A kérdés az, hogy mit neveznek énnek a buddhizmusban. Az én fogalmának elemzése azon alapszik, hogy mi van akkor, amikor valamiről azt mondjuk, hogy "én, enyém, az én énem".
Ahhoz, hogy valamit énnek tartsunk, azt egységes dologként kell látnunk, aminek van valami tartóssága, állandósága. Ha nem látunk benne ilyen állandóságot, akkor nem is ragadhatjuk meg azt a dolgot, amit énnek nevezünk.
Az egyik ilyen alap elképzelés az, hogy "én cselekszem". A cselekvés világos, hogy egy folyamat. De azt feltételezzük, hogy a cselekvő, aki a cselekvés hátterében áll, folyamatosan ugyanaz a cselekedet minden egyes lépésénél. Ha nem így vélekednénk, akkor a cselekedet teljes sorát már nem én követném el.
A másik hasonló általános elgondolás, hogy "én tapasztalok". A tapasztalás, az élmény szintúgy érthetően egy folyamat, események sorozata. De aki mindezt átéli, az végig ugyanaz marad, nem változik közben. Ha változna, akkor nem gondolhatnám azt, hogy az előző pillanat tapasztalata is ugyanannyira hozzám tartozik, mint a mostani.
A harmadik általános vélekedés az, hogy "én birtokolok". Ami az én birtokomban van, vagyis az enyém, lehet, hogy változik, némileg átalakul, vagy épp különböző helyekre kerül, különböző emberek veszik használatba, de végig úgy állok hozzá, hogy egyrészt én, a birtokos, az folyamatosan ugyanaz, másrészt még ha a birtokolt dologban bizonyos változások is állnak be, akkor is a sajátoménak tartom. Tehát itt is egy állandó énre van szükség.
Egy negyedik általános csoportnak mondhatjuk azt az esetet, amikor azt mondom "ez én vagyok/ez az én énem". Itt az önmagát birtokló én helyzete áll fenn, amire alkalmazhatóak a többi fenti megközelítés is, hogy az énemet én irányítom/cselekszem, én élem meg/tapasztalom. Vagyis ez az, mikor például valaki önmagát akarja megismerni, vagy önmagáról gondolkodik, önmagát sajnálja, vagy épp dicséri. Ekkor ott van az az én, aki a cselekvő/tapasztaló/birtokló, s ott van az az én, ami az előző énnek a tárgya. Ez talán a legérdekesebb változat, mert itt az én megtöbbszöröződik, s egyszerre gondolhatjuk azt, hogy én változom, miközben feltételezek egy ént, aki átéli a változást, s mégis végig ugyanaz marad.
Ez a négy csoport elég jól lefedi mindazokat a lehetőségeket, amikor valahol megjelenik az én képzete. Érdemes látni azt, hogy én önmagában sosem áll. Ha mégis azt hinnénk, hogy önmagában áll, akkor az az "én énem" esete.
Remélem így már érthetőbb, miért kell, hogy az én az mindig valami állandó, független dolog legyen, legalábbis annak képzeljük.
Az öt halmazra vonatkoztatva röviden:
1. Én a test vagyok (=én az vagyok, aki lát, hall, szagol, ízlel, tapint). A test az enyém (=amit látok, hallok, szagolok, ízlelek, tapintok, az az én tulajdonom). A test az én énem (=én vagyok a szív, az agy, a kar, a láb, a haj, a szem, a megjelenésem, a stílusom, a hangom, stb.).
2. Én az érzés vagyok (=én az vagyok, aki érzi a kellemest, a kellemetlent, a semlegest). Az érzés az enyém (=ez nekem kellemes, ez nekem kellemetlen, ez nekem semleges). Az érzés az én énem (=a kellemes jó, a kellemetlen rossz, a semleges unalmas).
3. Én a felfogás vagyok (=én az vagyok, aki felfogja a dolgokat, hogy azok micsodák). A felfogás az enyém (=ez az én meglátásom, ez az én gondolatom, ez az én ötletem). A felfogás az én énem (=gondolkodom, tehát vagyok).
4. Én a késztetés vagyok (=én akarok valamit, én szándékozom valamit). A késztetés az enyém (=az én szándékaim tisztességesek). A késztetés az én énem (="a hatalom akarása" (Nietzsche) "A világ mint akarat és képzet" (Schopenhauer) és sokan mások a "szabad akaratról" és az ember feltételezett végső természetéről)
5. Én a tudat vagyok (=én figyelem a dolgokat, én élem meg a dolgokat). A tudat az enyém (=én irányítom a figyelmemet, fejlesztem az éberségemet). A tudat az én énem (=valódi természetem a tudatosság, "átman (én)= szat (lét), csit (tud), ánanda (boldog)" ahogy a hinduk mondják)