Az élet a tudat folyamatos működése. Ha nincs tudat, akkor nincs tevékenység, akkor az valami élettelen, ahogyan egy holttest. Mivel a tudat tesz és tapasztal, ezért az élet minősége is ezen múlik, hogy miként cselekszünk és miként élünk meg dolgokat. Cselekvés és tapasztalás egymással kölcsönhatásban van. Tetteink eredményét tapasztaljuk és a tapasztalataink alapján cselekszünk. Ez a kölcsönhatás tett és élmény közt a karma működése, a szamszára mozgató alapja.
Ha értjük a tudat működését, akkor értjük az életet. Ha értjük az életet, akkor tudunk változtatni rajta. Ezért a Buddha először azt tanította az embereknek, hogy miként cselekedjenek a jó eredmények érdekében. A testi, szóbeli és gondolati tettek lehetnek egyaránt szenvedést elősegítő vagy azt csökkentő hatásúak, ugyanígy lehetnek a boldogságot elősegítő vagy azt romboló eredményűek. Ez az, ami a buddhista erkölcsöt jelenti. Az erkölcs itt nem egy olyan szabályrendszer, amit minden "rendes buddhista" be kell hogy tartson, hanem annak belátása, hogy a különböző tettek milyen élményeket szülnek.
Attól függően, hogy milyen mélyen vizsgáljuk meg a tudatot, különböző szinteken tud a Buddha tanítása a hasznunkra válni. Ha a legnyilvánvalóbbat nézzük, a tetteink hatását az élményeinkre, akkor a megfelelő cselekvéssel és életvitellel komoly eredményeket érhetünk el abban, hogy boldog tapasztalatokat szerezzünk. Ha tovább megyünk, akkor észrevehetjük, hogy nem a tapasztalt dolgok a döntőek abban, hogy egy élmény az jó vagy rossz, hanem a saját érzelmi állapotunk. Az érzelmek befolyásolhatóvá és kezelhetővé tudnak válni azáltal, hogy a figyelmünk terébe kerülnek. Ha nem állunk meg itt és tovább tanulmányozzuk a tudatot, akkor kiderül, hogy az érzelmek a gondolatainkon alapszanak, vagyis a gondolkodási módunkon, a világszemléletünkön. Amikor éberek vagyunk a gondolatainkra, azok nem ragadnak el, és megnyílik a lehetőség másképpen gondolni. Végül, ha ennél is tovább megyünk, akkor észrevehetjük, a tudatosság maga nem megragadható, nincs semmilyen alakja vagy jellege, amire támaszkodhatnánk.
Így eljutottunk a végsőig, a tudatossághoz magához, amit még csak létezőnek sem nevezhetünk, hisz nem tudunk még csak rámutatni sem, hogy mi lenne az. Ezzel eljutottunk annak a kettősségnek a felszámolásához, hogy létezik egy önálló, szilárd én. Miért fontos ez és pontosan hogyan is jutottunk ide? Azért fontos, mert a tapasztalataink alapján cselekszünk és a tetteink következtében jönnek létre az élményeink. Az, hogy a tapasztalataink alapján cselekszünk, azt jelenti, hogy a tetteinket a világlátásunk és az érzelmi állapotunk határozza meg. Vagyis amit én gondolok és amit én érzek, aszerint cselekszem. A véleményünk és a hangulatunk jelenti azt, amik vagyunk, mert ezekre támaszkodunk minden döntésünknél, anélkül, hogy minderről tudomást vennénk. Amikor azonban oda jutunk, hogy végső soron nincs mire támaszkodni, akkor nincs amire azt mondhatnánk, hogy az a valódi énem. És miközben nincs egy valódi én, a gondolatok és érzelmek láthatóvá válnak, amiként ideiglenesen megjelennek és eltűnnek. Nincs tudatosság, nincs valódi tudat, abban az értelemben, hogy nem találunk ilyet, amit aztán felhasználhatnánk támasztékul. Másrészt van tudatosság, mert tudatosak vagyunk a gondolatokra, az érzelmekre és a testre. A különbség, hogy a tudat itt nem ragadja meg ezeket, viszont éber a jelenlétükre. Ezáltal tűnik el az én és más kettőssége.
Kettősség nélkül nincsen olyan szempontunk, ami berögzítené a tudatunkat, hogy a világot csak azon szempontok és vágyak szerint lássa. Ezen kötöttség híján világossá válik, miként alakulnak ki a fájdalmas és kellemes élmények, ezért felismerjük ezzel azoknak az elkeserítő helyzetét, akik saját sóvárgásaikhoz kötötten önnön szenvedésüket okozzák. Ennek a belátásnak az eredménye a szándék, hogy megszüntessük ne csak a saját kínjainkat, hanem mindenki másét is. Ez indította a Buddhát arra, hogy tanítson és létrehozza a buddhista közösséget.
