„A tudatnak azok a részei, amelyek nem segítik elő a békét és boldogságot: a kapzsiság, a harag és a zavarodottság. Ezek olyan káros mentális állapotok, amelyekhez ragaszkodunk, és amelyekkel megtöltjük az elménket. Innen ered a szenvedésünk.
Mindannyian tudjuk, milyen érzés haragosnak lenni – ilyenkor nem vagyunk boldogok, nem vagyunk békések. Az elme nem csendes, nem nyugodt, nem elégedett. Amikor a kapzsiság vagy önzés hatása alatt állunk, az elme nyugtalan, nincs benne béke vagy könnyedség. Ha megtévedtek vagyunk, akkor gyakran zavartak vagy aggódóak vagyunk – az elme nem békés.
Ha hosszú időn keresztül kapzsisággal, haraggal és zavarodottsággal töltjük meg az elmét, az nyugtalansághoz, zaklatottsághoz és belső feszültséghez vezet. A legtöbbször nem is vagyunk tudatában annak, amit csinálunk. Ezért kell fejlesztenünk a képességünket arra, hogy megfigyeljük és megértsük saját elménket – hogy megvédjük és gondját viseljük, és ne töltsük meg újra és újra ezekkel a szenvedést okozó állapotokkal.
De mivel már részben megtettük ezt, türelmesnek kell lennünk. Nemcsak azt próbáljuk megakadályozni, hogy újabb kapzsiság, harag és zavarodottság kerüljön az elménkbe – hanem azzal is foglalkoznunk kell, ami már ott van. Gyakran anélkül, hogy észrevennénk, már beengedtük ezeket az állapotokat az elménkbe.
Néha automatikusan reagálunk. Látunk valamit, ami tetszik, és ez a tetszés kapzsisággá vagy vonzalommá alakul. Egy illat, egy látvány, egy hang – mindezek vágyat kelthetnek. Ha nem kapjuk meg, amit akarunk, elutasítás, irritáció és harag jelenik meg. Vagy nem kapjuk meg, amit szeretnénk, vagy olyasmit kapunk, amit nem akarunk. Ez annak az eredménye, hogy korábban már megtöltöttük az elmét kapzsisággal, haraggal és zavarodottsággal. Így az elme kész rá, hogy ezek ingereljék. Látunk valamit, ami tetszik – az elme akarja, felé mozdul, gondolkodik rajta, emlékezik rá, ragaszkodik hozzá.
Egész nap gondolkodhatunk valamin, amit szeretünk – elképzeljük, vágyunk rá. Ugyanez igaz azokra a dolgokra is, amiket nem szeretünk – egész nap azon járhat az eszünk, ami feldühít, elkeserít, bosszant.
Mindez az elménkben zajlik, és lehet, hogy mások nem is tudnak róla. Akkor ki fog vigyázni az elménkre? Ha mások nem is tudják, mi zajlik bennünk, nem tudnak vigyázni helyettünk. Meg kell tanulnunk, hogyan tegyük ezt mi magunk.
Hasznunkra válhatnak a Buddha szavai és olyan bölcs gyakorlók tanításai, mint Ácsán Cshá. Az ő útmutatásuk segíthet – de végső soron nekünk kell elvégezni a munkát. Ezért vagyunk itt: hogy gyakorlatba ültessük ezeket a tanításokat.”
…
„Ahogy folytatjuk a gyakorlást – tudatosan a légzésre és elengedve az akadályokat –, elkezdünk ellazulni, testileg és tudatilag egyaránt. A béke és ellazulás érzései nem a gyakorlás céljai, de támogató tényezők. Élvezetesebbé teszik a meditációt, de nem ez a végső cél. A cél az, hogy tudatosak legyünk – hogy megismerjük az elménket és a testünket. Ez a tudás szabadít meg minket a szenvedéstől.
Minden hozhat számunkra tudást – még a nehéz érzelmek is, mint a kapzsiság, harag, zavarodottság, félelem, aggodalom és szorongás. Ácsán Cshá gyakran mondta, hogy ilyen értelemben minden jó – mert minden taníthat minket valamire.
Ha haragot érzünk, figyeljük meg, honnan ered! Valószínűleg azért, mert nem kaptunk meg valamit, amit akartunk, vagy épp olyasmit tapasztalunk, amit nem akarunk. Ha tudatosak vagyunk, el tudjuk ismerni: »rendben, nem kaptam meg, amit akartam« anélkül, hogy ragaszkodnánk az irritációhoz, frusztrációhoz vagy ellenszenvhez.
Ha elveszítünk valamit, szomorúak leszünk. Ez természetes. Így működik a világ. Ha nem vagyunk teljesen tudatosak, ha nem értjük meg, akkor ha elveszítünk valamit, amit szeretünk, szomorúak leszünk. De ha tudatosak tudunk maradni, akkor is elveszítjük azt a dolgot, de tudjuk, mi történt, és nem hagyjuk, hogy az elménk elszomorodjon vagy elvesszen a szomorúságban.
Ha van valami, amit akarunk, amit kívánunk, és nem vagyunk tudatosak, akkor ez valamilyen formában kapzsiságot, vonzódást, vágyat hoz elő. Folyton a jó részre gondolunk, az élvezetre, arra, amit érzünk vagy kapunk tőle. Ez történik. A kellemes, vonzó dolgok vágyat keltenek bennünk, ami – ha megkapjuk – talán ideiglenes boldogságot hoz. De ez csak az, ahogy működik. Ha viszont tudjuk, mi zajlik bennünk, nem feltétlenül kell futnunk az élvezet után, és nem kell újra meg újra akarnunk. Egyszerűen csak tudjuk: az élvezet ilyen. A vonzó dolgok ilyenek.
Minden taníthat minket. De ami világossá válik, az az, hogy minden mulandó. Semmi sem tart örökké. Semmi sem hozhat tartós békét és boldogságot. A legmagasabb, avagy legmélyebb belátás az, hogy semmi sem a miénk, semmi sem én. Azt mondjuk, hogy bármilyen örömöt vagy boldogságot érzünk, az elmúlik. Nem én. Nem marad meg örökké. A fájdalom nem én. Az öröm nem én.
Ha tudatosabbak vagyunk és szemlélődünk, láthatjuk, hogy akár egyetlen meditáció során is lesznek időszakok, amikor kellemesen, kényelmesen, boldogan érezzük magunkat – máskor nyugtalanul, zaklatottan, unatkozva. Majd újra jobban érezzük magunkat, kényelmesebben, tudatosabban. Sok mindent megfigyelhetünk. Mindez tanít minket. Tanulunk. Ebben az értelemben minden jó, minden hasznos. Ha sosem tanulunk meg visszatekinteni az elménkre, jobban megérteni azt, akkor csak a hangulataink rabjaivá válunk. Látunk valamit, ami tetszik – izgatottak leszünk, akarjuk. Látunk valamit, ami nem tetszik – bosszankodunk, dühösek leszünk. Ez folyton ismétlődik, hacsak nem kezdünk el tudatosabban figyelni és szemlélődni azon, mi zajlik bennünk. Ha folytatjuk a Dhamma gyakorlását, elkezdjük megtölteni az elme edényét jó dolgokkal: tudatossággal, bölcsességgel, megértéssel, mettával, kedvességgel. Így megváltoztathatjuk az elménket a jó irányba – a gyakorlás által.”
(The Good And The Bad Are Both Teaching Us by Ajahn Kalyano 27 Sep 25; https://www.youtube.com/watch?v=OFdFNd-3vYc 9:39-13:39, 30:14-36:28; szerkesztett leirat nagyrészt gépi fordítással)
