Lelketlen Béka

Vasárnapi lazításnak itt van pár buddhista rajzfilm.

Kínai nyelven, kínai és angol felirattal:

The Story Of The Casket Seal Dharani

The Fruits of Merit 1
The Fruits of Merit 2
The Fruits of Merit 3
The Fruits of Merit 4

Lotus Sutra 1
Lotus Sutra 2
Lotus Sutra 3
Lotus Sutra 4
Lotus Sutra 5
Lotus Sutra 6
Lotus Sutra 7
Lotus Sutra 8

Japánul, kínai felirattal (csak magáért az animációért teszem ide, a Lótusz szútra egy igen érdekes jelenetét mutatja be):

從電影「太陽之法」、法華經的真意

Matteo Ricci SJ (1552-1610) 1582-ben érkezett Makaóba, s elsajátítva a kínai nyelvet az újkorban az elsők között kezdte a kereszténységet terjeszteni a Ming birodalomban igen nagy sikerrel. Például 1601-ben, köszönhetően annak, hogy egy zenélő órát ajándékozott a császárnak, ő volt az első nyugati, aki beléphetett a Tiltott városba. 
Ebben az időszakban élt a Ming dinasztia négy legnagyobb buddhista mestere, akik közül Yunqi Zhuhong (雲栖袾宏 1532–1612) és Ouyi Zhixu (蕅益智旭 1599-1655) voltak azok, akik a terjedő kereszténységgel szemben megfogalmaztak egy bizonyos apologetikát.
Erről a korai buddhista-keresztény vitáról szól a következő két esszé. Az első ad egy általános képet, míg a második részleteiben elemzi Zhixu érveit.

Buddhist Reaction to Christianity in Late Ming China (PDF)

Duplicitous Thieves: Ouyi Zhixu’s Criticism of Jesuit Missionaries in Late Imperial China (PDF)

"Isten megteremtette Lucifert, de miért adott neki akkora hatalmat és erőt? Ha [Isten] nem tudta, hogy [Luciferben] büszkeség ébred, s mégis megajándékozta azokkal, akkor [Isten] nem bölcs. Ha [Isten] tudta, hogy [Luciferben] büszkeség ébred és mégis megajándékozta azokkal, akkor nem jóindulatú. Se nem jóindulató, se nem bölcs, mégis az Ég Urának hívják?"
(Ouyi Zhixu)

A négy dharma pecsét nem csupán olyan általános tételt jelent, amit minden buddhista elfogad, hanem összefoglalása is a Buddha tanításának. Lépésről lépésre megmutatja azt, ami az ösvényt képezi, feltárva a Dharma nyújtotta megoldást az élet gondjaira.

Az állandótlanság tanulmányozásával megértjük az okság törvényét,
így az erkölcsi fegyelem révén elkerüljük a fájdalom három alsó birodalmát.
A szenvedés tanulmányozásával felismerjülk a létforgatag nem kielégítő mivoltát,
s elfordulva attól a három kincsben veszünk menedéket.
Az éntelenség tanulmányozásával a megszabadító bölcsességre teszünk szert,
így lépünk be a nemes tanítványok sorába.
A nirvána tanulmányozásával tökéletesítjük magunkat a teljes boldogság eléréséig.

Minden összetett állandótlan

Mi sem nyilvánvalóbb az ember számára, mint hogy minden változik. Változnak az évszakok, változnak a kultúrák, változik az ember is. Itt amit állandótlannak neveznek, azok az összetett dolgok. Összetett mindaz, amit látunk, hallunk, érzünk, vagy gondolunk. Tehát amikor ki akarjuk deríteni, hogy valóban állandótlan-e valami, akkor először is nézzük meg, hogy az valami, amit látunk, vagy hallunk, vagy érzünk (ide tartozik az íz, a szag, s a testérzetek), vagy gondolunk (érzelmek és fogalmak). Ha látjuk, akkor nem láttuk mindig, s nem fogjuk mindörökké látni, tehát nem állandó. Ha halljuk, akkor nem hallottuk mindig, s nem fogjuk mindörökké látni, tehát nem állandó. Ha érezzük, akkor nem éreztük mindig, s nem fogjuk mindörökké érezni, tehát nem állandó. Ha gondoljuk, akkor nem gondoltuk mindig, s nem fogjuk mindörökké gondolni, tehát nem állandó. S amikor az a kérdés merül fel bennünk, hogy mi van, ha létezik olyan, amit nem láttunk, nem hallottunk, nem éreztünk, s nem gondoltunk még, akkor az lehet, hogy állandó. Nos, ez is egy gondolat, ami állandótlan.

Minden összetett szenvedés

Az, hogy az életben vannak rossz dolgok is, ez nem kérdés. De hogy minden szenvedés lenne, ez sokaknak nagyon búskomoran, pesszimistán hangzik. A szenvedés szó vonatkozik a testi és tudati fájdalomra egyaránt, s a buddhizmusban a szenvedés három fajtáját különböztetik meg: a fájdalom, mint szenvedés; a változás, mint szenvedés; az összetettség, mint szenvedés. Az első az éppen átélt, főként testi jellegű fájdalomra értendő. A második arra, hogy a kellemes dolgok elmúlnak és a kellemetlen dolgok megjelennek, s ez inkább tudati szenvedés. A harmadik magában foglalja az előző kettőt, s rávilágít arra, hogy mivel minden összetett állandótlan, ezért nem hogy a kellemes, de még a kellemetlen tapasztalatokban sem nyerhetünk végső bizonyosságot, ezért a bizonyosság, a biztonság, a valóság szilárdságának érzete híján szüntelenül azon vagyunk, hogy valamilyen tartós világot hozzunk létre magunknak, ám ebben sosincs sikerünk, ezért szenvedünk. A fájdalmat, mint szenvedést könnyű megérteni. A változás szenvedését nehezebb, mert az egy érzelmi kín, amit akkor tapasztalunk, ha valami fontosat elveszítünk, vagy épp nem tudjuk megszerezni; de ide tartozik például az unalom is. A harmadik fajta, ami egész létezésünket áthatja, a legtöbb ember számára észrevétlen, mert annak tudatosítása helyett csak a késztetést követik, ami vele jár. Azt a késztetést, hogy valami legyen valahogy, vagy ne legyen valahogy, s ezt nevezik a buddhizmusban sóvárgásnak (tṛṣṇā). A sóvárgás pedig magában hordozza a szenvedést, mert azt jelenti, hogy ami van, az úgy nem (teljesen) jó, nem (egészen) kielégítő. Ha valami kellemes tapasztalatunk van (látunk, hallunk, érzünk, gondolunk), akkor azt akarjuk, hogy tartson tovább és tovább. Ha nincs kellemes élményünk épp, akkor azt akarjuk, hogy legyen. Ha valami kellemetlen, azt akarjuk, hogy szűnjön meg. Amikor pedig nincs kellemetlen élményünk, akkor nem akarjuk, hogy megjelenjen. Ezért szenvedés minden, ami összetett.

Minden jelenség éntelen

Az éntelenség kifejezés azt sugallja, hogy én (mint egyes szám első személyű utaló névmás) nem létezem, miközben azt mondja, hogy én (mint főnév) nem létezik. Ezért amit itt tisztázni kell, hogy mi az az én, ami nincs. Énnek azt nevezzük, ami egy állandó/maradandó és irányítható/uralható dolog. Mint láttuk az előző két pontban, az összetett jelenségek (látott, hallott, érzett, gondolt) se nem állandóak, se nem irányíthatóak. Nem állandóak, mert létrejönnek és megszűnnek, s nem irányíthatóak, mert bármennyire is szeretnénk, nem lesznek olyanok, amilyennek mi akarjuk őket. Ezért mindezekben nincs én, s nem állnak az én irányítása alatt. A jelenség kifejezés azonban nem csak az összetett dolgokat foglalja magában, hanem azt is, ami nem összetett. Ez a nem összetett pedig a nirvána. A nirvána azon okból kifolyólag éntelen, hogy abban nincs semmilyen dolog, amit énnek nevezhetnénk. (Az én és az összetettek viszonyát lásd bővebben: Rész egész)

A nirvána nyugalom

A nirvána nem egy hely, nem egy különleges tudat, hanem a szenvedés megszűnése. Nem összetett jelenség, mert bár élmény (vagyis jelenség), de nem valami, ami ténylegesen létrejönne, vagy elmúlna. Azt mondjuk, hogy a szenvedés megszűnésével létrejön a nirvána, tehát képletesen szólva valami elmúlik és valami létrejön. Gyakorlatilag azonban azért nem egy megszűnő dolog, mert a szenvedés még nem a nirvána, így nem a nirvána az, ami megszűnik, s nem is egy létrejövő dolog, mivel csupán a szenvedés megszűnéséről van szó, s nem valami másnak a létrehozásáról, vagy megjelenéséről. A nirvána nem összetett, ezért nem állandótlan és nem szenvedés, de éntelen. Hogy a nirvána nyugalom, az a tökéletes boldogságot jelenti, mivel már nincs sóvárgás többé, ami a szenvedést létrehozná és fenntartaná.

चत्वारि धर्मपदानि। तद्यथा-अनित्याः सर्वसंस्काराः। दुःखाः सर्वसंस्काराः। निरात्मानः सर्वसंस्काराः। शान्तं निर्वाणं चेति॥ (धर्मसंग्रहः ५५.)
Catvāri dharmapadāni / tadyathā - anityāḥ sarvasaṃskārāḥ / duḥkhāḥ sarvasaṃskārāḥ / nirātmānaḥ sarvasaṃskārāḥ / śāntaṃ nirvāṇaṃ ceti // (Dharmasaṃgrahaḥ 55.)

A Buddha tanításának foglalata, tömör összegzése, s egyben védjegye az, amit a Négy dharma pecsétnek (四法印) neveznek. Ahogy a Buddha mondta az Óceán Sárkány Királynak (海龍王) intézett beszédében, e négynek a megértése csekély erőfeszítés, mégis mérhetetlen gyümölcsöket eredményez. Ezt a négyet azért nevezik pecsétnek, mert amely tanítás tartalmazza ezeket, megfelel nekik, azok magukon viselik a Buddha tanításának pecsétjét, vagyis buddhistának nevezhetőek.

Négy különböző szövegből fordítva a négy dharma pecsét a következőképpen hangzik:

一者諸行無常。二者諸行是苦。三者諸法無我。四者涅槃寂靜。 (T11n0312_p0741b11-15)
1. Minden összetett állandótlan. 2. Minden összetett szenvedés. 3. Minden jelenség éntelen. 4. A nirvána nyugalom.

諸行無常、一切皆苦、諸法無我、寂滅為樂。 (T15n0599_p0157b17)
Minden összetett állandótlan, mindenki szenved, minden jelenség éntelen, a kialvás boldogság.

一切行無常。一切行苦。一切法無我。涅槃寂靜。 (T17n0764_p0660c22-23)
Minden összetett állandótlan. Minden összetett szenvedés. Minden jelenség éntelen. A nirvána nyugalom.

一者一切行無常印。二者一切行苦印。三者一切法無我印。四者涅槃寂滅印。 (T36n1736_p0310b22-23)
1. Minden összetett állandótlan. 2. Minden összetett szenvedés. 3. Minden jelenség éntelen. 4. A nirvána elnyugvás.

A kulcsszavak:

minden (sarva, 一切/諸), összetett (saṃskṛta, 行), állandótlan (anitya, 無常), szenvedés (duḥkha, 苦), jelenség (dharma, 法), éntelen (anātma, 無我), nirvána(nirvāṇa, 涅槃), nyugalom (śānti, 寂靜), kialvás/elnyugvás (nirodha/upaśānti, 寂滅), boldogság (sukha, 樂)

Ezért az én megragadásának alapja nem egy dolog,
Nem más, mint a halmazok, és nem maguk a halmazok;
Nem is a halmazokon alapszik, s azokat nem birtokolja.
A halmazok függvényében létezik.

Ez röviden az ezt megelőző érveknek az összefoglalása arra vonatkozóan, hogy miért nem létezik az én egy önálló létező alapján, vagyis mint független én; miért nem különbözhet a halmazoktól, tekintve, hogy azokat tartjuk mindig énnek, de nem is lehet maga a halmaz, mert akkor változó lenne; nem alapszik a halmazokon, vagyis nem ténylegesen létező halmazok alapján képzelünk egy nem létező ént, végül pedig az én nem is birtokosa a halmazoknak, mert nem uralja őket.

Hasonlóan a szekérhez, ami nem más, mint a részei,
Nem azonos velük, nem birtokolja azokat,
Nem a részekben van, s a részek nincsenek benne,
Nem a puszta összességük és nem az alak.

Ez röviden a hét pontja az elemzésnek, amihez a szekér hasonlatát alkalmazza, hogy megvizsgálja az én és a halmazok viszonyát. De az érvelés alkalmazható más esetekben is, hogy kiderítsük, nincs semminek sem önálló lényegisége. A hét pont: másság, azonosság, birtoklás, a részek benne vannak, az van a részekben, a részek összessége, az alak. Az első öt pontot eredetileg Nágárdzsuna mondta el a Közép út alapverseiben, Csandrakírti pedig további kettővel egészítette ki. Ez követően kibontja az elemzést a lehetséges ellenvetések tekintetében.

Ha a puszta összességük a szekér,
Akkor a szétszedet részek is a szekér lenne.
De rész-birtokos nélkül nincsenek részek,
Így, hogy a puszta alak legyen a szekér, az lehetetlen.

Vagyis ha a szekér egyszerűen a részek összege, akkor ha csak összeraknánk egy dobozba a szekér részeit, akkor az is szekér lenne. Avagy, a hazavitt összeszerelhető szekrény már akkor is szekrény lenne, mielőtt még kibontanánk a csomagolásból. A "rész-birtokos" itt magára a szekérre utal, vagyis ha nem beszélhetünk szekérről, akkor a szekér részeiről sem eshet szó. Mi több, a részek alakja sem teszi ki a szekeret önmagában.

Azt állítod, az eredeti alak attól még a részekben megvan,
Még mikor a szekeret össze is rakták.
Ám minthogy nem létezett mikor külön voltak,
A szekér most sem létezik.

Arról az elgondolásról van szó, hogy a szekér alakja a részeiben van, vagyis a részek alkotják a szekeret, ahogy az kinéz, s a részek ezen tulajdonsága jelen van akkor is, mikor a szekér egyben áll. Tehát az érv az, hogy a részeknek köszönhetően beszélhetünk szekérről, mert azok teszik ki a formáját. De minthogy a részek nem alkották a szekér formáját akkor, amikor különálltak, így nem alkothatják akkor sem, amikor egyben vannak. Ha akkor alkotnák, amikor egyben vannak, akkor nem lenne forrása annak, ahonnan a szekeret alkotás képességét vették.

Ha a keréknek és a többinek különböző alakja van,
Most, mikor van egy szekér,
Láthatóak kellene legyenek, de nem azok.
Ezért a szekér nem a puszta alak.

Amennyiben azonban az egyes részek önállóan bírnak saját tulajdonságokkal, azok a tulajdonságok nem állhatnának össze egy szekérré, továbbra is különállóak lennének. Ezért nem találni meg a szekeret az alakban.

Mert számodra az összesség nem létező,
Az alak nem a részek összessége.
Így, semmire sem alapulva,
Hogyan létezhet az alak?

Arról a nézetről van szó, hogy nincs önmagában összesség, vagyis az alakot nem a részek egésze alkotja. De ettől különállóan nem létezhet alak.

Valóban, nincs megalapozva e hetes elemzés szerint
Sem az olyanságban, sem a világiban.
De ebben a világban elemzés nélkül,
A részein alapulva, a dolgok függőn feltételezettek.

Ami nincs megalapozva, az a szekér, avagy az én, az önálló létezés sem a végső, sem a viszonylagos igazság tekintetében, amennyiben azt elemzésnek vetjük alá. De ha a viszonylagos, hétköznapi, közmegegyezésen alapuló világot vesszük, s azt nem vizsgáljuk meg a felvázolt módszer szerint, akkor mondhatjuk azt, hogy a dolgok azok részein alapulnak, s ezen részek szerint mondjuk azt, hogy van szekér. Ezt jelenti a függő feltételezettség ebben az esetben, hogy bizonyos elgondolások alapján ki tudjuk jelenteni, hogy vannak emberek, házak, okság, föld, víz, stb., de ezek nem mennek túl azon a szintjén a valóságnak, hogy megnevezések, amiket nem nézünk meg jobban. Erre vannak az olyan hasonlatok, hogy a világ hasonló a délibábhoz, az árnyakhoz, a bűvésztrükkhöz, mert azok mind igazinak tűnnek, ameddig meg nem nézzük közelebbről.

A versek Csandrakírti: Bevezetés a madhjamakába (Madhjamakávatára 6:150-155, 158) című művéből valók. A kommentárok a saját magyarázataim Khenpo Tsultrim Gyamtso Rinpoche és Dzongsar Jamyang Khyentse Rinpoche kifejtései alapján.

A vallásszabadság hasonló a szabad kereskedelemhez. Mindenkinek joga van olyan vallást követni, ami neki tetszik. Ezt a jogot állami szinten, talán legelsőként az egész világon, Asóka teremtette meg birodalmában, aki maga a buddhizmusra tért át. Ez a szabadság azonban nem teremt versenyhelyzetet a vallások között, s nincs tőzsde sem, ahol a híveket lehetne cserélgetni. A helyzet inkább hasonlít egy nagy áruházra, ahol az ember kedve szerint választhat a kínálatból. A kínálat jelenleg pedig igen bőséges.

Vannak, akik valóban úgy kezelik ezt a helyzetet, mintha a boltban lennének, s mindenféle árucikket és márkát beleraknak a kosarukba. Mások elhatárolódnak a vallásoktól, egyaránt feleslegesnek ítélik az összeset. A két véglet közt, ami a "vallási fogyasztó" és a "vallástalan" között húzódik, megtaláljuk a vallásosság különböző fokait a remetétől a "vasárnapi keresztényig".

A buddhizmus ugyanúgy ott van a vallási piacon, mint a többi. Vannak, akik csemegéznek belőle, vannak akik szimpatizálnak vele, vannak akik belekóstolnak, vannak akik olvasgatnak róla, s vannak olyanok, akik elkötelezik magukat mellette. Mindez teljesen egyéni választáson múlik, az egyéni választás pedig különböző okok és feltételek eredménye.

Az okok és feltételek az egyén tekintetében az előző életeinek eredménye. Sokan egész életükben nem is hallanak a buddhizmusról. Mások hallanak, de nem érdekli őket. Vannak, akik hallanak róla, érekli őket, de csak egy bizonyos szintig. S vannak olyanok, akiknek a találkozás a buddhizmussal olyan, mintha megtalálnák azt, amit mindig is kerestek volna. A Gyémánt szútra ezért mondja:

"Ötszáz évvel eltávozásom után lesznek olyanok, akik fenntartják az erkölcsi fegyelmet és érdemeket képeznek, akik képesek lesznek a hit tudatát létrehozni és ezeket a szavakat igazságként venni. Tudd, hogy ezek az emberek nem csak egy buddha, kettő buddha, három, négy, vagy öt buddha alatt képeztek erényes gyökereket. Mindenféle erényes gyökereket képeztek megszámlálhatatlan buddhák ezrei és tízezrei alatt. Hallva ezeket a sorokat, egyetlen pillanat alatt felkeltik a tiszta hitet."

Miért képesek a hitre? Mert megtartják az erkölcsi fegyelmet és érdemeket képeznek. Ez azt jelenti, hogy kerülik a helytelen tetteket, mint az ölés, lopás, házasságtörés, hazugság, durva beszéd, stb., és jó tetteket visznek végbe, mint az adakozás, kedvesség, együtt érzés, együtt örvendés, egykedvűség, béketűrés, stb. A Lótusz szútrában (16. fejezet) a következők hangzanak el:

"Ezek az élőlények a különböző vétkeikkel együtt,
gonosz tetteikből fakadó okok által
megszámlálhatatlan világkorszakokat töltenek el
anélkül, hogy hallanák a három kincs nevét.
De akik érdemdús módokon cselekszenek,
akik kedvesek, békések, őszinték és egyenesek,
mindnyájuk látni fog engem itt
személyesen, ahogy a Dharmát tanítom."

Vagyis akik helytelen tetteket követnek el, akik teljesen elmerülnek a sóvárgásban és a haragban, azok még csak nem is hallanak a három kincsről. Ez nem feltétlenül csak annyit jelent, hogy nem hallják azokat a szavakat, hogy Buddha, Dharma és Szangha, hanem még ha hallják is, ha olvasnak, vagy beszél nekik valaki róla, akkor sem jelent az számukra semmit, vagy akár ellenérzést vált ki belőlük. Másrészt viszont a jó tettek oda vezetnek, hogy közvetlenül hallhatjuk a Buddhát, amint a Dharmát tanítja. Ez annyit tesz, hogy nem csak hallanak a buddhizmusról, hanem azt be is fogadják és törekszenek az úton.

Tehát a három kincsbe vetett hit előfeltétele az eddig felhalmozott érdemek. Ugyanezen elv alapján, mindenki olyan világnézetet követ, ami az ő karmájának, a személyiségének megfelel. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy eleve elrendeltetett lenne az, hogy ki miben hisz, s ezért azon nem is lehet változtatni. Ez annyit jelenti, hogy az embereknek különböző hajlamaik vannak, s a hajlamaikat követve választanak világnézetet is. Ebbe beletartozik az is, ha valaki megváltoztatja a filozófiáját, vagy a vallását.

Mielőtt valaki elkötelezné magát egy hit mellett, természetes, hogy azt tanulás kell megelőzze. A buddhista tanításba vetett bizalom megértésen alapszik. S ennek a megértésnek két fő pontja van.
Az első pont a karma tanítása, ami azt jelenti, hogy a világban mindenütt az okság elve érvényesül, s hogy az ember életét saját tettei befolyásolják, amibe beleértendő a gondolati, szóbeli és testi tettek. Ahogyan gondolkozom, ahogyan beszélek, ahogyan cselekszem, ezek határozzák meg az életminőségemet. Nem külső erőkön múlik az, hogy nekem milyen életem van, s hogy én azt hogyan élem meg. Ezért a helytelen tettek rossz eredményeket, a helyes tettek jó eredményeket hoznak. Még a születésem és a halálom is a tetteimen múlik. Az előző életek eredménye ez a mostani élet, s ennek az életnek a folyamányaként fog megjelenni a következő élet. Ez röviden az első fő pont.
A második pont a négy nemes igazság tanítása. Az, hogy akár kedvező, akár kedvezőtlen az életminősége valakinek, az minden esetben elégtelen, nem vezet végső boldogsághoz, megbékéléshez, elégedettséghez. Ennek az oka a sóvárgás, hogy mindig valamit meg akarunk szerezni, valami felett gyakorolni akarjuk az uralmunkat, s ezért bármit megteszünk. Ez a sóvárgás egyben az elégedetlenség maga, mert arra épül, hogy sosem elég, sosem tudunk valamibe véglegesen megkapaszkodni, mert az idővel elromlik, elmúlik, meghal. Ez a mulandóság, a változás a létezés teljességének egyetemes jellemzője. A Buddha ebből az elégedetlenségből talált kiutat a maradéktalan boldogsághoz, s a tanítása az, aminek követésével eljuthatunk a tökéletes elégedettséghez. Röviden ez a második fő pont.

Ha ezt a két pontot meg tudjuk érteni és el tudjuk fogadni, akkor menedéket veszünk a három kincsben, mert látjuk, hogy a szamszárában nincs semmi, ami valóban menedéket nyújthatna a fájdalom és a szenvedés elől. A menedékvétel pontosan azt jelenti, hogy felismerjük a létforgatag természetét, hogy előnyei és hátrányai egyaránt kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy életünkben boldogok, békések és elégedettek legyünk. Ezt csak a Buddha tanította Dharma adja meg, amit a Szangha őriz nemzedékről nemzedékre. A menedékvétellel mi magunk is a közösség tagjává válunk, ahol az emberek azon munkálkodnak, hogy megszabadítsák magukat és minden lényt a szenvedéstől, a tudatlanság béklyójától.

僧問雲門。如何是超佛越祖之談。門云。餬餅。

- Mit jelent a mondás "meghaladni a buddhákat és ősöket"? - kérdezte egy szerzetes Yunment.
- Magos lepény - mondta Men.

超談禪客問偏多
縫罅披離見也麼
餬餅塞來猶不住
至今天下有肴訛

Sok Csan vándor kérdezősködik a meghaladó beszédről,
Száját kitátja, látod?
Nem állítja meg a beletömött magos lepény sem,
Még most is zavar van mindenütt.

Magyarázat

Egy szerzetes megkérdezte Yunment.
Amikor egy tanítást vizsgálunk, akkor az első, amit érdemes megnézni, hogy kitől kinek szól. A szútrákban általában a Buddha beszél, de a többi szereplő nagyon fontos, mert meghatározzák a tanítás formáját. Nem ugyanaz egy olyan tanítás, amit kívülállóknak, amit világiaknak, amit szerzeteseknek, kiemelt tanítványoknak, vagy bódhiszattváknak mond. Itt egy szerzetes jelenik meg, mint kérdező. A szerzetes olyan személy, aki életét a Dharma megismerésére áldozta, ezért számára minden más lényegtelen és felesleges. Yunmen a Csan déli iskolájának, a Hongzhou ágnak kiemelkedő tanítója, kinek egyszavas válaszai váltak legismertebbekké. A szerzetes a törekvő, Yunmen pedig az éles szemű őr, aki a Csan utolsó kapuját őrzi. Még kérdést is csak akkor tehetünk fel a Dharma őrzőjének, ha már számos akadályon túl jutottunk. Miért? Mert a Csan közvetlen módszere csak hosszas munkálkodás után válik használhatóvá. Ez egy kifinomult technika, amihez nyitott tudat kell. Mindenkinek lehetősége van bármikor megnyitni a tudatát. A kérdés az, hogy ezt meg is tesszük-e.

Mit jelent a mondás?
A kérdés feltevéséhez először tisztázni kell azt, hogy mit akarunk tudni. Amikor ismerkedni kezdünk valamivel, akkor olyan kérdéseink vannak, mint a kezdőknek. Amikor az alapokon túl vagyunk, akkor olyan kérdéseink vannak, mint a gyakorlóknak. Amikor pedig már gyakorlottak vagyunk, akkor a kérdéseink egy tapasztalt ember kérdései. De nem az a fontos, hogy jól hangzó kérdéseket tudjunk feltenni, hanem hogy akarjunk kérdezni. Ha nincs kérdésünk, akkor válaszokat se kaphatunk. Ha pedig van kérdésünk, akkor merjük is feltenni, amikor adódik rá lehetőség. Ha van kérdés, akkor az természetes módon visz előre az úton.

Meghaladni a buddhákat és ősöket.
A buddhák itt a szútrák tanításait, az ősök pedig a kiemelkedő tanítók magyarázatait jelentik. De mit jelent a meghaladni? Azt, hogy személyesen megtapasztaljuk a tanítás jelentését. Ekkor meghaladjuk, mert nem csak a szavak alapján tudjuk azokat onnantól, hanem első kézből. Amikor megértjük valaminek az elvét, akkor bárhogyan tudjuk használni. Amikor pedig megtapasztaljuk, akkor még az elv sem szükséges többé, mert közvetlen hozzáférésünk van a tartalomhoz. Másrészt azonban a konkrét tanítás, a megértés és a tapasztalat összhangban kell legyen, az egyik nem mondhat ellent a másiknak. Így tudjuk ellenőrizni, hogy a megértésünk és a tapasztalatunk megfelel-e a buddhák és az ősök útmutatásainak.

Men mondta.
A válasznak a célja általában az, hogy megmagyarázzon valamit. De amikor egy Csan történetről van szó, akkor pont a nem magyarázás az elv. Ennek ellenére, vagy ezzel együtt mégis van válasz. Csakhogy az ilyen típusú válasznak a szerepe közvetlen hatást gyakorolni a kérdezőre. Azt gondolhatnánk, hogy a Csannak ez egy specialitása. Erről szó sincs, a buddhizmusban minden tanítás célja az, hogy elérjük a megvilágosodást. A stílus az, ami különbözik, s ezért beszélhetünk Csan iskoláról, azon belül pedig különböző Csan irányzatokról és tanítókról. Yunmen egy végsőkig egyszerűsített stílust használ, ami épp ezért megfejthetetlennek tűnik elsőre. De ha hiszünk Yunmennek, akkor lehetséges a megértés.

Magos lepény.
Könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy elkezdjük magunkban magyarázni, mit is jelent az, hogy magos lepény. Talán megpróbálunk utána járni, pontosan milyen ételre is utalt. Vagy kiegészítjük a történetet, hogy biztos volt ott az asztalon egy magos lepény. De idővel kimerülnek a válaszok, legalábbis akkor, ha látjuk, igazából egyik sem jó. S ez egy fontos része a dolognak: látni, akármilyen magyarázattal is állunk elő, nem megfelelő. Ezt a csapdát könnyebb elkerülni akkor, ha van egy tanító, aki kikérdez és odafigyel a gyakorlatunkra. Bár ha képesek vagyunk elég őszinték lenni - s általában nem vagyunk azok magunkkal - akkor lehetséges önállóan is haladni. Az önmagunkkal való őszinteség legfőbb akadálya pedig az, hogy azt hisszük, őszinték vagyunk magunkkal, s tisztán látjuk a helyzetünket. Az őszinteséghez nyitott, kötetlen figyelem kell, amit nem homályosítanak elé elvárások, elképzelések. Márpedig a fő gondunk eleve az, hogy a tudatunk homályos. A folyamatos képzésnek a buddhizmusban pedig ennek a homálynak az eloszlatása a célja. Ezért szükséges megalapoznunk magunkat az erkölcsi fegyelemben, a meditációban és a bölcsességben egyaránt. Vagyis oda kell figyelnünk a viselkedésünkre, arra, hogy a tudat nyugodt és éber legyen, s meg kell értenünk a Buddha tanításait. Amikor ezektől eltérünk, amikor helytelen tetteket követünk el, szétszortak és zavarosak vagyunk, vagy kétségeink vannak a Dharma irányában, akkor épp nem sikerül az úton haladni. De amint észrevesszük eltévelyedésünket, már újra a helyes irányba indultunk el.

Kitátja, látod?
A vers első két sora a helyzetre és a kérdésre vonatkozik. Egyrészt tévedésben vannak azok, akik folyton keresik a megoldást, mert nem látják, hogy a bajt ők maguk hozzák létre. Ha egyszerűen felhagynának a kereséssel, minden rendben lenne. Másrészt ha az emberek nem keresnék a megszabadulást, akkor mindörökre a szamszárában maradnának. Ezért amikor kinyitja a száját, teret enged a fénynek, hogy megértésre jusson.

Zavar mindenütt.
A második két sor a válaszra és a helyzetre vonatkozik. A válasz elvágja azonnal a magyarázkodás lehetőségét, megállít minden gondolatot, s ezzel megszabadít minden élőlényt. De Yunmen nem hallgat, hanem beszél. Nem arról van szó, hogy ne legyenek szavak, fogalmak, képzetek, hanem arról, hogy ne vesszünk el azokban. A zavar pedig akkor támad, mikor ahelyett, hogy látnánk a válasz értelmét, a kifejezést ragadjuk meg, s próbáljuk kigondolni, hogy miről is szól ez az egész. Így azonban sosem érthetjük meg. Látni azt, hogy nem értjük, ez a megértés kezdete. Elhagyni az értelem gondolatát is, ez a bölcsesség kapuja. Szabadon használni beszédet és hallgatást, ez a bölcsesség használata. Ekkor sem a nyugalom, sem a zavar nem érinthet meg többé.

A théravádát és mahájánát egyesítő alapvető pontok

amit 1967 január 27-én mutatott be "A világ buddhista szanghája tanácsnak" (The World Buddhist Sangha Council)
tisztelendő dr. Walpola Srí Ráhula
Tripitakavágísvarácsárja,
alkancellár, Cejloni Vidyodaya Egyetem

1. A Buddha az egyedüli mesterünk.
2. A Buddhában, a Dhammában és a Szanghában veszünk menedéket.
3. Nem hisszük, hogy ezt a világot egy isten teremtette és uralja.
4. Követve a Buddha példáját, aki a nagy együttérzés (mahá-karuná) és a nagy bölcsesség (mahá-pradnyá) megtestesítője, úgy gondoljuk, az élet értelme minden élőlény iránt kifejleszteni az együttérzést megkülönböztetés nélkül és az ő javukért, boldogságukért és békéjükért munkálkodni; továbbá kifejleszteni a bölcsességet, ami a végső igazság megvalósításához vezet.
5. Elfogadjuk a négy nemes igazságot, vagyis a dukkhát, a dukkha megjelenését, a dukkha megszűnését és a dukkha megszűnéséhez vezető utat. Elfogadjuk az ok és okozat egyetemes törvényét, ahogyan azt a pratítja-szamutpáda (függő keletkezés) tanítja.
6. A Buddha tanításának megfelelően úgy látjuk, hogy minden feltételes létező (samszkára) állandótlan (anitja) és dukkha, s hogy minden feltételes és feltétel nélküli dolog (dharma) éntelen (anátma).
7. Elfogadjuk a megvilágosodáshoz vezető harminchét tényezőt (bódhipaksa-dharma), mint a Buddha tanította megvilágosodáshoz vezető út különböző aspektusait.
8. Három útja van a bódhi, avagy a megvilágosodás elérésének, az egyes személyek tehetségének és képességének függvényében, vagyis úgy, mint tanítvány (srávaka), mint pratjéka-buddha, vagy mint szamjak-szam-buddha (tökéletesen és teljesen megvilágosodott buddha). A legmagasabbnak, legnemesebbnek és leghősiesebbnek fogadjuk el a bódhiszattva életút követését és a szamjak-szam-buddhává válást mások megmentésének érdekében.
9. Elismerjük, hogy különböző országokban eltérések vannak a buddhista szerzetesek életvitele, a népszerű buddhista hiedelmek és gyakorlatok, a szertartások és ünnepségek, s a hagyományok és szokások tekintetében. Ezeket a külső formákat és kifejezéseket nem szabad összekeverni a Buddha lényegi tanításaival.

Forrás:
Walpola Rahula: The Heritage of the Bhikkhu, Grove Press, New York, NY, 1974. p. 137-138

十大願
Tíz nagy fogadalom

一者：禮敬諸佛
1. Tisztelni a buddhákat
二者：稱讚如來
2. Dicsőíteni a tathágatákat
三者：廣修供養
3. Széleskörű felajánlásokat tenni
四者：懺悔業障
4. Megbánni a múltbeli tetteket
五者：隨喜功德
5. Örvendezni mások érdemei felett
六者：請轉法輪
6. Kérni a törvény-kerék megforgatását
七者：請佛住世
7. Kérni a buddhák maradását a világban
八者：常隨佛學
8. Mindig követni a buddhák tanítását
九者：恆順眾生
9. Folyamatosan alkalmazkodni a lényekhez
十者：普皆迴向
10. Egyetemesen átadni az érdemeket

Bővebben lásd: www.buddhanet.net/pdf_file/samantabhadra.pdf

A kérdés az, hogy mit neveznek énnek a buddhizmusban. Az én fogalmának elemzése azon alapszik, hogy mi van akkor, amikor valamiről azt mondjuk, hogy "én, enyém, az én énem".

Ahhoz, hogy valamit énnek tartsunk, azt egységes dologként kell látnunk, aminek van valami tartóssága, állandósága. Ha nem látunk benne ilyen állandóságot, akkor nem is ragadhatjuk meg azt a dolgot, amit énnek nevezünk.

Az egyik ilyen alap elképzelés az, hogy "én cselekszem". A cselekvés világos, hogy egy folyamat. De azt feltételezzük, hogy a cselekvő, aki a cselekvés hátterében áll, folyamatosan ugyanaz a cselekedet minden egyes lépésénél. Ha nem így vélekednénk, akkor a cselekedet teljes sorát már nem én követném el.

A másik hasonló általános elgondolás, hogy "én tapasztalok". A tapasztalás, az élmény szintúgy érthetően egy folyamat, események sorozata. De aki mindezt átéli, az végig ugyanaz marad, nem változik közben. Ha változna, akkor nem gondolhatnám azt, hogy az előző pillanat tapasztalata is ugyanannyira hozzám tartozik, mint a mostani.

A harmadik általános vélekedés az, hogy "én birtokolok". Ami az én birtokomban van, vagyis az enyém, lehet, hogy változik, némileg átalakul, vagy épp különböző helyekre kerül, különböző emberek veszik használatba, de végig úgy állok hozzá, hogy egyrészt én, a birtokos, az folyamatosan ugyanaz, másrészt még ha a birtokolt dologban bizonyos változások is állnak be, akkor is a sajátoménak tartom. Tehát itt is egy állandó énre van szükség.

Egy negyedik általános csoportnak mondhatjuk azt az esetet, amikor azt mondom "ez én vagyok/ez az én énem". Itt az önmagát birtokló én helyzete áll fenn, amire alkalmazhatóak a többi fenti megközelítés is, hogy az énemet én irányítom/cselekszem, én élem meg/tapasztalom. Vagyis ez az, mikor például valaki önmagát akarja megismerni, vagy önmagáról gondolkodik, önmagát sajnálja, vagy épp dicséri. Ekkor ott van az az én, aki a cselekvő/tapasztaló/birtokló, s ott van az az én, ami az előző énnek a tárgya. Ez talán a legérdekesebb változat, mert itt az én megtöbbszöröződik, s egyszerre gondolhatjuk azt, hogy én változom, miközben feltételezek egy ént, aki átéli a változást, s mégis végig ugyanaz marad.

Ez a négy csoport elég jól lefedi mindazokat a lehetőségeket, amikor valahol megjelenik az én képzete. Érdemes látni azt, hogy én önmagában sosem áll. Ha mégis azt hinnénk, hogy önmagában áll, akkor az az "én énem" esete.

Remélem így már érthetőbb, miért kell, hogy az én az mindig valami állandó, független dolog legyen, legalábbis annak képzeljük.

Az öt halmazra vonatkoztatva röviden:

1. Én a test vagyok (=én az vagyok, aki lát, hall, szagol, ízlel, tapint). A test az enyém (=amit látok, hallok, szagolok, ízlelek, tapintok, az az én tulajdonom). A test az én énem (=én vagyok a szív, az agy, a kar, a láb, a haj, a szem, a megjelenésem, a stílusom, a hangom, stb.).

2. Én az érzés vagyok (=én az vagyok, aki érzi a kellemest, a kellemetlent, a semlegest). Az érzés az enyém (=ez nekem kellemes, ez nekem kellemetlen, ez nekem semleges). Az érzés az én énem (=a kellemes jó, a kellemetlen rossz, a semleges unalmas).

3. Én a felfogás vagyok (=én az vagyok, aki felfogja a dolgokat, hogy azok micsodák). A felfogás az enyém (=ez az én meglátásom, ez az én gondolatom, ez az én ötletem). A felfogás az én énem (=gondolkodom, tehát vagyok).

4. Én a késztetés vagyok (=én akarok valamit, én szándékozom valamit). A késztetés az enyém (=az én szándékaim tisztességesek). A késztetés az én énem (="a hatalom akarása" (Nietzsche) "A világ mint akarat és képzet" (Schopenhauer) és sokan mások a "szabad akaratról" és az ember feltételezett végső természetéről)

5. Én a tudat vagyok (=én figyelem a dolgokat, én élem meg a dolgokat). A tudat az enyém (=én irányítom a figyelmemet, fejlesztem az éberségemet). A tudat az én énem (=valódi természetem a tudatosság, "átman (én)= szat (lét), csit (tud), ánanda (boldog)" ahogy a hinduk mondják)

四弘誓願

眾生無邊誓願度
煩惱無盡誓願斷
法門無量誓願學
佛道無上誓願成

A négy nagy fogadalom

 Fogadom, az érző lények végtelenjét megszabadítom
Fogadom, a kifogyhatatlan szenveket elvágom
Fogadom, a számtalan Dharma-kaput elsajátítom
Fogadom, a felülmúlhatatlan Buddha-utat beteljesítem

Az imént bukkantam egy cikkre '98-ból, ahol Lopez professzor tanítványai összegyűjtött tíz leggyakoribb félreértés található a buddhizmussal kapcsolatban. Úgy gondoltam, ez egyrészt mókás, másrészt érdekes, s egyeseknek akár tanulságos is lehet. Nem szó szerint fordítottam le a szöveget, csak amolyan tartalmilag, kisebb helyeket változtatva. Akit érdekel az eredeti, az itt elolvashatja: www.tricycle.com/columns/from-academy-top-ten-list

1. A buddhizmust úgy írják: budhizmus
Az eredeti cikkben a "Buddha-Buddah" szerepel, de magyarul a fenti elírás a gyakoribb, amivel elég sokszor sikerült találkoznom. Bár előfordulhat a "Buddha-Budha" tévedés is, de én ilyet még nem láttam, vagy nem emlékszem.

2. Minden buddhista meditál
A meditációt mindig is a szerzetesek, illetve apácák gyakorlatának tartották, s még azok között is csak bizonyos személyek művelték. Az egy modern jelenség, hogy világiak meditálnak, legalábbis nyugaton.

3. Minden buddhista kopasz
A lenyírt haj a szerzetesek és apácák viselete, ezzel fejezve ki lemondásukat a világról, a világi dolgokhoz való ragaszkodásról. Bele játszik az is, hogy a haj levágásával a szépségüket is csökkentik, továbbá a haj bizonyos helyeket státuszszimbólum is.

4. Minden buddhista vegetariánus
A korai buddhizmusban egy szerzetesnek mindenfajta ételt el kellett fogadnia, amit a koldulócsészéjébe tettek. A Buddha maga is egyes források szerint romlott disznóhús miatt lett beteg és halt bele. Halála után azonban teret nyert Indiában, majd Kínában a hústalan étkezés, de Tibetben és Dél-Ázsiában nem.

5. A Buddha az a kövér csávó
A kövér/nevető buddha alak egy tang-kori kínai szerzetes, akinek a neve Budai (布袋 ejtsd: pu-taj), s annyit jelent: len zsák, köszönhetően annak a nagy zsáknak, amit mindig magával cipel. A hagyomány úgy tartja, hogy Maitréja bódhiszattva megtestesülése volt, aki az eljövendő buddha. Japán neve Hotei, s a hét szerencse isten egyike.

6. Minden buddhista kolostorban él
Csak a szerzetesek élnek kolostorban, a világiak nem. A világiak támogatják a szerzeteseket, illetve kolostorokat, hogy azok fennmaradjanak, bár voltak és vannak önellátó kolostorok is, amik nagy vagyonnal rendelkeznek. Minthogy mindig is a világiak voltak többségben a buddhisták közül, így értelemszerűen a kolostorlakó buddhisták a kisebbség.

7. Minden út ugyanarra a hegycsúcsra vezet
A buddhizmus kiemelkedő és elismert tanítói mindig is világosan kijelentették, hogy csak a buddhista ösvényen érhető el a megvilágosodás. Hasonlatképp: más vallásokkal csak az Everest alaptáboráig lehet eljutni, onnantól a csúcsig a buddhizmus vezet.

8. Minden buddhista pacifista
Természetesen voltak háborúk buddhisták között (mint az ötödik dalai láma trónra jutásáért Tibetben), háborúk buddhisták és nem buddhisták között (a modern Sri Lankán), s zen mesterek támogattak háborút (Japánban a Szótó iskola vezetősége a II. világháború alatt).

9. A buddhizmus egy filozófia
Nehéz olyan nyugati fogalmakat, mint "vallás" és "filozófia" alkalmazni nem-nyugati kultúrákra. De azt mondani, hogy a buddhizmus nem vallás, csak mert éntelenséget és nirvánát tanít, ez egyszerűen lebecsmérlése annak, ahogyan milliók élik hétköznapjaikat Ázsiában. A buddhizmus minden meghatározás szerint vallás, legyen ez a fogalom bármennyire is meghatározhatatlan.

10. Az újraszületés szórakoztató
Sokan azt gondolhatják, hogy milyen jó dolog lenne újra visszatérni az életbe, mert hát akkor sosem halunk meg igazán. De elég csak belegondolni abba, milyen mindig újra és újra ugyanazt csinálni. Nincs olyan hely, dolog, vagy létforma, amit valaki már ne élt volna át. Mostanra ez már az unalomnál is unalmasabb kellene legyen. Ezért jobb is itt hagyni az egészet. Kivéve persze a bódhiszattvák számára.

A srávakák szerint a szennyeződéseket ki kell oltani, a függő keletkezést el kell vágni. Az erkölcsi fegyelmet pontról pontra követik. Gyakorlatuk meglátni, hogy a jelenségek összetettek, s ezért éntelenek. Szemléletük a felülemelkedettség, ami békés, s azt nem érinti meg semmi.

A bódhiszattvák szerint a szennyeződések látszólagosak, a függő keletkezés maga az üresség. Az erkölcsi fegyelmet az együttérzésre alapozva követik. Gyakorlatuk meglátni, hogy a jelenségek képzetek, ezért üresek. Szemléletük a semmihez sem kötődés, ami nem ragaszkodik sem a mozgáshoz, sem a nyugalomhoz.

A buddhák szerint a szennyeződések tökéletesek, a függő keletkezés a valóság birodalma (dharmadhátu). Az erkölcsi fegyelem nem különbözik az erkölcstelentől. Gyakorlatuk a test, beszéd és tudat minden cselekedete. Szemléletük a ragaszkodás és nem ragaszkodás kötetlensége.

"Ami feltételekből keletkezett születetlen;
Önlétből fakadóan nincs keletkezése.
Mivel más feltételektől függ, üres."
Nincs nagyszerűbb módja a tanításnak, mint ez az állítás.

A teljes vers megtalálható itt: zen.gportal.hu/gindex.php

Az emberek általában is a nézetek kimeríthetetlennek tűnő változataiban képesek otthonra találni, s miért lenne ez nagyon máshogy akkor, amikor a buddhizmussal találkoznak? Nyugaton két alapvető tanítása okoz fejfájást, vagy épp zavarodottságot az emberek fejében: az újraszületés és az éntelenség. Ez eléggé érthető is, minthogy vannak, akik inkább az öröklét, míg mások a megsemmisülés tanok felé hajlanak. A középső utat, az én nélküli újraszületést, nehéz még elképzelni is.

Azonban van egy olyan jó hír, hogy a buddhizmus nem csak erről a kettőről szól. Bár igaz, hogy az újraszületés és az éntelenség központi tanítások, melyek megértése és belátása elengedhetetlen a magasabb szintű gyakorlatok végzéséhez, rengeteg más is van, amit az ember tehet. Először is, senki nem várja el azt, hogy valaki azonnal megértsen minden a Buddha tanításaiból. Buddhista az, aki törekszik ezek megértésére, de ettől még lehet, hogy homályosak előtte egyelőre. Így ha valakinek jelenleg bármelyik is felfoghatatlan, akkor két dolgot tehet. Az egyik az, hogy kitartóan azon munkálkodik, hogy megértésre jusson. A másik az, hogy ideiglenesen félreteszi a nehezebb pontokat.

Azért lehet a bonyolultabb, vagy épp hihetetlen tanításokat félre tenni, mert van úgy, hogy egyszerűen még nem vagyunk képesek azokat meglátni. De az nem szerencsés, ha ennek következtében akadályoztatva vagyunk az úton való haladásban. Az akadályoztatás két módon szokott megjelenni. Az egyik az, hogy magával ragad minket a kétely, s ezért újra és újra ugyanazokat a bizonytalan elképzeléseket ismételgetjük magunkban. A másik pedig az, amikor nem egyszerűen ideiglenesen félretesszük a kétségeinket, hanem helyette elkezdünk kitalálni különféle egyéni elképzeléseket, majd azokat tévesen beazonosítjuk helyes tanításként.

A buddhista út alapja az erkölcs. Lehet, hogy nem értjük az újraszületést, nem tudjuk felfogni a karma mibenlétét, s képtelenek vagyunk hinni más létbirodalmak létezésében. Mindez azonban nem kell, hogy akadályozzon minket abban, hogy a tíz erényes tettben gyakoroljuk magunkat, s kövessük az öt előírást. Ha képesek vagyunk ezeket követni, akkor már ebben az életben is tapasztaljuk üdvös gyümölcseiket.

A meditáció adja a gyakorlás gerincét. A meditációnak az alapja pedig az, hogy egy nyugodt és éber tudatot tartsunk fenn. A belső nyugalom és a mindenre nyitott éber figyelem az élet minden területén hasznunkra van. Ezért nem muszáj azonnal a nirvánára és az olyanságra összpontosítani, mint sürgető megvalósításokra. Törekedjünk kitartóan és türelemmel, figyeljünk oda a kis lépésekre, azokra a tapasztalatokra, amikor meg tudjuk őrizni a nyugalmunkat és a figyelmünket még olyan helyzetekben is, ahol azelőtt teljesen elvesztettük a fejünket. Ha így gyakorolunk, akkor egy szilárd belső tartásra és önbizalomra teszünk szert, aminek következtében könnyebben leszünk urai saját életünknek.

A bölcsesség az út esze és irányítója. A bölcsességnek különböző fokozatai vannak, amik közül az első a tanulás. Ha nem tanulunk a Dharmáról, nem ismerjük meg a Buddha szavait, s figyelmen kívül hagyjuk a tanítók magyarázatait, akkor könnyen elveszíthetjük a lelkesedésünket a gyakorlás iránt, vagy épp csak megrekedünk egy alacsony szinten. A Buddha maga is tanított, azért, hogy a tanítványai először megismerjék, majd megértsék, végül megvalósítsák azt, amit a Buddha maga már elért, vagyis a szenvedéstől való maradéktalan megszabadulást, a tökéletes boldogságot.

Azáltal, hogy a buddhizmus hármas képzését követjük, vagyis a viselkedésben, a meditációban és a bölcsességben műveljük magunkat, a belső feszültségek, nehézségek, gondok és önmarcangolások jelenlétét csökkentjük. Ez egy fokozatos út, aminek jó az eleje, jó a közepe és jó a vége. Azért jó minden szakaszában, mert a szenvedés fokozatos csökkenését eredményezi. Ezért válik hasznára a Buddha tanítása mindenkinek.

Akik eddig úgy érezték, hogy a taoizmus közel áll a buddhizmushoz, vagy hogy az milyen csodás filozófia, ideje tájékozódni!

"Ez a bizarr kép a taoizmusról - ami egy szekuláris helyzetben létrejött konfuciánus és protestáns együttműködés torz eredménye - különösen megragadta az elidegenedett fiatal nyugatiakat, akik egy spirituális alternatívát, s csak ritkán vallásit, kerestek a saját kulturális hagyományaikhoz. Sok szerző és kiadó teljesen elégedett olyan művek kiadásával, amik jó néhány rettenetes könyvet tartalmaznak, s ahhoz a hatalmas közönséghez szólnak. Olyan könyveket, amik ahhoz hasonló szintű megértését nyújtják a taoizmusnak, mint a pornográf kiadványok a nők megértésének."

Dr. Russel Kirkland professzor számos cikkét és tanulmányát találhatjuk meg a honlapján: kirkland.myweb.uga.edu
Kiemelten ajánlom a következő két írást:

THE TAOISM OF THE WESTERN IMAGINATION AND THE TAOISM OF CHINA: DE-COLONIALIZING THE EXOTIC TEACHINGS OF THE EAST
kirkland.myweb.uga.edu/rk/pdf/pubs/pres/TENN97.pdf

THE HISTORY OF TAOISM
kirkland.myweb.uga.edu/taoism_outline2005.html

A Buddha összes tanításának lényege a nem ragaszkodás. A ragaszkodás az, ami a szenvedést szüli, így ha nincs ragaszkodás, nincs szenvedés sem. A nem ragaszkodás itt nem az a fajta, ami elutasít bármit is, vagy nem törődik vele, hanem ami meg nem kötöttség, szabadság. Olyan szabadság, ami teret ad a változásnak. A ragaszkodás az a hozzáállás, amikor nem akarjuk, hogy valami változzon, vagy épp azt akarjuk, hogy valami változzon. A szabadság nyitottságot jelent, azt, hogy nem akarjuk azt, hogy valami hogyan legyen, vagy ne legyen. A nem ragaszkodás nem azon múlik, hogy eldobunk magunktól valamit, vagy épp megtartjuk. A szabadság pontosan abban van, hogy el tudjunk engedni és meg is tudjuk tartani. Ez az, amikor nem vagyunk megkötve, mert nem kell valaminek megfelelnünk, vagyis nem kell egy saját magunk felállította eszményt követnünk. Ez vonatkozik magára a nem ragaszkodásra is. Ha a nem ragaszkodás egy eszménnyé válik, akkor onnantól abba kapaszkodunk, s mindent annak akarunk megfeleltetni, így pedig nem vagyunk egyáltalán előbbre.

Ha a tudat nyitott, akkor jöhetnek gondolatok, jöhetnek érzések, jöhetnek tapasztalatok, s ahogy jöttek, ugyanúgy el is mehetnek. Nem csinálunk belőlük ügyet. Ha nem csinálunk ügyet, akkor ügy nélküliek vagyunk, ahogy Linji mondta. Nem csinálni ügyet annyi, mint nem merülni el a fogalmi sokasításba, amikor agyon magyarázunk valamit, hogy az miért jó, vagy épp rossz.

A tudatunkat nem kell nyitottá tennünk, nem kell megszabadítanunk. A tudatunk természeténél fogva üres, kötetlen. Ha meghagyjuk a természetes állapotában, akkor tökéletesen működik, miként a nyugodt tó felszínén is minden tisztán tükröződik. A tudat természete hibátlan, nem ragad meg semmit. Ám amikor felmerül egy érzés, egy gondolat, s ebbe belekapaszkodunk, azonosulunk vele, ügyet csinálunk belőle, akkor elmerülünk a nézetek hálójában, elveszünk a szamszárában. Látni azt, hogy a tudat természeténél fogva nyugodt és ragyogóan éber, amit nem befolyásolnak a szenvedélyek legnagyobb hullámai sem, felismerjük, hogy bármi jelenjen is meg, az nem képezhet semmilyen akadályt, mert ahogy jött, úgy el is megy.

Amint nem homályosítja el látásunkat a felmerülő tapasztalatok, tisztán és világosan látjuk magukat a tapasztalatokat, hogy milyenek, hogyan működnek. Nagyon fontos, hogy nem elkülönülünk a jelenségektől, csupán nem támaszkodunk semmire sem, még magára a nem támaszkodásra sem. Nem ragadjuk meg a jelenségeket, hagyjuk őket megjelenni és elmúlni, de ebben a nyitottságban nem is távolodunk el a jelenségektől, hanem tisztán látjuk azokat. Ha a tudat nyitott, akkor mindig képes a körülményeknek megfelelően megragadni és elengedni. Mert a tudat természetes módon szabad, ezért bármilyen jelenségről is legyen szó, azok nem kötik meg, s így nincs is mitől tartani. Ha kell, adunk, ha kell, elveszünk. Az együttérzés természetes módon jelenik meg, s mivel nem akadályozza semmi, kötetlenül működik minden lény javára.

A lényeg, hogy ne erőlködjünk, hanem lássunk rá a tudat természetére, ami üres. Minthogy üres, ezért magát a tudatot sem lehet megragadni. Minthogy nem ragadjuk meg a tudatot sem, így mindent közvetlenül tapasztalunk, anélkül, hogy felesleges értelmezésekbe bonyolódnánk. De ez megint csak nem azt jelenti, hogy nem szabad értelmezni. Nincs semmi baj az értelmezéssel, a lényeg az, hogy ne ragadjunk bele.

Ha madár száll, nem hagy nyomot
Ha harang zúg, a csend nem vész el
Ha elménk zavaros, nem támad vihar
A gondolat az ürességből kél, majd visszahull

Az elkövetkező napokban a Sziget-en (http://sziget.hu/fesztival/info/civil_sziget) leszek megtalálható az Élő Könyvtárban (http://www.szochalo.hu/allando-rovatok/szochalo-hirek/hireink/article/114764/3238/page/2/), mint buddhista könyv.

Visszatérő kérdésként kapom meg azt, hogy "És mindez mire jó a hétköznapokban?" Általában azok után hangzik el ez, hogy szó volt valamely buddhista tanításról, egy szútráról, vagy hasonlóról. De hallom ugyanezt a kérdést, ahogy felteszik előadások után emberek, amikor kérdezni lehet. Mire jó a hétköznapokban a buddhizmus? Erre két remek válasz létezik.

Az első az, hogy semmire. A buddhizmus nem arról szól, hogy több pénzünk legyen, nagyobb házunk, jobb párkapcsolatunk, s ilyenek. A Buddha tanításának a célja világosan és egyértelműen a szenvedéstől megszabadulás. Az egy másik kérdés, hogy az embereket esetleg ez egyáltalán nem érdekli, mert azt hiszik, ők teljesen jól vannak úgy, ahogy vannak - kivéve, hogy nem elég jó a munkahely, kevés a fizetés, nem elég jó a szex, nincs semmi a tévében, sajog a lábam, jó lenne elmenni nyaralni a tengerpartra, stb. De amúgy minden tökéletes. Hát ezért nem jó semmire sem a buddhizmus a hétköznapokban.

A második az, hogy mindenre. A buddhizmus a hétköznapokban jelenti az erkölcsösséget, az odafigyelést és a megértést. De látnunk kell, hogy ezek fokozatok. Az első minden esetben a viselkedés. Ez jelenti a helyes tetteket testileg, beszédben és tudatilag. Testileg ez az ölés, lopás és helytelen nemi viszony kerülése. Beszédben ez a hazugság, durva beszéd, széthúzást gerjesztő beszéd és felesleges beszéd kerülése. Tudatilag ez a sóvárgás, rossz akarat és hibás nézetek kerülése. Szerintem ez a tíz pont már egész komoly mennyiségű gyakorlást kíván az embertől ahhoz, hogy lekösse magát. Úgy tűnhet, hogy például az ölés kerülését nem nehéz betartani. De az ölésbe beletartozik minden élőlény, a szúnyogok, a hangyák és a magzatok is, illetve az ölés olyan fajtája, mikor másokat bíztatunk rá, vagy adjuk parancsba. Ugyanez áll a többire is, vagyis hogy nem csak azok el nem követése, hanem támogatása is helytelen cselekedet. Ami még esetleg magyarázatra szorul itt, az a hibás nézetek. Ebben a felsorolásban a hibás nézetek azokat jelentik, amik valami módon kétségbe vonják az erkölcs jelentőségét, vagyis a karmát, azt, hogy a tetteinknek következményei vannak, amiket el is szenvedünk akár ebben az életben, akár a következőkben.
Az odafigyelés, vagyis a meditáció egy következő foka a buddhizmus alkalmazásának. Egyrészt ott van az, hogy az előírások betartása is odafigyelést követel arra, amit teszünk. Másrészt a saját tudatunkra kell odafigyelnünk, hogy megszabadítsuk azt a káros tényezőktől és növeljük benne az üdvös tényezőket. A káros tényezők mindazok, amik szenvedéshez vezetnek. Ezeknek a gyökere a ragaszkodás, az, hogy a saját érzelmeink és nézeteink azok, amik talajul szolgálnak a tudatunknak, amikbe belekapaszkodunk s azokból kiindulva hozunk döntéseket. Az odafigyelés növelését különböző meditációs gyakorlatokkal érhetjük el a legkönnyebben, mint a légzés figyelése, a mérhetetleneken való elmélkedés, vagy más módszerek. De ez nem azt jelenti, hogy a meditáció csak az lehet, amit egy csendes szobában, közösségben, vagy anélkül, párnán ülve végzünk. A meditáció lényege az, hogy rálássunk a saját tudatunkra, hogy épp mi történik, épp mi az, ami befolyásol minket, épp minek képzeljünk magunkat, épp milyen érzelmek jelennek meg. Ha ezekre oda tudunk figyelni, akkor azt is látjuk, hogy ezeknek milyen hatásai vannak, hogyan irányítanak és hova vezetnek. Látni azt, hogy a testi, érzelmi és gondolati benyomások mind múlandóak, mind szenvedéshez vezetnek és ezért nem kapaszkodhatunk beléjük, ez a bölcsesség, amivel a ragaszkodást megszüntethetjük.
S ez egyben a harmadik foka is a gyakorlásnak, a bölcsesség, a megértés. Megértése annak, hogy a létezés minden formája szenvedéssel teli. Megértése annak, hogy attól függően, hogy mihez ragaszkodunk, mivel azonosítjuk magunkat, miket cselekszünk, mindennek a következményeit tapasztaljuk meg. S így működik a létforgatag, az újraszületések végtelen sorozata. Ameddig van ragaszkodás, van énképzet, van azonosulás, addig van születés és van szenvedés is.

Ha a hétköznapokban akarjuk használni a buddhizmust, akkor legelőször kérdezzük meg magunktól, hogy mit akarunk kezdeni a hétköznapjainkkal, s mit a buddhizmussal. Nem mindegy, hogy a buddhizmust úgy tekintjük, mint ami a hétköznapi céljainkat szolgálja, vagy fordítva, a hétköznapjainkat arra használjuk fel, hogy a Dharma megértésében és megvalósításában jussunk előbbre. Mi az, ami előbbre való számunkra? A nirvánát akarjuk szamszárává tenni, vagy a szamszárát nirvánává? A Buddha legyen olyan, mint mi, vagy mi legyünk olyanok, mint a Buddha?

A világiaknak szóló öt előírás a következő:

Ne végy el életet!

Ez vonatkozik az élet minden formájára, az aprócska férgektől a halakon és medvéken keresztül az emberekig.

Ne vedd el azt, amit nem adtak!

Teljesen mindegy, hogy mekkora értékű tárgyat tulajdonít el valaki, ugyanúgy lopásnak minősül.

Ne létesíts helytelen nemi kapcsolatot!

Ez jelenti a kiskorúakkal és döntésképtelen személyekkel történő nemi érintkezést, az erőszakolást, a hűtlenséget, s az olyan személlyel történő nemi kapcsolatot, aki már el van kötelezve egy másik személlyel.

Ne tégy hamis állítást!

Vagy egyszerűbben mondva ne hazudj. Ebbe beleértendőek a kegyes hazugságok, a csalás, s a többi olyan közlési mód, ami a másikat szándékosan hamis ismeretekhez juttatja.

Ne fogyassz bódító szereket!

Azért ne, mert az az ítélőképesség csökenésével jár, aminek következtében az ember elveszti erkölcsi érzékét is, s könnyen áthágja a fenti négy előírást.

Feltűnő az a gondolkodás mód emberek között (nyugaton, Magyarországon), hogy a buddhizmus az más a többi vallástól (pl. a kereszténységtől) olyan értelemben, hogy nincsenek dogmák, nincs rögzített tanítás, hanem mindenki úgy ügyeskedik és gondolkodik, ahogy akar. Ez nem igaz. Miként a nemes nyolcrétű ösvény első pontja a helyes nézet, úgy a buddhizmusban, legyen szó bármelyik irányzatról is, szigorú és széleskörű kifejtése található meg a helyes és igaz nézetnek, ami elvezet a megszabaduláshoz. Sokan azt gondolhatják, hogy a buddhista szövegeket szabadon lehet értelmezni, azokon elgondolkozni. Ez talán azért is merülhet fel bennük, mert nem tudják, hogy hatalmas mennyiségű kommentár és magyarázó szöveg létezik a szútrák mellett. A théraváda iskolában egy szuttához tartozhat akár három kommentár is, mindegyik az őt megelőző kommentárt is magyarázza, továbbá még van egy összefoglaló szöveg a három kommentár értelméről, s az összefoglalóhoz is van kommentár. Ilyen részletes kifejtés mellett nehéz azt mondani, hogy bármit lehet gondolni az adott szöveg értelméről. Megértem, ha ez egyeseknek nem tetszik, mert úgy érzik, korlátozzák őket, de ideje lenne belátni, hogy a buddhizmus egy vallás, ami évezredekre visszamenő hagyománnyal rendelkezik. Ez a hagyomány nem akadály, hanem segítség. Egy vallás nem arról szól, hogy nekünk kell kitalálni, mit tegyünk, vagy mit gondoljunk. Egy vallásban a követő dolga a követés, az, hogy elsajátítsa a tanítást. Nem egyéninek és kreatívnak kell lenni, hanem odaadónak, alázatosnak és eltökéltnek. Ne megmagyarázni akarjuk a Buddha tanítását, hanem megérteni. Ezzel lehet előbbre haladni ahhoz, hogy idővel alkalmazni is tudjuk, s személyessé váljon az ösvény.

Camus azt mondja, az első kérdés, amit meg kell válaszolni, az az, hogy legyünk-e öngyilkosok, vagy se. Vagyis, van valami értelme az életnek, vagy nincs? Én nem emlékszem egy olyan történetre sem, ahol valaki azzal megy oda a Buddhához, hogy megkérdezi, minek élünk, minek vagyunk itt. De ettől még úgy gondolom, van válasz a buddhizmusban arra a kérdésre, hogy mi lenne az élet értelme.

Mi az, amire kérdezünk? Két dologra: honnan jövünk és hová megyünk? Milyen ok folytán vagyunk ott, ahol épp vagyunk? Mi az, amire törekedjünk, mit csináljunk? Az forrás és a cél az, amely homályban van.
Miért kérdezzük? Az okot, a forrást azért akarjuk tudni, mert kíváncsiak vagyunk; abból az elképzelésből indulunk ki, hogy a származásunk meghatározza azt, akik most vagyunk. Ez hasonló ahhoz, mint mikor egy csecsemőkorában otthonba került gyerek felnőttként meg akarja ismerni a vér szerinti szüleit. A célt pedig azért keressük, hogy az megjelölje az utat, amin haladhatunk. Hasonló ez a hajóskapitányhoz, aki az esthajnalcsillag mozdulatlanságára támaszkodva juttatja el a hajót céljához. Végül pedig azért merül fel ez a két kérdés, mert elveszettnek érezzük magunkat, s bizonytalanok vagyunk saját helyzetünket illetően. Az élet értelmére kérdezni olyan, mint egy térképen betájolni, hogy eddig milyen úton jöttünk, s mostantól merre haladjunk tovább. Ha ezt a kettőt nem ismerjük, akkor azt sem tudjuk megmondani, hogy épp hol vagyunk.

Mi a Buddha válasza? A létforgatag. Előző tetteink (karma) következményeként vagyunk ott, ahol vagyunk, s jelenlegi tetteink határozzák meg azt, hogy hol leszünk legközelebb. Ez így volt mindig is és így lesz a jövőben is. Az élet minden lény számára születés és halál végtelen ismétlődése. A különbség az egyes életek közt pedig a szenvedés mértékében van. A szenvedés mértékét pedig mindig a tettek (karma) határozzák meg. De ahogyan igaz az, hogy minden születés halállal végződik, úgy igaz az is, hogy minden élet szenvedésteli. Miért szenvedés? Mert nem nyújtanak maradandó boldogságot. És ez a válasz az élet céljára, a tartós boldogság. Minden lény azért él, azért cselekszik, hogy boldog legyen. Tehát ahogyan mondhatjuk, hogy az életek közti különbség a szenvedés mértékében van, ugyanúgy beszélhetünk a boldogság mértékéről is. Ám a létforgatagban nem létezik maradéktalan, tartós boldogság, mert nem létezik benne állandóság. Annak fényében pedig, hogy eleddig végtelen számú születésen és halálon mentünk keresztül, világossá válik, hogy önmagától nem is ér véget ez a folyamat. Ha pedig önmagától nem szűnik meg, akkor így nem is érhetjük el célunkat, az örök boldogságot.

Mi a létforgatag (szamszára)? Az egész világmindenség, ami nem csupán azt fedi le, amit hétköznapi emberként látunk belőle, a hegyeket, folyókat, városokat, bolygókat, galaxisokat, hanem a többi létbirodalmat is. Ezeket a birodalmakat három nagy csoportra osztják: vágy világ, forma világ, forma nélküli világ. A vágy világon belül találjuk a poklok, éhes szellemek, állatok, titánok, emberek és istenek birodalmait. Ezen hat birodalmon belül születnek azon lények, akik nem tapasztalták meg és alakítottak ki ragaszkodást az elmélyedések (dhjána) iránt, hanem csak "e világi" tetteket (karma) halmoztak. A két felsőbb világban pedig szintúgy istenek laknak. A három világban lakó isteneknek összesen 26 csoportja létezik, s ha ezekhez hozzáadjuk a többi 5 birodalmat, akkor megkapjuk a létezés 31 síkját, ami az egész világmindenség, a teljes létforgatag.
Van azonban egy másik jelentése is a létforgatagnak, ami nem ellentmond az előzőnek, hanem az értelmét bővíti ki. Ez pedig az, hogy a létforgatag, a világmindenség nem más, mint a hat érzékszervi tartomány (látvány, hang, szag, íz, tapintás, gondolat). Mert mi az, ami a világ? A világ az, amit látunk, hallunk, szagolunk, ízlelünk, tapintunk, s gondolunk. Ezen kívül nem találni semmit.

Mi az élet értelme? Avagy: honnan jövünk és hová megyünk? De mi az, ami jön, s mi az, ami megy? A hat érzékszervi tapasztalat az, ami jön és ami megy. Hisz e haton kívül nincs sem világmindenség, sem ember, sem semmi más. Így ha tudni akarjuk, mi az élet értelme, akkor azt itt helyben ki is deríthetjük. Hogyan? Nézzük meg, hogy honnan jelenik meg a látvány, s hová tűnik el; honnan jelenik meg a hang, s hová tűnik el; honnan jelennek meg az érzések (szag, íz, tapintás), s hová tűnnek el; honnan jelennek meg a képzetek, s hová tűnnek el. De nem mindegy, miként vizsgáljuk meg.

Amikor megjelenik egy hang, akkor az fennáll egy darabig, majd halványul, végül eltűnik. Fontos a megfogalmazás ebben az esetben. Nem az a lényeg, hogy én hallok egy hangot kintről. Amire figyelnünk kell, az csak magának a hangnak a megjelenése és eltűnése, a puszta tapasztalat.
Azért fontos így csinálni, mert különben egy másfajta megfigyelést végzünk. Ha úgy nézzük, hogy valamilyen történés folyományaként hangot hallok, akkor azt látjuk, hogy a hang bizonyos események feltételében jelenik meg, s annak a feltételnek a megszűntével a hang is megszűnik. Ha azonban csak magát a hangot figyeljük, nem foglalkozva azzal, hogy kintről, vagy bentről jött, hogy ki hallja és mit hall, akkor azt vesszük észre, hogy a hang az ürességből jött és az ürességbe tért vissza. Mi több, amennyiben ezt az ürességet alaposabban szemügyre vesszük, az is kiderül, amikor fennáll a hang, az üresség nem tűnik el.
Mi is ez az üresség? Ez az éber tudat. De nem úgy éber, mint mikor valamire szándékosan figyelünk, hanem úgy éber, ahogy halljuk az utcai zajokat akkor is, amikor újságot olvasunk a kertben. És ez az éberség üres, mert nem megragadható. Akár van hang, akár nincs, mindkettőről tudunk. Ezt az üres tudatot nem befolyásolja a hang, számára a hang megjelenik, fennáll, s elmúlik. De igazán még ilyen különbségeket sem tesz. Ez az, ahogyan figyelnünk kell a hat érzéki benyomást. Nem mozduló tudattal. Nem azért nem mozdul, mert bármi lerögzítené, vagy megkötné. Azért nem mozdul, mert üres. Olyan, mint a tér. A térben mehetnek emberek, repülők, űrhajók, bolygók, csillagok, az attól még nem változik.
Az ürességnek a másik jelentése az, hogy a tapasztalatok nem állandóak, hanem megjelennek és elmúlnak, mégpedig okok és feltételek szerint jönnek létre és szűnnek meg, miként például a hang. Amikor pusztán csak figyeljük a hang megjelenését és elmúlását, akkor nem különböztetünk meg okokat és feltételeket, hanem csak észleljük, ahogy egy hang felbukkan, majd pedig eloszlik. Amikor értelmezünk is, akkor tudjuk, hogy az milyen hang, honnan jött, milyen erősségű, stb. Az éber figyelem és a felfogás egyazon tudatnak a működései. S maga az értelmezés is olyan, amiről tudunk, amire éberek vagyunk. Ugyanígy a többi érzéktartomány is a tudat működései. Mit jelent az, hogy éberek vagyunk a hat érzéki benyomásra? Nem azt, hogy kívülről figyeljük azokat, hisz nincs más hely a hat érzékterületen kívül. Azt jelenti, hogy éberek vagyunk a felbukkanó és elmúló tapasztalatokra kötődés nélkül. A kötődés jelenthet ragaszkodást és elutasítást is. A lényeg, hogy nem helyezzük el sehova sem magunkat, egy ént, az érzékterületek viszonyában, vagyis azokon belül, kívül, vagy a kettő közt. Hasonlóképp, ahogyan a tér sem a dolgokon belül, kívül, vagy a kettő közt van.

Ha a fentiek szerint megvizsgáltuk, hogy honnan jövünk és hová megyünk, akkor megtaláltuk a választ is az élet értelmére. Felfedeztük, hogy minden okok és feltételek szerint keletkezik és pusztul el. Megismertük, hogy a tapasztalatok az ürességből jelennek meg, az ürességben vannak és az ürességbe térnek vissza. Láttuk, a dolgok nem különböznek az ürességtől, hisz az éberség és a jelenségek egyaránt megragadhatatlanok. Amikor pedig nincs megragadás, nincs kötődés, nincs énség, akkor szenvedés sincsen, mert már nincs mit elérni. Az élet értelmének keresésének végére érve nem találunk mást, mint ürességet. Mert ameddig valamit is magunkénak vallunk, vagy meg akarunk szerezni, a létforgatagban mozgunk, ahol nem találni állandóságot. De amint elengedjük a szemünk előtt lebegő látomást az élet értelméről, nem kell többé keresnünk, mert elégedettek vagyunk, boldogok.

A világi ember tárgyak és érzetek rabja,
Szenvedése minduntalan ragaszkodásának gyümölcse.
Boldogságot nyereségben és veszteségben ismer csak,
Miközben tudata újabb birodalmakban keres támaszt.

Menedék az, amiben nyugalmat vélünk találni,
De a létforgatagban nem lelni ilyet sehol.
Ezért igazi menedék minden szenvedéstől a Három Kincs:
Buddha, a tanító; Dharma, a tanítás; Szangha, a tanult közösség.

Menedékem legyen a Felébredett, aki reményt adott!
Menedékem legyen a Tan, ami útmutatást ad!
Menedékem legyen a Közösség, akik mindezt tovább adják!
Ez a három ad egyedül menekvést minden lény számára.

A Három Kincs lelőhelye mégsem valahol távol van,
Nem kell messzire mennem, hogy meglelhessem menedékemet,
S nem kell idegen emberek idegen nyelvét beszélnem.
Elegendő ezt az egyszerű tudatot meglátnom, mint üreset.

A bonyolult tudat olyan, amit elméletek hálója szövi be,
Mindent adatokként rendszerez és összeköt más adatokkal,
Megmondja, mi micsoda, mi a dolga, s milyen is valójában.
A bonyolult tudat mindig kieszel valamit, ezért bonyolult.

Az egyszerű tudatnak nincsenek tervei, nem is sző semmit,
Mert a jelenségekről látja, azok jönnek és mennek,
Nem többek fogalmak és képzetek szakadatlan hullámzásánál.
A tudat egyszerű, mert nem vész el a gondolatok között.

Tudni kell még azt is, bonyolultra és egyszerűre bontani
Egy újabb bonyolítás, ami mégis jó szándékom megnyilvánulása.
Nincs két tudat, de még egy se! Így valóban egyszerű.
Ezért elegendő a gondolatokat gondolatokként megismerni.

Ami a tudat, az lényegében megfoghatatlan, alaktalan.
Próbáljuk csak megkeresni! Vajon hol van, mekkora, milyen?
Hosszas kutakodás után magunk is meggyőződhetünk végleg,
S rettenthetetlen felismerésben világos lesz: a tudat üres.

A tudat üres, mintha semmi sem lenne. De nem!
Hiszen itt van a tudomása is eme ürességnek, tisztán fénylik.
Ez az éberség, ami szennyezetlen a képzetektől, tökéletes.
Ha viszont valamiként is megpróbáljuk megragadni: elillan.

A tudat üres és éber, üres éberség, éber üresség.
Magyarázhatjuk sokáig és hosszan, röviden és messzemenőkig,
Nem jutunk ezzel egy kicsit sem közelebb a megértéshez.
Elegendő felhagyni a magyarázatokkal, máris világossá lesz!

Elengedni minden képzetünket, oly könnyű és kiváló!
Látni, a benyomások felmerülnek és elolvadnak, csodálatos!
Nincs mit elérni, nincs mitől megszabadulni, eleve örömteli!
A sok keresés fáradsággal jár. Nem keresni maga a kincs!

Egyetlen veszély csupán az, mikor a jellegtelenből jelleget csinálunk,
Mikor a képzetektől mentesség is egy képzetté válik.
Ha ezt elkerülöd, nem szorulsz több kiigazításra senkitől sem.
Tartsd fenn a tiszta szemléletet a legkisebb erőfeszítés nélkül!

Könnyű és baráti szívvel ajánlom ezt az útmutatást mindenkinek,
Aki megfáradt az újraszületések végtelen folyamában.
Menedéke legyen a Három Kincs az érző lényeknek, éljenek boldogan!
Felhalmozott érdemeim mozdítsák elő szamszára és nirvána egyesülését mindenütt!

A köznapi megegyezéseket mellőzve
A végső jelentés nem tanítható.
A végső jelentéshez el nem jutva
A nirvána nem érhető el.
(Nágárdzsuna: A középút alapversei, 24.10)

A következőkben három fontos lépésre bontom a Buddha tanítását, amivel viszonylag egyszerűen megérthető az, ami általánosan a Dharma értelme, s gyakorlati alkalmazása sem nehéz.

Az első az okság törvénye. Ez két pontra osztható fel. Az első az, hogy minden változik. A második az, hogy minden okok és feltételek szerint változik.
Amikor azt mondjuk, hogy minden változik, akkor ez minden jelenségre kiterjed. Mik ezek a jelenségek? Ezek amiket láthatunk, hallhatunk, szagolhatunk, ízlelhetünk, tapinthatunk, illetve elgondolhatunk. Eme haton kívül pedig más nincs, amiről akár csak szót is ejthetnénk. Legyen valami bármennyire konkrét, vagy elvont, az mindig valami, amit érzünk, vagy elgondolunk. S ha megvizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy minden változik, nincs egyetlen állandó tapasztalás sem jelen. Ha valamit is állandónak nevezhetnénk, az maga a változás, de a változás nem egy dolog, hanem a dolgok, a tapasztalatok tulajdonsága, jellege.
Amit tapasztalunk változást, az nem véletlenszerűen történik, hanem mindig az okok és feltételek függvényében. Itt egyrészt beszélhetünk a külső okságról, mint ami a tárgyak kölcsönhatását jelenti, másrészt beszélhetünk egy belső okságról, ami a tudatállapotok és a karma oksági rendszere. A külső okságot mindenki jól ismeri, mert szükségünk van rá minden nap, még ha nem is vagyunk folyton tudatában. A belső okság itt az erkölcsi felelősséget jelenti első sorban. Azt, hogy a tetteinknek nem csak a tárgyakra, illetve másokra van hatása, hanem saját magunkra is. Ez a karma törvénye, ami azt jelenti, hogy az ember látásmódját, világélményét a tudatállapota határozza meg, ami pedig a berögződött hajlamok szerint alakul. Annak függvényében, ha haragot, sóvárgást, vagy tompaságot tartunk fenn a tudatunkban, megteremtjük a feltételeit az alsóbb létformákban születésnek, ami a poklok (düh), éhes szellemek (vágy) és az állatok (tudati homály) birodalmait jelenti. Ha pedig jó tulajdonságokat táplálunk, akkor az emberek, illetve istenek birodalmába születhetünk. Ezek a jó tulajdonságok is két részre oszthatóak. Az egyik csoportja az, ami az erkölcsös életvitelt jelenti, a tíz sötét tett (ölés, lopás, kicsapongás, hazugság, durva beszéd, széthúzást okozó beszéd, felesleges beszéd, vágy, harag, téves nézetek) kerülését. A másik csoport pedig az elmélyedés különböző fokait jelenti, ami a magasabb mennyei birodalmakba születéshez vezethet.
Láthatjuk, hogy az okságnak többrétű jelentése van a buddhizmusban, ami hatással van az élet megannyi területére. Az okság törvényének figyelembe vétele ezért nem csak annyi, hogy tudunk róla, vagy elfogadjuk, hanem akként is cselekszünk.

A második az üresség. Az üresség azt jelenti, hogy nincs semminek sem végső lényegisége, nem létezik semmi, ami önmagában, függetlenül állna. Ez az éntelenség, az, hogy nem rendelkezünk egy valódi énnel, nincs egy központi valaki, aki mi magunk lennénk.
Az üresség nem olyan szembeötlő, vagy hétköznapi dolog, mint hogy minden változik. Akkor vagyunk képesek csak meglátni önmagunk és minden jelenség ürességét, ha alaposabban megvizsgáljuk azokat. Ez a vizsgálat a hétköznapi fogalmaink megkérdőjelezéséről szól, hogy nem vesszük adottnak és valósnak azonnal, amit csak gondolunk, vagy tudni vélünk.
Például azt gondoljuk, hogy van testünk. De vizsgáljuk meg! Mi ez a test? A test az vajon a karok, a lábak, a törzs, vagy a fej? A test az a bőr, a hús, a csont, vagy netán a velő? Esetleg az összes együtt? Ha egy zsákba beleteszünk különféle testrészeket, akkor az már egy test? Vagy csak megfelelő illesztéssel lehet testnek nevezni, ha a fej felül van, a lábak pedig alul? Ha igen, akkor ha fejen állunk, az már nem is test? Mi van azzal, akinek hiányzik valamelyik végtagja, vagy épp valamiből több van a szokásosnál? Az test, vagy nem? Vajon ha a test egyik részét sem nevezhetjük testnek, sem azok összességét, de még az összességük egy bizonyos rendszerét sem, sőt, az sem meghatározó, hogy egy testrész megvan-e, vagy sem, akkor hogy mondhatjuk, hogy létezik olyan, mint test? Mi több, ha a test részeit nézzük, azzal sem lehetünk olyan biztosak, hogy valóban léteznének. A fej például micsoda? Szemek, fülek, száj, orr, arc, haj, koponya, agy? Aki kopasz, annak már feje sincs? Vagy mondjuk hiányzik egy szeme, füle, az orra, a foga, az ajkai, a nyelve?
Amikor így elemzünk, akkor az az érzésünk támadhat, hogy "de hát a test az test, a fej az fej". Ilyenkor nézzük meg, hogy mit nevezünk annak! Ha csak ismételgetjük magunknak, hogy "az az, ami", meg "csak", akkor nem elemzünk, nem vizsgáljuk meg alaposan a képzeteinket, hanem csak egy homályos érzésbe kapaszkodunk. Ez a homályos érzés az, amitől el tudjuk hinni azt, hogy a dolgok úgy vannak, ahogyan azt képzeljük. Ha az értelem, vagy inkább bölcsesség fényével nem oszlatjuk el ezt a homályt, hiába minden erőfeszítés, minden szellemi élmény, különleges tapasztalat, nem szabadulunk meg tudatlanságunktól sosem.
Az ürességet úgy is felismerhetjük, ha megértjük azt, hogy az életünk mennyire a fogalmaink és képzeteink szerint mozog. Amikor valamit el akarunk élni, valamitől meg akarunk szabadulni, vagy valamit meg akarunk tartani, akkor azok, amiket igazából a szándékunk tárgyának teszünk meg, képzetek és fogalmak. Az igazság, jóság, bátorság, gazdagság, boldogság, valóság, énség, ezek mind elképzelések, gondolatok, érzelmek, képzetek. Olyan képzetek, amikhez aztán sok sok magyarázatot fűzünk, hogy valóságosabbnak, hihetőbbnek érződjön. De ettől még nem lesz az. Ha rálátunk arra, a fogalmaink azok, amik bármit is valamilyenné tesznek, vagy egyáltalán amit valamit is látunk, vélünk, hiszünk, érzünk, akkor onnantól az a képzet értelmét veszti, mert többé nem lehet igaz, valós, hanem csak egy képzet. Ezzel pedig kiüresedik az, amit eddig igazinak hittünk.

Végül a harmadik a közép út. "A függésben való keletkezés az, amit ürességnek mondunk. Az üresség csupán annak egy elnevezése. Ez maga a közbülső út." (A középút alapversei, 24.18) Az okság és az üresség nem két külön dolog, hanem ugyanannak kétféle megfogalmazása. Az, hogy minden változik, azt jelenti, hogy semmi sem állandó, s az, hogy minden okok és feltételek szerint változik, azt jelenti, hogy semmi sem önálló létező. Az állandótlanság és önlét nélküliség nem más, mint amit ürességnek neveznek. S amit ürességnek hívnak, az maga a függő változás. Azért létezhet változás, mert nincsen örök, végső lényegiség, s azért nincs állandó mibenlét, mert minden okok és feltételek szerint van. A testnek nincs végső lényegisége, ezért tud növekedni, változni. Nem találni olyat végső soron, hogy test, mert nincs semmi állandó benne. Viszont van egy folyamat, egy változás. De amikor azt mondjuk, hogy "van változás", akkor az nem egy dolog, hanem csupán az állandótlan, éntelen, lényegiség nélküli tapasztalatok jellemzője. Ha a jelenségek nem volnának üresek, vagyis lényeg nélküliek, akkor nem létezhetne változás sem. És ha nem lenne változás, akkor nem beszélhetnénk ürességről sem. Az üresség épp ezért nem a nemlétet jelenti, s a változás nem a létet jelenti. Ezért nevezik közép útnak, ami nem lét és nem nemlét.
A közép út a Buddha tanításának lényege, ez maga a Dharma. Teljesen mindegy, hogy milyen buddhista irányzatról beszélünk, hogy melyik szútrát vesszük elő, a közép út az, ami a végső értelme. Aki érti a függő keletkezést, az érti a Buddha tanítását is. S aki látja is a mindenség függő mivoltát, az a Buddha tudatát tapasztalja.
A Buddha tudata pedig nem különbözik a mi tudatunktól. A különbség az, hogy míg a mi tudatunkat elhomályosítja a vágy, a harag és a tudatlanság, addig a Buddha tökéletesen felismerte minden függő mivoltát. Mi beleragadunk, belekapaszkodunk a képzeteinkbe, a fogalmainkba, az érzéseinkbe, mintha azok valóságosak volnának. A Buddha minden kötődéstől szabad. Ez nem azt jelenti, hogy a Buddha nem gondolkozik, vagy nem érez, hanem hogy ezeket nem látja már többé énként, önmagaként, vagy önmagához tartozóként. Felismerte, hogy üresek, csupán képzetek.
Ha a közép utat akarjuk látni, akkor a dolgunk annyi, hogy hagyjunk fel a képzetekkel. Olyan értelemben hagyjunk fel velük, hogy ne képzeljük azokat többé valósnak. A dolgokat lássuk annak, amik. A látványt látványnak, a hangot hangoknak, az érzéseket érzéseknek, a gondolatokat gondolatoknak. Ne ragadjunk bele se a látványba, se más tapasztalatokba, de ne is utasítsuk el azokat. Szabadon mozogni a tapasztalásban, ez a megszabadulás.

Az első idézetben szó volt a két igazságról, ami a hétköznapi és a végső igazság. Az első pontot nevezhetjük a hétköznapi igazságnak, a másodikat pedig a végsőnek. A középút pedig a két igazság, mint amik nem válnak szét egymástól. Ez nem azt jelenti, hogy ne tehetnénk különbséget köztük, hanem azt, hogy végső soron változás és üresség ugyanaz. Ha pedig az idézett vers értelmét nézzük, akkor az kell látnunk, hogy az első pont az előírásokat, az erkölcsi fegyelmet jelenti, a második a meditációt, a harmadik pedig a bölcsességet. Ez a három a buddhista ösvény fő pillérei. Ha el akarjuk érni a megvilágosodást, ebben a háromban kell gyakorolnunk magunkat. Így érthető meg a buddhizmus három lépésben.

Mit csinálok egész nap? Attól függ. Van a munkanap, meg van a munkaszüneti nap. Ha munkanap van, akkor reggel felkelek, megjárom a reggeli szokásosköreimet szinte mindig ugyanabban a sorrendben, utazom a munkahelyre ugyanazon az útvonalon, bent csinálom azt, amit az összes előző munkanapon is csinálni szoktam, hazamegyek, eszem, elolvasom a leveleimet, felmegyek a fórum(ok)ra, vagy talán olvasok, néha valami mást csinálok, de általában ugyanazokat a dolgokat, aztán a szokásos menetben eljutok az alvásig. Amikor pedig munkaszüneti nap van, akkor már előző este tovább fennmaradok, másnap tovább is alszom. Aztán vagy van valami családi program - általában akad - vagy pedig netezem, olvasok, filmet nézek, mikor hogy. Azt lehet mondani, hogy van egy kis köre azon dolgoknak, amikkel a szabadidőmet töltöm.

Ha visszanézek, látom, mennyire ismétlődő minden nap, minden hét, minden hónap, minden év, vagy akár minden évtized is. Az egész élet nagy része bizonyos dolgok ismétlése. És miért ne szeretnénk ezt az ismétlődést? A stabilitás látszatát kelti, hogy rendezett és biztonságos az életkörülményünk.

Vagy egy másik megközelítés. Mindig valamire törekszünk, valamit el akarunk érni, meg akarunk valósítani. Az oviból iskolásak akarunk lenni, a kisiskolásból gimnazisták, a gimnazistából egyetemista, az egyetemistából jól kereső szakember, a jól kereső szakemberből elismert szakemberek, az elismert és jól kereső szakember még elismertebb és még gazdagabb szakember akar lenni. Vagy van aki egyszerűen csak pénzt akar, sok sok sok pénzt. Mások párkapcsolatot, egy igazán jót. Kicsit leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy az életnek két pillére van a hétköznapi esetben: a gazdagság és a párkapcsolat, avagy pénz és szex. Akinek nincs, annak kellene. Akinek van, annak még több, még jobb kell. Nem létezik olyan, hogy elég. Ez az elgondolás működteti a gazdaságot és a bűnözést egyaránt, ahogyan a házasságot és a futó kalandokat is.

Szellemi téren ugyanúgy áll a "sosem elég" alapelve. Mindig van több tudás, jobb érvelés, okosabb ötlet, nagyobb igazság. A szentségnek sincsen felső foka, az ember lehet kedvesebb, segítőkészebb, figyelmesebb, önfeláldozóbb, áhitatosabb, elkötelezettebb a nap minden órájában. Törekszünk az abszolútra. Legyen ez az abszolút a végső igazság, vagy a legfőbb jóság.

A mindennapok ismétlődése, az élet egyhangúsága is arról szól, hogy sosem elég. Mert minden reggel meg kell fésülködni, hogy ugyanúgy álljon a frizuránk, mint tegnap. Minden héten kell dolgozni, hogy kapjunk fizetést. Minden nap eszünk, iszunk, ürítünk, alszunk. Lehet egyre jobb dolgokat enni, vagy inni. Arról még nem hallottam, hogy valaki az ürítésben keresné a tökéletességet, de szerintem ilyen embert is találni. Az alvás pedig, óh, az minnél többet lehet, annál jobb. Megismételjük azokat, amiket meg szoktunk ismételni, hogy fenntartsuk magunkat.

Az, hogy élünk, azért lehetséges, mert megvannak bizonyos feltételek. Lélegzünk, táplálkozunk és alszunk. Ezeket mondhatjuk elsődleges feltételeknek. Mióta megszülettünk ezeket csináljuk, s mikor meghalunk, ezeket fejezzük be. De ennyivel hogyan is érhetnénk be? Az állatok talán jól megvannak annyival, hogy esznek és alszanak, de az embereknek ez nem szokása. Először is ott van az, hogy társaságban szeretünk lenni, más emberekkel közösségben. Ha nem vagyunk közösségben, akkor felesleges a beszéd is, nem hogy bármilyen más kifinomultabb tevékenység. Mert ugyan kinek és minek írnánk például naplót? Kinek építenénk nagy házat, festenénk képet, szereznénk zenét? Vagy épp kinek mondanánk azt, hogy miben higgyen, mit gondoljon? Kinek kellene akkor kormányzás, bíróság, rendőrség, vegyesbolt, tömegközlekedés, piac? Ezekre mind semmi szükség nem volna, ha nem lenne emberi közösség. Még ha nem is maradunk egész életünkben a társadalom tagjai, legtöbbünk a társadalomban nő fel. Amit tudunk, azt a társadalomtól a társadalomban tanultuk. Ennek a tudásnak az alapeleme a nyelv, amin beszélünk és gondolkozunk. A nyelv a társadalom alapelve is egyben, ez tartja össze az embereket.

Hogy jön mindehhez, az élethez, a mi életünkhoz, az én életemhez a buddhizmus? A Buddha célja az volt a tanításával, hogy megszabadítsa az érző lényeket a szenvedéstől. Ez a szenvedés nem más, mint az életünk, amiben vagyunk. Ez a szamszára, a létforgatag.

Azért nevezik létforgatagnak, mert a lények a létezésben sürögnek-forognak. Az élet alapelve a létfenntartás. Az, hogy életben akarok maradni. Ehhez pedig minimum lélegeznem, táplálkoznom és aludnom kell. Legalábbis ez a biológiai értelmezése az életnek. A buddhisták szerint az élet alapelve a boldogságra törekvés. Minden lény a boldogságra törekszik. Ezen belül kétféle törekvésről lehet beszélni. Az egyik az, amikor a boldogságot valaminek a megszerzésében látjuk, valamilyen körülmény megteremtésében, s ezért dolgozunk azon, hogy legyen házunk, kocsink, okos gyerekeink, és hasonlók. Vannak olyanok, akik szellemi és vallási dolgokban látják a boldogság megszerzését, ezért könyveket olvasunk, elmélkedünk, kísérletezünk, imádkozunk, meditálunk, erényesen élünk, stb. És van a másik fajta törekvés, ami a szamszárán túlra mutat. Ez a törekvés az, amiről a Buddha beszélt, mint megszabadulás.

Könnyen azt gondolhatjuk, hogy a megszabadulás, a nirvána az valami olyan, ami minden elképzelhetőn túl van, aminek semmi köze a hétköznapokhoz, az életünkhöz, ahhoz, amit épp csinálunk. Sokan pedig azt gondolják, hogy a megvilágosodás az egy különleges állapot, amit kemény munkával kell elérni. De nem erről van szó.

A szamszára attól a szenvedés helye, attól létforgatag, hogy sosem elég. A lények a boldogságra törekszenek, de nem találják meg. Ez egy végeláthatatlan törekvés, ami történik. Még ha csak olyan keveset is akarunk, hogy legyen ételünk és ruhánk, ezt is elveszítjük. Ha csak annyira szorítkozunk, hogy fenntartsuk az életünket, akkor nem látjuk, hogy a halál elkerülhetetlen. Amikor pedig újabb és újabb terveket szövünk arról, hogy mivel lehetnénk gazdagok, hogyan találhatnánk meg életünk szerelmét, vagy mivel tehetnénk az életünket egyszerűen szebbé és kellemesebbé, akkor abban a tévhitben élünk, hogy "lesz elég", hogy egyszer, pontosabban abban a pillanatban, amikor az épp kitűzött célunkat elérjük, akkor majd elég lesz, akkor minden rendben lesz. De aztán nem lesz. Nem azért, mert nem értük el a célunkat. Természetesen elérhetjük. Csak mire oda jutunk, addigra lesznek újabb és újabb terveink.

Gondolhatnánk erre azt, hogy akkor a próbléma abban van, hogy vannak terveink, hogy valamire törekszünk. Ezért aztán egyre többen azt szajkózzák, hogy "élj a jelenben". De ennyivel azt is mondhatnák, hogy "élj a mának". Csakhogy ez nem hogy nem megoldás, hanem egyenesen ostobaság. Ha a mának élek, s kedvem szerint szórakozom, akkor vagy elfogy a pénzem, vagy eljutok oda, hogy megunom. Ha pedig nagyon a jelenben élek, akkor könnyen lehet, hogy pár napon belül szomjan halok, mert hát az is tervezés, hogy iszom egy pohár vizet.

A megoldás a "sosem elég" képzetének felülvizsgálatában rejlik. Ez nem olyan, ami elsőre nyilvánvaló. Az ember általában nem úgy él, nem úgy gondolkozik, hogy sosem elég semmi. Éppen hogy arra számít, hogy lesz elég, hogy van elég. A sosem elég abban nyilvánul meg, hogy keressük az elégségeset, keressük a tökéleteset, hiszünk az elégben, a tökélyben. Vannak olyanok is, akik megkeseredetté válnak, s azt mondják, minden tökéletlen, az élet hasztalan. Ezek az emberek feladják az elégséges keresését, s az elégtelenség képzetének igazságában keresik az elégséget, a tökélyt.

A Buddha azokat, akik hisznek egy tökéletesben, az "öröklét tanában hívőkenk" nevezte, míg azokat, akik a tökéletlenségben hisznek, a "megsemmisülés tanában hívőknek" hívta. Ez az a két véglet, amit a Buddha elkerült, s helyette a közép utat tanította. Ez a közép út a buddhizmus lényege.

A tudatlanság, ami a szamszára, a szenvedés gyökere, nem más, mint az a képzet, hogy "sosem elég". Ne feledjük, a "sosem elég" azt jelenti, hogy vagy abban hiszünk, hogy van tökély, vagy abban, hogy nincs tökély! A sosem elég a vágy, a sóvárgás. Ami a megoldás a Buddhadharma szerint a szenvedésre, az a sosem elég nézetének megszüntetése. Fontos, hogy itt ennek a nézetnek a megszüntetéséről van szó, s nem arról, hogy azt leváltsuk bármilyen másik nézetre, mint például "van elég", vagy "néha elég", vagy "nincs elég", vagy "elég is meg nem is". A sosem elég megszüntetése, elvágása azt jelenti, hogy felismerjük, nincsen olyan körülmény, élethelyzet, tárgy, személy, élmény, ami teljesen elég lenne. Amikor a sosem elég alapján gondolkozunk, beszélünk, cselekszünk, akkor ezek a tettek mindig valami tökéletest akarnak megragadni, még ha az a tökéletetlenség tökéletessége is.

A napjaink eléggé egyformán telnek, a szürkeség az, ami átitatja az életünket. Belülről nézve akadnak izgalmas pillanatok, különleges órák. De ha kicsit is megvizsgáljuk, nem nagyon csináltunk mást, mint az elődeink, s az ő elődeik. Nem csináltunk igazán mást ebben az évben, mint tavaly. Eszünk, ürítünk. Felkelünk, lefekszünk. Belélegzünk, kilélegzünk. Megszületünk, meghalunk. Megszületünk, meghalunk. Megszületünk, meghalunk.

A változás, az élet folyama. Itt vagyunk most. Legfőbb reményünk, mindenki legigazibb vágya, a boldogság. A boldogság egyetlen akadálya az, hogy sosem elég. Várjuk, hogy történjen valami csoda. De hónapok, évek teltek el, s még mindig nincs semmi csoda. Miért? Mert sosem elég.

Mit tehetünk azért, hogy ne legyen sosem elég? A Buddhának van egy megoldása, amit megosztott az emberekkel. S a tanítványainak lettek tanítványai, s nekik is lettek tanítványaik, egészen a mai napig. A Buddha átadta a Dharmát, amit a közösség, a Szangha megőrzött nekünk. Ha bízni tudunk ebben, bízni abban, hogy van megoldás arra, hogy sosem elég, akkor onnantól a Buddhát, a Dharmát és a Szanghát tekintjük menedéknek. Menedéknek a sosem elég világából, a szamszárából.

Mint mondtam, ahhoz, hogy megszabaduljunk a sosem elég képzetétől, attól, hogy a tökélyt hajszoljuk, először is azt kell megvizsgálni, mi ez a "sosem elég". A vizsgálódást úgy csináljuk, hogy átgondoljuk, majd pedig megfigyeljük saját magunkon. Megfigyeljük azt, hogy mit jelent az életünkben az elégedettség, a tökéletesség, a boldogság, az igazság keresése. A saját szemünkkel kell látnunk, hogy bármennyire is erőlködünk, bármennyire is sikeresek vagyunk, képtelenek vagyunk elérni a végső célt, mert bármit is érjünk el, elmúlik. A múlandóság alól pedig nincs kivétel.

De ha látjuk azt, hogy a dolgok múlandóak, ezért sosem bizonyulnak elégségesnek, akkor felismerjük azt is, hogy nincs tökéletesség, nincs végső igazság. Ezt nevezte a Buddha a létezés három jellegének (trilaksana/tilakkhana): állandótlanság (anitja/aniccsa), szenvedés (duhkha/dukkha), éntelenség (anátma/anatta). Valóban belátni ezt a hármat egyenlő azzal, hogy felhagyunk a sosem elég gondolatával.

Mi akkor a nirvána? Nem más, mint a sosem elég megszűnése. Nem egy másik világ, nem egy távoli bolygó, nem egy misztikus élmény. A nirvána eléréséhez semmi egyéb nem kell, mint látni, a sosem elég tévedés. De nem azért, mert van elég, vagy mert nincs elég. Azért ennyi a megszabadulás, mert bárhogyan is éljünk, ameddig a sosem elég hajt, valóban sosem lesz elég, csak a hajtás marad. Amikor pedig feladtuk a sosem eleget, akkor csinálhatjuk tovább azt, amit eddig. Eszünk és ürítünk, belélegzünk és kilélegzünk. De van egy különbség. Nem keressük benne a tökélyt, nem keressük a tökéletlenséget, nem állapodunk meg semmiben, ami tökéletesnek tűnik, s nem menekülünk semmitől, ami tökéletlennek tűnik, mert a tökély, az igazság, a valóság, a boldogság képzete nem homályosítja el a tudatunkat. Ez pedig mi más lenne, mint a valódi elégedettség?