- Kedves Luangpó, ha nincs átman, avagy nincs én, akkor ki figyeli a gondolatokat és a légzést?
- Nos, a konvencionális szinten beszélünk személyről, ugye? Azt mondjuk, van meditáló, van, aki éber a légzésre, van dhamma gyakorló, aki a Buddhát követi. A konvencionális, közönséges szinten beszélünk személyről, egy énről, aki mindezeket csinálja, mert így kényelmes. De egy magasabb, a végső, avagy a mélyebb igazság szintjén azt mondjuk, nincs személy. Amit személynek veszünk, az az, amit az öt khandhának hívunk: test, érzések, emlékezés vagy észlelés, gondolati alkotók, és érzék tudatosság. A tapasztalás ezen öt csoportja alkotja az emberi lényt, amit úgymond összekötünk és egyfajta szilárd személyt vagy lényt alkotunk belőlük, és azt mondjuk: ez én vagyok; és ez a gondok gyökéroka. Tudatlanságból, félreértésből ezt a testet és elmét, a khandhákat énnek vesszük, miközben nem azok, mert feltételesek, keletkezésnek és megszűnésnek, változásnak alávetettek. Nincs maradandó átman vagy én bennük. Csakhogy ezt nem sikerül látnunk, illetve onnan indulunk, hogy nem sikerül látnunk. De a szótápanna, a folyamba lépett látja, hogy ez hibás nézet, hogy ez a test nem egy én, mulandó, és meg fog halni, és mindenki más teste körülöttünk meg fog halni. Mind meg fognak halni. Nagyon tisztán látják a mulandóságot a nézetük és megértésük szintjén. De még mindig van valamennyi ragaszkodásuk. Csak az arahant látta át egészen az én téveszméjét.
A gyakorlással, ahogy időnként mondjuk: leveted az én érzetét. A durvább, a normális szinttől kezdve, ahol mindent énnek, enyémnek, önmagamnak, személynek, lénynek veszünk. Valakinek, aki meditál; valakinek, aki fejleszti a tudatosságát; valakinek, aki tud dolgokat, lát dolgokat; valakinek, aki tudatlan, nem lát dolgokat; valakinek, aki szenved, valakinek, aki békés. Mindig az én nézőpontjából látunk és értelmezünk.
De ahogy gyakorlunk, elkezdjük lehámozni egyes rétegeit. De megint csak mondhatnád, hogy ki hámozza le a rétegeket? Azonban ezt a gyakorlás jó hatásainak nevezheted. Az éberség és bölcsesség, amit kifejlesztünk, természetesen lehámozza az én, a ragaszkodás, a hibás nézet rétegeit, amik létrehozzák és fenntartják az én érzetét. A gyakorlás aláássa, lehámozza, egészen addig, amíg végül nem marad én és ezt tudod is. Így nincs többé a kérdés: ki tudatos? Ki enged el? Ki engedi el a ragaszkodást? És így tovább. Az a kérdés és az a megértés megváltozott. Ez olyan, amit magadnak kell megtapasztalnod és felismerned. Nem lehet igazán szavakba önteni és úgy átadni. Ha tudnánk ilyet, akkor valószínűleg mindenki sokkal gyorsabban megvilágosodna. Ez olyan, amit gyakorlással kell felismerned. De talán először csak ezen a két szinten dolgozz. A konvencionális, normális, vagy feltételezett szinten, hogy van egy személy, egy lény, akinek van neve, aki gyakorol, és ez így kényelmes. De ahogy egyre tudatosabb leszel, tapasztalod a béke, nyugalom, szamádhi állapotait, és aztán megvizsgálod a dhammát, ez az én érzet elkezd kopni és eltűnni.
(Dhamma Question & Answer Session with Ajahn Kalyano 29 July 2025; https://www.youtube.com/watch?v=dBPddhjRdr0 14:10-18:32)
