozók, az átalakítók, a befolyásolók vagyunk. Azt is lehet mondani, hogy míg a tapasztalónál a tárgy hat az alanyra, addig a cselekvőnél az alany a tárgyra. Tehát a hatás iránya különböző. A cselekvés lehet egyaránt testi, vagy szellemi, akár azt mondjuk, hogy sétálunk, vagy azt, hogy gondolkozunk, mindkét esetben a lényeg, hogy mi magunk vagyunk a cselekvés eredete, a végrehajtó.
A birtoklás az enyém, az én tulajdonom képzete, hogy valami hozzám tartozik. Ennek alapvető jellegét láthatjuk abban, mikor azt mondjuk, hogy "ez az én gondolatom", vagy "ez az én karom". Tehát míg a tulajdon fogalma társadalmi szinten igen bonyolult formát ölt, addig a birtoklás, mint énkép, teljesen zsigeri. Mikor elfelejtünk valamit, akkor azzal elvesztünk valamit, ami a mienk, míg amikor rájövünk valamire, akkor valami újat veszünk birtokba. A birtoklás ugyanolyan választóvonal én és más között, mint a tapasztaló és a cselekvő, minthogy ezzel határozzuk meg azt, mi az, ami még hozzám tartozik - mi az én testem, az én érzésem, az én gondolatom, az én énem - s mi az, ami már nem a mienk, ami idegen.
Ez a három jellemző megjelenési formája az énnek alapszinten, melyek egy, még ezeknél is mélyebben húzódó folyamat van, ami maga az énteremtés, az én létrejövése, s ez az, hogy a tudatnak folyamatosan támaszték kell. Minden egyes pillanatban a tudat megállapodik egy tapasztalaton, ami a viszonyítási alapja lesz, s ahhoz képest tudja mérni az összes többi tapasztalatot. Ez az, hogy mindegy mi történik, valakinek lennünk kell, legyen az akár a tapasztaló, a cselekvő, vagy a birtokos. S amikor a tudat megállapodik valamin, akkor az onnantól abszolút mértékké válik, a világegyetem örök érvényű törvényévé. De aztán a következő pillanatban valami más lesz ez a törvény. Ezért ameddig nem látjuk, hogy a tudati folyamatok szakadatlanul változnak, csak újra és újra, gondolatról gondolatra a tudat megtámaszkodik egy élményen. Egy hasonlattal élve, ez olyan, mintha a tudat egy folyónyi színes üveggolyó lenne, ami csak hömpölyög tovább és tovább. Hogy rendszer legyen ebben az áradatban, veszünk egyetlen golyót, amit kinevezünk középpontnak, s azon keresztül minden mást is meghatározunk abban a pillanatban. Csakhogy ez nem egy doboz golyó, hanem áramlás, ami sosem ugyanolyan két egymást követő pillanatban, így folyamatosan új golyóra kell hagyatkozni. Egy másik hasonlat lehet az űr, ahol minden irányba megszámlálhatatlan csillag van, s lehetetlen megmondani, merre van a fent és a lent. De amint kijelölünk egyetlen csillagot, mint tájékozódási pontot, máris jobb a helyzetünk. Hasonlóképp jelenik meg az én, mint támaszték, amire aztán jöhetnek a következő szintek, hogy kialakítsunk egy egész világot.
Az első ilyen lépés, miután meghatározódott az én, hogy ahhoz mérten van, amit szeretünk, s van, amit nem szeretünk. Mellékesen megjegyezhetjük itt, hogy a legtöbb dolog marad semleges, de ezek pont azért lehetnek semlegesek, mert teljesen érdektelenek. Amint viszont valamilyen semleges élménnyel van dolgunk tartósabban, elkezdjük behatárolni, hogy ez most tetszik, mert nyugis, vagy nem tetszik, mert unalmas. Ebből az ellenszenvből és kötődésből következik aztán az, hogy elmerülünk az öt kívánatos dologban, amik a gazdagság, szépség (szex), étel-ital, hírnév és alvás.
További figyelemreméltó jellemzője az énnek, hogy féltjük. Féltjük azt, amik vagyunk és amink van. Ebbe bele tartozik az is, hogy féltjük a társadalmi rangunkat, az anyagi javainkat, ugyanúgy, mint a családunkat, szeretteinket és a saját testünket. De féltjük az álláspontunkat is, amiért vitába szállunk, vagy akár meg is harcolunk érte, csak hogy nekünk legyen igazunk. Ez a félelem a birtoklással köthető egybe a legjobban, míg az, hogy valami tetszik, vagy nem tetszik, a tapasztaló énnel. A cselekvő én aztán ezekre a kialakított viszonyokra, indíttatásokra reagálva tesz meg dolgokat.
Amit nem látunk, s amiért folyamatosan magával ragad minket az én képzete, az pontosan a változás. Ha látnánk, hogy a tudatban zajló események milyen gyorsan jönnek és mennek, világossá válna az is, hogy ez minden esetben szenvedéssel jár, amikor le akarunk rögzíteni egy élményt, egy állapotot. Ha pedig ennyire változik és még szenvedés is, akkor hogy is képzelhetnénk azt, hogy ez megfelelő támaszték, hogy ez az én? Ezért Árjadéva (Négyszáz versszak) azt írja:
"Az éberség, ami a létezés magja, tárgyaiként a cselekvés területeit veszi. Mikor meglátjuk az éntelenséget a tárgyakban, megsemmisítjük a létezés magját." (v. 350)
