Lelketlen Béka

"Ha a buddhizmus különválasztja magát a spirituális öröklét tantól, az azt jelenti, hogy nem ismer el valamiféle spirituális szubsztanciát bennünk, ami egy transzcendens valósághoz kapcsolna minket, egy valósághoz, ami a létezés végső alapjaként szolgál. A lélek, vagy a spirituális értelemben vett én az, ami az egyéni létezést összekapcsolja egy feltételezett magasabb metafizikai valósággal. Mivel a buddhizmus nem ismeri el a lélek ideáját, egy magasabb metafizikai valóság fogalmának nincs helye a buddhista tanításokban. Csakis az érzéki tapasztalatok világát ismeri el a buddhizmus, a világot, amit a hat érzékelő képességünkkel tapasztalunk. Valószínűleg ez az, ahol a buddhizmus különválik minden vallástól, amik az öröklét tan kategóriájába tartoznak, a vallásoktól, amik hisznek egy halhatatlan lélekben és egy magasabb valóságban, legyen az a magasabb valóság egy személyes Istenként megnevezve, vagy egy személytelen istenségként.
Ha a buddhizmus elválasztja magát a materialista megsemmisülés tantól, az azt jelenti, hogy buddhista szempontból az emberi személyiség nem pusztán anyagból van. Egy szakadatlan és összekötött folyamata a pszichofizikai jelenségeknek, aminek nincs véletlenszerű kezdete (adhiccsa-szamuppanna), sem hirtelen vége (uccshéda). Az összes többi vallással egyetemben a buddhizmus is elismeri a tovább élést és az erkölcsi rend (kamma-nijáma) érvényességét. Igazából a túlvilágban való hit, akárhogyan is értelmezik az egyes vallásokban, és az erkölcsi rend elismerése azok, amik minden vallás egyesítő tényezői."
(Early Buddhist Teachings: The Middle Position in Theory and Practice by Y. Karunadasa, p 20-21; https://www.bps.lk/olib/bp/bp438s_Karunadasa_Early-Buddhist-Teachings.pdf)

részlet dr. Alexander Berzin írásából

Ha egy jobb szinonimát szeretnénk európai nyelveken az indo-tibeti kifejezésekre, akkor talán a legközelebbi megfelelő a "tapasztalat", bár még ez a szó sem elég pontos. A jelentésébe nem értjük bele az ismétlésből fakadó ismertséget vagy szakértelmet, mint itt: "Az orvosnak nagy tapasztalata van". Továbbá nyugati nyelveken a valamit tapasztalni gyakran érzelmi jelleggel bír, legyen az jó vagy rossz. Úgy érezzük, nem tapasztaltunk meg valami elég mélyen, ha tudatos érzelmi szinten az nem mozdított meg bennünk valamit. Ez szintúgy nincs a buddhista fogalomban. Továbbá nincs benne értékelés, mint abban, hogy "Sokat tanultam ebből a tapasztalatból". Buddhista kontextusban a tapasztalat csupán az, ami történik velünk, bármi legyen is az.

Amikor a buddhizmusban a tudatról van szó, akkor nem valamiféle "dologról" beszélnek, vagy egy, a fejünkben lévő szervről, mint az agyunk. Nem is valamiféle térről, mint amire utal a nyugati kifejezés: "képzeld el ezt vagy azt a tudatodban" - mintha a tudat egy színpad vagy szoba lenne a fejünkben, amin gondolatok vonulnak át, vagy mint amiben emlékeket tárolunk. Sokkal inkább egyfajta eseményről van szó, ami az agyon és az idegrendszeren alapulva történik.

Mi történik, amikor látunk, hallunk, vagy gondolunk valamire? Bár lehet, hogy le tudjuk írni az eseményt biokémiailag vagy elektrokémiailag, szubjektíven is le lehet. Ez utóbbi az, amit "tudat" alatt értünk a buddhizmusban. Amikor látunk, hallunk, gondolunk, vagy érzelmileg érzünk valamit, tapasztalatok vannak pillanatról pillanatra. Ez az, ami történik. Továbbá a tapasztalatoknak mindig van tartalma. Ezt lehet mondani így is: "A tudatnak mindig van tárgya". Igazából a "tudatot" szanszkritul és tibetiül úgy is nevezik: "aminek tárgya van".

A Buddha a nem kettősségét tanította annak, aminek tárgya van, s ami a tárgy, és ezt gyakorta úgy fordítják, mint az "alany és tárgy nem kettőssége". Helyesen kell ezt megértenünk, máskülönben tévesen azt gondolhatjuk, hogy a Buddha ellentmondott önmagának, amikor azt tanította, hogy a tudatnak mindig van tárgya. Azt gondolhatjuk, hogy mivel eszerint a kettő különbözik, ezért kettős. Ha megharagszunk az asztalra, attól még az alany és tárgy nem kettőssége nem jelenti, hogy a haragom az asztal. A nem kettősség nem változtatja a tudatot és tárgyát teljesen azonossá, egy és ugyanazon dologgá.

A tapasztalatnak mindig van tartalma. Nem lehet úgy tapasztalatunk, hogy nem tapasztalunk valamit. Nem létezik gondolat a gondolat gondolása nélkül, és senki sem tud gondolkozni úgy, hogy nem gondol egy gondolatot. A nem kettősség ezért azt jelenti, hogy bármely pillanatban ez a kettő - a tudat és tárgya, vagy a tapasztalat és a tartalma - mindig együtt jár, mint egy létező. Egyszerű, hétköznapi nyelven mondva: mindig ugyanabban a csomagban jönnek. Egyik nem létezhet a másik nélkül. Ezért a buddhizmusban a "tudat" mindig tartalommal rendelkező tapasztalatra utal.

...

Összefoglalva, a buddhizmusban a tudat tapasztalatra utal, vagyis a tapasztalat tartalmának puszta keletkezésére és az azzal való tudati bevonódásra. A tapasztalat folytonosságát úgy hívják, hogy tudat-folyam vagy "tudat-folytonosság". Mindig egyéni, ahol a tapasztalat minden egyes pillanata az előző tapasztalati pillanatból következik a viselkedési ok és okozat karmikus törvényei szerint. A világegyetemben rend van, és az "én" tapasztalatom soha sem a "te" tapasztalatod. Ha azt tapasztalatom, hogy eszem valamit, akkor én és nem te fogod tapasztalni utána a jóllakottság testi érzését. A buddhizmusban nincs egyetemes vagy közös tudat.

Forrás: https://studybuddhism.com/en/advanced-studies/vajrayana/mahamudra-advanced/the-practical-application-of-mahamudra/the-initial-level-of-mahamudra-meditation

A Dhammacakkappavattanasutta (SN 56.11), avagy a Buddha legelső beszéde, a négy nemes igazságot 12 részletre bontja, amiben az egyik ismétlődő elem, hogy mit kell tenni az adott igazsággal.

A szenvedést (dukkha) teljesen meg kell érteni (pariññeyya; cf. SN 22.106). A szenvedés keletkezését (dukkhasamudaya) el kell hagyni (pahātabba; cf. SN 35.53ff). A szenvedés megszűnését (dukkhanirodha) meg kell tapasztalni (sacchikātabba; cf. AN 4.189). A szenvedés megszüntetéséhez vezető utat (dukkhanirodhagāminī paṭipadā) gyakorolni kell (bhāvetabba; cf. AN 7.71).

Jiufeng volt Shishuang szolgálója. Shishuang halála után a gyülekezet a csarnok vezető szerzetesét akarta apátnak. Jiufeng nem értett egyet, s így szólt:
- Várjatok amíg kikérdezem. Ha érti néhai tanítónk szándékát, úgy szolgálom, mint néhai tanítónkat.
Ezután kérdezett:
- Néhai tanítónk mondta: "Állj, hagyd abba! Maradj egy gondolat tízezer éven át! Maradj hűlt hamu, halott fa! Maradj egy szál fehér selyem!" Mondd, ezzel az ügy melyik oldalát világította meg?!
- Az ügy egy színűség oldalát. - mondta a vezető szerzetes.
- Akkor még nem érted néhai tanítónk szándékát. - mondta Jiufeng.
- Nem értesz egyet velem? Tégy fel egy füstölőt! - mondta a vezető szerzetes.
A vezető szerzetes meggyújtva a füstölőt így szólt:
- Ha nem értem néhai tanítónk szándékát, nem sikerül eltávoznom, amíg még ég a füstölő.
Amint befejezte mondandóját, a vezető szerzetes meghalt.
Jiufeng ekkor megveregette a vállát és ezt mondta:
- Ülve távozni és állva meghalni, ezeknek nem vagy híján, de néhai tanítónk szándékát álmodban se láttad.
(Nyugalom könyve, 96. eset, T48n2004p289b5-15)

Ahhoz, hogy valamivel kezdjünk valamit, először fel kell fognunk. Ez a felfogás egy gondolati tevékenység. Amit megragadunk, az mindig valamilyen gondolat, mert úgy tartjuk róla, hogy igaz, valódi, fontos. Észre venni, hogy amit felfogunk, az csak egy gondolat, s hogy a gondolat maga függő és alaptalan, ezzel el is engedjük azt, így sem a felfogott tárgynak, sem a felfogó gondolatnak nincs valósága.

A dzogcsen módszer csodálatos. Azt nem szabad elfelejteni, hogy mi a módszer feladata: felszámolni a káros tudati késztetéseket és berögzült hajlamokat, avagy az öt mérget - hogy a tibetieknél kedvelt felsorolást említsem - a tudatlanságot, a sóvárgást, a haragot, a büszkeséget, és az irigységet. A dzogcsen módszer nagysága abban áll, hogy még mielőtt egyáltalán indulatként megjelenne a bosszúság, már csírájában felszabadítja - avagy elengedi -, mikor még csak egy piciny gondolat. És ezen láthatjuk azt, hogy milyen "képességeink" vannak ezen a téren. Ha utólag jut eszünkbe, hogy nem kellett volna visszaszólni, vagy hogy jobb lett volna nem elmarni három fánkot, akkor figyelmünk igen későn ébredt fel (de legalább felébredt, ez fontos!), s itt a megbánás és elhatározás gyakorlatai működnek (amit leegyszerűsítve "karmikus tisztításnak" is hívnak néha). Ha felmerül a késztetés, hogy hagyjuk abba valamilyen számunkra kellemetlen feladat végzését, de, ha összeszorított fogakkal is, megcsináljuk, akkor ez a fegyelem, az előírások követése. A meditatív gyakorlatok, a tudat közvetlenebb képzése ez után jön, ha már a viselkedésünket képesek vagyunk kordában tartani. Ezt nevezik fokozatos útnak, hogy egyre hamarabb és jobban tudjuk kezelni a káros késztetéseket. Belátható, hogy ez egy teljesen normális dolog, s nem érdemes magunktól azt várni, hogy csak mert láttunk valakit kerékpározni, már pattanhatunk is a versenybringára. A buddhizmusban rengeteg módszer van, pontosan azért, hogy minél jobban tudjuk kezelni hajlamainkat. Nem az a cél, hogy űrhajósok legyünk, hanem az, hogy ha akadályokba ütközünk, akkor ne essünk folyton hasra.

A figyelmet akkor ragadja el valami, ha azt fontosnak véljük, olyannak, aminek jelentősége van számunkra. Ezért a belátandó a jelenségek tartalmatlan, megbízhatatlan, feltételes, s jelentéktelen mivolta, mert akkor már nincs ok beléjük kapaszkodni, rájuk támaszkodni, s nem tudják tovább táplálni a szenvedést. Ezen belátáshoz segít a fegyelem, az összeszedettség, s a vizsgálódás, amiket időnként erőfeszítésként, időnként lazításként gyakorlunk, s hogy mikor melyik a jó megközelítés, ehhez leginkább az éber figyelmet kell ápolni, amivel rálátunk testi és tudati benyomásainkra és cselekedeteinkre, a felmerülő tapasztalatokra és az azokra adott válaszokra. Hogy ki tudjunk tartani az éberség és a hármas képzés (fegyelem, összeszedettség, vizsgálódás) melletti elhatározásunkban, kell egyrészt a bizalom a tanítás hatékonyságában, másrészt pedig a nyugodt derű élvezete, amit a sóvárgás és ragaszkodás elengedése ad. Így látható, hogy a megszabadulás útja nem csak végén, hanem az elején és a közepén is jó, kellemes, üdvös, s boldogító.

Az egyhegyűség a figyelem fenntartása egy tárgyon. Ezt mindenki tudja és csinálja hétköznapi szinten, mivel ha foglalkozunk valamivel, akkor azon tartjuk a figyelmünket. Amitől a tudat képzéséhez használt módszerré válik, az az, hogy a közönséges esettel szemben nem azért tartjuk a figyelmünket ugyanott, mert érdekes a tárgy, hanem mert ott akarjuk tartani. Fontos nem azt képzelni, hogy itt valami sziklaszilárd állapotról van szó, sem azt, hogy ezt teljes erőbedobással kellene végezni. A légzés figyelésénél attól egyhegyű a tudat, hogy nem kalandozik el, de az már jártasságtól függ, hogy meddig marad egy helyen a figyelem. Fontos az is, hogy az egy tárgyra figyelés nem cél, hanem eszköz a tudat elcsendesítésére és a figyelem fenntartására. Nem baj, ha némi erőfeszítést kell tenni, de ez inkább abban kell megnyilvánuljon, hogy ha elveszítjük a választott tárgyat, akkor ezt észrevesszük és egyszerűen visszahelyezzük rá a figyelmet.

Az összeszedett, nyugodt tudat szükséges, de nem elégséges. Ha meg tudod tartani a figyelmet egy tárgyon, el tudod választani a valamiről gondolkodást a valamire figyeléstől, akkor a következő lépés a felmerülő tapasztalatok - testi és tudati - vizsgálata, elsősorban az állandótlanság szempontjából, avagy annak látása, hogy minden élmény, tapasztalat, benyomás az csak jön és megy, megjelenik és elmúlik. Ha ez is megvan, akkor észrevehető a különbség aközött, amikor magával ragad egy benyomás (testérzet, érzés, gondolat), s ezért foglalkozni kezdesz vele, meg amikor nem ragad magával, s ezért magától jön és megy. Ettől kiderül, hogy miként jelenik meg az, ahogyan egy benyomást érzünk (kellemes, kellemetlen, semleges), azután sóvárgunk (akarom, nem akarom), azt megragadjuk (ez vagyok, ez az enyém), azzal azonosulunk (én ilyen vagyok, nekem ilyenem van), azt megtestesítjük (ez vagyok én), s küzdünk az elmúlása ellen aztán. Ez az, amikor látható, hogy ami állandótlan, az szenvedéssel jár. Ezzel együtt pedig az is látható lesz, hogy ez az egész folyamat nem valakinek a cselekvése, hanem oksági kapcsolatok sorozata, amit nem valaki irányít, vagy birtokol, s amiben nincs semmi, amivel valójában azonosulni lehetne. Ez az éntelenség, az üresség meglátása. Mikor világos, hogy a tapasztalat mulandó, fájdalmas, s személytelen, akkor nincs oka a sóvárgásnak, a ragaszkodásnak, s így feladva a kötődést nem jön létre szenvedés.

A hit/bizalom egyaránt a szanszkrit sraddhá (páli: szaddhá; tibeti: dépa (dad pa)), míg az áldás az adhisthána (tib.: csin-lap (byin brlabs) szó megfelelője.
Az áldásnak azért feltétele a hit, mert a hit ellentéte az elutasítás, tehát csak akkor tapasztalhatóak a tanítás jó hatásai (avagy az áldása), ha nem elutasítjuk, hanem megbízhatónak, hitelesnek találjuk azt, s ezért magunkra vonatkoztatjuk, megértjük, s alkalmazzuk.
A hit/biztalom (sraddhá) jelentése az elfogadás igazként, ami akkor történik meg, ha megismerjük és megértjük a tanítást. Tehát a tanító áldása abban áll, hogy a tanítást alkalmazva a káros tudatállapotok csökkennek, míg az üdvösek növekednek.

"Először is, hadd magyarázzam el, hogy mit értünk áldás alatt, amikor például egy láma áldásáról, vagy a Dharma áldásáról esik szó buddhista szövegekben. Az áldásnak mindig a ti saját elmétekből kell megszületnie. Nem olyasvalami, ami kívülről jön, jóllehet egy láma áldásáról, vagy a három menedék áldásáról beszélünk. Amikor elmétek pozitív minőségei megnövekednek, negatív minőségei pedig lecsökkennek, ez jelenti az áldást. Tibetiül az áldás szó |byin-rlab, ejtsd: csin-lap] két részre tagolható - a byin "nagyszerű lehetőséget" jelent, a rlab pedig "átalakulást". A byin-rlab jelentése tehát nem más, mint átalakulni egy nagyszerű lehetőséggé. Az áldás olyan pozitív minőségek kifejlesztését jelenti, amelyeknek nem voltatok birtokában azelőtt, illetve a már kifejlesztett pozitív tulajdonságaitok továbbfejlesztését. Emellett az elme tisztátalanságainak csökkentésére is utal, amelyek a teljesség minőségeinek kifejlesztését akadályozzák. A valódi áldást tehát akkor kapjátok, amikor elmétek erényes tulajdonságai megerősödnek, tökéletlen tulajdonságai pedig erejüket veszítik."
(Dalai Láma: A meditáció szakaszai, 13-14. o.)

"Ha mértéktartóan eszünk, alszunk, s teszünk más szükséges dolgokat, akkor nem ártanak. Ezért legyél magadra éber ezeknél, akkor nem lesznek a szenvedés forrásai. Ha tudjuk, hogyan legyünk mértéktartóak és takarékosak szükségleteinkben, akkor kényelmesen lehetünk."
(The Collected Teachings of Ajahn Chah, p 56)

"A legtöbb érző lény sóvárog az ízek után; az ízekért gonosz dolgokat követnek el és a poklokban születnek. De akik [ismerik a Dharmát] elégedettek, nem sóvárgóak, mentesek az epekedéstől; nem borulnak le az íz érzetének, hanem elégedettek és még a nagyon gyenge minőségű étellel is táplálhatóak. Mikor meghalnak és újraszületnek, akkor a mennyben születnek; jó újraszületésük lesz az istenek és emberek közt. Mikor istenekként születnek, ambróziát esznek. Ezért, Kásjapa, az alamizsnáért menő szerzetes elfordul az ízek utáni sóvárgástól. Elméje megérti; nem lesz letört, még ha koszos kását is eszik egy héten át. Miért van ez? [Mert azt gondolja:] azért kell ennem, hogy tápláljam a testem és hogy fenntartsam a [nemes] ösvényt."
(Ratnarási szútra, in The Training Anthology of Śāntideva, p 127)

"A felajánlás lényegi pontja az ízek áldozati lakomaként felismerése.
Az ízekhez, mint finomhoz vagy undorítóhoz való ragaszkodás saját természetében felszabadul;
Ragaszkodástól mentesen az étel és ital a Legfőbb Csenrézit örvendeztető anyagok;
Az íz önfelszabadulásában szavald a hat szótagú mantrát!

Általában a finom, zamatos, vagy édes ízeket élvezzük, és nem szeretünk semmit, ami keserű, savanyú, égető, vagy csípős. Igazából csak a tudat ragaszkodik az ízekhez, mint finomak vagy undorítóak. Amint a tudat megérti, hogy ezen tulajdonságok születetlenek és mentesek minden létezéstől, minden íz tiszta természete felismerhető. Az étel és ital ekkor a ganacsakra bölcsesség felajánlásaivá válnak, a lakoma-felajánlás gyakorlatává.
Ezen gyakorlat által érdemeket halmozol, túllépsz az ételhez és italhoz való hajlamos ragaszkodáson, és elkerülöd az önfenntartás helytelen módjait. Mikor minden ragaszkodás felszabadul az alaptermészetbe, az a legfőbb felajánlás."
(The Heart Treasury of the Enlightened Ones, p 121-122)

"Látás, hallás, érzés, tudás akadálytalan
Hang, szag, íz, tapintás mindig szamádhi
Mint ahogy a madár repül az ég terében
Nem fog meg, nem dob el, nem utál vagy szeret
Ha megfelelsz a helyzetekre gondolattalanul
Akkor eléred, hogy szabad szemlélőnek* hívjanak"
(Treasury of the Eye of the True Teaching, vol 1, §188; X67n1309p579a20-22)

*Szabad szemlélő (guanzizai 觀自在): Avalókitésvara kínaiul, fordítható még "szemlélő/tekintő úrnak" is

Vaszubandhu a Madhjántavibhága 5. részének 9. versében (T31n1600p474b22-23) sorolja fel azt a tíz tevékenységet, amivel a bódhiszattva a mahájána tanítást elsajátítja, avagy ahogyan a három bölcsességet (meghallgatás, értelmezés, gyakorlás) megvalósítja. Ez a tíz tevékenység a mahájána tanítások vonatkozásában értendő (pl.: leírja/lemásolja a tanítást., hódol a tanításnak, a tanítást másnak adományozza, stb.)

Tíz Dharma tevékenység (daśa dharmacarita / 十種法行 / Ten Dharma Activities)
1. írás (lekhana / 書寫 / writing)
2. hódolás (pūjā / 供養 / venerating)
3. adakozás (dāna / 施他 / charity)
4. meghallgatás (śravaṇa / 聽 / listening)
5. olvasás (vācana / 披讀 / reading)
6. megjegyzés (udgrahaṇa / 受持 / memorising)
7. kifejtés (prakāśana / 正開演 / explaining)
8. szavalás (svādhyāya / 諷誦 / reciting)
9. értelmezés (cintana / 思 / considering)
10. gyakorlás (bhāvanā / 修 / meditating)

Az én a cselekvő és a tapasztaló. Cselekvés és tapasztalás a hat érzékterület és az öt halmaz keretein belül történhet, így az én megállapítása ezek bármelyikével való azonosulásban vagy eltávolodásban történik. Az eltávolodás, a disszociáció, valaminek a tagadása az én viszonyában, hogy az nem én vagyok, az nem az enyém. Az azonosulás, az asszociáció, valaminek az állítása az én viszonyában, hogy az én vagyok, az az enyém.

Az eltávolodás a nemlét véglete, az okság tagadása, amikor a tettek és következmények tekintetében nem látjuk a kapcsolatot, amikor nincs felelősségérzet, nincs figyelmesség, nincs törődés.
Az éntelenség és üresség tanításait könnyű összetéveszteni a nemlét végletével, s ilyenkor egyrészt tagadjuk a hajlamok, a szennyeződések, az üdvős és káros tettek és tapasztalatok meglétét, illetve jelentőségét, másrészt pedig belsőleg letagadjuk, hogy a felmerülő gondolatokhoz és érzésekhez közünk lenne, s ehelyett egy semleges megfigyelő állásponttal próbálunk azonosulni. Mindeközben nem vesszük észre, nem tudatosítjuk, hogy ez a fajta tagadás nem működik, mert továbbra is szenvedünk az élet változásai közepette, minthogy a testi és tudati jelenségek továbbra is megjelennek, s csak egy jövőbeli képzelt nyugalom után sóvároghatunk.

Az azonosulás a lét véglete, egy állandó lényeg állítása, ami mindenek előtt és fölött van. Ez teszi személyessé az eseményeket és élményeket, amikor hibáztatjuk magunkat vagy másokat, amikor élvezünk vagy elszenvedünk dolgokat, amikor meg akarunk szerezni valamit, valamilyenné lenni akarunk, vagy valaminek tartjuk magunkat, illetve mindez másokra vonatkoztatva is.
Gondolati szinten fontosnak, igaznak, jelentőségteljesnek, valódinak tartjuk a saját véleményünket, s érzelmileg önmagunk áll a középpontban, mint akit megbántottak, akit szeretnek, akitől követelnek, akit elismernek, akitől elvesznek, akinek adnak, aki jelentéktelen, aki fontos, s hasonlóképpen mások irányában is. Az azonosulás mindig pillanatnyi, ahogy valamilyen testi vagy tudati jelenséggel azonosítjuk magunkat, vagy tartjuk magunkénak, s mindeközben nem vesszük észre, hogy ezen élmények és tapasztalatok változnak, átalakulnak, elmúlnak. Mert a felmerülő benyomások állandótlanok, ezért ténylegesen sosem sikerül megtartani semmilyen azonosságot, így a tartósság, a megbízhatóság, a biztonság után sóvárgunk és mindig elégedetlenek maradunk.

A Buddha tanította közép út, ami nem esik sem a lét, az örökkévalóság, sem a nemlét, a megsemmisülés végletébe. Ezen végletek helyett a függő keletkezést tanította, ami hétköznapibb kifejezésekkel a lélek nélküli újraszületés, míg gyakorlati módon a közvetlen tapasztalatban megfigyelhető testi és tudati folyamatok állandótlansága és éntelensége.

Azonosulás és eltávolodás együtt jár, mert miközben valamilyen testi vagy tudati benyomással azonosulunk, addig másoktól eltávolodunk, s miközben eltávolodunk egyes tapasztalatoktól, ezzel együtt azonosulunk másokkal. Az azonosulás a tapasztalat megjelenésére figyel, s nem veszi észre a megszűnést, míg az eltávolodás a megszűnésre összpontosít és figyelmen kívül hagyja a megjelenést. Ezért hogy felszámoljuk az én téves képzetét, a testi és tudati tapasztalatok állandótlanságának észrevételével és megfigyelésével tudunk dolgozni. Hogy észrevegyük, ehhez emlékezni kell, észben kell tartani a tanításokat, míg ahhoz, hogy megfigyeljük, tudnunk kell a figyelmünket irányítani. Így a Dharma megismerése és elsajátítása igényli, hogy tanuljunk, s azt is, hogy a tudatunkat képezzük annak elnyugtatásával és összpontosításával.

Két szinten fontos nézni azt, hogy valami milyen jelentőséggel bír.
A cselekedetek szintje, ami a testi és a szóbeli tetteket jelenti. Itt az első szempont, hogy ártalmas-e az adott tett, tehát másoknak okoz-e fájdalmat, bánatot, szomorúságot, keserűséget, szenvedést. Az ártó tetteket mindenképp érdemes elkerülni. A második szempont, hogy hasznos-e a tett másoknak, tehát ettől boldogabb, elégedettebb, nyugodtabb, békésebb lesz-e a másik. Avagy, ahogyan a Dhammapada összefoglalja, kerüld a rosszat és tedd a jót!
A tudat szintje, ami az érzelmeket és gondolatokat jelenti. A mérlegelési szempont az, hogy valami káros vagy üdvös tudatállapotokat hoz létre, illetve erősít. A káros tudatállapotok, egyebek mellett, a sóvárgás, a harag, az izgatottság, a tompaság, az önhittség, és a bizonytalanság. Az üdvös tudatállapotok pedig többek között a kedvesség, az együttérzés, a nyugalom, a figyelmesség, és a türelem.
A cselekedetek mindig a tudati tényezőkből következnek, így mielőtt valamit tennél, azt hasznos nézni, hogy mi a szándék mögötte, mi az indíték. Itt derül ki, hogy épp a vágyakozás vagy az ellenszenv, a sóvárgás vagy a harag vezérel. Attól függően, hogy melyiket éled ki, az a mögöttes tudatállapot erősödik, s így maradnak fenn a különféle káros hajlamok, amik újabb és újabb szenvedéshez vezetnek. Az első lépés a szenvedés csökkentésére, a tudat megnyugtatására épp ezért az ártalmas tettek kerülése. Aztán fokozatosan el lehet jutni odáig, hogy már akkor észrevegyük valamely káros tényező felmerülését, amikor az még csak apró gondolat formájában létezik, ehhez azonban szükséges a tudat működésének megértése tanulás útján, s közvetlen felismerése megfelelő gyakorlatok segítségével.

A buddhizmus a személyiségünkből fakadó problémák megoldása. A bajok az érzelmek vezérelte tettek következményei, míg az érzelmeket a nézetek idézik elő. A nézetek az emberekről és minden egyébről meglévő vélekedéseink, melyeket igaznak és valódinak tartunk. Megvizsgálva egy vélemény mibenlétét, világossá válik, hogy nem több épp felmerülő és nyomtalanul tovatűnő gondolatnál, aminek sem eredete, sem fennállása, sem célja nincsen. Így kiderül, hogy minden aggodalom és sóvárgás, amik a mindennapjainkat uralják, alaptalanok (mert nincs min megállniuk), lényegtelenek (mert önmagukban értelmetlenek), és haszontalanok (mert nem szolgálnak semmilyen célt). Bármilyen helyzetben is legyünk, bármilyen tudatállapot is uraljon el, ha alaposabban megnézed, csak a saját tartalmatlan képzeteidet találod. Ahogy egyértelművé válik, hogy nincs igazság, amit vallhatnál, már meg is szabadultál attól az érzelmi-gondolati zavartól. Ha ez mégis nehezedre esne, akkor összpontosíts a légzésedre, s ha kell, szándékosan lassítsd azt le, avagy vegyél pár mély levegőt.

A különbség aközött, amikor valami jó vagy rossz dolog történik egy távoli helyen ismeretlen emberekkel, és amikor velünk történik ez, hogy az előbbi esetben nincs érzelmi bevonódásunk, míg az utóbbi során nagyon is van. Ebből láthatjuk, hogy az én gondolatából miként jelennek meg az érzelmek. Szemlélődve a függő keletkezés törvényén világossá válik, hogy nem létezik semmilyen én, mert nem csak nincs irányítója a történéseknek, hanem még tapasztalója sem.

"Az eredeti bölcsesség annak az igazságnak a megértése, hogy minden dolog oksági feltételekből keletkezik, nincs öntermészetük, és ezert üresek. Ennek a hat páramitának a lényege a bölcsesség, és a bölcsesség útja a bódhiszattva út."
(Taixu: The Practice of Bodhisattva Dharma, p 40; tr Lok To)

"Tisztán látni a Buddha tudatát azt jelenti, hogy látjuk: nincs igazi én. Ezt megértve nem engeded, hogy az "én" becsapjon. Minél tisztábban látsz, annál békésebb lesz a tudatod."
(Jen-chun: Great Bodhi Mind, p 52)

A létforgatag az, amikor a fájdalmas dolgokat nem akarjuk, a kellemes dolgokat pedig akarjuk. Ez a szüntelen sóvárgás sosem ad nyugodt elégedettséget, mert minden változik pillanatról pillanatra. Ha meg akarjuk valósítani a nyugodt elégedettséget, akkor pontosan a változást kell megértenünk, és felismerni, hogy a sóvárgás alapja az a tévhit, hogy vannak állandó élmények. Erre a megértésre úgy tehetünk szert, ha nem csupán megértjük, hogy minden változik, hanem megvizsgáljuk a saját élményeinket, ahogyan azok megjelennek, mint látvány, hang, szag, íz, testérzet és tudatfolyamat. Ezt a vizsgálatot mindenki meg tudja tenni, ha a magyarázkodások és elméletek helyett a közvetlen megélésre fordítja a figyelmét. Ehhez elegendő leülni, majd azt nézni, miként merülnek fel és tűnnek el pillanatról pillanatra az hatféle érzékterület jelenségei. Ekkor nyilvánvalóvá válik személyes valóságunk igaz természete, ami maga a nyugodt elégedettség.

A tudat alaptermészete nyugodt és éber, túl van gondolatokon és érzéseken. Erre az alaptermészetre való támaszkodás azt jelenti, hogy nem véleményekben és érzelmekben keressük a megoldásokat, az igazságot, hanem elengedjük őket. Ilyen értelemben az alaptermészetre támaszkodás a nem támaszkodás. A dolgok tekintetében ez úgy működik, hogy bármit is csináljunk, nem alkotunk belőlük semmilyen végsőt, semmilyen nagyot, de nem is kicsinyítjük le feleslegessé és értelmetlenné.

A tudat alaptermészete nem csak nyugodt és éber, hanem a kiváló tulajdonságokkal is rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy a rossz és gonosz dolgok mind a zaklatott, ragaszkodó tudatból keletkeznek, mikor az ember teljesen elveszik a maga alakította nézeteiben és lelkiállapotában. A sóvárgás, az utálat és az érdektelenség mind olyan állapotok, amikor ki akarjuk erőszakolni a magunk igazát. Ennek az erőszakosságnak az elengedésével megjelenik magától a figyelmesség, a megértés, a kedvesség és a türelem. Ezek a kiváló tulajdonságok.

Mindig mindenkinek lehetősége van arra, hogy felhagyjon a kötődéseivel a berögződött nézetekhez és az erőszakos indulatokhoz. Elegendő egy pillanatra eszünkbe juttatni, hogy a tetteink, a szavaink és a gondolataink mind a tudat alaptermészetéből jelennek meg és oda térnek vissza. És amikor jelen vannak, akkor pontosan a tudat alaptermészetében, az éber jelenlétben vannak. Így ami számít, az az, hogy felismerjük-e az alaptermészetet, vagy pedig elveszünk a vélt igazságokban és a gerjesztett érzésekben. Ha felismerjük, akkor szabadságot, tudatosságot és együttérzést találunk. Ha nem, akkor csak ugyanazt a mókuskereket forgatjuk tovább, mint eddig mindig is.

風穴垂語云。若立一塵。家國興盛。不立一塵。家國喪亡。雪竇拈拄杖云。還有同生同死底衲僧麼。 (T48n2003, p193, b4)

Fengxue beszédet tartott:
- Ha felállítunk egy atomot, a haza virágzik. Ha nem állítunk fel egy atomot, a haza elpusztul.
Xuedou felemelte botját és így szólt:
- Van-e itt a szerzetesek közt olyan, aki ugyanúgy születik és ugyanúgy hal meg?
(Kék szikla, 61. eset)

Ha van álláspontunk, abból kiindulva világokat teremtünk. Ha nincs álláspontunk, semmink sem marad. Van-e olyan, akinek születés és halál, keletkezés és pusztulás egyforma?

A madhjamaka érvelés megértéséhez fontos tisztán látni, hogy pontosan mi is az, amit cáfolnak. A tárgya az érveknek a lényegiség, az önvaló, a független lét. Ez a lényegiség az a nézet, hogy valami van önmagában, eredendően és változatlanul. Ilyen lényegiség az "én", amiről úgy gondolkodunk, hogy miközben változik a testünk, a tapasztalataink, az érzéseink és a gondolataink, "én" attól még ugyanaz maradok, hiszen régen azok az "én" gondolataim voltak, ahogyan a mostaniak is az "én" gondolataim, és a jövőben is az "én" gondolataim lesznek. De valójában ilyen változatlan "én" nincsen. Hasonlóképp viszonyulunk a tárgyakhoz is, mikor azt mondjuk, hogy a "szék" az barna, ha átfestem, akkor ugyanaz a "szék" piros. Ha a "széknek" eltörik egy lába, akkor ugyanannak a "széknek" hiányzik a lába, majd az a "szék" kap egy újat. De valójában "szék", önmagában, lényegiségként, mint olyan nincs. Ettől még úgy viszonyulunk hozzá, mintha lenne. A madhjamaka érvelése szerint pont azért lehetséges az, hogy a széknek eltörik a lába és kicseréljük, mert a szék nem egy állandó, változatlan dolog. És ez a konkrét tapasztalataink szerint is így van. Ha a szék nem változna, akkor vagy mindig meglenne az összes lába, vagy sosem lenne meg. Innen tudhatjuk, hogy a "szék" csak egy fogalom, hiszen a lábakon, ülőlapon és háttámlán kívül nincs semmilyen szék.
Ez az öt érvelés a leggyakoribb szemléletmódokat veszi át, ahogyan gondolkozunk a dolgokról, illetve magunkról. Ha több érvelés is idegenül hangzik, az annyira nem meglepő, minthogy kezdetben különböző indiai buddhista és nem buddhista nézetekkel szemben dolgozták ki őket. De ha átgondoljuk kicsit, akkor számos mai elképzelésre is jól alkalmazhatóak. Az első négy érvelés speciális esetnek mondható, míg az ötödik, a függő keletkezés érve, egyetemes.Gyakorlatilag azonban bármelyikkel megérthetjük, hogy miért nem létezik semminek sem önálló lényegisége.

önazonosság (egység-sokaság)

Bármiről is legyen szó, az vagy egy egység, vagy pedig sokaság, vagyis több részből áll. Harmadik lehetőség nincs. Ha például egy emberi testről beszélünk, akkor az áll a fejből, a törzsből és a végtagokból. A kar áll felső és alsó részből, illetve a kézből. A kézen ujjak vannak, az ujjak percekből vannak, az ujjpercek állnak bőrből, húsból, csontból. És így tovább bonthatjuk a legapróbb részecskékig. De ha azt gondoljuk, hogy minden nagyon apró részecskékből is áll, ezek a részecskék is tovább bonthatóak. Mert még egy látszólag oszthatatlan, részekből nem álló részecskének is kell legyen kiterjedése, kell lennie oldalainak, ami a többi részecskéhez képest van. Így a legapróbb részecskének is beszélhetünk hat oldaláról, hogy elől, hátul, jobbra, balra, felül, alul. Majd ezeket is tovább bonthatjuk a végtelenségig. Ezért aztán nem találunk semmilyen alapvető egységet, amiből minden felépül. Egység híján pedig sokaságról, részekről sem beszélhetünk.
A tudat sem képez egységet, mert van látás-tudat, hallás-tudat, szaglás-tudat, ízlelés-tudat, testérzet-tudat és elme-tudat. Ennek a hat tudatnak is aztán vannak különböző tudatosságaik, attól függően, hogy épp mi a tapasztalás. Például a látás-tudatosság lehet egy bútor, egy ház, egy kocsi vagy egy ember látványa. Itt is, minthogy egységről nem beszélhetünk, nincs sokaság sem, nincsenek végső részek.

ok (én-más)

-önmagából
Az önmagából keletkezés nézete az, hogy valami saját magának az oka. Ez lehet egy olyan nézet, mint hogy a világ egyetlen erőből, energiából van, és ez hoz létre mindent, de valójában amit létrehoz, az is ugyanaz az erő. De lehet egy olyan nézet is, hogy valaki pusztán magától tesz valamit, tehát az ok önmagában van. Ha viszont megvizsgáljuk, akkor lehetetlen, hogy valami önmagának legyen az oka. Amennyiben valami magától jön létre, akkor újra és újra önmagát hozza létre, anélkül, hogy bármit is létrehozna, hiszen már eleve létezik. Az ok ekkor ugyanaz lenne mint az okozat, amit azt jelentené, hogy valójában nincs sem ok, sem okozat, így létrejövés sincs.
Egy ellenérv lehet, hogy olyan nem jöhet létre, ami nincs, tehát az okozatnak már benne kell lennie az okban. A felvetés hibás, mert ha már létezik valami, akkor nincs értelme annak, hogy létrejöjjön, így az okban lévő okozatot nem kell az oknak okoznia, mert már ott van. Erre válasz lehet az, hogy az okban csak mint meg nem nyilvánult van jelen, majd okozatként lesz megnyilvánult. Ez azonban ugyanannyi, mint azt mondani, hogy a semmiből jön létre valami, mert ha az okban nem látható sehogyan sem az okozat, akkor az nincs ott. Továbbá, ha minden eleve létezik az okban, akkor abból az következik, hogy minden van minden időben.

-másból
Valami vagy azonos, vagy különböző, harmadik lehetőség nincs. Ha egy dolog másból jön létre, akkor bármi bármiből létrejöhet, hiszen akkor is valami különbözőből jön létre.
Ellenérv lehet, hogy a meggymag és a meggyfa közt létezik folytonosság, míg a tökmag és a meggyfa között nem létezik ilyen. De mert az oknak mindenképp meg kell előznie az okozatot, ezért egyszerre sosem létezhetnek. Mivel egyszerre nem létezik ok és okozat, így összehasonlítani sem lehetséges valójában a kettőt, aminek eredményeképpen az azonosság és a különbözőség puszta elméletek és nem közvetlen tapasztalat. Mert az ok megelőzte az okozatot és az ok nem létezik akkor, amikor az okozat, folytonosságot nem lehet megállapítani. Ezen felül, minthogy az ok mindenképp más, mint az okozat, a folytonosság feltételezése nem változtat semmit a különbözőségen, így az eredeti érvet nem cáfolja. További ellenérv lehet, hogy az ok és okozat úgy váltja egymást, mint a hullám, vagy a mérleg, ahol amikor az egyik fokozatosan süllyed, úgy a másik fokozatosan emelkedik. De így sem állapítható meg a kapcsolat a kettő között, mert nem lehet találni egy olyan pillanatot, amikor az ok és okozat egyszerre van jelen.

- önmagából és másból
Gondolhatná valaki azt, hogy a keletkezés az önmagából és másból is történik, miként egy cserépvázát is egyrészt agyagból készítenek, másrészt a fazekas készíti. Amiként azt már tisztáztuk, hogy keletkezés nem létezhet sem önmagából, sem másból, a kettő együttes állítsa mindkét cáfolatot magával vonzza.

- egyikből sem
Ha létezne ok nélkül keletkezés, akkor vagy minden folyton létrejönne, vagy soha semmi nem keletkezne, mert nem lenne semminek sem szüksége okra.

okozat (lét-nemlét)

Az okozat vizsgálatánál két eset merül fel. Valami olyan jön létre, ami létezett, vagy olyan, ami nem létezett. Ha már létezett, akkor nem kellett létrejönnie. Ha nem létezett, akkor mivel ami nincs, az nem keletkezhet, így ebben az esetben sincs okozat. Ha azt mondaná valaki, hogy létezik is meg nem is, akkor mindkét előző ellenvetés illik ide. Olyan, hogy sem létező, se nem létező pedig nincs.

ok-okozat (egyből-sokból)

Az ok és okozat együttes vizsgálatánál négy eset van. Egy okból egy okozat, egy okból sok okozat, sok okból egy okozat, sok okból sok okozat.
Egy okból egy okozat nem lehetséges, mert akkor az egyik pillanatban levő ok csak a következő pillanat egyetlen okozatát eredményezné, tovább pedig nem tartana a hatása, aminek eredményeképp egy gondolatból csak egyetlen rákövetkező gondolat lehetne, de több már nem, így aztán nem lehetne semmit sem tovább gondolni.
Egy okból sok okozat nem lehetséges, mert akkor az ok egysége, avagy a sokaság hiánya, nem jelenne meg az okozatban, ezért a sokasága ok nélküli lenne, továbbá egység híján kapcsolatot sem lehetne megállapítani ok és okozat között.
Sok okból egy okozat nem lehetséges, hasonlóan az előzőhöz képest, csak fordítva. Vagyis az okozatban sem a sokaság, sem az egység hiánya nem jelenik meg, így nincs kapcsolat, az egység pedig ok nélküli.
Sok okból sok okozat nem lehetséges, mert akkor az okok mindig számos okozatot hoznának létre, így például a különböző építőelemekből nem egy ház jönne létre, hanem sok.

függőség

A kölcsönös függőség jelenti egyrészt a fogalmi viszonylagosságot is, vagyis az olyan eseteket, mint hogy egy dolog mindig csak valami máshoz képest nagy vagy kicsi, hosszú vagy rövid. Másrészt jelenti a függő keletkezést, vagyis hogy a dolgok sosem önmagukban léteznek, hanem különböző okok és feltételek szerint jönnek létre. Minthogy önmagukban nincsenek, ezért nem lehet azt mondani, hogy valójában léteznének. Mivel függőn keletkeznek, azt sem lehet mondani, hogy valójában nem léteznek. Mert függőn keletkezik, ezért valójában nem keletkezik, annak következtében, hogy önmagában nincs, tehát nincs olyan valami, ami más dolgoktól függene, pont azért, mert függő létező. A függő létezés valósága miatt lehetséges a hétköznapi valóság, mert ha léteznének dolgok önmagukban, akkor nem beszélhetnénk változásról, változás híján pedig nincs sem cselekvés, sem tapasztalás.

források:
Karl Brunnhölzl: Center of the Sunlit Sky, p. 235-262
Jamgön Mipham Rinpoche: Four Great Logical Arguments of the Middle Way

Ötféle vágy tartja fogva az embert: vágyakozás látványok, hangok, szagok, ízek és testérzetek után. Hasonlóan ötféle vágy, konkrétabb megfogalmazásban: vágyakozás gazdagság, hírnév, szex, étel-ital és alvás után. Ezek a testi vágyak, amik elégedetlenséget, fájdalmat és csalódottságot okoznak.

A test szemlélése

A test az öt érzékszervi tapasztalatokból áll. Amikor a testről beszélünk, akkor az az amit látunk, hallunk, érezzük a szagát, az ízét és meg tudjuk fogni. Amit nem tudunk az öt érzékszervi tapasztalat egyikével sem érezni, azt legfeljebb elgondolhatjuk. De ha testileg tapasztaljuk, akkor nincs szükség a képzeletre. Ha kellően elcsendesedtünk, akkor mindenféle magyarázkodás nélkül, pusztán éljük meg, ahogyan az öt érzékszervi benyomás áramlik, megjelenik és eltűnik. Ha az öt egyszerre túl sok, akkor tehetjük ezt egyetlen érzéki benyomással is, bármelyikkel. Ne akarjunk semmit se kezdeni velük, nem döntsük el, hogy ez jó vagy rossz, ne akarjuk fenntartani vagy elzavarni, csak hagyjuk nyitottan az érzékszerveinket. Ha így figyelünk, akkor ezek a tapasztalatok nem kint és nem bent vannak, nem kintről jönnek befele és nem bentről mennek kifele. Csupán jönnek és mennek. Sőt, ha jobban megnézzük, még csak azt sem tapasztaljuk, hogy valahonnan jönnének, valahol lennének vagy valahova mennének. Ekkor van az, hogy az érzékszervi tapasztalatokat a közvetlen valójuk szerint szemléljük, mint amiket sem lerögzíteni, sem megragadni nem lehet.

Miközben nem lehet a tapasztalatokat lerögzíteni valahol, mégis a dolgok összefüggnek egymással és kölcsönhatásban állnak. Annak, hogy épp ülünk, állunk, fekszünk vagy sétálunk, különböző hatásai vannak. Ha sokáig felemelve tartjuk a karunk, elfárad, ha pedig ráfekszünk, akkor elzsibbad. Tehát a tapasztalatok változnak, áramlanak és folyamatos hatással vannak egymásra. Amikor a nevünkön szólítanak minket, akkor először odafordítjuk a fejünket, majd odamegyünk, utána pedig beszélgetünk. Fordított sorrendben nem igazán szokott ilyen történni. Ez is a dolgok természetes rendje, aminek megértésével képesek vagyunk a világban mozogni, tevékenykedni, kocsit vezetni és házat építeni.

Bár a különféle érzékszervi ingerek folyamatosan áramlanak, ezek többségéről nem veszünk tudomást, míg egyeseket megragadunk, kiemelünk, mint szépek vagy csúnyák, élvezetesek vagy visszataszítóak. Ez az érdektelenség, sóvárgás és ellenszenv hármasa, amivel megkülönböztetjük a látott, hallott, érzett dolgokat. Amint megragadunk az öt érzékszervi benyomás közül egyet, megjelenik az elégedetlenség. Ha tetszik, akkor elégedetlenek vagyunk, mert el fog múlni. Ha nem tetszik, akkor elégedetlenek vagyunk, mert megjelent. Ezt figyeljük meg a saját tapasztalatainkban is, ahogyan egy szép látványra rátapad a szemünk, vagy ahogy egy kellemetlen íztől eltorzul az arcunk. Elég lehet az is, ha ezekre csak gondolunk, máris magukkal ragadnak. Mindezen alkalmakkor nem ismerjük fel a testi tapasztalatok valódi természetét, mint folyamatosan változóakat. Ha viszont látjuk, hogy a ragaszkodásból hogyan következik elégedetlenség, a nem ragaszkodásból pedig elégedettség, akkor képesek vagyunk elengedni a kötődésünket.

Mikor elnyugtatjuk a testünket, akkor ideiglenesen eltűnnek az olyan késztetések, mint a vágyódás és az utálat, de a meditációt követően ezek visszatérnek. Ha viszont belátjuk, hogy milyen módon jelenik meg az elégedetlenség és ez hogyan szüntethető meg, akkor ezzel magát a késztetést, ami az elégedetlenséghez vezet, folyamatosan gyengítjük. Ezért van az, hogy az elnyugtatás gyakorlását a belátás gyakorlása kell kövesse. Másrészt azonban, ha a tudat nem nyugodt, akkor képtelenek vagyunk felismerni a helyzetet, mert teljesen magukkal ragadnak az érzéki tapasztalatok.

Az elme olyan, mint az ágról ágra, fáról fára ugráló majom, ami egyik dolgot ragad meg a másik után. A gondolatok áramlanak, mint a hegyről leömlő zúgó folyó. Egyetlen pillanat alatt is tucatnyi gondolat jelenik meg és foszlik szét. De mindaddig észre sem vesszük ezt a hatalmas hangzavart, amíg el nem kezdünk odafigyelni, mi is történik a tudatban.

A gondolatok elnyugtatása

Minden olyan tapasztalatot, amit nem az öt testi érzékszervvel fogunk fel, gondolatnak nevezhetünk. Az érzelmekről volt már szó, ezek a legerősebb, legáthatóbb gondolatok, amik betöltik a tudatot. Amikor képzelődünk, vagy ábrándozunk, az elmében az érzékszervi benyomások jelennek meg, mint látványok, hangok, érzetek. Gyakran van, hogy magunkban beszélünk, megfogalmazunk az elménkben mondatokat, véleményeket, elképzeléseket, ezeket szoktuk általában gondolatoknak hívni, illetve fogalmaknak. Csakhogy nem kell kimondani, szavakba önteni mindent magunknak ahhoz, hogy el tudjunk igazodni a dolgok között, egyszerűen tudjuk, hogy mi micsoda, elég csak ránézni, ezeket mondhatjuk képzeteknek. Összefoglalva, a durvább, feltűnőbb tudattartamoktól a legfinomabbakig, vannak érzelmek, képzeletek, fogalmak és képzetek.

Hogy lecsendesítsük a gondolatainkat, ehhez meg kel kötnünk az elménket, miként egy hajót is le kell horgonyozni, hogy ne vigyék el a hullámok. A hétköznapok során amikor azt mondjuk, hogy lekötjük magunkat, az azt jelenti, hogy valami érdekes vagy fontos dolgot csinálunk, ami igen sok elmebeli tevékenységgel jár. A meditációban a lerögzítés az az egyetlen tárgyon való tartózkodást jelenti, amitől nem térünk el. Ez az összeszedettség.

Az összpontosítás tárgya bármi lehet. Ami fontos, hogy egyetlen dolog legyen és lehetőleg olyan, ami nem további gondolatok létrehozására serkent. Gyakori meditációs tárgyak a légzés, mantra, buddha szobor vagy kép, kavics, bot. Az összpontosítás minősége sokkal fontosabb azonban a tárgynál. A figyelem legyen szilárd és nyugodt. Ha túl feszes, akkor az fárasztó és izgatottságot teremt az elmében, ami akár testi fájdalomként is megjelenhet. Ha túl laza, akkor a figyelem tompa és homályos lesz, aminek eredményeként akár el is alhatunk. A szilárd figyelem megmarad a tárgyon, a nyugodt figyelem nem kalandozik el a tárgytól.

A nehézség az összpontosítás során, hogy nagyon könnyen elkalandozunk. Az éberség a meditáció során az, amikor észrevesszük, hogy eltértünk a meditációs tárgytól és visszatérünk a tárgyhoz. Fontos, hogy mikor észrevesszük az eltérést, akkor ez ne további gondolatok oka legyen, ne kezdjünk új gondolatmeneteket ebből kiindulva, hanem minden magyarázat és fogadkozás helyett csak térjünk vissza a tárgyhoz. Ne feledjük, hogy az elme képzése gyakorlást igényel, ezért a fokozatos edzéssel egyre tovább tudjuk fenntartani az összeszedettséget. De ne erőlködjünk rajta és ne bánkódjunk miatta, mert mindkettő eltérít a szilárd nyugalomtól.

Mialatt a meditációs tárgyra figyelünk, természetszerűleg jelennek meg benyomások a hat érzéktartományban. Különféle hangokat hallunk, viszketést, meleget, zsibbadást érzünk, eszünkbe jutnak múltbeli, jelenbeli és jövőbeli dolgok. Mindezekkel semmi dolgunk sincsen, ne foglalkozzunk velük, maradjunk meg a meditáció tárgyánál. Ha fenn akarjuk tartani vagy meg akarjuk szüntetni őket, azzal eltérünk a tárgytól, a figyelem meginog, a nyugalom elvész. Az is lehet, hogy ha valamikor egy meditáció alatt valamilyen kellemes érzésünk volt, akkor azt szeretnénk, hogy megint jelenjen meg az az érzés, csakhogy ezzel szintúgy eltérünk a tárgytól.

A légzés figyelését véve példaként, a gondolatok elnyugtatásának különböző fokozatai vannak. Hogy az éberséget fenntartsuk, először számoljuk a légzéseket, ahol egy teljes belégzés és kilégzés számít egynek, egészen tízig, majd kezdjük elölről. Itt a légzésre figyelünk, miközben a számolással egyrészt rásegítünk a figyelem erősségére, hogy ne kalandozzunk el, másrészt támogatjuk az éberséget is, hogy könnyebben észrevegyük, ha már nem a légzést követjük. A nehézsége, hogy a légzés figyeléséről áttérhetünk a puszta fejben számolásra, tovább menve pedig a számolás automatikussá válik és teljesen elkalandozunk. Tehát a légzés a figyelem tárgya, a számolás a segítség. Ha fenn tudjuk tartani a figyelmet a légzésen, akkor a számolás idővel felesleges teherré válik, ezért el is hagyhatjuk, megmaradva a légzésnél. Még ha rövid időre el is kalandoznánk, a figyelmet könnyen vissza tudjuk helyezni a légzésre. Ahogy figyeljük a légzést, eljutunk arra a pontra, ahol a lélegzés folyamata teljesen magától történik, ami azzal az érzéssel járhat, hogy nem mi lélegzünk, csupán megfigyeljük. A figyelem ezzel fokozatosan leválik a légzésről, aminek eredményeképpen elérjük azt a pontot, hogy nem tapasztaljuk a légzést, de a figyelem szilárd nyugalma megmarad. Ez az, amikor a meditáció tárgy nélkülivé válik. A nehézség az elején az, hogy megijedünk és azt gondoljuk, meg fogunk fulladni, ami természetesen nem következik be. Az eltérést a mozdulatlan összeszedettségtől itt elég könnyű észrevenni, mert általában együtt jár azzal, hogy újra megjelenik a lélegzet érzete. Ha eljutottunk a tárgy nélküli szilárd nyugalomhoz, akkor továbbra sincs más dolgunk, mint megtartani az összeszedettséget.

A fenti példa a meditáció fokozatairól nem arra szolgál, hogy valamilyen útvonalat vagy célt jelöljön ki, csak megmutatni, hogy a gondolatok elnyugvásával egyre kevesebb szükség van arra, hogy valamilyen konkrét tárgy legyen a tudatnak az, ami megköti. A lényeg minden esetben az, hogy a figyelem legyen mozdulatlan és éber.

Rengeteg érzelmünk van és ezek az érzések különböző intenzitással jelennek meg egyetlen napon belül is. De ha leegyszerűsítjük, akkor három fő érzelemről beszélhetünk: vágy, harag, érdektelenség, melyek a kellemes, kellemetlen és semleges érzéssel járnak együtt. Ami kellemes, azt akarjuk; ami kellemetlen, azt nem akarjuk; ami semleges, az nem érdekel.

Az érzelmek elnyugtatása

A történetekből, melyeket gyerekkortól kezdve hallgatunk, azt tanuljuk, hogy az érzelmek jók, az érzelmek tesznek minket emberré. Azt is megtanuljuk, hogy mikor mit kell(ene) éreznünk, mikor szomorú az ember, mikor boldog, mikor nevet és mikor sír, mikor jogos a harag és mikor jogtalan, mikor felemelő a szerelem és mikor vak. Van, hogy azt csináljuk, amihez kedvünk van, és van, hogy azt, amihez nincs. Sokszor pedig megesik az is, hogy számunkra teljesen érdektelen amit csinálunk. Vannak jó és vannak rossz pillanatok, mondják, ez az élet. Amúgy pedig élvezni kell az életet, ki kell élni magunkat, különben megbánjuk. Így az érzelmek egyrészt a kulturálisan meghatározott életfilozófia szerves részei, másrészt a személyes életünk szembetűnő meghatározói.

Hogy képesek legyünk elnyugtatni az érzelmeinket, először is tudatában kell lennünk a jelenlétüknek. Ameddig észrevétlenül is az érzelmek hatására cselekszünk, lehetetlen bármit is kezdeni velük, hiszen nem is tudunk róluk. Ezért elengedhetetlen először is az erkölcsi előírások követése általában - amik korlátok közé szorítják a cselekedeteket, megakadályozva ezzel az érzelmek felügyelet nélküli kiteljesedését - másrészt a meditációs gyakorlat során a test fegyelmezése, ami szinte kényszeríti a figyelem irányának átmozdulását a külső eseményekről a belsőre.

Számos módszer létezik a buddhizmusban, amikkel kezelésbe tudjuk venni a saját érzelmeinket. Az egyik ilyen általánosan használható módszer, ha a légzésre összpontosítjuk a figyelmünket. A légzés gyakran tükrözi az érzelmi állapotunkat, ezért ha visszatérünk az egyenletes, nyugodt légzéshez, az az érzelmeket is elcsendesíti. De ha csak annyit teszünk, hogy a figyelmünket megtartjuk a légzésen, függetlenül attól, hogy az milyen, akkor már ez az összeszedett figyelem is hagyja az érzelmeket elnyugodni, egyszerűen azért, mert nem tápláljuk azokat tovább.

Ha konkrétabban a vággyal, haraggal és érdektelenséggel dolgozunk, akkor ellenszerekről beszélünk, amik orvosolják a problémát. A vágy ellenszere a visszataszítóság, a harag ellenszere az együttérzés, az érdektelenség ellenszere a Buddha felidézése.

Amire vágyunk, az szép, tiszta, kiváló és tökéletes. De ha valami ronda, undorító, koszos, torz, hiányos vagy törött, akkor azt egyáltalán nem akarjuk magunknak. Mivel a vágyak közül a legerősebb a nemi vágy, továbbá a saját testünkhöz való ragaszkodás, ezért hagyományosan a test visszataszító voltán való meditációt gyakorolják a szerzetesek, ami elsősorban a holttest bomlásának tíz szakaszát jelenti, másodsorban a harminckét testrész feletti szemlélődést. Mindezt leegyszerűsíthetjük magunknak a hajra, testszőrzetre, körmökre, fogakra, bőrre és belsőségekre, avagy a test külső és belső részeire. Az idő szempontjából pedig az öregségre és a test lebomlására. Például van egy számunkra vonzó arc (eleve, ha már csak azt nézzük, hogy egy arc az, ami vonzó, nem pedig egy ember, csökkentheti a vonzódást), akkor elgondoljuk, hogy ez az arc hogyan öregszik, a bőr miként lesz ráncos, száraz, foltos, egyenetlen; a haj megőszül, megritkul, töredezett lesz; a fogak megkopnak, elszíneződnek, meghibásodnak, kihullanak. Ez az öregedés elkerülhetetlen folyamata, amit megannyi kémiai és sebészeti úton próbálnak álcázni. A saját testünk is ugyanígy öregszik, mi több, egyszer meg is halunk, a test pedig fokozatosan elbomlik, felpüffed a has, elszíneződik a bőr, férgek lepik el, a bőr és a hús leválik, a megmaradt csontok pedig széthullanak és elporladnak. Azt is el lehet gondolni, hogy az embereket legfeljebb a bőrükig tartjuk szépnek - de még ekkor is csak ha távolabbról nézzük, míg közelről a bőr nem épp kívánatos - a bőr alatt azonban megannyi undorító dolog van. Úgy is mondhatjuk, az ember két lábon járó szarzsák. A testen kívül természetesen bárminek a visszataszító voltán szemlélődhetünk, figyelembe véve azt, hogy minden különböző részekből van, illetve hogy a felszín alatt már egészen mást találunk, mint amit elsőre látunk. Például vannak, akik azért mondanak le a húsevésről, mert felismerték, hogy mekkora szenvedéssel jár az az állatoknak. Vagy vannak, akik nem vásárolnak olyan termékeket, amikkel bűnözőket, diktatúrákat és háborúkat támogatnak. Ez a felszín megkapargatása.

A harag ellenszere az együttérzés, illetve a négy mérhetetlen (kedvesség, együttérzés, együtt örvendezés, egykedvűség). Az együttérzés annak megértéséből fakad, hogy mások is ugyanúgy éreznek fájdalmat és szenvedést, mint mi magunk. A meditáció a négy mérhetetlenen csökkenti és megszünteti a haragot, amit másokkal szemben érzünk. Először az egykedvűségen érdemes szemlélődni, ami azt jelenti, hogy minden lényről belátjuk, hogy ugyanúgy éreznek, mint mi magunk. Nincs különbség egyik és másik ember, ember és állat, nő és férfi, magyar és szlovák, felnőtt és gyerek között abban, hogy éreznek. Ezért is nevezik összefoglalóan a buddhizmusban mindet érző lényeknek. Éreznek fájdalmat ugyanúgy, mint örömet. Ahogyan én magam tudom jól és rosszul is érezni, úgy mindenki más is. A kedvesség az a szándék, hogy a másik személy, a másik ember, az összes érző lény legyen boldog és legyen meg az oka a boldogságra. Vagyis azt akarom, hogy mindenki legyen elégedett, békés, örömteli, boldog, érezze jól magát, továbbá legyenek meg számukra mindazok az okok és feltételek, amik ezt megadják. Ebbe beletartoznak az emberek testi és lelki igényei is, mint az étel, az életkörülmények, a biztonság és megannyi más. Az együttérzés az a szándék, hogy senki ne szenvedjen és ne legyen okuk a szenvedésre. Akik betegek, gyógyuljanak meg; akik félnek, ne féljenek többé; akik elkeseredettek, legyenek reményteliek. Az együtt örvendezés az a kívánság, hogy mások ne veszítsék el a boldogságukat. Ahelyett, hogy irigységet és féltékenységet táplálnék azok iránt, akikről azt látom, hogy jól érzik magukat, inkább örülök a boldogságuknak. Végül az egykedvűség, ami a gyakorlat megalapozása is volt, az az indíttatás, hogy minden érző lény érje el az egykedvűséget, a vágytól és haragtól mentességet.

Az érdektelenség a nemtörődömséget, a tudat tompaságát és az unalmat is jelenti. A gyakorlás során az érdektelenség a legkevésbé feltűnő akadály, mert míg a vágy és a harag tettekben nyilvánul meg, az érdektelenség a tétlenségben, a halogatásban, a lustaságban és a szétszórtságban. A Buddha felidézése, avagy megemlékezés a Buddháról, egyike a tíz felidézésnek (Buddha, Dharma, Szangha, adakozás, erényesség, istenek, halál, test, lélegzet, béke). Ezek olyan témák, amiken a szemlélődés célt, eltökéltséget, összeszedettséget, erőt, kitartást, bátorságot, ihletet, hitet és további olyan érzéseket és gondolatok ébreszt, amik újra lendületet adnak a tanuláshoz és gyakorláshoz. A Buddha felidézése azért az elsődleges, mert ő testesíti meg a legfőbb megvalósítást, ő a legnagyszerűbb példája az ember képességének a tökéletességre, ő mutatta meg a megszabadulás útját a lényeknek, ő alapította meg a buddhista közösséget, ő elérte a teljes és tökéletes megvilágosodást. A Buddhán való szemlélődéshez felhasználhatjuk az életének történetét, szemlélődhetünk a kiváló tulajdonságain, de meditálhatunk egy buddha-szobor előtt is azt nézve, vagy elménkben elképzelve. Jusson eszünkbe, hogy miként a Buddha elérte a megszabadulást, úgy nekünk is lehetőségünk van rá. Ahogyan a Buddha is sokak javát szolgálta a tanításával, úgy mi is sok embernek segíthetünk. A Buddha a legjobb példakép, akit mi követhetünk.

folyt. köv.