A világot a tudat hozza létre. Mit jelent ez? Azt, hogy amit világként tapasztalunk, az az elménk által olyan, amilyen. Először is, bármilyen élményünkről legyen is szó, ahhoz, hogy megéljük, tudatában kell legyünk annak a benyomásnak. Tudatosság híján nem beszélhetünk élményről, ahogyan csukott szemmel sem beszélhetünk látványról. Ha valamire nem figyelünk, akkor meg sem halljuk, még ha azt is mondjuk, hogy közben a fülünket nem akadályozta semmi a hallásban.

Az, hogy a világ egy tudat teremtette dolog, nem filozófiai álláspontként értendő, hanem egy gyakorlatias és tapasztalható tanításként. Gyakorlatias abból a szempontból, hogy a Buddha tanításának célja a szenvedés megszüntetése. Tapasztalható azért, mert a tanítás igazságát és hatásait bárki képes megtapasztalni.

A szenvedésnek sokféle formája van, de mind visszavezethető arra, hogy ragaszkodunk a testünkhöz, az érzéseinkhez és a gondolatainkhoz. A testi, érzelmi és gondolati tapasztalatok mind mulandóak, mi mégis azt szeretnénk, hogy állandóak legyenek, természetesen a megfelelő formában. Vagyis van egy elképzelésünk arról, hogy milyen az ideális élmény, amit szeretnénk elérni és fenntartani, minden mást pedig, amik nem egyeznek ezzel a tökéletessel, el akarunk hagyni és soha nem is akarunk velük találkozni. A változás miatt azonban lehetetlen, hogy ezt a tökéletességet megtaláljuk és meg is tartsuk. Ez a szenvedés. De míg a szenvedés okát az emberek abban látják, hogy még mindig nem sikerült elérni a megfelelő állapotot, a Buddha azt mondja, hogy a probléma gyökere magában az elképzelésben van. Ez a kép az ideálisról az, ami az énképünk, ami énként működik. Itt a tökéletesség az énnel nem úgy függ össze, hogy mindenki önmagát egy isteni személynek gondolja, hanem hogy amihez ragaszkodik, mint a legigazabb valóság, azt tartja a tökéletesnek, míg minden más tévedés, hazugság és nem kívánatos.

Amikor arról van szó, hogy valamit jónak és igazinak tartunk, akkor ez egy gondolat arról a dologról, amihez aztán további gondolatok és érzelmek kapcsolódnak. A kérdés az, hogy látjuk-e, hogy ez egy gondolat, vagy pedig nem látjuk. Amikor nem látjuk, az azt jelenti, hogy egy dolog milyenségét valódinak fogadjuk el. Tehát ha az alma jó és a körte rossz, akkor az alma jósága az alma miatt van, az az almának az alma létéből fakad, míg a körte azért rossz, mert az körte. De lehet folytatni, hogy nem az alma jó, hanem az íze jó, mert alma íze van. Vagy a körte nem azért rossz, mert körte, de még csak az íze sem rossz, hanem az a baj vele, hogy egészségtelen, ami azért rossz, mert egészségtelen. Gyakorlatilag bármeddig képesek lehetünk magyarázni, hogy egy dolog miért jó és miért rossz, ám a végén oda jutunk, hogy valami önmagától és eredendően jó vagy rossz, vagy szép, vagy bármi más. De ha nem azt nézzük, hogy mi van odakint, hanem az elménkre tekintünk rá, akkor azt találjuk, hogy a dolgoknak neveket adunk és érzelmi viszonyt építünk ki irányukba. Ha változtatunk a neven és az érzésen, akkor azzal együtt a dolog is megváltozik.

Csakhogy azt nehezen tudjuk elhinni, hogy a dolgok pusztán az én akaratom szerint változnának meg - és itt most nem varázslatról van szó - mert úgy gondolkozunk, hogy vannak ilyen meg olyan dolgok és kész. De ha megértjük, hogy egy tapasztalat mindig tudati tapasztalat, akkor nem nehéz belátni, hogy a tudatunk állapota nagyon is döntő abban, hogy milyen egy dolog. Általában úgy gondolkodunk, hogy ha egy csecsemő nevet, akkor az jó, aranyos és édes, ha pedig sír, az rossz, idegesítő és pont nagyon nem édes. Vagyis azért tetszik, mert a gyerek aranyos, és azért mosolyog, mert aranyos gyerek. Ugyanígy a sírással. Így ha jól érezzük magunk, akkor az az aranyos gyerek miatt van, ha rosszul, akkor az az idegesítő kölök miatt van. Látni, hogy mindez a tudat műve csupán egyet jelent azzal, hogy a sírás és nevetés nem kényszerít minket semmire sem. Szabadok vagyunk attól, hogy a körülmények miatt jól vagy rosszul érezzük magunkat.

Megérteni, hogy a tapasztalatok a tudattól függően valamilyenek, üdvözítő belátás, mert így esélyünk van arra, hogy megszabaduljunk a szenvedéstől. Bármilyen helyzetről is legyen szó, ha rálátunk, hogy a saját gondolataink és érzéseink teszik épp olyanná, onnantól az az állapot nem egy rögzített, megváltoztathatatlan igazság, vagy épp egy gond, amivel kezdeni kell valamit, hanem egy ideiglenes tapasztalat, amit tűnő gondolatok és érzések színeznek be. Ebből esetleg arra a következtetésre juthatunk, hogy nem szabad, hogy érzéseink és gondolataink legyenek, ám ezzel csupán áthelyeznénk a problémát egy másik síkra, ahol az érzések és gondolatok válnak rögzített és valós igazságokká, amiket le kell győzni. A gond forrása a ragaszkodás, annak nem látása, hogy egy mulandó tapasztalatról van szó, amit az elme hozott létre.

Azután, hogy felismertük, a dolgokat a gondolatok és érzések tesznek valamilyenné, ideje belátni azt is, hogy az elme szintúgy egy képzelt dolog. Hogy a tudat egy képzelt dolog, ez azt jelenti, hogy azt hisszük, a gondolatoknak és érzéseknek igazuk van. Amikor valamit gondolunk, akkor azt elhisszük, és azt mondjuk, hogy így meg úgy gondolom. Amikor valamit érzünk, bízunk abban az érzésben és azt mondjuk, így meg úgy érezzük magunkat. Ez az, amikor gondolatokba és érzésekbe kapaszkodunk, azokhoz ragaszkodunk és azokból létrehozzuk magunkat, létrehozunk egy ént, azt, amik vagyunk. Ez aztán ugyanúgy szenvedést eredményez, mint a külső dolgokat valóságosnak hinni.

Eljuthatunk oda, hogy azt mondjuk, a gondolatokon és érzéseken túl van a valódi énünk, az igaz tudatunk, a végső természetünk. Ez azonban nem egyéb, mint újabb ragaszkodás egy gondolathoz, egy érzéshez. Mert lehetséges, hogy rálássunk a gondolatainkra, azt képzelhetjük, hogy aki a gondolatokat és érzéseket tapasztalja, az a valódi lényegünk. De ha vesszük a bátorságot, hogy ránézzünk erre a gondolatokon túli tudatosságra, akkor kiderül, hogy nincs ott semmi, vagyis nem találunk semmilyen végső tudatot. Ezzel megérkezünk ahhoz a ponthoz, hogy nincs semmi, amibe kapaszkodhatnánk. Nem arról van szó, hogy semmi sem létezik, hanem arról, hogy végső soron a tudat nem valami, amit megragadhatunk. De miközben nincs mit megragadni, tudatában vagyunk a megfoghatatlanságnak. Ez a megragadhatatlan és semmit meg nem ragadó éberség az, amit a buddhizmusban a valódi természetnek, buddha-tudatnak neveznek helyenként. Nem más ez, mint egyszerűen a gondolatok, érzések és testi tapasztalatok meg nem ragadása. Annak tapasztalati belátása, hogy minden tapasztalat mulandó, és ha próbáljuk megragadni a tapasztalatainkat, akkor szenvedünk, minthogy a lehetetlennel próbálkozunk. Ezért értelmetlen ént csinálni bármiből is, tévedés és tudatlanság tökéletességet keresni, igazságot és valóságot keresni, ehelyett inkább éber tudatossággal tekintsünk a történésekre, hogy azokat annak lássuk, amik.