Lelketlen Béka

A tévedés nem az okságban, hanem a maradandó én képzetében van. A függő keletkezés viszonylatában, az érzések a benyomásokból keletkeznek (pl.: SN 12.25, SN 36.10), s ami a lényegi pont, hogy az érzés viszonylatában felmerül-e a sóvárgás/harag vagy sem (pl.: SN 12.31, SN 12:62, SN 12:64, SN 36.6, SN 36.23). Helyesen látva a függő keletkezést, az érzés függő és állandótlan mivoltát, a szenvedés a ragaszkodás felszámolásával megszűnik (pl.: SN 12.20, 12:51, SN 36.2, SN 36.12, SN 36.15). Még egyszer: az érzés függőn keletkezik mindenkinek, ami számít, hogy ott van-e a sóvárgás/harag, mint reakció, vagy nincs (pl.: SN 36.3).

A megszabadulás feltétele a belátás, a belátás feltétele a nyugalom, a nyugalom feltétele az erkölcsösség. Miért? Ha erkölcstelenül, vagyis ártalmasan viselkedünk, akkor aggódunk miatta, s ez nem hagy nyugodni. Ha nyugtalanok vagyunk, akkor nem tudunk összeszedetten figyelni. Összeszedett figyelem nélkül nem tudunk alapos vizsgálatot folytatni. Alapos vizsgálat nélkül nem látjuk be, hogy milyen a vizsgálat tárgya. Belátás nélkül nem nyerünk felismerést, így nem tudjuk felszámolni a felreértéseinket. A félreértések megszűnése nélkül továbbra is a téves szemléletünk alapján értelmezünk és cselekszünk.

Az ártalmas viselkedés tíz fő fajtájából három testi: az ölés, a lopás, a paráznaság; négy szóbeli: a hazugság, a sértegetés, az álnokoskodás, a pletykálás; három tudati: a vágyakozás, a rosszindulat, a helytelen nézetek. Lásd még: Beszéd a jelentés meghatározásáról, 19.4

A nyugalom az, amikor nincs jelen az öt akadály: a vágyakozás, a rosszindulat, a tunyaság és tompaság, az izgatottság és aggodalom, a kételkedés. A nyugodt tudatot nem kötik le erős indulatok, érzelmek, nem veszett el gondolatfolyamokban, de nem is figyelmetlen, álmos, tompa.

Az összeszedettség az, amikor kedvünk szerint irányítjuk figyelmünket valamire, s ott is tudjuk tartani. Ez az összeszedett figyelem kell ahhoz például, hogy halljuk és értsük, amit valaki mond nekünk, vagy amit olvasunk.

Alapos vizsgálat azt jelenti, hogy nem felszínes véleményekre vagy hallomásra alapozunk, hanem saját tapasztalatra építünk, s megfelelő szempontok szerint, módszeresen elemezzük a tapasztaltakat.

Belátásra, felismerésre jutni bizonyosságot jelent, hogy az adott dolog valóban olyan és úgy van, ahogyan megfigyeltük és megértettük.

A megszabadulás abban áll, hogy az adott dolog többé nem vált ki sem sóvárgást, sem ellenszenvet, nem akarjuk sem megszerezni, sem elkerülni, nem tartjuk sem a magunkénak, sem önmagunknak, sem valódi mibenlétünknek.

A nyugalomtól a megszabadulásig gyakorlati módszerként kiválóan használható a tizenhat részes légzés éberség. Lásd: Beszéd a jelentés meghatározásáról, 20; A lélegzés tudatosságáról szóló tanítóbeszéd.

Yangqi Hui mester felemelte botját és így szólt a gyülekezethez:
- Egy minden, minden egy.
Húzott egy vonalat és folytatta:
- Hegyek, folyók, az egész föld, a világ öreg mesterei mind szét lettek zúzva. Mi van az orrlyukaitokkal?
Hosszú csend.
- A kardot igazságtalanság okán húzzák ki az ékköves tokból. Az orvosságot betegséget gyógyítani veszik ki az arany üvegből.
(Treasury of the Eye of the True Teaching, vol 1, case 177; X67n1309p578b2-4)

Yangqi Fanghui 楊岐方會 (992–1049) az Északi Song dinasztia kiemelkedő tanítója, akiről később (How Zen Became Zen, p 25) a Linji iskola egyik ágát nevezték el (Yangqi-pai 楊岐派), amihez tartozik például Dahui Zonggao 大慧宗杲 (1089–1163), aki egyrészt a kanhua chan 看話禪 (szó vizsgálat csan) első terjesztője, másrészt az idézett mű szerzője (Zhengfayanzang 正法眼藏 - az igaz törvény szemének kincstára: a kifejezés eredetileg a Tripitakát jelentette, majd a csan szavakon túli bölcsességét (lásd pl.: Wumenguan, 6. eset), Dahui írása pedig csan történetek gyűjteménye, aminek címe japán kiejtéssel Sóbógenzó).

Egy minden, minden egy (一即一切一切即一), olvashatjuk A hívő tudat vésetében, ahogy ott van Huangbo tanításai közt (黃檗斷際禪師宛陵錄 / A Bird in Flight Leaves No Trace II.11), a Kincsestár értekezésben (寶藏論 / Coming to Terms With Chinese Buddhism, p 246), és számos Huayan tanításban is (pl.: Collected Works of Korean Buddhism, vol 4, p 234-236). Ez az egy mondat összefoglalja a buddhizmus lényegét, ami a függő keletkezés és éntelenség szétválasztatlansága; a tudat természete, mint egyaránt világos és üres; a tapasztalás mibenléte, mint ami egyszerre megjelenő és megragadhatatlan.
Fontos látni, hogy nem csak annyit állít, hogy "minden (az) egy", ami egyoldalú ragaszkodást jelentene, mint amikor egy végső akármibe kapaszkodunk, s azt tartjuk a kizárólagos igazságnak. De nem is azt mondja csak, hogy "(az) egy minden", ami azt jelentené, hogy elvesztünk a jelenségekben. A buddhizmus igazsága túl van a tagadás/nemlét (minden egy) és az állítás/lét (egy minden) szélsőséges tévképzetein.

Szétzúzva (百雜碎). Vagyis felejts el mindent, amit eddig elképzeltél, hagyd el az összes nézetedet. Rendszeres akadály a buddhizmus megértésében, hogy a már beváltnak hitt véleményeinkhez akarjuk azt illeszteni. Nem akarjuk belátni, hogy miként a számtalan előző életek, úgy a mostani során is a világról és magunkról alkotott gondolataink csupán oda vezettek, ahol épp vagyunk: az elégedetlenség, a küszködés, a bizonytalanság, a félelem, a reménykedés, a szenvedés birodalmába. Eddig is azt képzeltük, hogy tudjuk a választ, hogy megtaláltuk a megoldást, hogy már csak azt az egy akármit kell megszereznünk, vagy attól az egy valamitől megszabadulnunk, s akkor minden rendben lesz. De sosem lett rendben. Ez a létforgatag: saját képzeteink hajhászása. A rövid és gyors megoldás, ha itt helyben elengedjük ezeket a képzeteket.

Az orrlyuk (鼻孔). Amikor elhagyunk minden képzetet, marad a közvetlen tapasztalat, avagy a látvány, hang, szag, íz, tapintás, észlelés. De nem elég itt csendben maradni, meg kell vizsgálni, hogy mégis milyen ez a tapasztalás. Nem úgy vizsgálni, hogy elméleteket szövünk róla, hanem úgy, hogy észre vesszük azok jelenlevő, de egyben mulandó, változó, megállíthatatlan és megtarthatatlan mivoltát. Ha nem ismerjük az elméletet (egy minden, minden egy), akkor nem tudjuk a vizsgálat helyes szempontjait. Ha nem hagyjuk el megannyi gondolatfolyamatunkat (szétzúzva), akkor nem nyerünk belátást, nem győződünk meg a tanítás helyes mivoltáról. Gyeongheo, amikor meghallotta, hogy ő egy orrlyuk nélküli ökör, ráébredt az eredeti tudatra (The Gyeongheo Collection, p 53).

Kard és orvosság (劒藥). A Buddha tanítását a lények saját helyzetükre alkalmazzák, miként bár a növények sokfélék, az eső vize egyaránt táplálja őket (Lótusz szútra, 5. fejezet). A Dharma elvágja a ragaszkodás köteleit, s meggyógyítja a tudati szennyeződéseket. Megannyi történet van, ahol a Buddha vagy tanító rövid útmutatását követően a hallgató belátást nyer és megszabadul. Mi magunk, hiába hallottunk és olvastunk pár tanítást, nem igazán jutottunk előbbre. Gondolhatjuk azt is, hogy bár naponta meditálunk, mégis felbosszantanak ugyanazok a dolgok, amik korábban. Vagy ami még rosszabb, azt hisszük, már mindent tudunk. A kishitűség és az önhittség is káros, de azt is látni kell, hogy mindkettő tudati szennyeződés, és fel lehet őket számolni. Ehhez az első lépés észrevenni, amikor ezekkel kapcsolatos gondolatmenetekbe bonyolódunk.
A Buddha tanításait sikerrel alkalmazhatjuk mi magunk is, ahogy azt tették rengetegen az elmúlt évszázadok és évezredek során, s teszik most is sokan mások. Ha pedig megvan a bizalom a Dharmában, s megvan a bizalom magunkban, akkor onnantól biztosan haladhatunk a megszabadulás felé.

A Dharma helyben van, itt helyben, ahol vagyunk. A Dharma a dolgok törvényszerűsége, természete, valósága, igazsága. De ez nem olyan igazság, amiben hinni szoktunk, amit elgondolunk valahogyan. A Dharma a tapasztalat, a jelenlegi élmények, benyomások, érzékelések közvetlen mibenléte. A tapasztalatok a látvány, hang, szag, íz, tapintás, gondolat; avagy a testi és tudati élmények. Tapasztalatról csakis a jelenben beszélhetünk, minthogy amit korábban megéltünk, azt már nem tapasztaljuk, s amit fogunk megélni, azt sem. A jelen tapasztalása milyen? Mulandó. Bár azt mondjuk, hogy a látott és tapintott billentyűzet ugyanaz most, mint egy órával ezelőtt, de a tényleges tapasztalat nem, mivel amit egy órája láttunk és tapintottunk, az a látvány és tapintás élmény már nincs sehol. Amikor a Dharmáról van szó, nem az az érdekes, hogy mi van a billentyűzettel, vagy bármi más dologgal, hanem az, hogy mi van a tapasztalattal, a megélt élménnyel. A tapasztalat ugyanis az, ami jelen van számunkra, míg valaminek az elvont képzete - pl. az egy órával ezelőtti billentyűzet - az nincs, hanem csupán annak a gondolata van jelen. Ez az, amikor a figyelmünket a külső dolgokról magunkra, a tapasztalatokra irányítjuk. Ez a meditáció, a belső út egyik alapja.

Hogy világosan lássuk a tapasztalatokat, némi nyugalom és figyelem szükséges. Nyugalom abban az értelemben, hogy nem mindenféle egyéb dolgon gondolkozunk, nem vagyunk izgatottak mások vagy magunk miatt. Figyelem úgy, hogy nem elalszunk, nem elfelejtkezünk, nem tompák vagyunk. A nyugodt figyelem, avagy figyelmes nyugalom olyan, mint amikor a gyertya lángja zavartalanul világít. Ha fújja a szél, akkor azért nem látni tisztán, ha pedig nem világít, akkor azért. Nagyjából az a kívánatos nyugodt figyelem, ami az olvasáshoz megfelelő. A különbség, hogy a figyelmünket a jelenben megélt tapasztalatokra irányítjuk, ahogyan azok felmerülnek. A nyugalom ahhoz kell, hogy az élmények ne vonják el a figyelmünket, ne folyjunk bele azok azonosításába, a kapcsolódó érzésekbe és gondolatokba. Amikor hallunk valamit, nem azt nézzük, hogy mit hallunk, hogy az kellemes, kellemetlen, vagy semleges, hanem csak annyit, hogy megjelent egy hang. Ugyanígy a látvánnyal, a szagokkal, s a többi érzetekkel, egészen a gondolt szavakig és képekig. A hangsúly az élmény megélt mivoltán van.

Amikor megtaláltuk a megfelelő hozzáállást, s a tapasztalatok csak tapasztalatok, akkor világossá válik, hogy azok a maguk rendje, a maguk törvényszerűsége szerint megjelennek és eltűnnek. Nincsen semmiféle tartósságuk, nincsen fontos és nem fontos élmény, hanem ahogy jöttek úgy el is mentek. Láthatóvá válik, hogy akármennyire is szeretnénk, nem tudnánk egyik megjelenését sem megakadályozni, s egyik eltűnését sem megelőzni. A tapasztalt valóság egésze mulandó. Bármennyire is kellemesnek érződik egy élmény, biztos, hogy elvész. Ezért aztán megpróbálni megszerezni vagy elhagyni valamit nyilvánvaló értelmetlenség. Ezt nem kell elmagyarázni magunknak, mert itt helyben tapasztaljuk. Ebben áll a Dharma meglátása.

"Ha a buddhizmus különválasztja magát a spirituális öröklét tantól, az azt jelenti, hogy nem ismer el valamiféle spirituális szubsztanciát bennünk, ami egy transzcendens valósághoz kapcsolna minket, egy valósághoz, ami a létezés végső alapjaként szolgál. A lélek, vagy a spirituális értelemben vett én az, ami az egyéni létezést összekapcsolja egy feltételezett magasabb metafizikai valósággal. Mivel a buddhizmus nem ismeri el a lélek ideáját, egy magasabb metafizikai valóság fogalmának nincs helye a buddhista tanításokban. Csakis az érzéki tapasztalatok világát ismeri el a buddhizmus, a világot, amit a hat érzékelő képességünkkel tapasztalunk. Valószínűleg ez az, ahol a buddhizmus különválik minden vallástól, amik az öröklét tan kategóriájába tartoznak, a vallásoktól, amik hisznek egy halhatatlan lélekben és egy magasabb valóságban, legyen az a magasabb valóság egy személyes Istenként megnevezve, vagy egy személytelen istenségként.
Ha a buddhizmus elválasztja magát a materialista megsemmisülés tantól, az azt jelenti, hogy buddhista szempontból az emberi személyiség nem pusztán anyagból van. Egy szakadatlan és összekötött folyamata a pszichofizikai jelenségeknek, aminek nincs véletlenszerű kezdete (adhiccsa-szamuppanna), sem hirtelen vége (uccshéda). Az összes többi vallással egyetemben a buddhizmus is elismeri a tovább élést és az erkölcsi rend (kamma-nijáma) érvényességét. Igazából a túlvilágban való hit, akárhogyan is értelmezik az egyes vallásokban, és az erkölcsi rend elismerése azok, amik minden vallás egyesítő tényezői."
(Early Buddhist Teachings: The Middle Position in Theory and Practice by Y. Karunadasa, p 20-21; https://www.bps.lk/olib/bp/bp438s_Karunadasa_Early-Buddhist-Teachings.pdf)

részlet dr. Alexander Berzin írásából

Ha egy jobb szinonimát szeretnénk európai nyelveken az indo-tibeti kifejezésekre, akkor talán a legközelebbi megfelelő a "tapasztalat", bár még ez a szó sem elég pontos. A jelentésébe nem értjük bele az ismétlésből fakadó ismertséget vagy szakértelmet, mint itt: "Az orvosnak nagy tapasztalata van". Továbbá nyugati nyelveken a valamit tapasztalni gyakran érzelmi jelleggel bír, legyen az jó vagy rossz. Úgy érezzük, nem tapasztaltunk meg valami elég mélyen, ha tudatos érzelmi szinten az nem mozdított meg bennünk valamit. Ez szintúgy nincs a buddhista fogalomban. Továbbá nincs benne értékelés, mint abban, hogy "Sokat tanultam ebből a tapasztalatból". Buddhista kontextusban a tapasztalat csupán az, ami történik velünk, bármi legyen is az.

Amikor a buddhizmusban a tudatról van szó, akkor nem valamiféle "dologról" beszélnek, vagy egy, a fejünkben lévő szervről, mint az agyunk. Nem is valamiféle térről, mint amire utal a nyugati kifejezés: "képzeld el ezt vagy azt a tudatodban" - mintha a tudat egy színpad vagy szoba lenne a fejünkben, amin gondolatok vonulnak át, vagy mint amiben emlékeket tárolunk. Sokkal inkább egyfajta eseményről van szó, ami az agyon és az idegrendszeren alapulva történik.

Mi történik, amikor látunk, hallunk, vagy gondolunk valamire? Bár lehet, hogy le tudjuk írni az eseményt biokémiailag vagy elektrokémiailag, szubjektíven is le lehet. Ez utóbbi az, amit "tudat" alatt értünk a buddhizmusban. Amikor látunk, hallunk, gondolunk, vagy érzelmileg érzünk valamit, tapasztalatok vannak pillanatról pillanatra. Ez az, ami történik. Továbbá a tapasztalatoknak mindig van tartalma. Ezt lehet mondani így is: "A tudatnak mindig van tárgya". Igazából a "tudatot" szanszkritul és tibetiül úgy is nevezik: "aminek tárgya van".

A Buddha a nem kettősségét tanította annak, aminek tárgya van, s ami a tárgy, és ezt gyakorta úgy fordítják, mint az "alany és tárgy nem kettőssége". Helyesen kell ezt megértenünk, máskülönben tévesen azt gondolhatjuk, hogy a Buddha ellentmondott önmagának, amikor azt tanította, hogy a tudatnak mindig van tárgya. Azt gondolhatjuk, hogy mivel eszerint a kettő különbözik, ezért kettős. Ha megharagszunk az asztalra, attól még az alany és tárgy nem kettőssége nem jelenti, hogy a haragom az asztal. A nem kettősség nem változtatja a tudatot és tárgyát teljesen azonossá, egy és ugyanazon dologgá.

A tapasztalatnak mindig van tartalma. Nem lehet úgy tapasztalatunk, hogy nem tapasztalunk valamit. Nem létezik gondolat a gondolat gondolása nélkül, és senki sem tud gondolkozni úgy, hogy nem gondol egy gondolatot. A nem kettősség ezért azt jelenti, hogy bármely pillanatban ez a kettő - a tudat és tárgya, vagy a tapasztalat és a tartalma - mindig együtt jár, mint egy létező. Egyszerű, hétköznapi nyelven mondva: mindig ugyanabban a csomagban jönnek. Egyik nem létezhet a másik nélkül. Ezért a buddhizmusban a "tudat" mindig tartalommal rendelkező tapasztalatra utal.

...

Összefoglalva, a buddhizmusban a tudat tapasztalatra utal, vagyis a tapasztalat tartalmának puszta keletkezésére és az azzal való tudati bevonódásra. A tapasztalat folytonosságát úgy hívják, hogy tudat-folyam vagy "tudat-folytonosság". Mindig egyéni, ahol a tapasztalat minden egyes pillanata az előző tapasztalati pillanatból következik a viselkedési ok és okozat karmikus törvényei szerint. A világegyetemben rend van, és az "én" tapasztalatom soha sem a "te" tapasztalatod. Ha azt tapasztalatom, hogy eszem valamit, akkor én és nem te fogod tapasztalni utána a jóllakottság testi érzését. A buddhizmusban nincs egyetemes vagy közös tudat.

Forrás: https://studybuddhism.com/en/advanced-studies/vajrayana/mahamudra-advanced/the-practical-application-of-mahamudra/the-initial-level-of-mahamudra-meditation

A Dhammacakkappavattanasutta (SN 56.11), avagy a Buddha legelső beszéde, a négy nemes igazságot 12 részletre bontja, amiben az egyik ismétlődő elem, hogy mit kell tenni az adott igazsággal.

A szenvedést (dukkha) teljesen meg kell érteni (pariññeyya; cf. SN 22.106). A szenvedés keletkezését (dukkhasamudaya) el kell hagyni (pahātabba; cf. SN 35.53ff). A szenvedés megszűnését (dukkhanirodha) meg kell tapasztalni (sacchikātabba; cf. AN 4.189). A szenvedés megszüntetéséhez vezető utat (dukkhanirodhagāminī paṭipadā) gyakorolni kell (bhāvetabba; cf. AN 7.71).

Jiufeng volt Shishuang szolgálója. Shishuang halála után a gyülekezet a csarnok vezető szerzetesét akarta apátnak. Jiufeng nem értett egyet, s így szólt:
- Várjatok amíg kikérdezem. Ha érti néhai tanítónk szándékát, úgy szolgálom, mint néhai tanítónkat.
Ezután kérdezett:
- Néhai tanítónk mondta: "Állj, hagyd abba! Maradj egy gondolat tízezer éven át! Maradj hűlt hamu, halott fa! Maradj egy szál fehér selyem!" Mondd, ezzel az ügy melyik oldalát világította meg?!
- Az ügy egy színűség oldalát. - mondta a vezető szerzetes.
- Akkor még nem érted néhai tanítónk szándékát. - mondta Jiufeng.
- Nem értesz egyet velem? Tégy fel egy füstölőt! - mondta a vezető szerzetes.
A vezető szerzetes meggyújtva a füstölőt így szólt:
- Ha nem értem néhai tanítónk szándékát, nem sikerül eltávoznom, amíg még ég a füstölő.
Amint befejezte mondandóját, a vezető szerzetes meghalt.
Jiufeng ekkor megveregette a vállát és ezt mondta:
- Ülve távozni és állva meghalni, ezeknek nem vagy híján, de néhai tanítónk szándékát álmodban se láttad.
(Nyugalom könyve, 96. eset, T48n2004p289b5-15)

Ahhoz, hogy valamivel kezdjünk valamit, először fel kell fognunk. Ez a felfogás egy gondolati tevékenység. Amit megragadunk, az mindig valamilyen gondolat, mert úgy tartjuk róla, hogy igaz, valódi, fontos. Észre venni, hogy amit felfogunk, az csak egy gondolat, s hogy a gondolat maga függő és alaptalan, ezzel el is engedjük azt, így sem a felfogott tárgynak, sem a felfogó gondolatnak nincs valósága.

A dzogcsen módszer csodálatos. Azt nem szabad elfelejteni, hogy mi a módszer feladata: felszámolni a káros tudati késztetéseket és berögzült hajlamokat, avagy az öt mérget - hogy a tibetieknél kedvelt felsorolást említsem - a tudatlanságot, a sóvárgást, a haragot, a büszkeséget, és az irigységet. A dzogcsen módszer nagysága abban áll, hogy még mielőtt egyáltalán indulatként megjelenne a bosszúság, már csírájában felszabadítja - avagy elengedi -, mikor még csak egy piciny gondolat. És ezen láthatjuk azt, hogy milyen "képességeink" vannak ezen a téren. Ha utólag jut eszünkbe, hogy nem kellett volna visszaszólni, vagy hogy jobb lett volna nem elmarni három fánkot, akkor figyelmünk igen későn ébredt fel (de legalább felébredt, ez fontos!), s itt a megbánás és elhatározás gyakorlatai működnek (amit leegyszerűsítve "karmikus tisztításnak" is hívnak néha). Ha felmerül a késztetés, hogy hagyjuk abba valamilyen számunkra kellemetlen feladat végzését, de, ha összeszorított fogakkal is, megcsináljuk, akkor ez a fegyelem, az előírások követése. A meditatív gyakorlatok, a tudat közvetlenebb képzése ez után jön, ha már a viselkedésünket képesek vagyunk kordában tartani. Ezt nevezik fokozatos útnak, hogy egyre hamarabb és jobban tudjuk kezelni a káros késztetéseket. Belátható, hogy ez egy teljesen normális dolog, s nem érdemes magunktól azt várni, hogy csak mert láttunk valakit kerékpározni, már pattanhatunk is a versenybringára. A buddhizmusban rengeteg módszer van, pontosan azért, hogy minél jobban tudjuk kezelni hajlamainkat. Nem az a cél, hogy űrhajósok legyünk, hanem az, hogy ha akadályokba ütközünk, akkor ne essünk folyton hasra.

A figyelmet akkor ragadja el valami, ha azt fontosnak véljük, olyannak, aminek jelentősége van számunkra. Ezért a belátandó a jelenségek tartalmatlan, megbízhatatlan, feltételes, s jelentéktelen mivolta, mert akkor már nincs ok beléjük kapaszkodni, rájuk támaszkodni, s nem tudják tovább táplálni a szenvedést. Ezen belátáshoz segít a fegyelem, az összeszedettség, s a vizsgálódás, amiket időnként erőfeszítésként, időnként lazításként gyakorlunk, s hogy mikor melyik a jó megközelítés, ehhez leginkább az éber figyelmet kell ápolni, amivel rálátunk testi és tudati benyomásainkra és cselekedeteinkre, a felmerülő tapasztalatokra és az azokra adott válaszokra. Hogy ki tudjunk tartani az éberség és a hármas képzés (fegyelem, összeszedettség, vizsgálódás) melletti elhatározásunkban, kell egyrészt a bizalom a tanítás hatékonyságában, másrészt pedig a nyugodt derű élvezete, amit a sóvárgás és ragaszkodás elengedése ad. Így látható, hogy a megszabadulás útja nem csak végén, hanem az elején és a közepén is jó, kellemes, üdvös, s boldogító.

Az egyhegyűség a figyelem fenntartása egy tárgyon. Ezt mindenki tudja és csinálja hétköznapi szinten, mivel ha foglalkozunk valamivel, akkor azon tartjuk a figyelmünket. Amitől a tudat képzéséhez használt módszerré válik, az az, hogy a közönséges esettel szemben nem azért tartjuk a figyelmünket ugyanott, mert érdekes a tárgy, hanem mert ott akarjuk tartani. Fontos nem azt képzelni, hogy itt valami sziklaszilárd állapotról van szó, sem azt, hogy ezt teljes erőbedobással kellene végezni. A légzés figyelésénél attól egyhegyű a tudat, hogy nem kalandozik el, de az már jártasságtól függ, hogy meddig marad egy helyen a figyelem. Fontos az is, hogy az egy tárgyra figyelés nem cél, hanem eszköz a tudat elcsendesítésére és a figyelem fenntartására. Nem baj, ha némi erőfeszítést kell tenni, de ez inkább abban kell megnyilvánuljon, hogy ha elveszítjük a választott tárgyat, akkor ezt észrevesszük és egyszerűen visszahelyezzük rá a figyelmet.

Az összeszedett, nyugodt tudat szükséges, de nem elégséges. Ha meg tudod tartani a figyelmet egy tárgyon, el tudod választani a valamiről gondolkodást a valamire figyeléstől, akkor a következő lépés a felmerülő tapasztalatok - testi és tudati - vizsgálata, elsősorban az állandótlanság szempontjából, avagy annak látása, hogy minden élmény, tapasztalat, benyomás az csak jön és megy, megjelenik és elmúlik. Ha ez is megvan, akkor észrevehető a különbség aközött, amikor magával ragad egy benyomás (testérzet, érzés, gondolat), s ezért foglalkozni kezdesz vele, meg amikor nem ragad magával, s ezért magától jön és megy. Ettől kiderül, hogy miként jelenik meg az, ahogyan egy benyomást érzünk (kellemes, kellemetlen, semleges), azután sóvárgunk (akarom, nem akarom), azt megragadjuk (ez vagyok, ez az enyém), azzal azonosulunk (én ilyen vagyok, nekem ilyenem van), azt megtestesítjük (ez vagyok én), s küzdünk az elmúlása ellen aztán. Ez az, amikor látható, hogy ami állandótlan, az szenvedéssel jár. Ezzel együtt pedig az is látható lesz, hogy ez az egész folyamat nem valakinek a cselekvése, hanem oksági kapcsolatok sorozata, amit nem valaki irányít, vagy birtokol, s amiben nincs semmi, amivel valójában azonosulni lehetne. Ez az éntelenség, az üresség meglátása. Mikor világos, hogy a tapasztalat mulandó, fájdalmas, s személytelen, akkor nincs oka a sóvárgásnak, a ragaszkodásnak, s így feladva a kötődést nem jön létre szenvedés.

A hit/bizalom egyaránt a szanszkrit sraddhá (páli: szaddhá; tibeti: dépa (dad pa)), míg az áldás az adhisthána (tib.: csin-lap (byin brlabs) szó megfelelője.
Az áldásnak azért feltétele a hit, mert a hit ellentéte az elutasítás, tehát csak akkor tapasztalhatóak a tanítás jó hatásai (avagy az áldása), ha nem elutasítjuk, hanem megbízhatónak, hitelesnek találjuk azt, s ezért magunkra vonatkoztatjuk, megértjük, s alkalmazzuk.
A hit/biztalom (sraddhá) jelentése az elfogadás igazként, ami akkor történik meg, ha megismerjük és megértjük a tanítást. Tehát a tanító áldása abban áll, hogy a tanítást alkalmazva a káros tudatállapotok csökkennek, míg az üdvösek növekednek.

"Először is, hadd magyarázzam el, hogy mit értünk áldás alatt, amikor például egy láma áldásáról, vagy a Dharma áldásáról esik szó buddhista szövegekben. Az áldásnak mindig a ti saját elmétekből kell megszületnie. Nem olyasvalami, ami kívülről jön, jóllehet egy láma áldásáról, vagy a három menedék áldásáról beszélünk. Amikor elmétek pozitív minőségei megnövekednek, negatív minőségei pedig lecsökkennek, ez jelenti az áldást. Tibetiül az áldás szó |byin-rlab, ejtsd: csin-lap] két részre tagolható - a byin "nagyszerű lehetőséget" jelent, a rlab pedig "átalakulást". A byin-rlab jelentése tehát nem más, mint átalakulni egy nagyszerű lehetőséggé. Az áldás olyan pozitív minőségek kifejlesztését jelenti, amelyeknek nem voltatok birtokában azelőtt, illetve a már kifejlesztett pozitív tulajdonságaitok továbbfejlesztését. Emellett az elme tisztátalanságainak csökkentésére is utal, amelyek a teljesség minőségeinek kifejlesztését akadályozzák. A valódi áldást tehát akkor kapjátok, amikor elmétek erényes tulajdonságai megerősödnek, tökéletlen tulajdonságai pedig erejüket veszítik."
(Dalai Láma: A meditáció szakaszai, 13-14. o.)

"Ha mértéktartóan eszünk, alszunk, s teszünk más szükséges dolgokat, akkor nem ártanak. Ezért legyél magadra éber ezeknél, akkor nem lesznek a szenvedés forrásai. Ha tudjuk, hogyan legyünk mértéktartóak és takarékosak szükségleteinkben, akkor kényelmesen lehetünk."
(The Collected Teachings of Ajahn Chah, p 56)

"A legtöbb érző lény sóvárog az ízek után; az ízekért gonosz dolgokat követnek el és a poklokban születnek. De akik [ismerik a Dharmát] elégedettek, nem sóvárgóak, mentesek az epekedéstől; nem borulnak le az íz érzetének, hanem elégedettek és még a nagyon gyenge minőségű étellel is táplálhatóak. Mikor meghalnak és újraszületnek, akkor a mennyben születnek; jó újraszületésük lesz az istenek és emberek közt. Mikor istenekként születnek, ambróziát esznek. Ezért, Kásjapa, az alamizsnáért menő szerzetes elfordul az ízek utáni sóvárgástól. Elméje megérti; nem lesz letört, még ha koszos kását is eszik egy héten át. Miért van ez? [Mert azt gondolja:] azért kell ennem, hogy tápláljam a testem és hogy fenntartsam a [nemes] ösvényt."
(Ratnarási szútra, in The Training Anthology of Śāntideva, p 127)

"A felajánlás lényegi pontja az ízek áldozati lakomaként felismerése.
Az ízekhez, mint finomhoz vagy undorítóhoz való ragaszkodás saját természetében felszabadul;
Ragaszkodástól mentesen az étel és ital a Legfőbb Csenrézit örvendeztető anyagok;
Az íz önfelszabadulásában szavald a hat szótagú mantrát!

Általában a finom, zamatos, vagy édes ízeket élvezzük, és nem szeretünk semmit, ami keserű, savanyú, égető, vagy csípős. Igazából csak a tudat ragaszkodik az ízekhez, mint finomak vagy undorítóak. Amint a tudat megérti, hogy ezen tulajdonságok születetlenek és mentesek minden létezéstől, minden íz tiszta természete felismerhető. Az étel és ital ekkor a ganacsakra bölcsesség felajánlásaivá válnak, a lakoma-felajánlás gyakorlatává.
Ezen gyakorlat által érdemeket halmozol, túllépsz az ételhez és italhoz való hajlamos ragaszkodáson, és elkerülöd az önfenntartás helytelen módjait. Mikor minden ragaszkodás felszabadul az alaptermészetbe, az a legfőbb felajánlás."
(The Heart Treasury of the Enlightened Ones, p 121-122)

"Látás, hallás, érzés, tudás akadálytalan
Hang, szag, íz, tapintás mindig szamádhi
Mint ahogy a madár repül az ég terében
Nem fog meg, nem dob el, nem utál vagy szeret
Ha megfelelsz a helyzetekre gondolattalanul
Akkor eléred, hogy szabad szemlélőnek* hívjanak"
(Treasury of the Eye of the True Teaching, vol 1, §188; X67n1309p579a20-22)

*Szabad szemlélő (guanzizai 觀自在): Avalókitésvara kínaiul, fordítható még "szemlélő/tekintő úrnak" is

Vaszubandhu a Madhjántavibhága 5. részének 9. versében (T31n1600p474b22-23) sorolja fel azt a tíz tevékenységet, amivel a bódhiszattva a mahájána tanítást elsajátítja, avagy ahogyan a három bölcsességet (meghallgatás, értelmezés, gyakorlás) megvalósítja. Ez a tíz tevékenység a mahájána tanítások vonatkozásában értendő (pl.: leírja/lemásolja a tanítást., hódol a tanításnak, a tanítást másnak adományozza, stb.)

Tíz Dharma tevékenység (daśa dharmacarita / 十種法行 / Ten Dharma Activities)
1. írás (lekhana / 書寫 / writing)
2. hódolás (pūjā / 供養 / venerating)
3. adakozás (dāna / 施他 / charity)
4. meghallgatás (śravaṇa / 聽 / listening)
5. olvasás (vācana / 披讀 / reading)
6. megjegyzés (udgrahaṇa / 受持 / memorising)
7. kifejtés (prakāśana / 正開演 / explaining)
8. szavalás (svādhyāya / 諷誦 / reciting)
9. értelmezés (cintana / 思 / considering)
10. gyakorlás (bhāvanā / 修 / meditating)

Az én a cselekvő és a tapasztaló. Cselekvés és tapasztalás a hat érzékterület és az öt halmaz keretein belül történhet, így az én megállapítása ezek bármelyikével való azonosulásban vagy eltávolodásban történik. Az eltávolodás, a disszociáció, valaminek a tagadása az én viszonyában, hogy az nem én vagyok, az nem az enyém. Az azonosulás, az asszociáció, valaminek az állítása az én viszonyában, hogy az én vagyok, az az enyém.

Az eltávolodás a nemlét véglete, az okság tagadása, amikor a tettek és következmények tekintetében nem látjuk a kapcsolatot, amikor nincs felelősségérzet, nincs figyelmesség, nincs törődés.
Az éntelenség és üresség tanításait könnyű összetéveszteni a nemlét végletével, s ilyenkor egyrészt tagadjuk a hajlamok, a szennyeződések, az üdvős és káros tettek és tapasztalatok meglétét, illetve jelentőségét, másrészt pedig belsőleg letagadjuk, hogy a felmerülő gondolatokhoz és érzésekhez közünk lenne, s ehelyett egy semleges megfigyelő állásponttal próbálunk azonosulni. Mindeközben nem vesszük észre, nem tudatosítjuk, hogy ez a fajta tagadás nem működik, mert továbbra is szenvedünk az élet változásai közepette, minthogy a testi és tudati jelenségek továbbra is megjelennek, s csak egy jövőbeli képzelt nyugalom után sóvároghatunk.

Az azonosulás a lét véglete, egy állandó lényeg állítása, ami mindenek előtt és fölött van. Ez teszi személyessé az eseményeket és élményeket, amikor hibáztatjuk magunkat vagy másokat, amikor élvezünk vagy elszenvedünk dolgokat, amikor meg akarunk szerezni valamit, valamilyenné lenni akarunk, vagy valaminek tartjuk magunkat, illetve mindez másokra vonatkoztatva is.
Gondolati szinten fontosnak, igaznak, jelentőségteljesnek, valódinak tartjuk a saját véleményünket, s érzelmileg önmagunk áll a középpontban, mint akit megbántottak, akit szeretnek, akitől követelnek, akit elismernek, akitől elvesznek, akinek adnak, aki jelentéktelen, aki fontos, s hasonlóképpen mások irányában is. Az azonosulás mindig pillanatnyi, ahogy valamilyen testi vagy tudati jelenséggel azonosítjuk magunkat, vagy tartjuk magunkénak, s mindeközben nem vesszük észre, hogy ezen élmények és tapasztalatok változnak, átalakulnak, elmúlnak. Mert a felmerülő benyomások állandótlanok, ezért ténylegesen sosem sikerül megtartani semmilyen azonosságot, így a tartósság, a megbízhatóság, a biztonság után sóvárgunk és mindig elégedetlenek maradunk.

A Buddha tanította közép út, ami nem esik sem a lét, az örökkévalóság, sem a nemlét, a megsemmisülés végletébe. Ezen végletek helyett a függő keletkezést tanította, ami hétköznapibb kifejezésekkel a lélek nélküli újraszületés, míg gyakorlati módon a közvetlen tapasztalatban megfigyelhető testi és tudati folyamatok állandótlansága és éntelensége.

Azonosulás és eltávolodás együtt jár, mert miközben valamilyen testi vagy tudati benyomással azonosulunk, addig másoktól eltávolodunk, s miközben eltávolodunk egyes tapasztalatoktól, ezzel együtt azonosulunk másokkal. Az azonosulás a tapasztalat megjelenésére figyel, s nem veszi észre a megszűnést, míg az eltávolodás a megszűnésre összpontosít és figyelmen kívül hagyja a megjelenést. Ezért hogy felszámoljuk az én téves képzetét, a testi és tudati tapasztalatok állandótlanságának észrevételével és megfigyelésével tudunk dolgozni. Hogy észrevegyük, ehhez emlékezni kell, észben kell tartani a tanításokat, míg ahhoz, hogy megfigyeljük, tudnunk kell a figyelmünket irányítani. Így a Dharma megismerése és elsajátítása igényli, hogy tanuljunk, s azt is, hogy a tudatunkat képezzük annak elnyugtatásával és összpontosításával.

Két szinten fontos nézni azt, hogy valami milyen jelentőséggel bír.
A cselekedetek szintje, ami a testi és a szóbeli tetteket jelenti. Itt az első szempont, hogy ártalmas-e az adott tett, tehát másoknak okoz-e fájdalmat, bánatot, szomorúságot, keserűséget, szenvedést. Az ártó tetteket mindenképp érdemes elkerülni. A második szempont, hogy hasznos-e a tett másoknak, tehát ettől boldogabb, elégedettebb, nyugodtabb, békésebb lesz-e a másik. Avagy, ahogyan a Dhammapada összefoglalja, kerüld a rosszat és tedd a jót!
A tudat szintje, ami az érzelmeket és gondolatokat jelenti. A mérlegelési szempont az, hogy valami káros vagy üdvös tudatállapotokat hoz létre, illetve erősít. A káros tudatállapotok, egyebek mellett, a sóvárgás, a harag, az izgatottság, a tompaság, az önhittség, és a bizonytalanság. Az üdvös tudatállapotok pedig többek között a kedvesség, az együttérzés, a nyugalom, a figyelmesség, és a türelem.
A cselekedetek mindig a tudati tényezőkből következnek, így mielőtt valamit tennél, azt hasznos nézni, hogy mi a szándék mögötte, mi az indíték. Itt derül ki, hogy épp a vágyakozás vagy az ellenszenv, a sóvárgás vagy a harag vezérel. Attól függően, hogy melyiket éled ki, az a mögöttes tudatállapot erősödik, s így maradnak fenn a különféle káros hajlamok, amik újabb és újabb szenvedéshez vezetnek. Az első lépés a szenvedés csökkentésére, a tudat megnyugtatására épp ezért az ártalmas tettek kerülése. Aztán fokozatosan el lehet jutni odáig, hogy már akkor észrevegyük valamely káros tényező felmerülését, amikor az még csak apró gondolat formájában létezik, ehhez azonban szükséges a tudat működésének megértése tanulás útján, s közvetlen felismerése megfelelő gyakorlatok segítségével.

A buddhizmus a személyiségünkből fakadó problémák megoldása. A bajok az érzelmek vezérelte tettek következményei, míg az érzelmeket a nézetek idézik elő. A nézetek az emberekről és minden egyébről meglévő vélekedéseink, melyeket igaznak és valódinak tartunk. Megvizsgálva egy vélemény mibenlétét, világossá válik, hogy nem több épp felmerülő és nyomtalanul tovatűnő gondolatnál, aminek sem eredete, sem fennállása, sem célja nincsen. Így kiderül, hogy minden aggodalom és sóvárgás, amik a mindennapjainkat uralják, alaptalanok (mert nincs min megállniuk), lényegtelenek (mert önmagukban értelmetlenek), és haszontalanok (mert nem szolgálnak semmilyen célt). Bármilyen helyzetben is legyünk, bármilyen tudatállapot is uraljon el, ha alaposabban megnézed, csak a saját tartalmatlan képzeteidet találod. Ahogy egyértelművé válik, hogy nincs igazság, amit vallhatnál, már meg is szabadultál attól az érzelmi-gondolati zavartól. Ha ez mégis nehezedre esne, akkor összpontosíts a légzésedre, s ha kell, szándékosan lassítsd azt le, avagy vegyél pár mély levegőt.

A különbség aközött, amikor valami jó vagy rossz dolog történik egy távoli helyen ismeretlen emberekkel, és amikor velünk történik ez, hogy az előbbi esetben nincs érzelmi bevonódásunk, míg az utóbbi során nagyon is van. Ebből láthatjuk, hogy az én gondolatából miként jelennek meg az érzelmek. Szemlélődve a függő keletkezés törvényén világossá válik, hogy nem létezik semmilyen én, mert nem csak nincs irányítója a történéseknek, hanem még tapasztalója sem.

"Az eredeti bölcsesség annak az igazságnak a megértése, hogy minden dolog oksági feltételekből keletkezik, nincs öntermészetük, és ezert üresek. Ennek a hat páramitának a lényege a bölcsesség, és a bölcsesség útja a bódhiszattva út."
(Taixu: The Practice of Bodhisattva Dharma, p 40; tr Lok To)

"Tisztán látni a Buddha tudatát azt jelenti, hogy látjuk: nincs igazi én. Ezt megértve nem engeded, hogy az "én" becsapjon. Minél tisztábban látsz, annál békésebb lesz a tudatod."
(Jen-chun: Great Bodhi Mind, p 52)

A létforgatag az, amikor a fájdalmas dolgokat nem akarjuk, a kellemes dolgokat pedig akarjuk. Ez a szüntelen sóvárgás sosem ad nyugodt elégedettséget, mert minden változik pillanatról pillanatra. Ha meg akarjuk valósítani a nyugodt elégedettséget, akkor pontosan a változást kell megértenünk, és felismerni, hogy a sóvárgás alapja az a tévhit, hogy vannak állandó élmények. Erre a megértésre úgy tehetünk szert, ha nem csupán megértjük, hogy minden változik, hanem megvizsgáljuk a saját élményeinket, ahogyan azok megjelennek, mint látvány, hang, szag, íz, testérzet és tudatfolyamat. Ezt a vizsgálatot mindenki meg tudja tenni, ha a magyarázkodások és elméletek helyett a közvetlen megélésre fordítja a figyelmét. Ehhez elegendő leülni, majd azt nézni, miként merülnek fel és tűnnek el pillanatról pillanatra az hatféle érzékterület jelenségei. Ekkor nyilvánvalóvá válik személyes valóságunk igaz természete, ami maga a nyugodt elégedettség.

A tudat alaptermészete nyugodt és éber, túl van gondolatokon és érzéseken. Erre az alaptermészetre való támaszkodás azt jelenti, hogy nem véleményekben és érzelmekben keressük a megoldásokat, az igazságot, hanem elengedjük őket. Ilyen értelemben az alaptermészetre támaszkodás a nem támaszkodás. A dolgok tekintetében ez úgy működik, hogy bármit is csináljunk, nem alkotunk belőlük semmilyen végsőt, semmilyen nagyot, de nem is kicsinyítjük le feleslegessé és értelmetlenné.

A tudat alaptermészete nem csak nyugodt és éber, hanem a kiváló tulajdonságokkal is rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy a rossz és gonosz dolgok mind a zaklatott, ragaszkodó tudatból keletkeznek, mikor az ember teljesen elveszik a maga alakította nézeteiben és lelkiállapotában. A sóvárgás, az utálat és az érdektelenség mind olyan állapotok, amikor ki akarjuk erőszakolni a magunk igazát. Ennek az erőszakosságnak az elengedésével megjelenik magától a figyelmesség, a megértés, a kedvesség és a türelem. Ezek a kiváló tulajdonságok.

Mindig mindenkinek lehetősége van arra, hogy felhagyjon a kötődéseivel a berögződött nézetekhez és az erőszakos indulatokhoz. Elegendő egy pillanatra eszünkbe juttatni, hogy a tetteink, a szavaink és a gondolataink mind a tudat alaptermészetéből jelennek meg és oda térnek vissza. És amikor jelen vannak, akkor pontosan a tudat alaptermészetében, az éber jelenlétben vannak. Így ami számít, az az, hogy felismerjük-e az alaptermészetet, vagy pedig elveszünk a vélt igazságokban és a gerjesztett érzésekben. Ha felismerjük, akkor szabadságot, tudatosságot és együttérzést találunk. Ha nem, akkor csak ugyanazt a mókuskereket forgatjuk tovább, mint eddig mindig is.